Petőfi Népe, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-20 / 66. szám
1991. március 20. • PETŐFI NÉPE • 7 KECSKEMÉTI RANDEVÚ — NÉGYEZER FORINTÉRT Amor eljött — a mámor elmaradt Asszonyaim! Jó lesz, ha a jövőben megkülönböztetett figyelemmel kísérik férjuruk programjait. Uraim! Vigyázat, itt a konkurencia! Első telefon- beszélgetés Reszkető kézzel tartom a hirdetést, az éjjel-nappal hívható, mámort ígérő telefonszámmal. Tárcsázok. Kedves, korosodó női hang kíván jó napot a vonal másik végén. Nem kérdez semmit, kérdéseket sem vár. Magától tájékoztat. Elmondja, hogy erkölcsi bizonyítvánnyal és orvosi igazolással rendelkező férfiakat tartanak nyilván a legszélesebb skálában. Kérhetek diplomást vagy szakmunkást; szőkét, barnát, vöröset; bajszosat vagy kopaszodót; vékonyát vagy atletikusat; családost vagy függetlent... Nem kell érte mást tennem, mint fölvenni a telefont és kifizetni a négyezer forintot. Rögtön zseniális javaslattal is él a hölgy, ami sohasem jutott volna eszembe. Jelenjek meg a randevún — ajánlja — valamelyik barátnőmmel. Ilymódon a férfi feltűnésekor megosztozhatunk: enyém, tiéd vagy becseréljük. Igen. Cserére is mód van. Ha az úr, teszem fel, nem elég magas vagy túlságosan' '-’Szőke;"'sebaj! Küldenek másikat.' - v . ttot T’/rto-nr rt i Tpr'Tr^/nt^rH Mint minden valamirevaló szolgáltatásnál, a megrendelő kívánsága itt is szent. Nyomatékként mindjárt hallom is a történetet a hölgyről, aki ösz- szezördült a partnerével bálba menet. Mert hogy rút a magány, s pénze is van felesleges, rendel egy férfiút fehér szmokingban, aki méltó párja lesz a fent nevezett rendezvényen. De nehogy azt higgye bárki, hogy valami átkos kizsákmányoló, a férfiakat megalázó és kiszolgáltató intézményről van szó! Hiszen itt a másik könnyfakasztó eset, az értelmiségi diplomás családapáról, aki azért kényszerül magát áruba bocsátani, mert elküldték a munkahelyéről, a családnak pedig enni kell... Ennyi információt meg kell emészteni. A döntés különben sem egyszerű. Megegyezünk tehát, hogy a napokban újra jelentkezem. Előkészületek Addig is számos elintéznivaló várt még rám. Elsőként a legnehezebb: megszerezni férjem hozzájárulását. Sokáig tartott, de sikerült. Egyetlen feltétele volt, hogy az atlétikus termetet kizáró okként említsem. — Biztos, ami biztos, mérte föl kritikusan nyúlánk alakját — ha esetleg meg kell, hogy védj elek. Mormolt még valamit arról is, hogy bánja már, hogy nem tanult küzdősportot de legalább az atlétikát folytathatta volna, de ezt már csak fél füllel .baUőttíjiw, , Még egy komoly feladat állt előttem': á' pénz megszerzése. Ez sem ment simán. A kosztpénzből kellett megelőlegeznem, s csak a rendelt férfi hiteles aláírásával igazolt számla bemutatása után kaphatom vissza. Sokáig törtem a fejemet, mi szerepeljen a számlán. Végül a „tiszteletdíj” megfogalmazás mellett döntöttem. Nem maradt más hátra, mint a rendelés. Akárcsak egy étteremben — étlap nélkül. Második telefonbeszélgetés — Döntöttem — közöltem a már ismert női hanggal. — Holnap fél hatkor várom a férfit az X presszóban. — Miről ismeri meg az úr? — Egy Petőfi Népe lesz az asztalomon — ajánlom nem túl eredeti ötletemet, amit azon nyomban el is vet a hölgy. —- Olyan bárkinek lehet! — sikoltja, s leleményességemre bízza a továbbiakat. — Egy rózsaszín jegyzetfüzet megfelel? — Mint amilyen az újságíróknak van? — Hát olyasmi — lehelem megilletődötten. — Milyen urat parancsol? — hangzik a kérdés, ami kissé zavarba ejt. — Alacsony legyen vagy magas? — Legalább 180 centi. — Szőke, barna, bajszos . . . ? — Nem is tudom ... mindegy • • • — Remek! Képzelje, nemrégiben egy hölgy ragaszkodott a bajuszhoz. Már azon gondolkodtunk, hogy valakire ragasztanunk kell egy müba- juszt. De szerencsére megoldódott a probléma. — Kikötésem csupán annyi, hogy intelligens, lehetőleg diplomás férfit küldjenek, akinek nem én leszek az első esete. Még valami — nyilall belém férjem intelme. — Ne legyen túl izmos! Sőt inkább vékony, majdhogynem törékeny. — Kiváló! — lelkendezik a hölgy. — Tudja, mindenki