Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-20 / 66. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1991. március 20. SZÉKELYKAPU ERDŐTELKÉN Gavallérhintó Essenbe Ismerősök hozták a hírt, hogy Kiskőrös határában valaki egy csodálatos székelykaput állított fel. Szinte biztosra vettem, hogy egy Erdélyből áttelepült ügyes férfi faragta, így adva hírül környezetének: tud bánni a fával. A kapu szépségéről egyre jöttek a hírek, tudatva azt is, hogy a készítője többszakmás iparos-művész. * * * Mindössze néhány kilométernyire Kiskőröstől, mondhatnánk úgy is, hogy az elővárosban, Erdőtelkén, takaros házakban élnek az emberek. Leitert András otthona abban különbözik a többitől, hogy remekbe faragott a kerítése, a kapuja. Amikor beljebb kerülünk, Leitertné könnyedén nyitja előttünk ki a hatalmas kaput. A portán levő műhelyben dolgozik a férje. A finom forgácsillatú helyiségben több famegmunkáló gépet használ, de nagy tisztaság van, a padlót pedig parkettával burkolta. Az igazi meglepetés ezután következik: a műhely melletti helyiségben szállításra készen áll egy amerikai gavallérhintó. Tökéletes korabeli — századfordulói — darab, mostanában csak filmekben csodálhatunk meg ilyet. Minden míves rajta: a fából, vasból, rézből, üvegből készült kocsiszekrény, szerelvény és a meggyszín ü bársonyból készült kárpit is. A hintó hamarosan útra kél, konténerben szállítják Essenbe. A műremek hintót látva abban reménykedem, hogy az előtte levő táblára kiírják majd: hazánkban készült! Miként jutott eszébe a bognár és kádár szakmájú, de láthatóan minden fához kapcsolódó mesterséghez értő férfinek pont a hintókészítés? — Hartai vagyok — mondja a szerény, halk szavú, ötvenéves férfi —, apám kovács volt. Azt hiszem, az ő műhelyében döntöttem el, hogy bognár leszek. Amikor végeztem, nem kaptam otthon munkát, elmentem hát Pécsre, a hőerőmű hoz. Ácsokkal hozott össze a sors, én meg számolatlanul faragtam nekik a sze- kercehyelet. Később Dunaújvárosba kerültem, majd sorkatona lettem. A fától ott sem szakadtam el, műhelyben dolgoztam. — A szülőfalumban nem jutottam munkához, ezért gondoltam, hogy kitanulom a kádár mesterséget Du- napatajon. Olyan szegények voltunk ebben az időben, hogy előre köszöntünk a templom egerének . . . Azután Kiskörösre mentem és kádár kisiparosként dolgoztam. Megnősültem. telepítettem egy darab szőlőt, és volt olyan esztendő, hogy 300 hektó borom termett. Ebben az időben történt, hogy a kisfiam arra kért, faragjak neki egy puskát. Akkor nem gondoltam, hogy ez a puska beleszól az életembe. — A puska elkészült, Heni fiam pedig szorgalmasan „lövöldözött!” Olyannyira, hogy feljelentettek, hullanak a madarak. Engem pedig megkeresett Sáfár Gyula rendőr, akit jól ismertem. Kérte, mutassam meg a fiam puskáját. Amikor meglátta, jót nevetett, majd elkomorult. Azt mondta, aki ilyen remek puskát tud faragni, az ne bort termeljen ... Ez szöget ütött a fejembe. Azután jött egy másik ismerős és arra kért, csináljak neki egy Ester- házy-hintót. Alig mertem belefogni, de nagyon kellett a pénz, ráálltam. Harmincnégyezer forintban alkudtunk meg, és én csak sejtettem, hogy milyen nagy fába vágtam a fejszém az ígéretnél. Megkerestem a keresztapám. aki bognár volt, kértem, segítsen. Megígérte, de csakhamar meghalt. Nagyon elkeseredtem. Ezután kikerestem a szakmunkás-bizonyítványom, és megnéztem, mi a neve a vizsgáztatómnak. Szatmárhegyi János. Kalocsán élt, amikor megkerestem, nem emlékezett rám. Elmondtam, szavam adtam, hogy megcsinálok egy hintót, és kértem, segítsen nekem. Erre nem volt hajlandó, de megmutatott egy régi bognárkönyvet. Csodálatos könyv volt. Már tudtam, hogy megcsinálom! Fél esztendeig dolgoztam rajta. Amikor készen lett, a mestert elhoztam Kalocsáról, nézze meg! Szóhoz sem jutott. Visszafelé az ütött- kopott Trabantban bocsánatot kért, sokáig nem szólt, majd azt mondta: • Könnyen nyílik a hatalmas kapu. 9 Heni, a nagyfiú, már önállóan dolgozik. • Küllővizsgáztatás. Nem mindegyik felel meg Leitert András számára. volt szamomra. Egy kocsikiallílas is volt a bajnokság tiszteletére, egy német kocsigyár mutatta be termékeit. Följegyeztem magamnak a címüket és írtam nekik. Válaszoltak. 1985- ben voltam kinn náluk először, kíváncsiak voltak a munkámra. Az omani szultán kocsiját csinálták, a hozzá szükséges faragványokat rajzon mutatták meg nekem, én pedig azt mondtam, hogy megpróbálom elkészíteni. Kőrisfából dolgoztam. Amikor az első darab kész lett, többen utánamértek, hogy pontos-e. Ez volt a vizsgám. Azután minden sínre került: targoncán hozták a kiváló minőségű fát. és kiválaszthattam a legjobbat a faragáshoz. Befogadták ?- Nem egészen. Ez csak azután történt meg. amikor az üzem tulajdonosa Angliából hazajött, bejött a műhelybe és megölelgetett. Nem értettem, hogy mi történt, mert ilyesmi itt nem szokás. Azután elmondta, hogy megmutatták neki Fülöp herceg legbecsesebb ajándéktárgyait. A magyar ajándékok között ott volt az én táblám is, rajta a nevemmel. .. A kocsijaim most már folyamatosan szerepelnek kiállításokon. Áprilisban az esseni Equitánán három munkám lesz látható. És jólesik nekem, hogy a határőrök már ismernek. nem azért tartanak fel, mert bizalmatlanok, hanem szólnak egymásnak. hogy megnézzék az új kocsit.- Boldog ember ?- Igen! Szép családom van. A feleségem a legnehezebb időszakokban is bízott bennem. A fiam is önállóan tud már dolgozni, egyszer talán a helyembe lép. A nagylányom kárpitos, minden hintóbán benne van a munkája. Én azt csinálhatom, amihez értek, amit nagyon szeretek. Kell ennél több? Selmeci Katalin • A ga- vallér- hintót Es- senben állítják ki. (Tóth Sándor felvételei) nem hittem.' hogy megcsinálja . . . A kocsi versenyre került, én pedig azt hittem, most már minden rendben lesz. Váczi Ernő a lovasszövel- ségtől megkeresett és azt mondta: felfuttatjuk magát... — Boldog voltam, és a családommal úgy döntöttünk, hogy mindent eladunk, ezentúl nem foglalkozunk szőlővel, borral. De semmi nem jött be! Ekkor még nem voltak szakkönyveim, hogy továbbképezzem magam, de abbahagyni sem tudtam már ezt a munkát. Egy-egy kocsit csináltam évente, aminek az árából akár éhen is halhattunk volna. Napszámba jártunk, hogy valahogy megéljünk. Megtudtam ebben az időszakban, hogy a Konsumex Vállalat támogatja azt, aki valutáért eladható terméket állít elő. Beszéltem a vezér- igazgatóval, aki biztatott. De ennél többet nem tett. Jelentkezett viszont az ARTEX, kérték az akkor kész hintómat, hogy majd később fizetnek. így viszont nem adhattam, pedig eladó volt, de élnünk kellett valamiből. Ekkor közölték, hogy vegyem tudomásul, soha nem lesz Nyugatra megrendelésem. — így jött el a szilvásváradi fogathajtó-világbajnokság ideje. A rádióban hallottam, hogy a lovasszövetség vezetői azon gondolkoznak, mit adhatnának a fővédnöknek, Fülöp hercegnek. Én tudtam! Éjszaka rajzoltam meg: egy Európát és Angliát magába foglaló lapon egy száguldó fogatot, benne hajtóval. Az egészet egy szalag fogta közre, rajta felirat: Szilvásvárad. 