Petőfi Népe, 1993. április (48. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 84. szám

HÚSVETI MAGAZIN 1993. április 10., 11. oldal Húsvétról húsvétra Az európai népek, s közöttük a magyar kulturális örökségének igen fontos részei az itt-ott már talán meg­kopott, de váltig őrzött közösségi ün­nepek, a hozzájuk kapcsolódó társas együttlét szokásai. Közöttük is az egyik legjelesebb a megújuló ember és frissülő környezetének méltóság­­teljes és szép ünnepe: a húsvét. Tud­juk jól, az e gondolatkörben több ezer évvel ezelőtt fogant képzetek, hi­edelmek, mágikus eljárások, az eh­hez társuló tárgyak és jelképek (bá­rány, tojás, ünnepi tésztafélék) ugyan már veszítettek eredeti jelenté­sükből, ám akár újabb értelmezést nyerve ott vannak az ünnepre készü­lő, évszázadok gyakorlatát szinte ösztönösen végző ember nagyheti készülődéseiben—a testben és lélek­ben egyaránt. S az, hogy az elmúlt egy-két évszázad során — a fájdal­mas stációk nyomon követése után a feltámadást-szabadulást-megváltást természetes örömmel, vigalommal ünneplő ifjak, majd egyre inkább a gyermekek örökölték, vették át e szokások mozgatását, egyfajta frissí­tését is, ez igazi biztatást is adhat az elkövetkező évtizedekre! Ezt felismerve és serkentve szerve­zi játék-, ajándékkészítő és kéz­művesprogramjait immár évek óta a kecskeméti Szórakaténusz. A múze­um „Játék és ünnep” című állandó kiállításának különálló, nagyméretű tárlóiban a magyar nyelvterület fal­­vaiból és városaiból származó szám­talan tavaszi-húsvéti játékszert, meg­hitt ajándékot, hangulatos dísztár­gyat fedezhetnek föl a látogatók. A nagyböjti labdajátékok, a virágva­sárnapi zöldágjárás és szentelmé­­nyek, a kereplőzés vagy a tojásgurí­­tás és az ókorban gyökerező hinta­ünnep magyar változatainak minia­tűr tárgyai mindezt a sokszínűséget jelzik. Az 1988 elején Kecskemétre került, eredetileg Csíkszeredán és környékén készült festett-írott tojá­sok pedig külön látványosságai a já­tékmúzeum féltett kincseinek. Számosán tudják azt is, hogy a Szórakaténusz műhelyében már a ta­vaszi szünidőt megelőzően szintén egyre gyakrabban készülnek olyan ügyes és gondos gyermekmunkák, játékszerek és apró figyelmességek, amelyek papírból, gyöngyből, a nö­vényvilág adta természetes „kellék­tárból” alakulnak húsvéti ajándék­ká. S e napokban avatott segítők út­mutatásaival formálódnak az ap­ró, gyapjúbundás, pálcikalábú és agyagtestű báránykák, a szobában fölfüggeszthető, kifújt tojásból ké­szített madárkafigurák, valamint azok a különféle húsvéti tojások, amelyek a rajtuk szembetűnő szép­érzék, s a díszítő igyekezet jeleként semmiféle pénzzel föl nem érhet­nek. S mivel az utóbbi évtizedek­ben új és más, az ünneptől már idegen rigmusok terjedtek el az ifjú kántálók körében, zárásul hadd álljon itt egy, az Alföldön lejegy­zett húsvéti köszöntő az 1880-as évekből: • A homokmcgyi Romsics Lászlóné Szarka Vera az elmúlt napokban népművészeti zsűri előtt mutatta be a cifra, öreg és korai kalocsai motívu­mokból merített, saját tervezésű festett dísztojásait. • Tojásírás forró viasszal a Szórakaténusz műhelyében. Vígan örvendezzünk. Krisztus feltámadott. Aki a zsidókkal tanácsot tartott. Keljetek fel, gyászban ragyogó csillagok, Ma örvendezzetek teremtett állatok, felserkent már a nap sötét homályából. Mit jövendölt Jézus bölcsek mondásából. Midőn a szent asszonyok Jézus koporsójához mentek, Drága keneteket és szép szagú balzsamokat