Bácsmegyei Napló, 1922. június (23. évfolyam, 149-176. szám)
1922-06-11 / 158. szám
1922. Junius 11, BACSMEGVBl NAPLÓ 9. oldal. Népiét érdeklődés Jugoszlávia iránt Előadások, köayvek, fantzlmáayatak Berlini tudósítónk jelenti: A yolí monarchia utódállamainak kialakulása óta Németországban fokozott figyelemmel kisérik a Balkán politikai és gazdasági fejlődését. A német napisajtó és a százszámra megjelenő különböző folyóiratok és szaklapok állandó érdeklődéssel foglalkoznak Délkeleteurópa problémáival. Első helyen áll a Balkán országai között az érdeklődés és tanúimé* jhyozás középpontjában az SHS. királyság, amelynek nem csupán belpolitikai problémáit és nemzetségi kérdéseit, hanem még fo kozottebban gazdasági fejlődésé* mek lehetőségeit és kultúráját, — a szláv kultúrát, igyekeznék e hémetek mégértéséhez és méltánylásához közelebb hozni. Németország több neves poli tikusa, közgazdásza és Írója igen lelkes barátja Jugoszláviának és propagálója a jugoszláv-német kulturális megértésnek is. így Hermann Wendel, az ismert közgazdász és szocialista képviselő, akinek Jugoszláviáról nemrégiben megjelent könyve és a „Frankfurter Zeitungéba irt cikkei nagy érdeklődést keltettek, — egyik leg'evékenyebb munkása ennek a közeledésnek. Az ő alkotása a Frankfurtban székelő „Deutsch— Südslavische Gesellschaft"4 amely most fejezte be hónapok óta tartó előadás-sorozatát a jugoszláv problémákról. Egy másik jugoszláv barát, aki eddig főleg gazdasági téren roü ködötí, dr. Schiiltenöauer bajor képviselő, aki most Frankfurti mintára Münchenben teremtette meg a bajor gazdasági és kulturális élet kiválóságainak, valamint a Münchenben székelő jugoszláv kereskedelmi képviselet vezetőjének, Pečanac Brankónak a közreműködésével a német-jugoszláv egyesület („Deutsch-südslavischer Verein"). Az alakuló gyűlésen a bajor miniszterelnök nagy beszédet mondott, amelyben utalt a régi bajor-szláv viszonyra és annak szükségességére, hogy Németország és Jugoszlávia között állandó jó viszony álljon fenn. Még két németországi jugoszláv barátról kell megemlékezni. Az egyik Wilhelm Heile demokrata birodalmi képviselő, aki a Reichstag demokrata frakciójának a horvát származású Sivkovics volt miniszterrel, szintén birodalmi képviselővel együtt Balkán kérdéseknek a szakértője. (Sivkovich ükapja még az egyik horvát ezred tisztje volt, aki a Napoleon elleni háborúk idején telepedett le Ilimben és vált ősévé a mecklenburgschwerini hercegség történetében szerepet játszó német Sivkovich családnak.) Heile képviselő most Jugoszláviába utazott, ahol Beogredban, Zagrebben, Velifci-Kikinddn, Suboiicdn, Ljubljanában és Mariborban fogja ez ország gazdasági helyzetét és a nemzetiségi problémákat tanulmányozni, Sivkovich miniszter pedig szeptemberben fog ugyancsak többhetes tartózkodásra Jugoslaviéba utazni. Mindkét képviselő utjának egyik célja az is, hogy előkészítse a német demokratapárt egy nagyobb csoportjának az ősz folyamán Ju goszlévíábs irányuló tanulmányutját. Állami Jogutódlás és kisebbségi jogok írta: Kolosvéry Bálint * a szegedi Ferenc József tadomángegyetens tanára és a kolozsvári volt magyar tudományegyetem volt tanára, a népszövetségi liga tagja A Prágában összehívott népszövetségi kongresszus munkaprogramjának gerincét a kisebbségek kérdése alkotja. Mert nyilvánvaló, hogy sem az örőkbéke eszméjének propagandája, sem a nemzetközi békeünnepek és békejelvények megállapítása, — sőt még a lefegyverzés és a nemzetközi békebiróságok nagy problémája sem markolnak bele oly égetően és annyira fájóan milliók és milliók leikébe és emberi életük anyagi létfeltételeibe : mint a kisebbségek helyzetének, a békeszerződések betűje és szelleme értelmében leendő berendezése. Ez az a minimum, melyet a győztes nagyhatalmak utravalóu! adtak azoknak, akiket évezredes nemzeti, kulturális, gazdasági és erkölcsi egységükből kiszakítva, uj államok polgáraivá tettek. Ki csodéikozhatik azon, ha az uj és sötétbevesző ösvényekre rászorítottak, elkeseredéssel látják, hogy a hátukra kötött tarisznya üres és a belerakott Ígéretek elpárologtak. A népszövetségi kongresszus elé becsületes szándékkal terjesz* tett kisebbségi javaslatokban a győztes nagyhatalmak társadalmának ielkiismerete hallatja szavát