1984. — Ott voltam a helyszínen, de a hercegnek nem adhattam át ajándékomat, ezért a titkárára bíztam. Nem is nagyon reméltem, hogy a színe elé kerül, meglátja a munkám, inkább raktárba teszik, pedig huszonöt napig faragtam. Szilvásváradnak mégis sorsfordító jelentősége AZ OLVASÓ HANGJA A helyzet miért változna ? Tisztelt szerkesztőség! Mivel naponta olvasójuk vagyok. így az utóbbi időben elég sok cikket olvasok a buszok piszkosságáról és az utazóközönség elégedetlenségéről. Nem értem meg az embereket, mit is akarnak valójában. A jegyár nem azért emelkedett, hogy azért valami különlegesség jár. hanem az üzemanyag árának emelése és a forint leértékelése van összhangba hozva. Sok utas úgy képzeli: felszáll a meleg buszra, kényelembe helyezi magát s ha tiszta minden körülötte, azt észre se veszi, az természetes, de ha szemetet lát, az szúrja a szemét. De itt a nagy kérdés: ki szemetelt vagy ki ül piszkos ruhában fel a buszra? Biztos nem a busz vezetője és nem is az üzemeltetője. Először is azt kell tisztázni: ki piszkol és ki szemetel? „Az utazóközönség”. Jó, hogy nincs minden utas mellett egy takarító, aki menne utána rendet rakni. Nagyon sokan az alapvető szabályokat sem tartják be. Ledobják a papírzsebkendőt, napraforgót törögetnek és az csak természetes, hogy a héját ledobják. Miért is ne? Kár ennyire igényeskedni, mert az utazóközönség viselkedését tükrözi egy-egy busz tisztasága. Vagyis meglátszik, mennyire vigyázunk egy közhasználatú jármű tisztaságára, saját magunk viselkedése tükröződik vissza. Egy buszvezető mamája Az APEH egyedülálló produkciója Nyugdíjasként azon a határon állok, hogy szükségem van némi kiegészítésre, ezért elmentem dolgozni. 1990. január 1-jétől július 16-áig a Kecskeméti Sütő- és Édesipari Vállalatnál dolgoztam. Akkor ott a munkaviszonyom megszűnt. Másfél hónap szünet után, szeptember 1-jétől újra munkát vállaltam a Raichle—Magyarország Rt.-nél. Ott dolgoztam 1991. február 1-jéig. Február végén a vállalat pénzügyi előadója kezembe nyom egy papírt, ami szerint 1990. évre jelentős adóhátralékom van. Természetesen rögtön utánanéztem, miből ered, hiszen mindkét vállalatomnál pontosan levonták a fizetésemből az adóelőleget. A következők derültek ki: Arra a másfél hónapra, amikor nem dolgoztam 'ál egyéb jövedelmem nem lévén — a nyugdíjam vált adókötelessé. Ugyanekkor arra az időre természetesen nem járt a havi ezerforintos alkalmazotti kedvezmény, hiszen nem dolgoztam. Ezt az összeget még valahogy kinyögöm, de mi lesz 1991-ben? Két hónapot dolgoztam, és a kedves kis pénzügyes kislány felvilágosított. A két hónapra felvett nyolcezer forint adójaként számíthatok arra, hogy legalább 30-40 ezer forint adót kell majd fizetnem, hiszen ezáltal adókötelessé vált az egész nyugdíjam. Azt ajánlom hasonló cipőben járó nyugdíjastársaimnak, fogjunk furkósbotot, és kongassuk meg — legalább egy kicsit — azokat a fejeket, ahonnan az ilyen „isteni szikrák” kipattannak! Vörös Mihály nyugdíjas Kecskemét, Küküllő u. 2. sz. II. e. 7. Egyszerű párttag voltam Tisztelt Szerkesztőség! 