Petőfi Népe, 1999. augusztus (54. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-19 / 193. szám
6. OLDAL NEMZETI ÜNNEPÜNK 1999. AUGUSZTUS 19., CSÜTÖRTÖK Szent István király emlékezete Esztergomból indult Európa felé az államalapítónk Az 1100 körül írott kislegenda szerint az esztergomi várban született Szent István királyunk Ha a negyvenes napkor jó az idő, akkor bő termés lesz Augusztus húszadika az államalapítás, az új kenyér és Szent István királyunk ünnepe. Az uralkodó, akinek pontos születési időpontja máig vita tárgya, Esztergomban született. Az Istvánnak keresztelt Vajk születési évéről egykorú feljegyzés nem maradt fenn. Kérdéses, hogy egyáltalán feljegyezték-e Sarolt magzatainak világra jöttét, hiszen a nagy gyermekáldás és halandóság mellett nem lehetett tudni, hogy az újszülött megéri-e a holnapot, s a csecsemő a következő tavaszt. István király születési idejét illetően születési helye ad némi fogódzópontot. Az 1100 körül írt kislegenda szerint Esztergomban született. Ha ezt a jellegénél fogva több hitelt érdemlő hagyományt vesszük alapul, akkor István születési ideje csak Esztergom alapítása utánra tehető, márpedig az esztergomi székhely Taksony halála és Géza nyugat felé fordulása, tehát 972 után keletkezett. Ilyen módon a XIII. századi lengyel évkönyv 975-ös évszáma közelebb áll a valósághoz, bár ez sem tekinthető biztos adatnak. A magyar források egyöntetű vallomása arról, hogy István 997-ben a gyermekkort nemrég háta mögött hagyó ifjúkorban lépett uralomra, 975- nél néhány évvel későbbi születési időpontra enged következtetni. Amíg Géza és Sarolt arcéléről minden forrásból meglepően egyértelmű kép rajzolódik ki, addig István, az uralkodó egyéniségét és tetteit a források egymásnak ellentmondó vonásokkal örökítették meg. Az ellentétes vonások két végletes pólus közé szoríthatók: szentség és kegyetlenség. István uralkodásának első két évtizede a monarchia felépítéséért vívott belső és külső harcokkal és szakadatlan szervezőmunkával telt el. A szilárd intézményekkel megszervezett ország a bolgár háború befejeztével páratlanul kedvező külpolitikai helyzetbe került: a szomszédos két császárság, amely fél évszázada harapófogóba szorította Magyarországot, házassággal megpecsételt szövetséges lett. Ez egyrészt lehetővé tette a távolabbi európai gazdasági és kulturális kapcsolatok kiépítését, másrészt a belső struktúra lényeges továbbfejlesztését. Valójában István 41 éves uralkodása, amely időben meghaladta még a tartósan tevékenykedő Szent László és Könyves Kálmán együttes uralmát is, olyan nagy időszakot fog át, hogy méltán két korszakra bontható, s ennek választóját nagyjából 1018-1019- re tehetjük, ami időben is István uralkodásának a közepére esik. Az új zarándokút megnyitása, mely Magyarországot bekapcsolta Európa vérkeringésébe, jó okkal tekinthető korszakhatárnak: az új rend megteremtésével és biztosításával eltelt 21 év után a második két évtized a nemzetközi távlatú továbbfejlesztés lett, amelynek során Magyarország Európa számottevő tényezőjévé vált. (Részletek Győrfy György István királyról szóló, tankönyvként is szolgáló könyvéből.) Nem csupán véletlen: a népélet legfontosabb állomásai az egyház ünnepeiből fakadnak. E folyamatot jól példázza első királyunk és augusztus húszadika sajátos összefonódásának immár csaknem két évezredes története. A hétköznapok forgatagában a hazai kereszténység is kialakította a maga ünnepeit. A népéletben meggyökeresedett kivételes alkalmak gyarapították, ugyanakkor sokszínűbbé tették a javarészt közösen tervezett és szervezett események tárházát. A rendre megélt jeles napok idővel hagyománnyá fejlődtek és legendaként szintén fennmaradtak. Az egyház kalendáriuma, az egyházi szertartások előírt rendje nem mindig és nem csupán a hit és a vallásgyakorlat egyetemességét szolgálta. Bizonyos korszakokban erősítette, másokban viszont legfeljebb tűrte, hogy a hívők a mindennapjaik eseményeivel kapcsolják össze az egyház ünnepeit. Jó példa erre augusztus húszadika megünneplésének változékonysága. Szent István ünnepe már a középkorban zarándokok seregét vonzotta szentté avatott uralkodónk ereklyéinek megtekintésére. Az újkori augusztus húszadika a magyar államiságot jelképező nappá vált. Szent Jobb-körmenettel, a nevére szentelt templomok búcsúinak sokaságával folytatódott a hagyománytisztelet. A reformált egyházakban az ünnepi szertartáshoz lelkészi, gondnoki, felügyelői beiktatások, továbbá templom, iskola, harang, temető elkészültéhez kapcsolódó avatóünnepségek tartoztak. A kereszténnyé vált magyarság első uralkodóját az emberek többsége az ország és a nemzet mennyei patrónusa- ként tisztelte mindig. Ősrégi hit, hogy a királyok az isteni kegyelem kiválasztottjai. István az egyik legkedveltebb keresztnévvé is vált. Sok száz templomot szintén róla neveztek el, ezeken a helyeken kezdettől templombúcsúkat tartottak. Az egyházi ünnepekhez, illetve az időpontjukhoz kapcsolódóan seregnyi paraszti megfigyelés került be a népi kalendáriumba. Ebben található egyebek mellett, hogy a nyári István-nap úgynevezett negyvenes nap. Azaz húszadikát követően negyven napon át olyan idő lesz, mint a jeles napon. Ám ha esik, ha fúj, attól még ünnep marad. Termésjósló nap: ha az idő Istvánkor A szent király ábrázolása a 16. századból. jó, akkor bőséges, ha rossz, gyenge gyümölcstermés várható. Az első magyar király és a magyar államiság ünnepe Ferenc József óta munkaszüneti nap hazánkban. Az újkorban Szent István ünneplése, a Szent Jobb körmenetben való körülhordozása hivatalos, látványos szertartás lett a magyar államiság eszméjének ébrentartására. Mindennapos kenyerünk évezredes története A kenyér szinte egyidős az emberrel, ám sokat változott azóta, hogy az első cipót megsütötték. Rejtelmeibe Werli József, a Sütőipari Egyesülés igazgatója avatott be bennünket. Kenyérszentelés. Magyarországon csaknem minden településen - így Jakabszálláson is - ünnepi kenyérszentelés során kóstolják meg először az az évi búzából készült cipót. FOTÓ: PN-archív A gabona felhasználása 6000 éves történelmi útjának elején a kézi malom rabszolganője térdel, mellette a nílusi iszap tégláiból épített kemence, amelyben a tönkbúza durva lisztjéből gyúrt első kenyeret sütik. A út végén a teljesen automatizált malom- és sütőkombinátok emelkednek, amelyekben naponta ezer és ezer tonna gabonát dolgoznak fel kenyérré. Az elmúlt évezredek során a „kenyér” szóval illetünk minden, gabonaszemekből készült táplálékot, amelyet az emberek mindennapi eledelként fogyasztanak. Az első időkben a frissen szedett, gyűjtött vagy már aratott magvakat úgy fogyasztották, ahogyan megtermetté a föld. Később a tűz segítségével az ősgabonák pelyvája könnyen leválasztható volt az ehető részről. Mozsárban törve, vagy két kő között zúzva készült a durva liszt, amelyből víz vagy más folyadék hozzáadásával főtt, vagy fövetlen kásákat lehetett készíteni. A fejlődésben óriási lépés volt a kelesztett kenyér megjelenése az egyiptomi kultúrában. Hogy miként készítették az első élesztővel lazított kenyeret, talán soha nem sikerül megállapítani, viszont a III. Ramszesz egyiptomi fáraó sírkamrájában lévő freskó már részletesen ábrázol egy sütödét. A római birodalom bukásával lezárult az ókor és megkezdődött a nép- vándorlás kora. A vándorlók között voltak a honfoglaló magyarok is. Életmódjuk miatt nem a kenyér volt a jellemző ételük, bár nem kizárt, hogy ismerték. Őseink ugyanis sokáig szívesebben vadásztak és pásztorkodtak búza- termelés helyett, csak a végleges letelepedés után fordítottak nagyobb gondot a gabonatermesztésre. Az állandó települések kialakulásával viszont gyökeresen megváltozott a helyzet. A nyugati - többek között francia - szerzetesek magukkal hozták a mezőgazdasági termelés, így a kenyérkészítés technológiáját A régészeti leletek tanúsága szerint a X. században a házakhoz már sütőkemence is tartozott. A pécsváradi apátság 1015- ből származó alapítólevele a mesterek között négy molnárt és nyolc sütőt említ, ami arra utal, hogy az apátságokban már pékség működött. A termékjáradékok között is szerepelt a kenyér. Korabeli feljegyzések szerint a korai középkorban Eu- rópa-szerte csak a legfelsőbb, vékony társadalmi réteg evett kenyeret, az is keveset, mivel akkoriban ez még luxusnak számított. Később, a XIV. században, a céhek létrejöttével viszont már széles körben elterjedt. A XVII. századtól az uradalmakban elkülönítették a fehér lisztből készült „uram cipóját” a köz- vagy fekete cipótól, amely zab, árpatatárka, rozs bab, borsó keverékéből készült. A nagyobb uradalmakban a lisztesházak mellett sütőház is állt. A városi lakosság egy része azonban otthon sütötte a kenyeret. A kenyérkészítés évszázadokon keresztül az asszonynép feladata volt. A házi kenyérsütés mellett lassan alakult ki - elsősorban a városokban - az iparszerű termelés. A XV1II-XIX. században az alföldi búzakenyér fogalom volt Európában. Kiváló minőségét, szokatlanul nagy méretét, különleges erjesztő anyagát angol, francia, német utazók is megcsodálták. Ebben az időben a kenyeret általában búza- vagy rozslisztből, itt-ott árpából, zabból sütötték hazánkban. A XIX. század közepén a pékműhelyekben évszázados szokások szerint készült a kenyér. A XX. század eleje viszont már új műszaki-technológiai újdonságokat vitt a kenyérgyártásba. A gazdasági válság, az első világháború hadigazdálkodása a választék beszűkülését eredményezte. A lisztellátás javulásával először 1961-ben engedélyezték a fehér kenyér sütését, eleinte a nagyvárosokban, majd fokozatosan az egész országban. Jelenleg több kenyérféleség közül választhatunk. De hogy végül milyen is az igazi jó kenyér, arról Mátyus István 1762-ben megjelent DLAETETICA című könyvében olvashafunk: „Ha domború, nem igen nehéz, nem is könnyű. A héja sima, nem foltos, nem hólyagos, se nem fehér, se nem fekete, hanem barnás sárga, jó tömött kenyér, de nem égett. A bele nem tapadós, nem ragadós, hanem porhanyós, de nem könnyen morzsolódó, ha egybenyomják, mint a spongya összenyomul, de nagy üregek benne nincsenek, se nem édes, se nem savanyú vagy porízű mint az elpörkölődött búzának kenyere szokott lenni.” A Föld mindenki számára tud kenyeret adni, ma élő és holnapi lakójának terített asztalt biztosít. Éheznie talán senkinek sem kell. Csupán arra van szükség, hogy az ember megtalálja a helyes utat a „nagy aratáshoz”. Újvári Gizella Szent István kézjegye a Pannonhalmi Apátság alapítólevelén
