Bácsmegyei Napló, 1922. szeptember (23. évfolyam, 238-267. szám)

1922-09-17 / 254. szám

BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1922. szeptember 17. 10.. oldal. is kaphat, mert a hotelekből is ki­telepítették a szovjethivatalokat s azokat is visszaadták rendelke­zésüknek, — Jellemző, hogy Moszkvában | az opera minden este iari elő­adást. Nem tüdőm, milyenek a helyárak, hogy kik járnak szín­házba, mi a misszió részére ícn­­tartott két páholyban ültünk. A színház teli volt A színházi publi­kum legnagyobb része fehér vágy­­sötét orosz inget viselt, nő nagyon kevés volt a színházban. Mikor mi elindultunk, a misszió szék­helyéül szolgáló palotából, az út­vonalon kigyultak az ivlámpák s égtek, inig mi az operához rtem értünk. Máskor: az utcák nincse­nek világítva. — Az operában valami orosz balletet játszották. Én, aki New­­york, London, Paris operáiban jártam s a háború előtt is, azóta is láttam elsőrendű balletelőadá­sokat soha még ilyen kitűnő elő­adást nem láttam. Kiállítás, sze­replők mind elsőranguak voltak. — A publikum rendkívül megér­tő és hálás. Tapsokban nem fu­karkodnak. Az emberek a szín­házban mintha felszabadulnának a szovjei nyomasztó rendszabá- j lyai alul. A szinház a régi, boldog idők illúzióját is nyújtja szá­mukra. — Egyébként a terror még min­idig igen nagy. A falakról plakátok ‘ordítanak halált minden árulóra, minden élelmiszer eltitkolóra s a kapitalista termelési rendre, ame­lyet közben a szovjet lassan fel­támaszt. — Vörös katona is sok van az utcán. A plakátokat is vörös kato­nák őrzik. A hadsereg egy része nagyszerűen van felszerelve. A katonák a régi orosz egyenruha-. kát viselik, olyan rohamsipkájuk I — Valószínűleg már sok őzet és zergét lőttél? — kérdezte to­vább a főherceg, aki kitünően mulatott az alpesi Münchhausennel. — Ajjaj! Ami vad errefelé hiányzik, azt majdnem mind én lőttem. Hát te mi vagy? En úgy- privatizálok, — fe­lelte mosolyogva a Fenség. — Szóval: lopod a napot. És az apád mi volt? — Császár,* — felelte az igaz­sághoz híven a főherceg. — Te, vigyázz! Ne hazudozzál (ilyen hangosan. Ha a csendőr i meghallja, bevisz a dutyiba. Van­nak testvéreid? — Volt egy. — Hát az mi; volt? — Császár.** — No de ilyet! — nevetett Hansl. — Ekkorát hazudni! Váj­jon hol tanultad? Hát gyermekeid vannak-e? — Hála istennek, vannak. Itt van mingyárt a Franzl. — Hát az mi? — Császár.* A jámbor paraszt majd meg­fulladt a nevetéstől s gúnyosan kérdezte .­: — Több császár nincsen a famí­liádban? I — De igen, — felelte Ferenc Károly. — Van még egy. A Maxi. ! —* Az is császár? — düledezett a Hansl. — Áz is.** A vadász odavolt a kacagástól s igy szólt: *) Eerenc császár. **) Ferdinand. i, ■, *) Ferenc Józseí. mexikói császár. . -van, mint amilyen a német kato­náknak volt, csak posztóból s raj­ta egy piros szovjetcsillag. A jól felszerelt, jó ruháju, tiszta orosz katonák mellett kissé groteszkíil hat, hogy vannak katonák mezít­láb, rongyos ruhában s a fegyve­rük spárgán lóg. — Oroszországban 'általában nem jósolnak hosszú életet a szov­jetrendszernek. A rendszer leg­jobb hívei is azt mondják, hogy két esztendőbe telik, amig a kom­munizmus csendesen átalakul s aztán kimúlik. Ezeket mondotta Baruch Vil­mos, aki Suboticáról Párison át Cherbourgba utazott, ahonnan nyolc hónapi távoliét után New­­yorkba tér vissza, novemberben pedig újra kimegy Oroszországba. Találkozásom a vágyakkal .»Vágyak nélkül élni — félig hálák —- mondja Oscar Wilde — valahol és akinek nincsenek tervei, céljai, vá­gyai, az valóban szegény, kifosztott koldus-vándora az Élet országújá­nak, amelynek göröngyös mesgvéin ezek a vágyak jelentik a mérföld­köveket. Lázasan és fáradtan loho­lunk ezek után a mérföldkövek után és ha egyet megkopva és megszag­gatva elérünk, fájdalmas várakozás­sal kell már a kővetkezőre gondol­nunk és utána törtetünk. Az egyik több mérföldkövet ér el, a másik hamarabb megfárad és kisebb utat tud csak megtenni. De mindannyian