Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-20 / 66. szám

1991. március 20. • PETŐFI NÉPE • 5 KOPÁTSY SÁNDOR SOROZATA AZ AGRÁRREFORMROL (1.) A múltról — nosztalgia és indulatok nélkül Igen nagy ma annak a veszélye, hogy az agrárre­formot érzelmi alapokon, racionális érvek alapján kialakított stratégia nélkül fogják megvalósítani. Milyen szempontokat kell minden körülmények között szem előtt tartani? — Csak azt szabad gazdasági célként elfogadni, aminek a politikai feltételei biztosíthatók. Nem engedhető meg olyan agrárreform, ame­lyik a hazai élelmiszer-ellátásban nehézségeket okoz.- Arra kell törekedni, hogy ne a múlt, hanem a jövő agrárviszonyait vegyük célba. Mit hozott a földosztás? 1945 előtt a magyar mezőgazdaság deformált struktúrájú volt abban az értelemben, hogy annak egyik felét a félfeudális nagybirtok tette ki. Ezek közül csak keveset lehetett korszerűnek nevezni, hiszen a századforduló agrárviszonyainak megfe­lelően még a minél olcsóbb munkaerővel kívántak a világpiacon versenyképesek maradni. Ezeket a nagybirtokokat tehát nemcsak szociális okokból kellett volna már sokkal korábban felosztani, de tisztán gazdasági szempontokból is, hiszen az ilyen típusú mezőgazdasági nagyüzemeket a fejlett tár­sadalmakban már felszámolta a piaci verseny. A felosztásukra a háború után mégsem gazdasá­gi okokból került sor, hanem annak a politikai és szociális nyomásnak engedve, hogy a demokrati­zálódás, a polgáriasodás, a falusi társadalom dina­mizálása nem képzelhető el, ha a földbirtokos ré­teg politikai hatalmán túl a gazdasági bázisát is el nem veszti. A félfeudális nagybirtokrendszerről azonban az adott körülmények között nem lehetett közvetle­nül áttérni a korszerű farmergazdaságra, mivel a lakosság és a munkaerő nagyobbik felének egyelő­re csak a mezőgazdaság biztosíthatott munkaal­kalmat. Az 1945-ös földreform tehát gazdasági tekintetben egy teljesen korszerűtlen kisparaszti struktúrát hozott létre, amelyből csak hosszú évti­zedek alatt alakulhatott volna ki kegyetlen gazda­sági verseny alapján farmergazdaság, épülhetett volna le a mezőgazdaságban felesleges munkaerő a kívánatos szintre. El kell oszlatni azt az illúziót, hogy a dicsőséges földreform, ami ugyan ezeréves álmok megvalósu­lását jelentette az érintetteknek és halálos c^pást mért a félfeudális magyar társadalmi viszonyok restaurációs lehetőségeire, egyúttal biztosította volna a világpiacon versenyképes hatékonyságú termelést, és a falusi lakosság kívánatos jólétét. Gondoljunk a lengyelekre Az elaprózott birtokviszonyokat teremtő földre­form tehát nem volt a legjobb megoldás, de ezután tragikus módon ennél rosszabbat kényszeri tett a me­zőgazdaságra a sztálinista politika; a bürokratikus, sokprofilú nagyüzemeket. Ezek létrehozása nemcsak milliók egyéni és családi tervét, legszebb reményeit törte össze, okozott elmondhatatlanul sok szenve­dést, hanem eleve zsákutca volt, nemcsak társadalmi­lag, hanem gazdasági tekintetben is. A kollektív me­zőgazdaság eredeti célja is az volt, hogy szét kell verni a falusi, a paraszti individualizmust, felszámolni en­nek gazdasági alapját, az egyéni tulajdont. Ezzel megbénították a modern mezőgazdaság legerősebb motiváló erejét, az egyéni érdekeltséget. A