vittek. Mi is elérkeztünk Szentlélek módjára, S követjük Jézus példáját, vitát! Szépszagú vizekkel locsoljuk meg leányát. Diesértessék a Jézus! Dr. Kriston Vízi József • Homokmégyen a pirosra festett tojásra választóvízbe mártott cirokszállal írták és írják ma is a hagyományos, ún.,.kantáros'' tojást az ügyesebb leányok és asszonyok. (A hírneves Szarka Vera néni hímesei szintén a Szórakaténusz Játékmúzeum gyűjteményét gazdagítják. Fotó: Kiss Béla) Erdélyi hagyományok Mint mindenütt, húsvét nagy­hete a tavaszi nagytakarítás ideje volt Erdélyben is. Nagycsütörtök estére kellett elkészülni vele, s ekkorra már minden, önmagára csak valamennyit is adó család otthona ragyogott a tisztaságtól. Nagypénteken — tekintettel a gyászra — némák maradtak a harangok, helyettük a tornyok­ban felállított hatalmas kerepe­­lők szólították ájtatosságra a hí­veket. Étkezni csupán háromszor lehetett, s mindössze csak egy­szer jóllakni. Nagyszombat reggelén aztán megkezdődtek az ünnepi előké­születek. Folyt a sütés-főzés, és ebből egyformán kivette részét a ház valamennyi tagja. Elképzel­hetetlen volt a húsvét fonott ka­lács nélkül. Ennek elkészítése mindig a rangidős menyecske dolga volt. Ő gyúrta, dagasztot­ta, fonta, sütötte e jellegzetes eledelt, amelynek finom illata az egész házat betöltötte. Estére el­készültek az ételek és ekkor a csajád megpihenhetett. Éjfélben megkondultak a ha­rangok, elmúlt a gyász és meg­kezdődött a feltámadás. Ezen az istentiszteleten részt vett .szinte valamennyi korosztály. Általá­ban itt beszélték meg a fiatalok a húsvéthétfői locsolási progra­mot, állították össze a sorrendet. Elúsvét egyik legszebb eseménye az ételszentelés volt. Gyönyörűen hímzett, cifra kendőkkel letakart kosarakkal érkeztek az emberek a reggeli misére. Kosaraikat — me­lyekben kalács, sonka, kolbász, to­jás és torma volt — szép sorjában az áldoztatórács elé rakták. Meg­­áldásukra mindig a mise végeztével került sor. A húsvét délelőtt általában az ünnepi ebéd elkészítésével és a festésre szánt tojások kiválogatá­sával telt el. Délben aztán együtt ült az ünnepi asztalhoz a család, amelyhez gyakran hivatalosak voltak a gyerekek keresztszülei is. Az ebéd végeztével gondosan összegyűjtötték a maradékokat és morzsákat, ezek ugyanis tűzbe dobva megóvták a házat a vil­lámcsapástól. A sonkák csontját a szőlőtőkék közé tűzték, a to­jáshéjat pedig a káposztáskertbe szórták. A szentelt ételeknek még a maradékát is tisztelték. Délután hozzáfogtak a tojások festéséhez, írásához. Ez minden esetben a lányok dolga volt. E mű­veletet már négy-öt éves korukban elsajátították, így biztos kézzel, boszorkányos ügyességgel írták a már megfőtt tojásokra a mintákat. Hétfőn kora reggel aztán megje­lentek a locsolók, ki szappannal szagosított vízzel, ki kölnivel, és elkezdődött a locsolás. A régi, kúfi nál, vödörrel történő öntözés a negyvenes évekre teljesen kiment a divatból. A locsolókat tojással, ka­láccsal és borral kínálták. Jellemző volt a vegyes lakosságú vidékekre —- s talán ma is az —, hogy a románság éppúgy készült a magyarok húsvétjára, mint a saját­jára, és ez érvényes volt fordítva is. Csupán a templomi szertartások időpontjai különböztek. így e tá­jak lányai kétszer fogadhattak lo­csolókat. Egyszer a magyar, majd a román húsvét alkalmával. Soha e kettősségből semmiféle bonyoda­lom nem származott e két külön­böző nyelvet beszélő nép között. Szász András