at- létikusat rendel. Milyen korú legyen az úr? — Legfeljebb harminc éves. Húúú... Túl vagyunk a nehezén — gondolom magamban megkönnyebbülten, miközben hallgatom, hogyan is kezdődik a légyott. A férfi megismer majd a megbeszélt jelzés alapján. Mellém ül, bemutatkozik, elém tárja erkölcsi bizonyítványát és az orvosi igazolást. Én meggyőződöm arról, hogy megfelel-e az illető úriember az igényeimnek, s ha véleményem kedvező, úgy diszkréten átnyújtom a 4 ezer forint tiszteletdíjat. Búcsúzóul a hölgy még telkemre köti, hogy barátnőim körében népszerűsítsem szolgáltatásaikat. A légyott Jó tíz perccel előbb érkeztem a helyszínre a megbeszélt időpontnál. Férjem aggódó tekintete kísért a másik asztaltól. A jegyzetfüzetet jól látható helyre tettem, s kritikus szemmel méregettem a betérő férfiakat. Jó 20 perccel a megbeszélt idő után egy üdítővel a kezében mellém huppant valaki. Kényszeredetten mosolygok és kéznyújtására kéznyújtással válaszolok. Felidézem a kitételeimet, s összevetem a valósággal. Hát... Szóval. .. Nem ilyennek képzeltem. A férfi — nevezzük Ámornak — inkább alacsony, 30. születésnapját láthatóan nem a napokban ünnepelte. De leginkább kisportolt, majdhogynem súlyemelő alkata aggasztott. Mint megtudtam, szakmunkás, s első esete vagyok. — Az igazság az, hogy nem egészen ilyen férfit kértem — mondom meggondolatlanul. A sértődöttséget látva arcán, rögtön hozzáteszem: — Nem mintha kifogásom volna ön ellen. Igaz is. Mi történne, ha nem tartanám megfelelőnek? — Telefonálnék — mondja kissé zaklatottan —, s 30 percen belül itt volna egy másik úriember. — Nem szeretnék sokáig zsákbamacskát árulni — próbálom enyhíteni a fokozódó feszültséget. — Újságíró vagyok, s egyáltalán nem azért rendeltem önt, amire gondol. Mindössze interjút szeretnék kérni a megszokott tiszteletdíj fejében. Emellett biztosítom, hogy mindvégig névtelen marad. Ámor láthatóan fellélegzik. Nem tudom, a könnyű pénzkeresetnek örül-e inkább, vagy annak, hogy mégsem kell szolgálataival kitüntetnie személyemet. —Nézze—kezdi vallomását Ámor. — A férfiak túlnyomó része űzi ezt az ipart valamilyen formában. Nekem is voltak barátnőim eddig is. Úgy gondoltam, ha ezzel még pénzt is lehet keresni, akkor miért ne fogjak bele. Nem mintha anyagilag rá lennék kényszerülve, a pénznek ehhez semmi köze. — Család? — Feleségem és gyerekeim vannak. Ez a biztos háttér nélkülözhetetlen ehhez a munkához. Helyesbítek. Ez nem is munka, inkább kikapcsolódás. — Mit szól mindehhez a felesége? — Nem tud róla, s nem is szeretném, ha környezetemből bárki tudomást szerezne arról, hogy én ezzel foglalkozom. Van egy egyezményes jel, amiről tudom, hogy a jelzett időpontban hölgyhöz kell mennem. így a feleségem úgy veszi át az üzenetet, hogy semmit sem sejt. — Apropó! Megmutatná az erkölcsi bizonyítványát és az orvosi igazolást? — Nincs nálam. — Mindegy. Engem úgysem érint. Mondja, milyen különleges kívánságok fordulnak elő? Itt kizárólag megjelenésbeli dolgokra gondolok. — Mondjuk, kérheti a hölgy, hogy munkásruhában jelenjek meg a lakásán. így váratlanul „NINCS PÉNZ, MAJD KÉSŐBB .. Húszéves álom Már egy év is eltelt azóta, hogy lapunkban bizakodó hangú írás jelent meg ‘dr kecskeméti Kuruc Téri Általános Iskoláról. A régóta teremhiánnyal küszködő intézet gondjainak megoldására akkoriban páratlan lehetőség adódott: a szomszédos házat eladásra kínálták a lakók. Ha sikerül megvenni, ezzel egycsapásra megoldódik a probléma, s a gyerekek végre tornaszobát, tantermeket, udvart, a tanárok pedig szertárakat kapnának . . . Már csak a pénz hiányzott. Az iskola a város vezetőihez fordult segítségért. Minden olyan egyszerűnek látszott... A napokban ismét felkerestem az iskolát. Kíváncsi voltam, hogyan áll a bővítés ügye. — Sajnos sehogy sem áll — mondja az igazgatónő, Kis Petemé. — Még az idei költségvetésből is kimaradtunk. Az oktatási bizottság ülésén megtudtuk, hogy a 91-es évben még a minimális fejlesztésekre is alig futja. A mi terveink tehát továbbra is csupán tervek maradnak. Pedig a ház még mindig eladó. Mekkora összegről lenne szó? Három-négymillió forintért már megvásárolhatnánk az egész épületet, a hatalmas udvart. Ekkora alapterületen ki tudnánk szorítani a hiányzó helyiségeket. Az átalakítással már nem lenne gond: a Cigánytanács egymillió forintos támogatást ígért erre a célra, s a munkálatokba a szülők is besegítenének. — A bővített iskolában végre megszűnne a „váltva oktatás.” — Igaz, és ez a mi tanulóinkra nézve különösen fontos. Az ide járó gyerekek nagy része szociálisan eleve hátrányos helyzetű, cigánycsaládból származik. Az ilyen diákok még nagyobb odafigyelést igényelnek. s ezt a délutáni órákon, ilyen szegényes feltételek mellett sajnos mi sem tudjuk nekik megadni, így válnak azután halmozottan hátrányos helyzetűvé ... — Hogy lehet az, hogy a teremgondokat évtizedek alatt sem sikerült megoldani? — Már legalább húsz éve szeretnénk bővíteni az iskolát, de az illetékesektől mindig azt hallottuk: majd később, most nincs pénz. Tavaly Adorján úr csupán azt az ígéretet tette, hogy kérésünket továbbítja a leendő önkormányzatnak. Az önkormányzat már működik, de most megint ugyanott tartunk: sajnos nincs pénz. Majd később .. . Ezt tudomásul kell vennünk. De én azért ezután is próbálkozom. Egészen addig, amíg a terveinkből egyszer már valóság lesz. Fejes Mária betoppanó férjnek mint szerelőt mutathat be. Gondolom, kevés az olyan botor férj, aki az in flagrantit követően a levetett ruhanemű olajfoltjaival bibelődne. De eme aggodalmam szót sem érdemel. — Én úgy gondolom, nem sok hölgy van, aki ne kapna férfit magának anélkül, hogy ez még pénzébe is kerüljön. — Meglehet. Sokaknak mégis megnyugtató az, hogy ebben az esetben pusztán megrendelők. Rendel, fizet, távozik. Mint a boltban. Semmi érzelem, semmi lelkiismeretfurdalás, semmi kötöttség. — Mi a helyzet, ha önnek nem szimpatikus a hölgy?- Nálam kizáró ok csak az ápolatlanság lehet. Azok a nők, asszonyok azonban, akik 4 ezer forintot tudnak fizetni e célra, már többnyire nem a legszegényebbek közül kerülnek ki. Mint ilyenek pedig, nagy valószínűséggel ápoltak is. — Minek nevezné magát? Férfi prostituáltnak, selyemfiúnak? — Ezen még nem gondolkodtam. A szerződésben mint munkatárs szerepelek. — Mi a véleménye azokról a hölgyekről, akik ugyanezt csinálják pénzért, urakkal? — Égy hasonlattal válaszolok. Ha egy csizmával trágyába lép az ember, azt le lehet mosni. De ha a csizmába rondítanak bele, annak a nyoma örökre megmarad. Utóirat A férfi közvetítéssel foglalkozó iroda a randevú után egy nappal telefonon kérte ki magának az eljárás módját, s egyúttal közölte a szerkesztőséggel, hogy Ámort kirúgták. Véleményük szerint ugyanis jogalap nélkül nyilatkozott. Állítják, hogy az átvett 4 ezer forintról hallgat, azt felkérésre sem adta át az irodának. Nagy szerencse, hogy névvel és személyi számmal hitelesítette a pénz átvételekor a számlát. Lehet, hogy ezek után már nem is kaphat erkölcsi bizonyítványt? Akkor pedig vége a karrierjének. G. Tóth Tímea „Az Úr az én pajzsom” Mi volt a legpraktikusabb hazai ajándék a sivatagi háborúban ? — kérdezte egy kíváncsi haditudósító az amerikai tengerészgyalogosoktól. A különféle személyes használati tárgyra, szerencsehozóra adott szavazatok között többen is a „háborús bibliát" jelölték meg. Nem akármilyen bibliáról van szó — irta a Times. A zubbony zsebében, a szív fölött hordható könyvecske fedelét ugyanis vékony páncéllemezböl készítette az Iowa államban székelő kiadó. S bár vélhetően nem ismerték a hadvezetés terveit, de már az utazás napján hozzáférhető volt 20 dollárért. Az előrelátó vállalkozó azonban nem volt egyedül, a Nemzetközi Bibliatársaság ingyen biztosította a szent olvasmányt a háborúba induló katonáknak. Igaz, ezt nem burkolták páncélba, csupán terepszínű fedéllel látták el, abból a mintából, melyet ruhaként is viseltek a homokban. Ami az álcázószíneket illeti, a kiadó nem indokolta a választást. Az iowai cég viszont a páncélzat mellé bölcs tanácsot is adott: Az acél önmagában nem nyújt védelmet... • A ház még eladó ... (Tóth Sándor felvétele)