kollektivizálás ugyan ázsiai kegyetlenséggel, de összetörte a paraszti konzervativizmust is. A mai magyar falusi lakosság már minden, csak nem parasztromantikus, szívesen taníttatja a gyer­mekét más szakmára, szívesen lesz értelmiségi, munkás vagy éppen vállalkozó. A mi falusi lakos­ságunk társadalmi és gazdasági mobilitása na­gyobb, mint a nálunk sokkal erősebb, öregebb polgári tradíciókkal rendelkező nyugati országok­ban. Sajnos, ma egyáltalán nem értékelik a falvak nemzetközi viszonylatban is korszerű szemléletét, pedig egy igazi agrárreform szempontjából ez sok­kal fontosabb tényező, mint sok agrárpolitikus paraszti nosztalgiája. A konzervatív paraszti szemlélet felszámolása ugyanis olyan alapot jelenthet a korszerű mező- gazdaság számára, amelyet tudati okokból nem lehet bevezetni ott, ahol a paraszti tradíciókat nem verte szét a sztálinizmus. Bizonyításként elég Len­gyelország példájára hivatkozni. Ott nem hajtot­ták végre a kollektivizálást. Ennek megfelelően nekik ma egy elaprózott, elmaradt technikához szokott, sokprofilú mezőgazdaságot és ennek meg­felelő tudatot kell a kor követelményeihez igazíta­niuk. Ennek lehetőségei sokkal rosszabbak, meg­valósítási ideje szükségszerűen évtizedekkel hosz- szabb. A politikusok felelőssége A szocialista rendszer, mindenekelőtt a gazda­ság csődje nálunk oda vezetett, hogy a szabadabb lehetőségeket elsősorban a mezőgazdaság számára biztosították. Ott volt nagyobb a vállalkozási sza­badság, kedvezőbbek az elvonási mértékek, na­gyobbak a kijátszási lehetőségek, és ott volt nagy lehetőség a másodgazdálkodásra. Ebből követke­zett aztán az, hogy nálunk évtizedek óta a falusi lakosság jobban él, mint a városi, a falusi életfor­ma nagyobb teret engedett meg a vállalkozások­nak, mint a városi. Ez még akkor is eredmény, ha ott a munkaidő is hosszabb. Nagyon nehéz lesz olyan piaci viszonyokat teremteni, amelyben a pa­raszti életformának ez a komparatív előnye meg­őrizhető. Nem utolsósorban a kollektivizálás mellékhatá­saként ma a falusi lakosság tudata és szakképzett­ségi struktúrája alkalmas arra, hogy korszerű me­zőgazdaságot működtethessen. Ehhez azonban nem megfelelőek a jelenlegi tulajdon- és szervezeti yi^opvok^.E^’kct kellene^ k^r követelményeinek Ma ä jelénTTörnak megfelelő agrárviszonyok ki­alakításának akadálya tehát nem a falu, hanem a generációkkal elmaradt agrárpolitika. Az agrárpo­litikusaink a század első felének hazai falusi vágyai és viszonyai szerint gondolkodnak, az agrárszak­emberek, mindenekelőtt az agrárközigazgatásban dolgozók pedig a század eleji nagyüzemi keretek közé akarják beilleszteni a modern technikát, a maguk vezető, irányító szerepét. A mai falvaink többsége érett a kor követelmé­nyeihez való igazodásra. Ez pedig nagy szó, talán a világ egyetlen más felzárkózni akaró országa sem dicsekedhet ezzel. Nemcsak a legtöbb volt szocia­lista ország agrárlakossága, falvai nem emelkedtek máig erre a tudati színvonalra, de ez a helyzet a mediterrán és a latin-amerikai országok mindegyi­kében is. Ha nem lesz egy évtizeden belül modern nem­csak a magyar mezőgazdaság, de az egész falusi társadalom, úgy ennek nem a falvak népe, hanem a politikusok és az agrárszakemberek lesznek okai. (Folytatjuk) KÉPERNYŐ Ki-kihagyó szovjet vonalak Szemléletesen bizonyította a 'televí­zió, hogy a létező szocializmus csúfo­san lemaradt a népek világméretű ver­senyében. Nemrégiben hosszú hetekig szinte percre készen kitűnő képsorok­ból tájékozódhattunk az Öböl-háború­ról. Néhány esetet kivéve éjjel-nappal jöttek a képek a nemrégiben még elma­radottnak tekintett térségekből. Össze­hasonlíthatatlanul nagyobb, nyilvános­ságot, há úgy tetszik, nyíltabb nyilvá­nosságot kapott az ezúttal valóban egyesült nemzetek igazságtevése, mint a hetvenéves Szovjetunió első népsza­vazása. Sajnos, ma is kockázatot vállalnak a birodalomból élő közvetítésre vállalko­zó tudósítók. Még pecsétes dokumen­tumok birtokában sem vehetik biztos­ra. hogy nézőik azt látják, amit szeret­nének bemutatni. És akkor, amikor szükségesnek érzi a szerkesztőség. „El­megy” a kép, eltűnik a hang, viszony­lag rövid távolságokon is. Miért? Nyi- csevo, nem érdekes. Vasárnap este is nyilvánvalóvá vált: nemcsak népszavazásra, politikai refor­mokra volna szükség a Szovjetunió­ban. Szemléletváltozásokra a minden­napokban, jobb technikára. Talán emi­att kísértük az indokoltnál kisebb fi­gyelemmel, ha úgy tetszik, izgalommal a történelmi jelentőségű kérdéseket fel­vevő birodalmi rákérdezést? Az ügyek egyelőre még másutt és másként dől­nek el. * A kárpótlási törvény eldőltéről pedig a Tv 2-ben vitatkoztak, azt hiszem, hogy érdekesen, gondolatébresztőén. Kénytelen vagyok saját magam meg­kérdőjelezni következtetéseimet, mert késve kapcsolódtam a beszélgetésbe. Az egyesen belefeledkeztem a Bűvös pillanatok című, könnyedén borzong- tató, elviselhetően ostobácska filmbe. (•Varázscrejü illuzionista, bűvész főhő­se épen bújik ki a lángokból, megmene­kül különféle veszélyektől, ám egy elsi­etett, tévesnek bizonyult és intrikusan fölhasznált újságcikk majdnem elsza­kítja szerelmétől, hivatásától...) Néhány percig füleltem a kerékasz­talt, majd megnéztem, él-e még a szuperember, azután vissza a kettesre. Mindkét helyen fölgyorsult a tempó, mind sűrűbben nyúltam a kapcsoló­gombhoz. Megsajnáltam a sorsunkkal bibelő- dő politikusokat. Döntési lehetőségeik a „melyik ujjúnkat harapjuk meg" kér­déskörre korlátozódnak. Az ország pénzét elpocsékolok mélyebbre gyö­möszölték nemzedékünket a pácba, mint ezt milliók sejtik. Nemcsak kifize­tetlen számlák tömegét hagyták ránk nemes nagyvonalúsággal, hanem be­csapott és most kártérítést követelők százezreit. Az egyébként körültekintő műsorvezető igazán megkönnyíthette volna dolgukat a Bűvös pillanatok utol­só képsorainak bemutatásával. Még leghűségesebb hívei is lemondtak már a mindenfajta segítőeszköz nélkül há­rom vastag falú páncélszekrénybe zárt bűvész életéről, amikor kiderült, hogy bent se volt a haláldobozokban. Azok­ból ugyanis a csoda sem menthette vol­na ki. Mi sajnos bent vagyunk .. . * Ifjú hölgy sorolja a tévéhíradóban: A) irodalmi munkássága miatt, B) ze­nei tevékenysége miatt, C) képzőművé­szeti alkotásai miatt kapott ilyen-olyan díjat. A bemondó-műsorvezetőt legkö­zelebb anyanyelvi kultúránk ápolása miatt tüntetik ki? Heltai Nándor Az átadó ünnepség után beszélgettünk a neves szakemberrel. — Ki volt Venesz József, akiről a kitüntetést elnevez­ték? — kérdeztem. — A magyar vendéglátás, üzemszervezés és