Bácsmegyei Napló, 1922. június (23. évfolyam, 149-176. szám)

1922-06-18 / 165. szám

1922. junius 18. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal A Nemzetközi Olimpiai Bizottság közgyűlése ä párisi olimpiai játékok előkészítése Paris, junius 10. A Nemzetközi Olimpiai Bizott­ság junius 8-iki harmadik és ne­gyedik ülésén elfogadták Brazília kéréséi, amely ötven éves fönn­állásának emlékére versenyeket rendez. Ezeket a játékokat négy­­évenként ismétlik meg a latin Déiamerika egy-egy fővárosában „Amerikai Latin Játékok“ címen. Írország nemzeti függetlenségé­nek elismeréseként külön képvi­selőt kért. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság hozzájárul és az ir szö­vetség képviselőjét tagjául vá­lasztja. Az ülés főtárgya Franz Reichel, a francia Nemzeti Olimpiai Bi­zottság főtitkárának előadása volt, aki az 1924-iki VIII. olimpiai já­tékokat ismertette. Előadásának első részében az előkészületeket részletezte, majd áttért a pénz­ügyi nehézségekre. Ami a tech­nikai részt illeti, végérvényesen elhatározták, hogy a játékokat a „Racing Club de France“ colom­­besi pályáján rendezik, ott épül meg a Stadion, melynek kész ter­vezetét is bemutatta. Körülötte terül el a pavillonszerü barakvá­­ros, ahol a versenyzőket nemze­tek szerint helyezik el. A játékok 1924 junius utolsó hetében kez­dődnek és körülbelül julius 23 ig tartanak. A Stadion 60 ezer néző befogadására készül és 500 pá­holya lesz. Az úszó*, evezős- és yachtversenyeket a Stadion tő­­szomszédságában levő csendes Szajna vizén bonyolítják le. A kard-, épé- és tőrversenysk a sza­bad ég alatt a tenniszpályákonr lesznek, melyeket tízezer ember nézhet végig. A lovasversenyek Bagatelle-ben, a célíövés He de Segiunban (a Sajna egy kis szi­getén Paris alatt), az ökölvivás a y&nniszpályán valószínűleg mes­terséges világítás mellett, ha a Pl régi Budapest Irta: BREOEKEK R rnagyaroscáá uáros Dtóbbi írásom arról a harmóauis ^gyüttmükédésről és ama pártközi egyet­értésről szólt, amely az egyetemi ifjak feivét — minő csodás rege! — betöltötte. A lelteknek ezt az összecsendülését nem idézhette elő csupán a naiv fiatalság b&­­rátságrajongása és szeretetvágya, — re­size volt abban egy oly szempontnak is, amelyet alig .érthet meg az, aki mai táv­latból tekint vissza az elmúlt félszázad­ra s különösen annak induló kezdeteire. Budapest akkor még nem volt minden izében magyar s mi azt hittük, hogy a magyarság egyik nemzeti szigetére: az egyetemre, a magyarosodás és a magya­rosítás terén nagy föladat vár. Valószínű, hogy túloztak a jelentösögünket, — a nem­zet csak azt várta tőlünk, hogy tanul­junk szorgalmasan s nem rótta ránk azt a küldetést is, hogy az ország dolgával Vesződjünk, de mi fiatalok voltunk s ez i— megmagyaráz mindent. Éreztük a kö­telességet, hogy a németes Pestből s a svábos Oien-böl magyar metropolist csi­náljunk s a magyar nyelvnek és a nem­zeti kultúrának épülő templomához mi is hordjunk néhány talicska téglát vagy ho­mokot. Akkoriban alakult a »Tudomány­éi Műegyetemi Olvasókör«, amelynek el­ső elnöke Zdvodszky Károly volt, aki később : Széchy Károly néven ismert és becsült munkása lett az irodalomtörté­netnek. A következő évben a lelkes Visi Imre lépett az örökébe, a későbbi lap­­szerkesztő s a Józsefvárosnak népszerű képviselője, a-legpompásabb