GÖNCZ ÁRPÁDNÉ IS VÁRJA A HÚSVETOT Ünnep az ünnepben: együtt a család • Göncz Árpádné Kecelen, a jótékonysági gyermekgálán. A szülő aligha boldogabb, ha maga körül érezheti gyermekeit, unokáit. Ez pedig, sajnos, legtöbb helyen már csak a jelesebb ünnepe­ken van. Karácsony után ilyen a húsvét. Vajon hogyan készül erre Göncz Árpádné, a Magyar Köz­társaság elnökének felesége, akivel az ünnep közeledtén erről is be­szélgettem Kecelen, a jótékonysági gyermekgála után. —• Nálunk nagyon családi ün­nep a húsvét, miután a gyermeke­ink és mi is elfoglalt emberek va­gyunk. De amikor a születésnapok vannak, karácsony vagy húsvét, akkor szigorúan együtt kell, le­gyünk. A szűk család most tizen­hét tagú. Egészen a múlt esztendő végéig négygenerációs család vol­tunk — mondta Zsuzsanna asz­­szony, s másodpercre szerényen el­hallgatott, és így folytatta a kávé melletti beszélgetésünket: — kará­csonykor mindig nálunk van az összejövetel, húsvétkor pedig a szüleimnél szoktunk lenni. Gödön, kertes házban laktak ... Üres lett, de rendben tartjuk és most is oda készülünk. — Mi lesz a program? — Nálunk a húsvét elválasztha­tatlan a bokroktól. Azt látni, aho­gyan a kertben tizenheten — kicsik és nagyok — keresik a fészkeket. Szanaszét mindenki. Ez olyan cso­dás. Mi mindketten, Árpád és én, egyetlen gyerekek vagyunk, s ne­künk szerencsére már négy lett, a két lány és a két fiú. A legkisebb unokánk is már nyolcesztendős, s onnan felfelé minden korosztály. Most, sajnos, hárman nem lesznek itthon, mert kinn vannak Ameri­kában. — Mit rejtenek majd a fészkek? — Lesz tojásfestés, mert az is kell a fészekbe. Ilyenkor a ház­tartás összes kosara előkerül. Mindenkinek megvan már a megszokott, amiben sok mindent talál. Van, aki következetesen kultúrcikket vesz, könyvet, le­mezt. A kisebbik lányunk na­gyon jól tud sütni, ő biztosan most tesz süteményt a kosarak­ba. A gyerekek is készülnek pi­ros házitojással, hiszen ezt látták otthon. —- És az ünnepi menü? —- Miután későn reggelizünk, természetesen sonkát és tojást, s ilyenkor beeszik mindenki, csak délután szoktunk ebédelni. Job­bára töltött káposztát csinálok, mert az könnyen szállítható, és melegítve ia kitűnő. Sül majd persze mákos és diós bejgli. De ünnep az ünnepben: együtt a család. — Köszönöm a beszélgetést. Pulai Sára Barkaág, vízbevetés Jézus Krisztus diadalmenetnek is beillő bevonulását, az ősi re­ményjelképpel, a pálmaággal inte­­getők ujjongását sokféle szokás, ünnepi játékos esemény idézi hús­vét első napján. Európa mediter­rán tájain a pálmaág, a hűvösebb éghajlatú vidékeken — így nálunk is — a barkaág megszentelése em­lékeztet a Megváltót köszöntő örömünnepre. A sümegi szerzetesek a XVIII. század elején szerveztek először körmenetet, s úgy vitték a temp­lomba a szentelésre szánt ágakat. Göcsejben a kisdiákok virágvasár­nap pántlikás, bokrétás süveggel, oldalukon fakarddal, a lányok pe­dig fejükön fehér koszorúval gyűj­tötték a barkát, amit azután haza­vittek, mert óvta a bajtól a csalá­dot és állataikat is. A sarudiak bar­kával vesszőzték jószágaikat — így védve őket a betegségektől, palóc­földön pedig ostorhegyet is szen­teltettek a barka között, hogy lo­vaik egész évben fürgék, erősek le­gyenek. Hevesben az a hiedelem, hogy a barkával megveregetett te­hén biztosan nem ad véres tejet, Szeged környékén pedig az, hogy az ól küszöbe alá rejtett barkasze­mek távol tartják a sertésvészt. A húsvéti ünnepek tavaszváró jellegét tükrözik húsvéthétfő — amit a régiek gyakran vízbevető hétfőnek mondtak — szokásai: a locsolkodás és az azt viszonzó pi­rostojás egyaránt az újjászületést, a termékenységet szimbolizálja. A locsolkodásnak egyébként az ország különböző részein egész sor változata alakult ki. Az Ipoly vidé­kén sajátos előjáték, a tojáshajtás is dívott: legények a lányos házak­nál összegyűjtött tojásokból rán­­tottát sütöttek, s a tojáshéjakat a rátarti, gőgös lányok portája előtt szórták szét. Szagos vízzel öntözködni falu­helyen csak az utóbbi évtizedekben vált szokássá — korábban vödör­ből öntözgetett, jó hideg kútvíz he­lyettesítette a kölnit. Túrán azután egybeötvözték a régi és az újabb hagyományt: előbb vödörből kö­zönséges, utána üvegcséből illatos vízzel szolgáltak rá a — főleg hagymalével festett — húsvéti to­jásokra. A locsolkodásról napjaink il­lemtana egyébként azt tartja, hogy az egyik legbalesetveszélyesebb művelet: mindkét nembéliek eláz­hatnak tőle. A hölgyek kívülről, a férfiak belülről. .. A lakiteleki tojásíró Szelesné Ká­sa Ilona háza oldalán hatal­mas, tojás alakú cégér hirdeti: itt ezermester la­kik. A tornácon csutkababa süt­kérezik a tava­szi napsütésben, az ajtó két olda­lán vesszőporo­ló áll strázsát, a falat szárazvi­rág-kompozíció díszíti. Hona barát­ságosan fogad, pillanatok alatt oldódik a han­gulat. Elmon­dom neki, hogy délelőtt láttam Kecskeméten a kiállítását. Papp Margit könyvtárvezető beszámolt, mi­lyen nagy az ér­deklődés a hí­­mestojásai iránt. Volt olyan nap, ami­kor 180 gyerek nézte meg a be­mutatót. Kása Ilonát arról faggatom, mi­kor kezdte a to­jásfestést? — Már kis­lány koromban festettem to­jást, temperá­val. 1986-ban az ócsai tájház­• Szelesné Kása Ilona ban dolgoztam. A Budapesti Nép­rajzi Múzeumba jártam munkából kifolyólag és véletlenül belecsöp­pentem egy tojásfestő foglalkozás­ba. Nagyon megtetszett, otthon rögtön kipróbáltam. Munkáimat zsűriztettem, s a sikerélmény foly­tatásra inspirált. Később ismer­kedtem meg ti gyöngyfűzés, bati­kolás, nemezelés, rongybaba­készítés technikájával. Még abban az évben felajánlottam a Kecske­méti Szórakaténusz Játszóháznak, szívesen tanítanék gyerekeket kéz­művességre. Azóta tartok foglal­kozásokat nemcsak itt, hanem óvodákban, iskolákban és min­denhol, ahová hívnak. Férjem ké­szíti az irókáimat. Eddig körülbe­lül hétezer-ötszáz tojást Írtam és festettem meg. — Úgy hallottam, van egy nagy terve, beavatna bennünket? — Az idén részt vettem Berlinben a húsvéti napok rendezvényen. Az ötlet ott érlelődött meg bennem. La­kiteleken is rendezünk húsvéti na­pokat, amelyre meghívjuk az összes Magyarországon élő vagy magyar származású tojásfestőt, -patkóiét. A foglalkozások során arra jöttem rá, az emberek mennyire kiéheztek a saját maguk által létrehozott, nem készen vett dolgokra. Sikerélmé­nyük növeli önbecsülésüket. Mun­kám értelmét abban látom, hogy a volt szakköröseim még ma is hagyo­mányos technikával készült hímes tojással vátják a locsolókat, és ma is viselik gyöngy karkötőiket. Tavaly kézművestábort szerveztünk a La­kitelek Alapítvány segítségével a he­lyi művelődési házban. Áz idén is lesz, nagyon nagy az érdeklődés iránta. Egy dolgot kérek. írjon meg! Szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik nem akadályoz­tak munkám során, és így lehetővé vált, hogy idáig jussak. G. Nagy Margit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom