Bácsmegyei Napló, 1922. június (23. évfolyam, 149-176. szám)

1922-06-11 / 158. szám

10» oltfol,

BACSMEGYEI NAPLÓ

1922. juahij tl.

korlatjfli közé szórni. Az államok jogutódlásának uj értelmezése azonban megtalálta az elemi igazságok megkerülésének útját. Vállalja s teljes erejével követeli magának a történelmileg kifejlett jogokat: a kötelezettségek szempontjából azonban az újonnan megszerzett szuverenitásra hivatkozik s vállalt kötelezettségeit nem a múlt, hanem a jelen kényelmi érdekei és politikai céljai szerint újra és egyoldalulag szabályozza.

Azaz, röviden: a kötelezettségek teljesítését megtagadja. Százakra menő kultúrintézményt, — iskolákat, közművelődési alkotásokat — vesztett el ekként pél dául az erdélyi magyarság, amelynek helyzetét én közelebbről ismerem, az ő Trianonban kirendelt és megszabott uj állami elhelyezkedésében. Száz és száz iskoláját keresi tulajdoné címén az államhatalmon, mely ez azokra nézve megelőzően a magyar állammal kötött szerződésekbe mint „jogutód“ azonnal behelyezkedett, de a jogaival járó kötelezettségeit a szerződések egyszerű nullifiká^ lásával pj rendezés tárgyává tette. Hogy e szerződések „átszállandó“ természetüek*e ? hogy az egyik szerződő fél kilépése nem vonja-e maga utón a „clausula rebus sic stantibus“ létrejött egyezmények egész sorozatát ? Ezekkel a kérdésekkel az uj jogutódlási teória nem törődik. Sajnos azzal sem. hogy a kisebbségi szerződések, melyek az állami szuverénitós jelentékeny darabját letörték : a felekezeti és valiásszakadság, a kisebbségek közoktatásügyi jogainak védelmére felálíitott összes garanciákkal együtt tartalomnélkü!i szóképekké esnek össze.

Mert hiszen kétségtelen, hogy a kisebbségi szerződések nem elvenni akartak, hanem adni és a meglevőket biztosítani. A jogokban való kötelezettségek nélküli állam * I—

jogutódlása ellenben elveszazt is ami megvolt vagy megvan és nem adja meg azt, ami a kisebbségi szersödésekbői folyó megcsonkuk állami szuverénitásból következik.

Ez az ideológia továbbá megmérgezi oz egész légkört, melyben ez állami és társadalmi élet lélegzik és mozog, Behatol a tudomány úgynevezett csarnokaiba is; vásári portékává teszi a tudományos munkásság eredményeit s aki pld. feiüti a cluji (kolozsvári) román egyetem valamely kiadványét, meglepetve olvashatja belőle, hogy a kolozsvári m. kir. Ferenc József egyetem tudós munkásai, kutatásaiknak eredményeivel már egy évtizedet mog előzőleg nem a magvar, hanem a román tudományt és irodalmat gazdagították, mert a „jogutódlás" ex post szívta magába az eredményekhez való jogot, a más munkájának tiszteletbentartásár* vonatkozó kötelezettségek nélkül. (Lásd pld. „Bibliographie bota nica Romániáé annorurn 1914—

1920. Redigit Alexander Borza prof. univ." és „Buletinul de informatii al Gradinii botanice si al Museului botanic de la Umversitatea din Cluj. 1921.“ Vol. I.)

Valóban meglepő a gondolko* zásnak az a módja, mely a múltat is kisajótithatóvá tudja átva rázsolni. Hunyadi Mátyás király is kisajátított szellemi érték. Szobrán kiáltó színedben ragyog uj neve: „Mathei Corvinul".

Jó volna, ha a népszövetségi kongresszus bölcseinek látó szeme odatekintene, ahová semmi jog ctód'ési teória el nem ér. S hu komoly a szándéka, hogy a lel „kek békéjét megteremtse, gondoskodjék, nehogy a legszebben megszövegezett határozatai is puszta szavak maradjanak, melyek elhangzanak és eltűnnek, mielőtt a föld egyszer megfordul tengelye körül.

a közérdek titulusa alatt késhegyre menő harcokat vívni magánérdekért, mint a Sándor-utcai sárga épületben . . . Abban a korban, — mikor az ember húsz esztendős ■— a politika még szívügy és oly távol ál) az üzlettől, mint az ifjúság az öregségtől ... A folyót ói és kávéházi.^vitatkozásunk iiát parlamentáris maradt’ ä legnagyobb szidalom, a melyet a fúzió híveinek el kellett tűrni, a „pecrovics,, szó volt.

Csak a két Gyula, Szűcs és Lukács voltak hangosabbak és szenvedelmesebbek, de ők se gázoltak senki becsületében, amit a mandátumos politikusok akkor sokszor megtettek . . . No és a két vezérgyulának muszáj volt gorombának lenni, energikus szólamokhoz szokni s a szótárukat újabb meg újabb Kraf tausdruck-okkal bővíteni, mert bevallottan parlamenti pályára készültek,

I— s az utóbbinak a fáradsága nem is ment veszendőbe, mert aránylag fiatalon lett képviselő. S ha néha zajosabban is folytak a tárgyalások, abban az időben még se volt rá eset, hogy ifjúsági gyűlést betiltottak vagy programszerinti befejezése előtt fölosziattak volna.