ifjúsági, szó­nok, aki csak képzelhető. Öt Fenyvessy nemzetközi szövetség megengedi, — ha nehézségeket támaszt, ak­kor Parisban a Trocadcroban vagy a Cirpue d'Hiver-bén, a labdarú­gás és kerékpár Parisban, az ösz­­szes pályákon és végül a téli sportok Chamonix-ban lesznek. A IX. és utolsó záróülésre meg­érkezett Olaszország hivatalos meghívása Rómából, mely a NÖB-ot 1923-ban XXIV-ik össze­­jövételére meghívta Rómába. Az utolsó ülés különösen két fontos tárggyal foglalkozott. Az egyik a vándordijak kérdése volt. Az ed­digi hét oümpiászon a vándordí­jak olyan tömege gyűlt össze, «S <**-*.»'* hogy már lehetetlenné vált a mu­zeális kezelés. Két javaslat volt. Az egyik a laussannei olimpiai múzeumban akarta az egész gyűj­teményt véglegesen elhelyezni, a másik szerint a tiszteletdijakat a győző országnak, az illető ország kormányának kívánságára és költ­ségére, négy évre ki lehet adni. Az Olimpiai Kupát, melyet báró Coubertin a legszebb haladást mutató ország díjazására alapí­tott és amelyet 1913-ban a Ma­gyar Atlétikai Club nyert el — ez alkalommal a spanyolországi Caíaloniai sportszövetségnek ítélte oda. egy év múltával . . . A virrasztóit éj itt sokkal sCiéiebb, A robotos nap sokkal hosszasabb, A szegénység itteu sokkal szegényebb S a sótlan kenyér sokkal sátlanabb!. . . Ezeket Írja egy expatriált ma­gyar ember, egy poéta, Uzoni Zayzon Béla arról a kálváriáról, aminek kényszerű részesei mind­azok a magyarok, akik szülőföld­jüket itt hagyták, balga hittel, félrevezetett lélekkel a kivándor lók koldustarisznyáját magukkal cipelve expotriáltak. A Sepsiszentgyörgyön megje­lenő „Székely Nép“ tárcarovatá­ban jelent meg egy versciklus, zokogó, bánatos, nosztalgiás ver­sek, merő kétségbeesés, leplezet­lenül őszinte hangok, amelyeknek kétségbeejtő sírása a repatriált magyarság megrázó tragédiáját tárja elénk. A verstani vagy költői szem­pontból igénytelen versek a hang­juk. megrázó igazságának az ere­jével, őszinteségével a nagy nyil­vánosság .elé kívánkoznak, mert a magyarságnak még ma is igen jelentékeny száma csalóka déli­bábok megejtő varázsa és ostoba Ferenc követte az elnökségben, igen sze­retetreméltó fiú, aki már akkor is kész —ügyes ,és leleményes — politikus volt, s mindhárman erősen színezett nemzeti programmal kormányozták az egyesüle­tüket, amelyből nem egy szép akció ro­hant ki a különben is lázasan vibráló fővárosi életbe. Ha ebben, az egyesületben s egyebütt talbectltük is a magunk kis szerepét, bi­zonyára nem túloztak a magyarosodás fontosságát e nem dicsekvés, hanem csak száraz tényállapitás, ha leszögezem, hogy a hetvenes évek egyetemi polgársága az uj Budapestnek a nepszeti toalettjéhez, a nyelvbeli transzíiguráeiójához észrevehe­tőig hozzájárult. Az egészséges vidékről elhozott- ősfoldszag és hamisítatlan ma­gyar nyelv, a kedves székely szó s a me­leg tuladunai tónus, üdítően hatott a be­amier-, purger- és handléváros német mondatoktól visszhangzó utcai életére s a pár ezer • diák harsány magyar szava fölírissitette a sváb városrészeknek unal­mas petyhüdtségét és sikerrel — bár nem minden lárma nélkül — terjesztette, min­denfelé a nemzeti gondolatot. Lehet, hogy néha (s ■ talán mindég) szerénytelenül hangzott idegen füleknek ez a tüntetőén hangsúlyozott beszéd, de elértük azt vele, hogy abban az