loholunk a vágyaink után, nagyot akaró és kevéssel is beérő, szines ter­­vü és szürke életű, örömös vágya és szomorú beteljesülésü emberek. Kerestem az élet országújának ezeket az uj fordulót jelentő mérföld­köveit, kutattam a különböző embe­rek más-más tervei között és talál­koztam a Vágyakkal. Az egyik ne­mes volt és szép, a másik önző és — És te csak olyan közönséges privát vagy? — Igen, mert nem akartam csá­szár lenni. Ha akartam volna, én volnék a császár és sétálhatnék Bécs városában, biborpalástban, koronával a fejemen és szcep­­trummal a jobbkezemben és hall­gathatnám veled a brokáttal be­vont várudvarban a burgzenét. A hegylakónak már könnyek potyogtak a szeméből a sok ne­vetéstől, mert ilyen ügyetlen ha­zuggal, mint ő gondolta, még so­ha se találkozott. De megszűnt nevetni, amikor be­értek Ischlbe s ott a város lakói meg a nyaralók és a fürdővendé­gek mind mély kalapemeléssel kö­szöntötték a főherceget, sőt egy udvari ember ceremóniásan köze­ledett hozzá és Fenségnek szólí­totta. Ekkor megszeppent a nagy vadász, aki a tartomány összes őzeit és zergéit elejtette és belát­ta, hogy sohase lőtt ennél nagyobb bakot. Most bezzeg a síráshoz ál­lott közelebb, mint a nevetéshez és biztosra vette, hogy hűvösre teszik, s nem lévén jártas a bün­tetőjogban, attól is félt, hogy föl­akasztják. De a sorsa nem lett ilyen szo­morú. Amikor ijedtében térdreborult a főherceg előtt és bocsánatot kért tőle, amért oly tiszteletlenül mert társalogni vele, Ferenc Károly mosolygott és egy aranyat aján­dékozott neki a szives kalauzo­lásért, s csak ennyit kérdezett tő­le mosolyogva: —..No-hát, ki hazudott? kicsinyes, de. valamennyi . emberi Ezeket a furcsa és megejtő találko­zásokat pergetem Je az emlékezés mozi-vásznára, :* Egy szegény lány, valami masamód­­féle. kis bolti elárusitólány, vagy eféle, vágyakozó sóhajjal űzte az áb­rándjait: — Csak ne kellene a hideg téli reg­gelben fázva, dideregve ott várni a szürke üzlet-redőnyök felgördülésére. Csak ne kellene a tüdővészig bele­­görnyedni a munkába és a félelmes estéken hazafelé a piszkos kis kül­városi utcában azon gondolkozni, hogy mi lesz a vacsora. Csak néha sétálhatnék én is szép selymes ruhá­ban a fényesen ragyogó utcákon és csak jönne egy derék, becsületes em­ber, aki levenné rólam, szegény, tö­rékeny lányról az élet súlyos gond­jait, valami iparos,- vagy kereskedő­­segéd, akinek a felesége lennék és rendben tartanám a házatáját. így sóhajtott fel a szegény lány. A gazdag, a kényeztetett pedig unot­tan és újabb élményekre várva eze­ket mondta egy őszinte percében:' — Unom már a fehér lányszobát, ahol délig kell lustálkodnom a sely­mes paplanok alatt, hogy valahogyan elüssem az időt. Unom az egyhangú mindennapi korzót is, meg a hazug udvarlókat, az egyforma kis flirteket. És mennyire terhemre van már a ró­lam való örökös gondoskodás . . . Uj életet • szeretnék, álból nem engem irányítanak, mint tehetetlen bábut, hanem kiszakadva ebből az unalmas környezetből uj embereket, uj férfia­kat, uj könyezefef, ahol én fennék mindenki imádott bálványa , . . * Egy kisgyermek fájdalmas pana­szait is sokszor hallgattam. Az emberi öntudat ébredezett benne, amikor tü­relmetlenül igy kergette a vágyait: —* Meddig tart még ez a rabszolga­­sors? Miért kell akkor élnem, ha nem lehet önálló akaratom és minden mozdulatomra a szülök, nevelők és tanárok ügyelnek? Mikor leszek már én is ember, aki magam szabhatom meg napjaim folyását? Mikor lesz végre nekem is annyi jogom, mint a felnőtteknek és mennyi keserves évet kell még átszenvednem, amig engem is meghallgatnak, az én véleménye­met is tiszteletben tarják? így toporzékcít fiatalos türelmetlen­séggel a gyermek. És az aggastyán, aki már az utolsó mértföldkövet is elérte, akinek már nem is lehettek tervei, az emlékezés ködén át igy vá­gyakozott: — Csak még egyszer lehetnék fia­tal! Csak egyetlen egyszer térne visz­­sza boldog és drága gyermekkorom, hogy ne a szánalmas aggot tisztelnék bennem, hanem az életbe induló ifjú erejét csudálnálc és irigyelnék. Még csak egyszer lehetnék fiatal, hogy új­ra kezdhetném jobban, okosabban szegény, elrontott életem , . . * Egy politikus, inkább próféta, aki a világbéke megteremtését tűzte ki beszélt: — Mikor lesz már a béke úrrá a népek felett? Mikor szűnik meg a gyülölség, a fegyverkezés1, a tömeg­gyilkosság? Vajha elérkezne mielőbb az a kor, amelyben a háború fogalma ismeretlen lesz a boldog emberek előtt és a nemzetek testvéri megértés­ben élnek egymás mellett . , . És megcsörtette kardját a katona és türelmetlenül küldte felém véres vágyait: — Fegyverkezés nélkül nem állhat fenn állam és meddő törekvés az örök-békét hirdetők igéje. Háború kell, véres leszámolás, mert csak az erősebbnek van joga az élethez. Med­dig tart még a tétlenség, a lázas ké­szülődést szeretném már és a harc­tereket, ahol. végre megint elemem­ben leszek és áhof hőstetteimért kk tüntetnek, j :* Még sokszor találkoztam a Vágy-;' gyai. Mindig másképp és mindenkor; furcsa ellentmondásokban nyilatko-! zott. Hallottam papot, aki a szeretetett áhítozta a szószékről és láttam olyan! hívőjét, aki gyülölségre uszított. Szá­nakoztam szegény éhezőn, aki egy fa­lat kenyérre vágyott és megütköztem! jóllakottakon, akiknek a kalács sem: ízlett, Csudáitam idealista lelkeket,! akik szebbé akarták tenni a világot; és ismertem lírai! költőket, akiknek: egyetlen vágyuk az volt, hogy né­hány koronájuk legyen egy kávéra... Ezerszer és ezerféleképpen jötteki elém a Vágyak, hol finoman, hajbó­­kolón, hol meg brutális türelmetlen­séggel. Sokfélék voltak, furcsák és eg-j zótikusak is, de műidig emberiek.! Ezen az egy közös vonáson kívül; még csak abban egyeztek, hogy mi-; helyt elérte őket az Élet vándora,; már nem kellettek, már értéktelenek1 voltak és meg sem pihenve, már tör­tetett a vándor egy újabb, távolból csalogató mértföldkő után . . , Örök törtetés ez és nincs, jaj, sehol; sincs beteljesülés . ä s j a. f.) 1 Uj sakkjáték jós divatka A fead’jáíék (Kriegsspiel) Egyes sakk-körben néhány nap, óta szenvedélyesen hódolnak egy, nálunk eddig alig ismert játéknak, aí hadijátéknak (Kriegsspiel). A londo­ni sakk-kongresszus alkalmával az; érdekes játékból két alkalommal ver­senyt is rendeztek s a kombmativ; lehetőségek, számítások és érdekes, mulattató fordulatok egyaránt lekö­tötték a játszók és nézők figyelmét.; Szabályait magyar nyelven még se­hol sem közölték. A hadi-sakk a rendestől csak ab­ban különbözik, hogy az ellenfelek, alak két külön sakktáblánál ülnek, egymás lépéseit nem látják. Az el-: lenség rejtve van; a cél: haderejének; felállítását kipuhatolni. Győz az, aki-j nek ez jobban sikerül. Az ellenfél lépéseire a bíró bemon­dásaiból lehet következtetni, aki egyj harmadik táblán mindkét fél állását: követi. , j A biró mindkét játékos által ért-, hetően jelzi: j 1. hogy lépés történt (»világos lé­pett«); 2. ütés esetén megnevezd a mezőt,! ahová ütöttek »sötét ütött e4-re«}; j 3. ha sakk áll, informálja a játszó­kat, hogy azt mely irányból (a viz-j szintes, a függőleges vonalon, a ki­rály állását keresztező rövidebb vagy hosszabb átlón, avagy a hu­szárral) adták; 4. megmondja, ha a megkiséreftt húzás lehetetlen (»nem megy«); 5. végül — ezt azonban csak a; húzáson lévő fél kérdésére — közli,, hogy a kérdező üthet-e valamely, gyalogjával (»van-e ütésem gyalog-; gal?«). Ez utóbbi szabály á puhatolódzás. fő eszköze. Minden lépés előtt sza-i bad ezt kérdezni, de a kérdezés az-( zal a kötelezettséggel jár, hogy aj kérdező köteles legalább egy ütést. bármely gyalogjával, megpróbálni^ Ha a kérdezett gyalogütés lehetsé­ges, meg kell azt tenni, mint általá­ban minden megkísérelt lépést A; kérdezést az ellenfél is hallja.; (»Megy ez?« s mutatja a bírónak, melyik ütést próbálja.) Az uj játék népszerű lenne, ha — nem három sakktábla lenne hozzá szükséges. MA VAN a Magyar Párt nagygyűlése!

Next

/
Oldalképek
Tartalom