s ha módja lesz rá, hogy e szónak érvényt is szerezzen, talán nem lesz a kisebbségek vállán olyan súlyos az a teher, e mely éppen azért nehéz és; cívisei heteden, mert eddigelé semmi sincs benne. Nem tagadjuk: nem sok várakozással nézünk a dolgok jövő fejleményeinek elébe. Az ok kézenfekvő. Azoknak «z államoknak, melyeknek óriási területek és mérhetetlen természeti kincsek mellett kisebbségeket is adott a háborús sors szeszélye : azoknak a kisebbség; kérdés — terhes örökség. Az adósság, amióta ember él a földön, nem kényelmes teher. Igyekszik is alóla kibújni, aki tud és erre — államok összeomlásánál és újak kialakulásánál — önként adódó eszközül kínálkozik az állami jogutódlás elméletének az az alkalmazása, mely e kisebbségi jogok „elintézésének" valóben legegyszerűbb módjaként mostanság népszerűbbé vált, mint Wilson sokat emlegetett 14 pontozata, amelyből találékony szerzőjük tudvalévőén nem valósított meg egyetlen egyet sem. Mennyi bajnak, mennyi félreértésnek és tegyük hozzá, mennyi fájdalomnak vehette volna elejéi az, ha az államok jogutódlásának elmélete nem keresett volna magának uj orientációt f És vájjon miben áll ez az orientálódás ? Hogy az illusztrációkat onnan mentsem, ahol a nemzetközi jogi érzék kevésbé szűrődött be az államélet vérkeringésébe, megállapítom, hogy a jogutódállam magának igényli elődjének összes jogait, magának igényli abban a terjedelemben és benső tartalom-; ban, amint azok a jogok évszázadok során ó történelmi fejlődés rendjén kialakultak. És itt nem azokra a magánjogokra gondolunk, melyek az állami javak tulajdona címén önként érthetően olyan alanycserén mennek keresztül, mint az egyes emberek halála esetén az Ö hagyatékához tartozók. Hanem gondolunk azokra a jogokra, melyeket az állam akár egyes polgáraival, akár a polgárok valamely szervezeti egységével szemben biztosított magának oly kötelezettségek fejében, raeyek a jogokkal egyszerre sokszor azokat megelőzőleg keletkeztek, s melyek nélkül a jogok létalapja elesik. Örökség kötelezettségek nélkül nincs, sőt akinek joga van : az, a puszta joggyakorlás mikéntje tekintetében már . kötelezettségek A régi Budapest Irta: BAEDEKER POLITIKA A politikai élet ezekben az években •— 1872-bea és inég néhány esztendőn ét — éppen nem volt épületes látvány E minket fiatalokat ugyancsak nem lelkesített. Ha valaha jellemző volt a goethe-i mondás: politisch Lied, garstig Lsed, akkoriban az volt. A nagy föllélekzést, amely, az 1867-iki átalakulást fogadta s az örömet, amely a felelős kormány kinevezésével inaugurált uj korszakot, nemzeti reneszánszot üdvözö'te, hamarosan követte a rossz szájízzel járó kiábrándulás. A napi- és pártpolitikát nemcsak az öreg deziíluzionáhak nézték vigasztalannak, — mii egyetem; ifjak is císzomorodtunk annak sivárságán. Az államférfiak között kerestük a hősöket, a kisistenekeí. akikről álmodtunk, akiknek á gloriás alakját a gimnáziumi történetórákon sa diákbarátság naiv diskurzusaiban elképzeltük és — nem találtuk őket. Andrássy Gyula, a kiegyezés korszakának első miniszterelnöké — aki oly csodálatosan tudta egyesíteni a geniális dilettánsnak és a gyakorlati államférfiunak minden kitűnő sajátságát *s Deák találó ítélete szerint providenciái is vezére lett a magyar közéletnek — már Becsben lakott s aBaüplatzról mozgatta a nemzetközi politikai bábjáték marionettjeit; utódja, a máskülönben igen tehetséges Lónyay Menyhért szép politikai múltja és impozáns financtudomanya ellenére se tudott népszerű lenni, s a pártot se volt képes együtttart mi. A kabinetje — és elsősorban ő maga — már bukófélben volt azon az őszön, amikor mi az egyetemre iratkoztunk, úgy hogy közülünk azok is a baloldal felé kezdtek orientálódni, akik otthon a szülei házban deákpárti tradíciók között, a Haza Bölcsének liberális de n3gyon is higgadt tanaiból vették első politikai leckéiket, s mikor a monoklis Cseraátony egy igen emlékezetes ülésen a miniszterelnököt (azzal az aksziómává lett megállapítással, hogy miniszternek nem szabad gazdagodni) kivégezte, még a deákpárti szülőknek „hivatalból“ Lónyay-párti fiai is örültek a változásnak, amely — majd jön. De hát — cs kommt selten was Besseres nach, akogy az akkor még németes Budapesten a magyarok is