Petőfi Népe, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
4. oldal, 1991. június 1. PETŐFI NÉPE Anekdoták, irodalmi legendák — Részletek a Forrás júniusi számából — 1990 decemberében kerestük meg levéllel a Forrás néhány régi szerzőjét. Jeleztük íróinknak, hogy Anekdoták, irodalmi legendák címmel szeretnénk tematikus számot összeállítani. Ehhez kértük szíves közreműködésüket. Elmondtuk azt is, hogy az anekdotát játékosan „folklór” műfajnak tekintjük; társaságokban hallhatóak történetek, melyek kultúránk jeleseihez kapcsolódnak, sokszor olyan számban, hogy egész irodalmi legendáriumot alkotnak. De ezeknek általában írásos változatuk nincsen, milyen fontos lenne pedig ezeket az embert és a kort egyaránt jellemző történeteket (sokszor az életmű egy-egy titkára is rávilágító történeteket) megőrizni cs továbbörökíteni. Az összeállítás elkészült. Mostani júniusi számunkban közöljük, és szerettei adunk ízelítőt belőle a Petőfi Népe olvasóinak is. A Forrás Szerkesztősége lóit ItaS VAS ISTVÁN Déry Tibor és a kártya (részlet) Éppen abból az időből, amikor Dérynék hirtelen tekintélye támadt, egy nagy teremre emlékszem, a romos Lipótvárosban, valahol a Zrínyi utca környékén, tehát valószínűleg a rövid életű, de ünnepélyesen élénk Fórum Clubra, mert az elnökségben Károlyi Mihály arcélét vélem látni. Vita alakult ki, amelyben többen felszólaltak, Déry is. A magyar irodalmi élet múltbeli hibáit, mulasztásait hányta föl a jelenlevőknek, de előadásának vezérfonala az volt, hogy Babits rossz példát mutatott az íróknak, és rossz irányba befolyásolta erkölcseiket. Jó szónok volt, bizonyos beszédhibáival együtt szép hangja, mely láthatóan hatott a jelenlévőkre. Köztük volt Füst Milán is. Görnyedten ült a székén, lehajtott fejjel, amit időnként rosszallóan csóvált, ingatott. Végül, amikor Déry elhallgatott, nagy nehezen fölnyújtotta kezét. Mikor megkapta a szót, tört hangon így fogott hozzá: — Én egy beteg, öreg ember vagyok. — (Ötvenhét éves volt akkor.) — Uraim, nézzék el nekem, hogy nem bírok felállni. — Én nem tartoztam Babits Mihály kedvencei közé, senki se mondhatja, hogy engem elkényeztetett. — De aztán nem sokáig időzött Babits érdemeinél, hanem áttért Déry személyére, és azt firtatta, milyen erkölcsi joga van ítélkezni fölöttünk. — Déry Tibor fogja a magyar írókat erkölcsre tanítani? — emelte föl addig is erős, noha rekedtesen kongó hangját. — Déry Tibor fog minket erkölcsre tanítani? Az a Déry Tibor, aki egy feleségének két hozományát kártyázta el? Ezzel fölpattant, és férfias, kemény léptekkel kivonult e teremből. TÜSKÉS TIBOR Weöres-legendárium (részlet) A KRITIKÁRÓL 1965-ben jelent meg Takáts Gyula válogatott verseinek gyűjteménye, az Évek, madarak. A következő év elején az Új írás eléggé elmarasztaló kritikát közölt a könyvről. Takáts Gyulát bántotta a dolog, s amit megbírált költő ritkán tesz meg, választ írt a kritikára, és kiigazította annak tévedéseit és hibáit. A folyóirat ugyanakkor a kritikus viszontválaszának is helyet adott. Valóságos polémia kerekedett a kötet körül. De az Új írás nem adott helyet annak a válasznak, amelyet Weöres Sándor írt az irodalmi párbaj hallatára költő- és nemzedéktársa védelmére. A fullánkos kis rögtönzést hiába keressük Weöres köteteiben. Ezt a publikálatlan Weöres-epigrammát most adom át az irodalomtörténetnek. TAKÁTS GYULÁNAK Megállapítják, hogy nem vagy zsenyi. Átélte ezt Somogybán Berzsenyi. Lám, a somogyi sors gyümölcse}’. Csak a te bírálód nem Kölcsey. TANDORI DEZSŐ ... De vissza nem! (részlet) EGY FALFIRKA mi... hát én is ... ? Tény, hogy a meszelés-festés szépséges tiszta volt, önmagában ihlető; de nekem készen volt a mondásom, most csak az alkalom jött el. Gondolom, ma is ott díszeleg a vastag grafikuscerkával odafirkantott megállapítás, egyik alapművem: „ITT ÖSSZECSINÁLHATOD MAGAD, DE VISZSZA NEM!” KÁNTOR LAJOS Egyedül is nehéz (anekdotaadalékok Erdély irodalomtörténetéhez) KÓS KÁROLY INTELME Először valamikor a hatvanas években jártam nála, a szűk blokklakásban (a Széchenyi, azaz Mihai Viteazul téren). Szerkesztőségi megbízatásom elvégzése mellett jó alkalom volt látni a híres építész írót — múltjához méltatlan környezetben, amely azonban nem akadályozta meg, hogy folytassa kultúraszépítő munkáját. Felesége halála után az egyik tanítványa által átépített, „kósított”, a Rákóczi út hegynek futó oldalán álló földszintes házba költözött, színésznő lányával s annak családjával osztotta meg a szép lakást. De, mint sokszor elpanaszolta, nagyon egyedül érezte magát. Kortársai kihaltak mellőle, neki — gyerekei és unokái mellett — az őt közvetlenül és levélben zavaró fiatalabb látogatók maradtak. Szívta félbe-harmadába vágott cigarettáját és rótta lelkiismeretesen a sorokat — már nem regényt, drámát vagy vitacikket, hanem az erkölcsi kötelességének tekintett válaszleveleket. Ez is fárasztotta, ám nem mondott le elveiről. Ebből a magányból ragadtuk ki, hogy részt vegyen élete első (grafikai) kiállításának megnyitóján, a Korunk Galériában. Túl volt már a kilencvenen. A háztól az autóig s aztán a szerkesztőségi helyiségig ketten kísértük, egyik oldalán Koós Zsófia (ő, apjától eltérően, két o-val írta a nevét), a másikon én. Xántus Gábor filmezte az irodalomtörténeti vonulást. Bent már hatalmas tömeg várta, a Korunk Galériába most jöttek el a legtöbben, 300-400 ember zsúfolódott a 80-100 hallgatóra-nézőre tágítható szerkesztőségi teremben, s az oda nyíló kis szobában és az előcsarnokban. Károly bácsit magas támlájú karosszékbe ültettük, körülötte-mögötte állva mondtuk a tárlatmegnyitó szövegeit: engem ugyan Sas Péter a Kós Károlyképeskönyvben átkeresztelt Bálint Tibornak (egy fényképaláírásban), de azért én vagyok az, aki ott olyan büszkén viseli barkóját. S ha jól emlékszem, a mintegy másfél-kétórás műsor, ünneplés, dedikálás, amikor Károly bácsinak feladtam a kabátját, illetve feladtam volna, hangzott el a tiltakozása az udvariaskodás ellen: — Egyedül is nehéz. — De lehet, máskor hallottam ezt tőle, jóval korábban. Mert mindig kivette az ember kezéből a nagykabátot, egyedül öltötte magára, ebben is úgyszólván élete végéig önálló, független maradt. (Ezt talán ma úgy kell mondani, hogy másképpen gondolkodó?) Rossz nyelvek szerint az Erdély-szerte elhíresült mondást Bánfify Miklóstól vette — amit, persze, ma már nehéz ellenőrizni. Annyi bizonyos, hogy messzemenően tisztelte a politikus, irodalomszervező, színházpártoló, regényíró grófot. Nem úgy, mint a papokat, akiket — református egyházi főgondnok létére — élete végéig előszeretettel simfelt. NAGY ATTILA Az élet nem anekdota (részlet) A hetvenes években többször megfordulván V. L, a költő lakásán, egy ízben a mellékesebb helyiségek nekem akkor épp — leglényegibbjébe is eljutottam. Nem csal az emlékezetem? Voltak ott már föliratok a falon, mintegy műfajszerűen? S meg is kért a ház asszonya avagy ura . . . ha netán eszembe jut vala1956. október 23-án egy miskolci Szabó Lőrincesten léptem fel. Több versét mondtam. Illyés Gyula is ott volt. Olyan szellemi feszültségben voltam, hogy csak másnap vettem tudomásul, hogy fordul a magyar történelem. Október 25-én Szabó Lőrinc és Illyés Gyula meglátogatták a színtársulatot. Ott beszélgettünk az emeleti társalgóban, mikor meghallottuk a nagy miskolci tömegtüntetés hangjait. Az ablakból végig lehetett látni a város főutcáján. Kábító hatása volt a végeláthatatlan, egész utca szélességét elfoglaló felvonulásnak. Kiabáltak mindenféle jelszavakat. Mikor orkánszerüen elkezdték skandálni, hogy „Mars ki, ruszki!”, Szabó Lőrinc fanyar hangon szólt oda a szorongóan bámuló Illyés Gyulának: „Látod, Gyula! Évtizedeket végigírtunk és mégsem mi találtuk ki ezt a káprázatos rímet. Hát nem szégyen?" Aztán mi is beálltunk a vonuló tömegbe. SZAKOLCZAY LAJOS Szellemi haza (részlet) AJÁNDÉK TOLNAI OTTÓNAK Ottó a kezdeti Symposionos föllendülés után valójában ekkor érkezett meg a magyar irodalomba. Drámáját, a Végeladást, bemutatta a kecskeméti Katona József Színház is—nagy hatású budapesti vendégjátékkal —, válogatott verseskönyvét, a Vidéki Orfeuszt pedig a Magvető jelentette meg. (Egy éjszaka állítottuk össze a tartalomjegyzéket, a Hegyalja úti legénylakásomban.) Volt öröm, volt siker, lehetett miben lubickolni! De a valóságos fürdőzést sem vetettük meg. Minthogy tűzött a nap, irány — gyermekestől — a pünkösdfürdői strand! Mindig tudtam, hogy Ottó, örökifjú avantgárdként, a hepeningnek is híve, ezért — szegény ember vízzel főz — egy különleges ajándékkal leptem meg. Amíg a Tolnai-gyerekek, Szabolcs és Lea a kismedencében fürödtek, az asszonyok a pokrócon feküdve napoztak, nézelődtek, s Tolnai is el volt foglalva valamivel, rövid időre magukra hagytam őket, s odasiettem a hangosbemondóhoz. — Kérem, mennyi idő múlva tudna közölni egy fontos felhívást? — kérdeztem a forintokat egymásra rakosgató asszonytól. — Nagyon sokan vannak ön előtt, talán egy negyedóra múlva, Miért, miről van szó?-— Egy fontos közlést kérek: „Varga Boriska várja a pokrócnál Tolnai Szabolcsot. (Lányom ez idő tájt még csúszó-mászó korban volt.) S még valami, és rámutattam a kézzel írt papírlapra, melyen nagybetűkkel ez állt: Határ Győzőt várják haza! — Ki ez a Határ Győző? — Az apósom, kérem szépen. Borzalmasan kényelmetlen helyzetben vagyunk, hiszen elkódorgott az öreg, magával vitte a kulcsot, s mi itt állunk a gyerekekkel, és nem tudunk a lakásunkba bemenni. — Rendben van. Hamarosan be fogjuk mondani. Alig értem vissza barátaimhoz, amikor a hangszóró közölte: „Varga Boriska várja a pokrócnál Tolnai Szabolcsot”, s utána erélyes hangon: — Határ Győzőt várják haza! Határ Győző — ezt már a hangosbemondó tette hozzá —, sürgősen menjen haza! És a közleményt, tekintettel anBÁNSZKY PÁL Tóth Menyhért derűje (részlet) Kortárs képzőművészeink közül talán senkihez sem kötődik annyi anekdota, mint Tóth Menyhérthez. Sejtelmes titkok és vidám történetek lengik körül életét, és méginkább az életvitelét. Talán egyetlen igazi otthonával, a miskei helyszínnel indokolt kezdeni a történeteket. Faluszerte őrzik azt az emléket, hogy gyermekkori rajzainak első „nagy nyilvánosságát” az „ablakkiállítás” jelentette, képeit a szülőház utcára néző ablakába tette ki. A kutató-alkotó emberre vall a következő történet. Arra lettek figyelmesek a Tóth Menyhérték felé közlekedő emberek, hogy Menyus dünnyög magában és már fél napja ás egy viszonylag hosszú és mély árkot. Amikor megkérdezték tőle: mit ás? — válaszából az derült ki, végére akar járni annak a titoknak, hogy milyen hosszú is a tarack szára. Számtalan kedves történet maradt fenn a vegetarianizmusából következő étkezési szokásairól, a fokhagymával teleszórt diós laskától a liszttel vegyített meggyig. Egyik derűt kiváltó esetét Á. Szabó János újságíró is lejegyezte. Amikor Székesfehárvárott 1970 tavaszán megnyílt kiállítását követően ebédelni mentek, a Belesnek becézett étteremben lemondóan félretolta az étlapot, és közölte Kovács Péterrel, hogy sajnos, ő 1930 óta vegetáriánus, itt semmit sem tud enni. Majd kért egy rántott sertésbordát, jó étvággyal befalatozott, miközben egyre fejtegette a vegetarianizmus előnyeit. Ez a történet tréfás anekdotának tűnhet, de Tóth Menyhértre mélyen jellemző volt. Hitt, vallott valamit, de az igazság megközelitésének az övével ellentétes útját sem tartotta lehetetlennek. nak fontosságára, többször is megismételték. Dőltünk a röhögéstől. Tolnainak különösen tetszett az égből jött parancs. S hogy mennyire messze (Londonba is) eljutott, bizonyítja, hogy Határ Győző sok-sok évre rá, amikor már beindult a közlekedés, haza is érkezett. íme a pünkösdfürdői strand varázsereje! t Forrás-est a Kocsis Pál * * Szakközépiskolában * * * * Az ünnepi könyvhét rendezvé- * * nyeként a Forrás Szerkesztősége * * és a Katona József Társaság iro- * * dalmi estet rendez 1991. június * * 5-én, szerdán 17 órai kezdettel a * * Kocsis Pál Mezőgazdasági Szak- * * középiskola dísztermében (Kecs- * * kémét, Szent Imre utca.) * * A műsor első részében Farkas * * Árpád Sepsiszentgyörgyön élő íjj * költő Szivárgásban című, a Püski * * Kiadónál megjelent versesköteté- * * nek bemutatására kerül sor, me- * 7 sje * lyen részt vesz a szerző is. Farkas * * Árpáddal Fűzi László beszélget. * * Ezt követően a Forrás júniusi, * * anekdotaszámának szerzői közül * * Csíki László, Domokos Mátyás, * * Szakolczay Lajos eleveníti fel * * kedves irodalmi történeteit. A há- * * zigazda Pintér Lajos; közremű- * * ködik Kiss Jenő színművész. * * * • Tóth Menyhért: Öröm.