Később, sokka! később, sajnálattal kellett olvasnunk, ez nem egyszer mevtörtént. Azok a fiuk, akikről en szóIok, nemcsak a hazájukat, a nyelvüket és az alkotmányukat, de egymást is szerették s ezért tudták egymást összekülenbözés nélkül meghallgatni. A későbbiek, talán éppen egyenes leszármazol amazoknak, már kevésbbé szerették egymást. Ha igazán a mi fiaink !ettek volna, a mi szellemünknek az örökösei, a mi akarásainknak a folytatói, bizonyára ők is, mint a békesség hivei s a humánus

gondolkozás meg a szabadelvű haladás, hirdetői szerepeltek volna. S ki tudja, hogyha az ifjúság körében ez a szellem uralkodik, nem élveztük volna-e sokkal tovább a béke áldásait ? Hiszen történelmi igazság, hogy csak oly nemze ek keverednek háborúba, amelyek otthon se tudnak békében maradni s akkor üzennek hadat vagy adnak okot hadüzenetre, amikor az egyes rétegei egymással állnak karebnn ... Ki tudja?

Annyit mondhatok s bár fájó, mégis édes melankóliával emlékezek rá vissza, hogy ezekben az években az egyetem a barátságnak éppen úgy volt a temploma, mint a tudománvé s nem hiszem, hogy a hires németek Freundschaftsbundiaibán vagy a Burschenschaftjaiban, bárhol is lehetett ahhoz hasonló intimitás, mint ez esztendőkben köztünk, akiket nem kötöttek össze corps-szabályok és burstörvények. Gyűlölködésről, felekezeti türelmetlenségről még nem volt szó akkor. Históriai nevű gentryfiuk épp úgy barátkoztak a sváb eredetű nyárspolpátral és a csak nemrég emancipált zsidógyerekkel, mint egymással s az előbbiek éppoly kevéssé dicsekedtek az őseikkel, mint ahogy az utóbbiak nem szégyelték őket. Akik még megvannak ezekből az évjáratokból, nem fognak meghazudtolni engem, ha azt mondom, hogy ezek barátságos esztendők voltak s a barátság esztendői.

Ha legalább ezt az egy szépet vissza lehetne idézni abból a korból, amely oly régen elmúlt. Azt a barátságot és szeretetet, amely az életet akkor átnemesitette s az egyetértést, amely az ifjúságot egymás barátaivá tette! . . . Fájdalom, csak az emlékét idézhetem vissza! . ,.

Egy gonöolat

irta; Uánöor tuen

A szoba sarkában títt gmmyasztott az asszony. Arcát egy puha párnába temette, kék selyempongyolába burkolt finom teste időnként o-egresaegett, mint az ideges paripáé.

Az ablax nyitva volt és aranyszínű haja úgy lebegett meztelen válla felett, mint selymes tavaszi szálak a levegőben. Forceliánienér vájta megrándult, mintha sima.

Az asszony nem eirt, csak gondolkozott. Remegett, mert várt valamit, aminek szerinte történni kell. Remegett, mert félt. A férje három nappal ezelőtt megtudta, hogy hűtlen lett hozzá. És ő azóta vár valami végzetest, valami rendkívülit vár. A büntetésnek valami ismeretlen formáját várja. A halált várja.

De nem jött semmi. Azon a rettenetes hajnalon, a férje ránézett — aztán elfordult tőle. De tekintetében ott íeketéllett az a kifürkészhete ián mélység, mely sötét mint egy rettenetes örvény és titokzatos mint az éjszaka rejtelme.

És ebből a feketeségből valami lobbant, aztán kialudt. És az ajka remegett; az ajka, mely idegenül sohasem piros, hanem kékes árnyalatban játszik, a remegő ajka most fekete lett. És látta, hogy keze összevon ágiik és körme belemar a tenyerébe. Aztán megfordult és elment.

Az asszony azóta egyre várja, hogy visszatér és megfojtja. Hogy visszatér és vallatja és elkergeti, vagy megbocsát neki. De nem történt semmi. Bement a szobájába és azóta ott van. Az inas azt mondja, egy helyben öl és gondolkozik.

Az asszony tudta, hogy erre kell neki gondolni egyre és félt, hogy bele őrül.

Az asszony reszketett. Akkor reszketett így,- mikor először hallgatta a félelmes, bűbájos, beszélő, zugó, rejtelmes indiai erdőt. Akkor sem tudta mi mozdítja a repkényt és mi búvik meg a füvek között. Néha úgy érezte, hogy kígyó tekergőzik nyakára, mint egy rettenetes, hűvös ékszer. És szemeke,tt látott, melyek testetlen néztek és dalokat hallott, melyeit nem énekelt senki.

Ez az idegenség vette újra körül a nagy város közepén és a félelem fojtogatva tekergőzött nyakára.

