Petőfi Népe, 2007. június (62. évfolyam, 126-151. szám)
2007-06-26 / 147. szám
5 PETŐFI NÉPE - 2007. JÚNIUS 26., KEDD MEGYEI KÖRKÉP Picasso hazavitte a fotómat a kiállításról köves iván A kiskunhalasi születésű művész új könyvét a múlt héten mutatták be szülővárosában Úgy a zsidó munkaszolgálatot, mint a kommunista börtönöket megjárt Köves Iván nem bánja ifjúkori megpróbáltatásait, így tudja értékelni az élet apró örömeit - van mihez viszonyítania. A 81 éves művész '56-ban emigrált, majd zenészként és fotósként futott be karriert - egyik képét maga Picasso mester vitte haza egy kiállítás után. A múlt hét végén Halason mutatták be új könyvét. Sebestyén István- Szeretem ha tágas egy lakás, és ha nincs az ablakon rács - invitál beljebb egy fővárosi volt bérház második emeletén lévő impozáns - és tágas - otthonába Köves Iván. A sokat megélt, 81 éves művész igazi úriember: szíves fogadtatásként ebédet készített az érdeklődő újságírónak. Mielőtt azonban nekilátnánk a vörösboros marhapörköltnek, letelepszünk a nappaliban, a házigazda pipára gyújt, és mesélni kezd regényes életéről. Köves Iván 1926-ban született Kiskunhalason. Nagyapja téglagyáros, hitelbanki elnök és a zsidó hitközség vezetője, apja tüzelő- és építőanyag kereskedő voit. Szépen induló gyermekéveit már korán súlyos trauma árnyékolta be: négyéves volt, amikor édesanyja meghalt TBC- ben. - ^.pám 26 éves korában nősült, én ’26-ban születtem, anyám pedig 26 évesen, május 26-án ment el: éppen a születésnapomon. Soha nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy valamiféle sorsszerűség irányítja az életemet - jegyzi meg. A család 1938-tól kezdve fokozatosan minden vagyonától megfosztatott, a Szilády-gim- náziumban tanuló Iván pedig politikai okokból (apja összeütközésbe került egyik szélsőjobbos tanárával) a debreceni gimnáziumban volt kénytelen folytatni tanulmányait. Az érettségit már nem tehette le: 1944 májusában munkaszolgálatosként bevonult.- A nagybátonyi téglagyárba vezényelt századunkat 4 hónap után kettéosztották: százhatva- nan Csepelre kerültek, minket pedig Nyergesújfaluba vittek. Ha akkor a másik csoportba kerülök, ma nem beszélgetünk: másnap a csepeli gyárat porig bombázták az angolok - fűzi tovább a történetet Köves Iván. Nem ez volt az utolsó eset, hogy hajszálon múlt az élete. Új szolgálati helyükön - egy cementgyárban, ahol pincéket kellett mélyíteniük - többször volt tizedelés és ötödölés. - A minket őrző keret legénység nem bánt különösebben rosszul velünk, ám az időnként felbukkanó csendőrök és különösen a nyilasok nagyon kegyetlenek voltak. Egyszer én is voltam ötödik, a törzsőrmesterem mentett meg. Egészen prózai oka volt erre: miután man- dolinoztam, esténként én szórakoztattam a katonákat. A zene megmentette az életemet - mondja. A század megmaradt részét karácsony körül nyugat felé vezényelték. Iván tíz társával megszökött - az ottmarad- takat később kivégezték. Néhány hétig előző állomáshelyükön bújtak meg - ahol a megmaradt raktárkészleten éltek -, majd januárban az oroszok által elfoglalt területekre menekültek. Rövid halasi látogatás után a 19 éves fiatalember Szegeden próbált szerencsét: felvették a színházba csellistának és az orvosi egyetemre is beiratkozott. - Az egyetemre azért iratkoztam be, mert a hallgatóknak ingyen menza járt. Letettem hát az érettségit, hogy felvegyenek, de orvos nem lett belőlem. A szegedi tífuszjárvány idején a fővárosba költözött. 1949Köves Iván fotóművész különleges látásmódja megragadta a a versenyeken zsűrizők figyelmét. Nem ok nélkül. ... valami sorsszerűség irányítja az életem. ben tanárként végzett a Zene- akadémián és már csak egy éve volt a művészképzőből. Karrierjének azonban elejét vette egy katonai behívó, amit megrögzött antimilitaristaként vonakodott teljesíteni, inkább disszidált. Nem volt szerencséje: Pozsonyban elfogták. Először hat hónapot kapott Balassagyarmaton, majd „végigjárta” az ország fogházait a Markó utcai gyűjtőtől az Andrássy út 60-ig. - Egy papírt kellett volna aláírnom, amiben elismerem, azért szöktem külföldre, hogy egy tanfolyam elvégzése után visszatérve destruktív tevékenységet folytassak az egyetemeken, főiskolákon. Nem írtam alá, de nem azért mert hős voltam, hanem, mert rettegtem, hogy ha ezt elismerem, kivégeznek emlékszik vissza. Három másik férfit is ugyanezzel vádoltak az ÁVO-sok, egyiküket egy kihallgatás során kiterítve mutatták a többieknek: azt mondták leesett a lépcsőn. (Egy másik társ évekkel később Ausztriában vallotta be Kövesnek, hogy ő is ÁVO-s tiszt volt, téglaként tették be közéjük.) Az ekkor 23 éves Ivánnak lyukat fúrtak a térdébe és öt hónapon keresztül kínozták. - Mindig azt vártam, hogy elájuljak, mert akkor már nem éreztem semmit és a verést is abbahagyták. Végül 34 kilóra lefogyva kerültem a János kórházba - mondja. Élete itt is kévésén múlt: unokabátyja a fővárosi tisztiorvosi posztig és egyben miniszterhelyettességig vitte, és egy alkalommal a János kórházban vizitálva felismerte eszméletlenül fekvő, „lerobbant” unokaöccsét.- Kísérleti feladatnak adta ki, hogy ezt az embert meg kell menteni. Mondanom sem kell, attól kezdve mindenki arra vigyázott, hogy véletlenül se haljak meg - teszi hozzá. Köves Iván feleségével 1956 szilveszterén hagyta el Magyar- országot. Azt mondja, szerencséje volt az újrakezdéssel: először havat lapátolt, majd felszolgáló lett, ami jelentős előrelépésnek számított. Pár hónappal később visszatalált eredeti szakmájához: Rozsnyai Zoltán karmesterrel megalapították az emigrált magyar zenészekből álló Philharmonia Hungarica zenekart. A világhírű formáció a világ minden részéről kapott meghívást és sok támogatója akadt, Kádár Magyarországán azonban minderről semmit sem lehetett hallani... A cselló a mai napig Köves Göncz Árpád elnök hívására költözött haza. Iván nagy szerelme, ám igazán ismertté egy másik szenvedélye, a fotózás révén vált. - A turnékon állandóan fotóztam, és bár az eredményeket nem tartottam sokra, a társaim mindig tőlem kértek képeket. 1958-ban indultam egy francia magazin, a Realitén nemzetközi pályázatán. Csak Ausztriában közel négyezren jelentkeztek, én hat képet küldtem be. Legnagyobb meglepetésemre a kiválasztott 300 kép között mindegyik ott volt. Azután a párizsi válogatáson a hatezer fénykép közül újra kiválasztották a 300 legjobbat - és az én képeim megint befutók voltak - emlékszik fotós pályájának indulására. A versenyen egyébként az első, a harmadik és a hetedik helyezést is begyűjtötte, a zsűri elnöki tisztét betöltő Pablo Picassonak pedig olyannyira megtetszett a győztes fotó, hogy leakasztotta a falról és hazavitte - cserébe adott a szerzőnek egyet saját grafikái közül. Köves Iván meglepő módon nem tartja magát fotósnak. - A fotó számomra csak egy eszköz az úgynevezett képnyelvhez. A lényeg az absztráció, a közvetett üzenetek átadása - mondja a professzor, aki persze ennél jóval többet tud - és szokott is - beszélni egyik kedvenc témájáról. Több egyetemen tanította a vizuális kommunikációt és ösz- szesen 42 könyve jelent meg. (A legújabb, Absztráció címűt a múlt hét végén mutatták be Kiskunhalason, a Thorma János Múzeumban.) A befutott művész-fotós-tanár 1994-ben Göncz Árpád köztársasági elnök hívására költözött haza. Megjegyzi, a legszokatlanabb számára itt, ami fölött máig nem tudott napirendre térni, az a közéletbe és a társadalom legrejtettebb zugaiba is beivódott gyűlölet. Ebéd közben kérdezem, boldog-e. Azt mondja megelégedett. Minden napnak örül - főként, ha élete első harminc évéhez viszonyít. Néhány pillanatra elgondolkodik, majd hozzáteszi: a 11 fős brigádból, akikkel annak idején megszökött a munkásszázadból, már csak ő él. A többiek mind elmentek. Utazás a Hakone-Maru gőzösön Batáviába, a szép Helénhez halálsziget Walter Lindau talán visszafordult volna, ha a lámpák nem hunyorognak, hanem beszélnek V ÉL Sinex Alkonyodott. A Hakone-Maru lassú siklással elhagyta Port- Said fehér terméskő gátjait és megkezdte útját a Szuezi-csator- nán. A közeli part felől rózsaszínű visszfénybe burkolt porfátylak lengtek a sivár afrikai táj felett. A fátylak mögött, mintegy sejtelmesen, tevék és arabok iparkodtak valamerre. A Hakone-Maru 15 ezer tonnás, aránylag kis japán gőzös volt. Nápolyból indult Kolom- bóba, japán legénységgel és európai utasokkal a fedélzetén. Egy 30-35 év körüli fiatalember a korlátnak támaszkodva merengett az alkonyi izzás mögött bizonytalankodó afrikai partok felé. Az a szorongással vegyes lelkesedés izgatta belülről, amely minden európait elfog, ha a trópusok felé utazik. Ez a fiatalember, akit Walter Lindaunak neveztek, hallei születésű, német gyakorló orvos volt Nyugodtan a hajó korlátjának dőlt, és békésen utazott az éjszakában. A Szuezi-csatorna kezdetén és kétoldalt, mintha egy 161 kilométer hosszú nyári vendéglő terasza lenne, a csatorna partjait vörös, zöld és topázszínű villany- körték világították meg párhuzamos sorokban. Ezek a különböző színű lámpák tarka hunyorgással jelezték a mögöttük és előttük haladó hajókat Nézte a játékos, sokszínű fényeket. Lent mélyen sustorgott a víz a hajó bordája mentén és a szállongó afrikai por puhán érintette az arcát. Biztatónak látta a dolgokat, a trópus érdekes és kellemes. Az óriási távolság ijesztő arányát enyhíti a tudat, hogy biztos állásba megy Batáviába. A színes lámpák csak hunyorogtak a csendes éjszakában. Bizonyára már számtalanszor hunyorogtak ugyanígy, egyformán és felváltva, hasonló utasok és hasonló gondolatok mentén. Talán, ha hunyorgás helyett beszélni tudtak volna, akkor dr. Lindau nyomban visszafordul a mesés lehetőségek elől. Lindau az Első Holland Cukorfinomító akceptáló levelével a zsebében utazott Batáviába, hogy mint orvos, a vállalat szolgálatába lépjen. Azok közé a hirtelen lelkesedő, de alapjában véve energiátlan emberek közé tartozott, akik mindig és mindenben bíznak, minden kezdetért fanatikus tűzzel lobognak, és minden huzamosabb cselekvésben nélkülözik az energiát. A történet, amely most a jávai útjára indította, még az egyetemen kezdődött, a hallei gőgös és ócska Alma Materben. Itt szövődött barátság Hirten Péter és Lindau között. Hogy micsoda lélektani rejtélyek vagy sejtjeinkben lappangó biológiai őstörvények tették lehetővé, hogy Walter Lindau, az egyetem notórius lumpja és Hirten Péter, a szorgalmas, komoly nyelvész legjobb barátok lettek, ez megoldhatatlan rejtély. Belülről egy jégfal választotta el őket egymástól egyéniségüknél fogva örökre, és mégis, idejük legnagyobb részét egymással töltötték. Sohasem tudtak tegeződni és sohasem voltak vidám, meghitt perceik, inkább leszögezték egymás előtt tárgyilagos beszélgetésekben a dolgokról való véleményüket, amelyek mindig különböztek. A történet valószínűleg közönyösen torkollott volna az élet hétköznapjaiba, ha nem jelentkezik egy lány képében a kiszámíthatatlan sors. Tulajdonképpen Walter Lindau sorsa volt, de Hirten Péter életében jelentkezett. Helénnek hívták a sorsot, fekete haja volt és vegyészetet tanult. Hirten Péter beleszeretett a rendkívül szép és komoly leányba, naponta találkoztak az egyetem környéki kis kávémérésben. Péter remélte, hogy a barátság szerelemmé fog fejlődni a leányban, és tán így is történt volna, ha az említett kávémérésben egy napon nem jelenik meg Walter. De Walter megjelent. Kissé gondozatlanul, jókedvűen. S Helén Walter- be lett szerelmes, (folytatjuk)