kony­haművészet egyik legnagyobb hatású mestere. Szeren­csém volt, én is találkozhattam vele a hatvanas évek­ben megrendezett versenyeken. Hivatásának tekintet­te, hogy az „új világban”, a szocializmusban is tovább éljen a háború előtti igényesség. Mindent megtett azért, hogy ne keletkezzen generációs űr a vendéglá­tásban. De találkozásaink most is mindennaposak. A klasszikusnak mondható „Venesz-könyv” fontos szakirodalom; évtizedekre meghatározó módszertani segédkönyv lett a magyar vendéglátásban. — Az ön „életműve”: a magyaros gasztronómia, Tanyacsárda módra! Úgy tudom, ezt-is tanítják ma már... —- Évtizedek során mindig a „hosszú távú befekte­tésekre” összpontosítottunk! A vendég me£ legyen elégedve! Állandó színvonalat, változó kínálatot és egy összeszokott, jó csapat szíves szolgálatát kapja, ha megtisztel minket. Úgy mindenképpen igaz az iskola- nyitás; amíg Gömöri Ferenc húsz évvel ezelőtt öt-hat munkatárssal kezdte, ma hatvanon dolgozunk itt. És a kollégák többsége itt kezdte a szakmát és nálunk maradt. Olyan csapatunk van, hogy olvasni tudjuk egymás gondolatait. Bármilyen gond jöhet, helytál- lunk! Csak a jó hírünket ne veszélyeztesse senki! Olyat veszítenénk el, amiért két évtizede dolgozunk . . . — Ön mit választana a mostani étlapról, ha meghív­nám egy ebédre a Tanyacsárdába?- Ha összejövünk, kollégák, mindig az egyszerű ételeket készítjük. Egy jó gulyás vagy egy halászlé Sobri-módra, netalán egy marhalábszárpörkölt bizto­san megfelelne. Ezeket szeretem a legjobban. Ennek ellenére régi törekvésem, hogy a hagyományos ma­gyar ízeket továbbörökítve a korszerű — zsírszegény, kevés sóval készülő, enyhén fűszerezett — táplálkozás elvei szerint készítsük el az ételeinket. Az idén már lesz salátapultunk is. Megőrizve megújítani - ez a feladat izgat mindmáig. Szerencsére gyakran van lehetősé­gem, hogy a viláp nagyvárosainak neves éttermeiben gyarapítsam tudásomat, tapasztalataimat. Legutóbb Zürichben rendeztünk Tanyacsárda-napokat. Remé­lem, jó néhány vendéget megnyertünk egy nyári ma­gyarországi kirándulásnak. Jöjjön az idegen, költsön minél többet Magyarországon, ezért dolgozunk mindannyian . . . Farkas P. József Rangos szakmai elismerést kapott Garaczi János • T A Garaczi Janos nyacsárda kony­hafőnöke a na­pokban vehette át Budapesten a szakmájában leg­nagyobb elisme­résnek számító Venesz Ernő- díjat. A gasztro­nómia Kossuth- díját a Magyar Szakácsok és Cukrászok Szö­vetsége alapította 1988-ban, évente három olyan mes­ternek ítélik oda, akik több évtize­des munkával, egy életművel hozzá­járultak a magyar vendéglátás jó hí­rének öregbítésé­hez. Tehetségük­kel, szorgalmuk­kal, ötleteikkel segítették a „leg- műlékonyabb mű­vészet” megújítá­sát, fejlődését. A GASZTRONÓMIA KOSSUTH-DÍJA DRÁMAPEDAGÓGIA Ahol a magány fogalma egyre tágult „A drámapedagógia a reformpedagógiák egyike, elvi célkitűzéseiben rokona az úgynevezett vállalko­zói iskolai kezdeményezéseknek, de rokona a Zsol­nai, a Waldorf és Freynet nevével jelzett elképzelé­seknek is, amennyiben mind a kreativitásra, a kez­deményezésre, önálló gondolkodásra való nevelést tartja fontosnak. De rokonságot mutat a drámape­dagógia azokkal a pszichológiai törekvésekkel is, amelyek a harmonikus, nyitott személyiséget impro­vizációkra épülő helyzetgyakorlatokkal és relaxáci- óval kívánják elérni" — olvasható a Magyar Drá­mapedagógiai Társaság egyik dokumentumában arról az oktatási-nevelési módszerről, amelyet an­golszász nyelvterületeken már a század első évtize­deiben ismertek, de a hazai szakemberek csak az 1970-es években kezdtek felfigyelni rá. Ám a jelek szerint az utóbbi esztendőkben egyre népszerűbb a magyar iskolákban is. A Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán ugyan­csak meghonosodni látszik ez a tantárgy, amelyet jelenleg fakultatív módon tanulhatnak a hallga­tók. — Ez a rögtönzéstechnikára, metakommuniká­cióra, ritmusra egyaránt építkező módszer — mondja a szaktanár, Debreczeni Tibor, aki egyben a Magyar Drámapedagógiai Társaság elnöke is. — Hallottam és tapasztalhattam is, hogy ebben a kecskeméti intézményben nagy népszerűségnek örvend a tantárgya. Mint diplomás pedagógusok, hogyan hasznosíthatják majd diákjai a tanultakat? A dramatikus nevelés módszere az osztályfő­nöki órákon, a napközi otthonokban, az iroda­lom-, az anyanyelv-, a történelemórákon éppen úgy alkalmazható, mint a különböző szakkörök­ben, klubokban, táborokban, illetve az óvodai és az alsótagozatos oktatói-nevelői munka területein. — Milyen céllal hozták létre a Magyar Dráma- pedagógiai Társaságot? — Annak reményében, hogy ha szakmai szerve­zetbe tömörülünk, hatékonyabban tudjuk szolgál­ni a nevelési módszer elveit, gyakorlatát, illetve ezek terjedését a magyar nevelésügy területein. Ha már a módszer gyakorlatánál tartunk, mondana erről is néhány szót? Nem néhányat, hanem rengeteget lehetne. Ehelyett azt javaslom, tekintse meg az egyik foglal­kozást. Megtekintettem. S egy pillanatig sem unatkoz­tam, holott a magány volt a téma. A bevezető helyzetgyakorlatok után a legkülönbözőbb szavak kerültek a táblára, mégpedig azok, amik a ma­gányról eszükbe jutottak a hallgatóknak. Majd mindenki elmondta, hogyan asszociált erre vagy arra a tárgyra, fogalomra. Ezt követték a magányról rögtönzött monoló­gok, önvallomások. Amikből nemcsak a tanár tud­hatott meg érdekes információkat diákjai felfogásá­ról, hanem ettől a ponttól kezdett igazán feloldódni a társaság. A fiatalok olyasmiről is megnyilatkoz­tak, amiről legfeljebb a legjobb barátjának beszél az ember. Ahogy egyre tágult a magány fogalma, egyre nagyobb kitárulkozásra isnspirálódtak a résztvevők is, akiket egyre közelebb hoztak egymáshoz a meg­osztott „titkok” e nagy közös „cinkosságban". Ugyanakkor mások magányának megismerése, megértése saját hasonló érzéseikkel, gondolataikkal való összehasonlításokat tett lehetővé. Végül rögtönzött párbeszédek következtek, amelyek az öngyilkossági kísérlettől az udvarlásig, a teherbe esett lány vallomásától az öreg nénike panaszáig sokféle emberi sorsot, érzelmet és gon­dolatot felvillantottak. És pe.rsze humorból sem volt hiány. A tanítóképzősök drámapedagógiai foglalkozása után Dehreczeni Tibortól még megtudtam, hogy a fővárosban, Székesfehérvárott és Tolna megyében is tanítja ezt a tantárgyat. S a tervek szerint a követ­kező tanévben kapukat nyitó Kecskeméti Reformá­tus Gimnáziumban ugyancsak megismerkedhetnek e módszerrel a diákok. Koloh Elek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom