Petőfi Népe, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-02 / 78. szám
1994. április 2., szombat PETŐFI NEPE 5 II. János Pál pápa levele a családokhoz A család évében, 1994-ben, fontos dokumentumot tett közzé a Szentszék: II. János Pál levelét a családokhoz. Ebből közlünk részleteket. Drága Családok! A család éve alkalmából kopogtatok otthonotok ajtaján; nagy szeretettel üdvözöllek titeket. Ezzel a levéllel kopogtatok, melyre a péteri szolgálatom első napjaiban közzé tett Redemptor Hominis enciklikából kaptam indítást. Akkoriban azt írtam, hogy az ember az egyház útja.(...) Épp ezért az egyház örömmel üdvözli az ENSZ kezdeményezését, hogy az 1994-es esztendő a család nemzetközi éve legyen. Ez is mutatja, mennyire fontos a család kérdése. Az egyház azért óhajt e kezdeményezésben részt venni, mert Krisztus az „összes nemzetekhez” küldte (Mt 28, 19). Egyébként nem ez az első eset, hogy az egyház magáévá teszi az ENSZ nemzetközi kezdeményezését. Emlékezzünk 1985-re, az ifjúság nemzetkö- közi évére. Az egyház így is megjelenik a világban, megvalósítván azt a szándékot, mely oly kedves volt XXIII. János pápa számára, s ihlette a Gaudium et Spes zsinati konstitú- ciót. A család évét az 1993-as év Szent Család vasárnapján nyitottam meg az egyetemes egyházban, mint különleges alkalmat a kétezredik év nagy jubileumának előkészületei során. E jubileum a Krisztus születése utáni második évezred végét és a harmadik kezdetét fogja jelezni. Gondolataink és szívünk forduljon Názáret felé, ahol az elmúlt december 26-án a pápai legátus ünnepélyes szentmisével nyitotta meg a család évét.(...) ...A „szeretet civilizációja” számára lényeges, hogy a férfi ajándéknak tekintse a nő, felesége anyaságát: ez ugyanis rendkívüli módon befolyásolja az egész nevelési folyamatot. Nagyon sok függ arra való készségétől, hogy részt vegyen az új emberi élet ezen első fázisában, és engedje bevonni magát mint férj és édesapa a feleség anyaságába. (...) A szülők gyermekeik első és fő nevelői, s e téren elemi illetékességgel bírnak: nevelők, mert szülők. Nevelői küldetésüket megosztják más személyekkel és intézményekkel, az egyházzal és az állammal; ennek azonban mindig a szubszidiaritás elvének korrekt alkalmazásával kell történnie. Ezen elv magában foglalja a szülőknek nyújtott segítség törvényes voltát, sőt kötelezettségét, de azt is, hogy a szülők elemibb joga és hatékonyabb lehetőségei belsőleg és áthághatatlanul korlátozzák e segítségnyújtást. A szubszidiaritás elve a szülői szeretet szolgálatában áll azáltal, hogy segíti a család javát. A szülők ugyanis egyedül nem képesek eleget tenni a nevelési folyamat minden igényének, különösen az oktatás és a szocializáció tág területén. A szubszidiaritás így kiegészíti az atyai és anyai szeretetet, megerősíti ezek alapvető jellegét, mert a nevelési folyamat egyetlen résztvevője sem tehet mást, mint hogy a szülők nevében és az ő egyetértésükkel, bizonyos mértékben az ő megbízásukkal cselekszik. (...) A család személyek közössége (communitasa), a legkisebb társadalmi sejt, s mint ilyen, az egész társadalom élete számára alapvető intézmény. Mit vár a család mint intézmény a társadalomtól? Mindenekelőtt azt, hogy ismerjék el a maga valóságában (identitásában) és fogadják el a maga társadalmi alanyiságában. Ez az alanyiság a házasság és a család sajátos mivoltához kötődik. A család intézményének alapjában lévő házasság szövetséggel jön létre, mellyel „a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, mely természeténél fogva a házasfe9 II. János Pál lek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul”. Csak az ilyen egység tekinthető és erősíthető meg „házasságként” a társadalomban. Nem tekinthetők ellenben házasságnak a többi személyek közti kapcsolatok, melyek nem felelnek meg az előbbi föltételeknek, még akkor sem, ha ma annyira terjednek a család és társadalom szempontjából veszedelmes irányzatok. Az emberi társadalom nem vállalhatja az engedékenység kockázatát a család és a házasság lényegét alapjában érintő kérdésekben. Az ilyen erkölcsi engedékenység ugyanis csak kárt okozhat az emberek közötti közösség (communio) és béke jogos igényének. így érthető, hogy az egyház miért védi erősen a család mivoltát (identitását), s miért sürgeti az illetékes intézményeket, főként a politika felelőseit és a nemzetközi szervezeteket, hogy ne engedjenek egy látszólagos és hamis modernség kísértésének. A család mint a szeretet és az élet közössége (communitas) jól megalagairól. A Szentszék erre vonatkozóan 1983-ban közzé tette a Család Jogainak Kartáját, mely ma is teljesen aktuális. A család jogai szorosan összefüggenek az ember jogaival: ha ugyanis a család személyek közössége (communio), megvalósulása nagymértékben függ az őt alkotó személyek jogainak igazságos érvényesítésétől. E jogok némelyike közvetlenül érinti a családot, mint például a szülők joga felelős nemzéshez és neveléshez; más jogok viszont a családot csak közvetve érintik: közülük különös jelentőségű a tulajdonhoz, főleg az úgynevezett családi tulajdonhoz és a munkához való jog. A család jogai azonban nem egyszerűen a családtagok jogainak matematikai összege, mert a család több, mint egyes tagjainak összege. A család a szülők és a gyermekek közössége (communitasa); olykor különböző nemzedékek közössége. Ezért alanyisága, mely Isten terveire alapszik, saját és különleges jogokat igényel és alapoz meg. A Család Jogainak Kartája az idézett erkölcsi elvekből kiindulva megerősíti a család intézményének létét a „nagy” társadalom - a nemzet, az állam és a nemzetközi közösség (communitas) - társadalmi és jogrendjében. E „nagy” társadalmak mindegyike legalább közvetetten függ a család lététől; ezért a „nagy” társadalom családdal kapcsolatos feladatainak és kötelességeinek meghatározása rendkívül fontos és lényeges kérdés. Első helyen áll az a szinte szerves kapcsolat, mely a család és a nemzet között áll fenn. Természetesen nem minden e- setben beszélhetünk a szó szoros értelmében nemzetről. Léteznek etnikai csoportok, melyeket nem tekinthetünk igazán nemzetnek, de bizonyos értelemben betöltik a „nagy” társadalom funkcióját. A kötelék, mely a családot az etnikai csoporthoz vagy a nemzethez köti, főleg a kultúrában való részesedésen alapszik. A szülők a gyermekeket bizonyos értelemben a nemzet számára is hozzák világra, mert tagjai és részesei történelmi és kulturális örökségének. A család mivolta (identitása) kezdetétől fogva bizonyos mértékben annak a nemzetnek az identitására épül, melyhez tartozik. A család, miközben részesedik kulturális örökségében, • A gyermekét is elhozta ez a fiatal pár a pécs-pogánvi pápai szentmisére. pozott társadalmi valóság és egészen sajátosan szuverén társaság (societas), bár több irányú függésben van. A család intézményének szuverenitása és sokszoros függései vezettek oda, hogy beszélni kell a család johozzájárul a nemzet sajátos szuverenitásához, mely annak nyelvéből és kultúrájából fakad. 1980-ban Párizsban az ENSZ közgyűlésén szóltam erről a témáról, s jelentősége miatt később is többször visszatértem rá. (...) Az oktatás és nevelés minden fajtáján túl az állami segítség - mely nem zárhatja ki az egyéni kezdeményezéseket - megnyilvánul például a gyógyászatban, s különös módon a munka világában. Napjainkban a munkanélküliség egyike a legkomolyabb veszélyeknek, melyek a családi életet és az egész társadalmat fenyegetik. A munkanélküliség kihívás az egyes államok politikája számára és fontos tárgya az egyház szociális tanításának. Bátor kezdeményezésekkel kell orvosolni ezt a problémát nemzetközi méretekben is, mert nagyon sok család kerül a munka- nélküliség miatt drámai nyomorúságba. A családdal kapcsolatban szólva a munkáról, hangsúlyoznunk kell a nők családon belüli munkájának jelentőségét és súlyát: el kell ismemi és értékelni kell. A nő „fáradsága”, aki a szülés után táplálja, gondozza s neveli a gyermeket, különösen az első években, oly nagy, hogy nem marad el semmiféle más hivatással való összehasonlításban. Ezt világosan kifejezi, ha az otthon dolgozó nőnek biztosítják a többi munkával kapcsolatos jogot. Kitérhetünk-e az elől, hogy e témakörben megemlítsük azt az eltévelyedést, melyet az úgynevezett jogállás szenvedett sok országban? Isten törvénye egyértelmű és kategorikus az emberi életre vonatkozóan: „Ne ölj!” (Kiv 20,13). Egyetlen emberi törvényhozó sem mondhatja tehát: Te ölhetsz, jogod van ölni, ölnöd kell! Sajnos, századunk történelmében ez történt, amikor olykor demokratikus módon olyan politikai erők jutottak hatalomra, melyek minden ember élethez való jogával ellentétes törvényeket hoztak, egészen téves eugenikai, etnikai és más érvekre hivatkozva. Nem kevésbé súlyos jelenség, annak ellenére, hogy a széles közvélemény tetszése kíséri, az olyan törvény- hozás, mely nem tiszteli az élethez való jogot a fogantatástól kezdve. Miként lehetne erkölcsileg elfogadni azokat a törvényeket, melyek megengedik, hogy a még meg nem született embert, a magzati életet megöljék? Az élethez való jog ilyen esetben a felnőttek kizárólagos kiváltsága, akik a parlamentet is eszközül használják saját érdekeik és terveik megvalósítására. Ez rendkívül nagy veszedelem nem csupán az egyesek, hanem az egész civilizáció életére nézve. A tétel, hogy a jelen civilizáció bizonyos szempontokból a „halál civilizációja”, szomorú bizonyítékot kap. Nem prófétai értékű-e hát a tény, hogy Krisztus születését a halál veszi körül? De igen: Annak élete, aki egyszerre az ember fia és az Isten Fia, születésétől veszedelemben forgott, és csak csoda által kerülte el a halált. Az utóbbi évtizedekben a- zonban érzékelhető a közvéleményben is a lelkiismeret ébredésének néhány biztató jele. Különösen a fiatalok között növekszik annak tudata, hogy az életet fogantatásától kezdve tisztelni kell: terjednek a pro life (az életért) mozgalmak. Éz reményt ébreszt az emberiség és a család jövőjét tekintve.