mondták. Lónyay után Szlávy, Szlávy után Bittó következtek, halvány árnypolitikusok a két kiváló előd után. A nagyon ünnepélyes, komoly, de minden eredetiség hijján szűkölködő Szlávy s a nála talentumosabb, de talán kicsi termeténél fogva is kevésbbé imponáló Bittó nem tartóztathatták föl a valamikor oly hatalmas kormányzópártnak a bomlását Közeledett „a vég kezdetet“, amelyet az „öreg ur“*) se tudott, s talán nem is akart feltartóztatni. Ekkoriban szál'hatott el bölcs ajkáról az a heves tiltakozás, amely biztosabban jósolta meg a párt halálát, mint az ellenzék újságjainak, a Honnak és Ellenőrnek állandó lélekharangkongatása. Egy alkalommal, amikor a vezéri voltára hivatkoztak, így kiáltott föl indulatosan : „Az ördög a vezértek, nem én!“ Erejének és tekintélyének volt még egy na?y és hatalmas fellobbnnása a Lükő Géza interpellációja folytán napirendre tűzött kir. tetszvényjog (jus placet;) ügyében az első egyházpolitika i v i t á b a n, melyet az uj tör*) így hívták akkor az egész országban Deák Ferencet, vényhozás évlapjai följegyeztek. Ezen a históriai napon — 1873. junius 28-án — még egyszer, és utoljára, láthatta a nemzet a Deák-pártot teljes és bontatlan egységében, amint a vezére körüli imádatban lelkesedve egybeforrott, s még egyszer és utoljára gyönyörködhettek egyik legnagyobb fiának diadalmas dialektikájában, hamisítatlan szabadelvüségében és abban az ellenállhatatlan szuggesztivitásban, amelyet az igazán nemes lelkek és bölcs elmék gyakorolnak a környezetükre. De. a monumentális beszéd s az azt követő emlékezetes jelenet, amikor annak elhangzása után a fáradt szónokot partkülönbsf-g nélkül ünnepelte az egész Ház, csak kis időre lehetett uj életet a pártvezérnél is betegebb pártba, — a nagy ember hanyatló egészsége s a kis emberek hanyatló erkölcse nem engedta, hogy meggyógyuljon. Végül maga Deák is belátta, hogy a fúzió kikerülhetetlen ... Tisza Kálmán kormányra jutott és Deák Ferenc hazament — meghalni . . . Az affajta nagy rendszerváltozások» mint ez a fúzió, mindig erkölcsi felrázásokkal,' lelkiismereti küzdelmekkel és kedélyválságokkal járnak, amelyeket a professzionátus politikusok (akiknek a morális felhámbőre egy miliméterrel vastagabb, mint más emberfiáé), könynyen kiáltanak, de a naivabb lelkek sokáig megs'nylenek. A randkivül okos és par excellence egzigeneia-poiitikus Tisza Kálmán ezt az áthajtást a táborkarával együtt vaiószjnüleg épp oly játszi könnyűséggel csinálta meg, mini húsz évvel azelőtt a megyebá'on egy divatos táncfigurát, de a nehezebben megalkuvó ifjúságra — amely nem oly okos mint a méter-politikusok, de egyenesebb és becsületesebb náluk — ez a nagy krízis lehangolóan, sokakra kétségbeejíően hatott. Nekünk fájt azoknak a Ielkiismerete, akik a maguk pozícióját az ellenzék ostromával szemben nem tudták erélyesen megvédelmezni és tizeké is, akik a hatalom csábjának ellentáilani nem tudván, a kormányképesség kedvéért az opponáirssal felhagytak. Az ideálokkal tele fiatalság nem tudta magáévá tenni CsernátÍKiynak az elméletét a „lyukas mogyoró“-;»!, a hogy ez a különben szellemes publicista a bihari pontokat, amelyeknek az igazáért annyit verekedett, végre a fúzió szépítése végett cinikusan elnevezte, — s nem tudta megérteni, mint lehet „szögre akasztani" az elveket, amelyek e pontokban voltak lefektetve s amelyeket Tiszáák még tegnap megyőződéssel vallottak ... A nagy esemény az ifjúság legnagyobb részét, amely azelőtt Deákra esküdött vagy Tiszáért rajongott, a szélső ellenzék felé sodorta s én még az egyetemen voltam (amelyet 1876 nyarán hagytam el), amikor már Csávolszky és Verhovay voltak azok a politikusok, akik után az ifjak indultak, kivált a joghallgatók, akikben mindig több volt a hajlandóság a politizálásra is, mint a többi fakultások diákjaiban. De még ekkor is, amikor az országos politikában a nagy ár lengés történt jobbrelé, az egyetemi ifjaknél pedig balra, még akkor is megmarad a diszkussziónkban az a kímélő hang, amelylyeí utóbbi cikkemben dicsekedtem. “ Igaz, nálunk fiataloknál az „orszgászat*(ahogy Kautz Gyula a politikát magyarul elnevezte) nem volt kenyérkérdés, s a politika a, mi számunkra nem . volt sem az cgzistenciák tudománya sem egzisteaciák kérdése s igy nem kelleti.