arányban, amelyben a magyar beszéd hangosabb’ lett, a német egyre halkult... Nem, volt örvendetes, hogy e nyelvoperáció,ra rászorult a ma­gyar főváros,, de öröm volt, hogy e tel­kes fiuk vállalkoztak rája. A főváros magyarosodása-az alkotmány füléledésekor, már 18fI7-bcn megkezdő­dött, de csak akkor indult meg programm­­.szerüleg, amikor a három városból össze­gyúrt Budapestnek a polgárai, a német-. A Kolozsváron megjelenő Újságból, a magyar demo­kráciának e harcos orgánu­mától vesszük át a követ­kező cikket: propaganda hatása alatt repatriálni készül. A Pesten élő erdélyi poéta becsületes, őszinte szava szóljon az erdélyi magyarsághoz : Az c lázkodás itt sokkal alázább, Hajlongva fukar koldasbér után, Léha nevelők közt itt sokkal fájóbb, Hogy mi szenvedni tudunk már csupán... Scklazl nehezebb a kint altatgatni, Hazudva, hogy tán még lesz jobb napunk, Sokkal könnyebb lett volna ott meghalni, Mint itt Hőknek gúnyolni magunk l... . íme, a vagonlakók megrázó ke­serve, a délibábokból való kiáb­rándulás tragikus feljajdulása. íme, e hallgatag vád, a kétségbeesett becsapottéiig kínzó mardo3ása: léha nevetők közt itt sokkal fá­jóbb ... A zsidóüldözés Európa botrányasztalán fekszik, a nume­rus klauzusról Amerikában is tud­nak, de a kurzuskormánynak — és nem Magyarországnak — sok­kal kínosabb és arcpiriióbb szé­gyene, hogy a kivándorolt magyar középosztály igen számottevő része ma is vagonokban lakik és leírhatatlan nyomorban és két­ségbeesésben keli élnie . . . Itt nincs mentség, itt nincs ki* buvó, nincs kimagyarázkodás, mert a mindenkori magyar kormány­nak vagy a repatriálást megkellett volna akadályozni, de ha ezt nem tette, ha felelőtlen elemek titkos, ostoba és veszélyes propagandá­ját nem tudta vagy nem akarta megakadályozni, ha nyíltan, fele­lőssége teljes tudatéban a ma­gyar tisztviselőket nem szólította fel a hivatalban való megmara­dás! a, ha a repatriálást nem tudta vagy nem akarta megakadályozni, akkor a jóhiszemű, heorikus csele­­kedeiü repatriáló magyarságról gon­doskodnia kellett volna, gondos­kodni úgy, hogy még ma is s szerencsétlenek egy része ne va­gonokban sínylődjék, amikor kon­junktúra lovagok, különiíményi hatalmasságok, üzletszerző, lán­cos-vásáros kufárok nyolc-tíz szo­bás lakásokban pöffeszkednek. A repatriált, illetve expatriált tömegeknek a lelkiállapotát, szo­morú helyzetét minden kormány­nyilatkozatnál jobban festik alá Uzoni Zayzon nosztalgiás versei, amelyek intő példák is arra, hogy a szülőföld szereícíe, vonzó ereje, mindennél hatalmasabb emberi ösz­tön. Letagadhatatlan, kitör ülhet ellen, ötök vonzódás és lehet bármilyen kínos, lehet a megalázkodások örök láncolata, azért a szülőföld halálos szeretete mindennél na­gyobb : Mint sasiakla bércek büszke fenyőszála, Melyet koporsónak kijelölt a balta; Mint kéklő havasok egyszerű virága, Melyet átülteinek nagyvárosi parkba; Mint fáradt, viharvert, tépett szárnyú fecske, Mely az ablakon át a szobába rebben: Úgy pusztai, úgy hervad, agy vergődik már itt A testem, a lelkem), . . Egyszerű sorokban nagyszerű, heroikus tragédia vonaglik. A csa­lódottság, elkeseredés fájdalmas hangja int minden magyart arra, hogy a változott viszonyok között is szegényen, elhagyatva, fájdalmas tusakodásban és küzködésben, de mindhalálig ragaszkodjék az ősi röghöz, a szülőföldhöz, meri Ül él­ajkuak is, érezni kezdték, hegy az ország fővárosának nemzetibbnek kell lenni, mint amilyen a három város legmagya­­rabbja volt s hogy csak akkor van ko­moly létjogosultsága, ha. épp olyan ma­gyar lesz, mint amilyen francia: Paris s aminő olasz: Róma. ötven, év előtt ez a processzus már folyamatban volt, de még túlsók német cégtábla, ékeskedett a bol­tok fölött. E folyamattal párhuzamosan megindult a nevek magyarosítása is, de abban az időben, amelyről ez emlékek szólnak, mée több volt a cégtáblákon a Kohn mint a Kovács s a Müller mint a Molnár, a Lipótvárosban pedig a keres, kedelcm — főleg az cn, gross-üzlet —. s benne a levelezés meg a könyvvezetés majdnem teljesen németül ment. De amint a hazaíiság és vele a magyar nyelv divatba jött, nagyobb virtus lett mingyárt hibásan beszélni magyarul mint kifogás­talanul németül s a kereskedelmi világ is gyors tempóban vett föl magyar köntöst. A csaknémetül beszélő apák kezdték nem érteni a fiaikat, akik csak magyarul tár­salogtak s a leányok, akiknek az anyjuk még Gustav Freytagot és Kari Gutzkow-oí olvasta, már Jókaiban gyönyörködtek csil­logó szemmel. Az újságok is ebben az . irányban »iz­gattak« s az ö propagandájuk is eltünte­tett nem egy német fölirásí, plakátot, firmatáblát a németes városrészekből, különösen a- szívesen magyarosodó Király­utcából és vidékéről, de talán még in­tenzivebb hatást gyakorolt a .kommerciá­lis élet föllendülése s az üzleti forgalom megélénkülése, amely Budapestet . nem­csak a politikai és kulturális, életnek, de a gazdaságinak és. kereskedelminek is a középpontjává tette: HétröLhétre több­több kiskereskedő jött a vidékről a Brüder- Biaü-eéghez meg Schnitzler és Karíür.­­kslhez portékáért s bár ezek jobbára zsi­dók (vagy ahogy még akkor kiméietesea mondták: izraeliták) voltak, mégi3 ma­gyar jónapotkivánással köszöntöttek be a. kézmü- és rövidáru-nagykereskedésekbe s igy Ok is segédkeztek abban a munkában, amelyet úgy lehetne hívni: Budapestnek magyarra fordítása. S teljes objektivitás­sal kell e helyen minden ellenkező ferdí­téssel szemben konstatálni, hogy ez a sokat szidott faj magyarosoűott el a leg­szívesebben s a leggyorsabban s lett az­tán maga is lelkes és fáradhatatlan apos­tola a magyarosításnak. A hivatalos Budapest természetesen ép­pen oly magyar volt már akkor mint rna. Magyar szellemű és szittya érzésű fér­fiak ültek a városházán, de e jó urak —•. akiket »Stađtherren«-nek nevezett a pesti polgárság — annyiból még a német idők, a Rottenbiller-korszak, maradványai vol­tak, hogy német nevet viseltek. Az egye­­sitett főváros első főpolgármesterét Ráth Károlynak hívták, de minden egyéb ma­gyar volt rajta: a hosszú bajusza, amely elég lett volna Petur bánnak, a gyakran fölhúzott díszruhája, jó alispános, kissé pózoló szóejtés,e sőt a toasztozási manir­­ja, is. Ez az a halhatatlan férfiú, aki az »emberi kor legvégső határát: szállóigévé tette, mert minden felköszöntöjét — é3 hányat mondott a régi jó bankettvilág­­bsn! — ezzel fejezte be. Akik ma lemo­­solyoglák ezt a rudimentumos frázist, ta­lán nem tudják, hogy benne az öreg i-Ká-i roly bácsi« jészive nyilatkozott meg, amely .nem tudta elviselni a gondolatát se. annak, hogy valaki azok közül, akiket 5 tisztelt, ne éljen ezen késő korhatáré

Next

/
Oldalképek
Tartalom