1991. március 4-én a Petőfi Népe újságban megjelent a Kisgazdapárt hozzászólása egy előző Fidesz-cikkhez. Engem az késztetett írásra, hogy találtam olyan sorokat, amelyekben a 800 ezer volt MSZMP- tagot mind egyforma megítélés alá veszik. Idézem: „Volt ebben az országban 800 ezer párttag, akik párt-, állami—hatósági—rendőri—hatalmi—gyári—ipari—hírközlési stb. vonalon mindenhol az élen voltak, hatalommal és jóléti előnnyel”. Én ez ellen a megnyilatkpzás ellen tiltakozom, nem értek vele egyet. Mert nem igaz, hogy minden MSZMP-tagnak hatalom volt a kezében! Nem volt mindenki vezető beosztásban. Nagyon sokan csak egyszerű fizikai munkásként dolgoztak. Az „élen voltak”, de csak a munkában! Korántsem voltak anyagilag megbecsültebbek, mint a párton- kívüli szakmunkástársaik. Sőt! Előfordult olyan, hogy a párttag munkás kevesebb órabéremelést kapott, mint a pártonkívüli, de annál több munkát. És tudják miért? Mert a munkahelyi főnöke volt egyben a pártalapszervezet titkára, és ez az ember még látszólag is kerülni akarta azt, hogy ő előnyben részesíti a párttagokat. A tisztelt cikkíró tévedésben van. amikor azt hiszi, hogy aki párttag volt, az maga és családja számára megteremtette az anyagi jólétet. Ne vegyük mind a 800 ezer MSZMP-tagot egy kalap alá! A párttagok számszerű többsége egyszerű. becsületes munkásember volt. Persze kivételek mindig voltak, és vannak ma is! Sokan azért léptek be, mert egyszerűen nem volt más lehetőségük, hogy a véleményüket elmondhassák. Nagyon sok mai vezető is annak idején párttag akart lenni. Csak hát nem vették fel! Azért, mert inkább a fizikai munkásokra volt szükség, a statisztika miatt. Ma sokan oda köpködnek, ahonnan ettek! Most aztán lettek képviselő urak, pedig a rendszerváltás előtt sem éltek rosszabbul, mint ma. Én nem ettem soha nagykanállal a kommunizmust, egyszerű párttag voltam, de ez már sok, ami ma megy! Az igazságérzetem nem hagyott el. Nagyon sok orvos, ügyvéd, bíró, rendőr volt párttag, az ő kezükben, az értelmiség kezében volt a hatalom, nem az egyszerű munkásember kezében. Véleményem szerint nincs szükség arra, hogy ilyen mocskolódó megnyilatkozás borzolja az amúgy is rossz kedélyeket. Mert a 800 ezer párttag közül nem mindenki volt rossz! Tisztelettel: egy volt MSZMP-tag a 800 ezerből Kiskunhalasról Aki többet jár, többet űzessen Tisztelt szerkesztőség! A Petőfi Népében megjelent kötelező felelősségbiztosítással kapcsolatban nagyon egyetértek Martsa Kálmán úrral, de legfőképpen Damásdi Sándor üzletvezetővel. Ugyanis én is a benzin árába építeném be a biztositást: aki többet jár a kocsival, az többet fizessen. Nekem 1965 óta van hivatásos jogosítványom és 1975 óta fizetem a Cascót. De hál’ istennek, még nem volt rá szükségem. Ha a kötelező biztosítást behozzák, akkor a Cascót kell lemondani. Én 3 éve nyugdíjas vagyok, és most már a kocsit csak akkor használom, ha a gyerekeimet megyek látogatni. Ezért én még nem vagyok országúti fantom, mert azért van tapasztalatom, különben is a külföldi autók járnának olyan jól, mert mi fizetnénk helyettük is. Önök, újságírók azért sokat tudnak tenni, mert a kormány részéről ez igazságtalan volna, mert az a kis öröme, ami még hátravan, attól is megfosztják az embert. Sok tisztelettel olvasójuk Gondoljanak a választókra Olvasóik véleményét időközönként közük lapjukban. íme az enyém a kötelező felelősségbiztosítás ügyében. Az üzemanyagárba történő beépítést igazságtalannak tartom. A gépkocsik véleményem szerint egyharmada gázzal közlekedik, nem fizeti jelenleg sem a kötelező biztosítást, azonban igényt tárt károsodás esetén a biztosító szolgáltatására. Kinek kell hát megfizetnie ezen gépjárművek után is a biztosítást? Azoknak, akik az üzemanyagtöltőnél tankolnak. Nem csodálkozom, ha veszteséges az egész vállalkozás. A külföldi üzemanyag-vásárlások nyilván nem fedezik azt a kiesett, gázüzemből származó bevételt, ami jelentősen pótolná a károk rendezésénél. És egyébként is: a külföldi gépjárművek kárügyeit a külföldi biztosítótársaságok rendezik, így a hazai biztosító úgy jut ehhez a bevételhez, hogy azért kockázatviselése nincsen. Az egész felelősségbiztosítás törvényi módon egyetlen biztosító hatáskörébe utalta a károk rendezését. Most minden gépjármű-tulajdonos ki van téve e biztosító, hogy úgy mondjam, szeszélyeinek. Semmi üzlet nem köti ahhoz, hogy ott az ügyfeleket valami is odakösse. A bevételt úgyis odautalják, ha kéri az üzemben tartó, ha nem. Lényeges a most kialakuló piaci formában, hogy a gépjármű-tulajdonos szabad választása alapján oda tartozzon, ahol azt saját maga a legjobbnak látja. Ne a hajnaltól éjfélig tartó hangzatos reklámok és nyalókák hada legyen a mérvadó, hanem az intelligens kárbecslő munka, a biztosítottak szakszerű és értéken történő kárbecslése. Helyesnek tartom, ha szerződésekben rögzítik azt, hogy aki éveken keresztül balesetmentesen közlekedik, a díjat csak részben fizesse meg, aki pedig egy év alatt például kétszer is ad betétlapot, annak akár 25 vagy 50 százalékkal megemeljék a díját. A tervezett díjakkal nem értek egyet. Különösen fontosnak tartom, hogy ne csak a biztosító érvelése kerüljön asztalra, hanem a vállalkozók és munkások véleménye is meghallgatásra és a parlamenti döntésnél érvényre kerüljön. A 8-10 éves kocsik tekintetében a díj kevesebb legyen, ezeknél ugyanis károk esetén lényegesen kevesebbet fizet a biztosító, ha összetörnek. Nagy értékű külföldi kocsik vonatkozásában pedig legyen a díjszabás magasabb, hiszen a károknál ezek a kocsik jóval többet visznek el, így véleményem szerint nem lehet egy kalap alá venni, ha már köbcentiről van szó, egy 10 éves Ladát (Zsigulit) ugyanolyan köbcentivel rendelkező Opel vagy Renault kocsival. A községünkben lévő gépjármüvek üzemeltetése 85 százalékban a mezőgazdasági kultúrák művelését segíti elő, a munkaerő ki- és visszaszállítását szolgálja. Egyértelmű, hogy egy esetleges tervezett kilencforintos benzináremelés tovább gerjeszti a megfékezendő inflációt, vagy egy tervezett felelősségbiztosítási szerződés irreális díja a lakosság újabb felháborodását váltja ki. Ezért az érdekegyeztető bizottság véleményének kifejtése a nagy nyilvánosság előtt (televízió) indokolt lenne. A lakosság által választott honatyák pedig, mielőtt megnyomják a gombot, ne a saját biztos jövedelmükre, hanem választóik kiürült zsebére gondoljanak. Tisztelettel: Zeleskó János, Akasztó, Szabadság u. 14.