A férje, kit megcsalt, indiai sötétbőrű férfi volt. Halkszavu, csöndes ember, ki éppen olyan biztos elegánsával viselte a frakkját, mint hófehér, testhez tapadó kasmirköntösét. Épp úgy hozzá volt szokva a puha nemezkalaphoz, mint a hófehér turbánhoz, melyet nagy hozzáértéssel csavart hosszú, puha szövetből, különös, fekete fejére. De ettől a szokatlan ruházattól eltekintve, az asszony azt hitte, teljesen európai. Tudott kártyázni, szeretett utazni, sokat olvasott és éppen úgy csókolt, mint minden más férfi.

Az asszony Nizzában (ismerkedett meg vele. Három hétig kacérkodott vele, mikor egy este egy rövidke levelet és egy kék bársony dobozban mesés értékű gyöngyöt talált szobájában az asztalán.

— Mama, a fekete megkérte a kezemet, — kiáltotta, mikor végigolvasta az Írást és félig elszörnyedve, félig elkábulva szerencséjétől, ezt kérdezte:

— Most mit csináljak?

Az anyja a gyöngyöt emelgette, forgatta, csodálta.

— Ha neked tennék, én nem haboznék — mondta. — De nenv beszéllek rá. Hisz fekete.

— Rém is olyan nagyon fekete — válaszolt a menyasszonyjelölt pár percnyi habozás után. —. És jó fiú. Egy. kicsit csöndes, de nagyon jó fiú.

Ennek három éve. És most megesett, hogy összetlálkozott valakivel, akit öt éve nem látott és akit egyszer nagyon szeretett. És a fehér asszony a csöndes álmodozó sötét karjából oda tévedt a fehér férfi keblére. A kegyetlen sors úgy akarta, hogy a szegény férj rögtön megtudjon mindent. És azóta hallgat, mint egy megnémult átokverte és az asszony kétségbeesve várja, mi fog következni.

Most végre lépteket hallott. Megrázkódott, felült, de rémületében arcára szorítja kezét. Osak akkor tekint fel, mikor két erős sugár parancsé lóan rávetödik és szinte leégeti arcáról két kezét. A férje áll előtte, de mégsem ö. Ez egy borotválatlan, messzire néző idegen, kit ö sohase látott eddig. Arcának sápadtsága feketeségbe árnyalódott és fehér, testhez simuló öltönyében a mozdulatlap ember olyan, mint egy sötét titok.

A szegény kis fehér asszony nyomorultul remeg előtte. Várja, hogy szóljon, de ő még mindig hallgat. Tehát úgy érzi, neki kell kezdeni. Sir.

— Haragszol? Nagyon haragszol?! Ne hallgass igy. Félek .tőled, hogy ha igy hallgatsz. Forditsd el rólam a szemed. Meg akarsz ölni? Ugy-e meg akarsz ölni?!

— Miért? — kérdezte most mély

hangon a férfi és a hús, sötét ajakon megjelent egy kis mosoly, mely fájóbb és kegyetlenebb szenvedésről beszélt, mint millió könnycsepp.

— Nagyon meggyötörtelek — sírta az asszony. — Rossz vagyok. Üss meg. Kívánom, hogy megüss.

A két sötét szem kitágult. Nagy lett és kifürkészhetetlen.

—- Mikor magamhoz vettelek, nem gondoltam rá, hogy a szenvedést láncolom magamhoz, mert ha rágondolok, elmenekülök tőled. Nem gondoltam rá, de azért tudtam, hogy minden, ami születik, magában hordozza a halált, mert semmi sem kerülheti el az örök, kinzó változást. A szerelem is úgy született lelkemben, mint egy fényesarcu gyermek. A szerelemnek is el kell hervadnia, mert született, amint te is el fogsz hervadni, mert voltál és vagy.

Az asszony felsírt, mint a vezeklő a pap szavára. — Ki marad örökre együtt azzal, akit szeretett? Az élet hullámzik. Elragadja tőlünk az egyiket és felénk sodorja a másikat. De a lelkűnkben ott ég az örök sóvárgás kínja a fény után. Nekem te voltál a világosság. És most kialudtál mint a gyertya, ha elfujja a szél. Megérintett téged is az örök változás.

Elhallgatott Az asszony kezét tördelte és különösen nézett rá. Látszott rajta, hogy nem érti mit beszél.

— Mit fogsz velem tenni? Elküldesz magadtól? Mondd, mit kell csinálnom. Engedelmeskedepi...

— Nekem te már nem vagy — válaszolt csöndesen és egy kicsit mozdított a vállán.

— Nem vagyok? Miért mondod ezt? Még élek. Még gyötörlek. Még a kezedben tartod , a sorsom. Megölhetsz, elkergethetsz, büntethetsz, de azt nem mondhatod, hogy nem vagyok.

— Te már nekem nem vagy. Egy kép voltál csali a lelkem tükrében. Egy kép, kiről nem tudtam kicsoda. Nem tudtam milyen ismeretlen körülménynek köszönheted a létedet. Nem [tudtam miért jöttél. De fehér voltál, imint a hó és rózsaszínű, mint a vir-