Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

1990. október 21. • PETŐFI N PE • 5 LEZSÁK SÁNDOR MUTATJA BE A GARABONCIÁS VERSESKÖTETÉT A TÁRSRENDEZŐ TISZTELETADÁSA — BEREGSZÁSZI JÁNOS EMLÉKEZETE Tűzből mentett versek 9 Garabon­ciások Kecs­kemét főte­rén (Somos László felvé­tele a nyolc­vanas évek elejéről. Már életében tudtam, hogy nemcsak az ál­tala teremtett együttesekre il­lik a garabonci­ás elnevezés. Az egyszercsak Kecskeméten föltűnő Beregszászi János is különleges ember volt. Többféle iskolát ta­nult, számos stúdiumot művelt, ta­lán éppen 7 vagy 13 iskolát járt ki, mint a táltosokkal rokonítható középkori diákok, a gramanziá- ban azaz a bűbájosságban, ördön­gösségben jártas középkori diá­kok. A magyar hiedelemvilágban is megfészkelő garabonciás mint­ha egyik lábával a finn-ugor ős­időkben, a másikkal pedig olasz egyetemi aulákban állna. Magába szívott sámáni tudományokat, fel­hőkkel és öreg kódexekkel paro- lázott, tudott varázsló szövegeket és tudni vélte az anyag titkait. A hajdani garabonciásokhoz hasonlóan a hírős városban is szerencsét próbáló életforma­újító sok helyen kopogtatott. De nem tejért, tojásért, szállásért, jó szóért, barátságért, közös ügyek boldogulásáért. Szövetkezést ajánlott mind­azoknak, akik vállalták a magyar nép legrégibb hagyományainak feltárását, felidézését. Nem pa­rancsolt jégesőt, vihart és más veszedelmet, ha kérése süket fü­lekre talált (mint valamikori pá­lyatársai); újra próbálkozott. Lássatok csudát: 1979-ben az elgépiesedő, elbetonosodó Kecs­keméten megjelentek a kis gara­bonciások. „Jeles napokat” igéz- tek tornyos házak közé. Folklo- risztikus, dramatikus játékokkal ápolták foszladozó hagyomá­nyainkat. Szót, dallamot, lát­ványt, mozdulatot tereltek balla- dás drámákká, az emberi létezés mélyrétegeit kaparászva ma em­berének életérzéseit is kutatták. A Mátyás téri általános iskola kis napköziseinek és Magos András- né tanárnak közreműködésével régi rigmusokat szólaltattak meg Kecskemét főterén, alkalmi ját­szóhelyeken. Számosán itt hal­lottak először a kotyölááról, re- gölésről, a pünkösdölőről. A sajátos alföldi stílus művelé­sét vállalta az 1981-ben alapított G(arabonciás)-Síp. A hivatalos művelődéspolitika leginkább a Garabonciás Stúdió produkcióit méltányolta. A Tűzrózsa, a Kele­men kőműves,“ a Gyalogösvé­nyen és más bemutatók mindig fölkavarták a — sajnos szűkkörű — kulturális közvéleményt. Szi­szegtek a dogmatikus múltba ré- vedők. Miért modernizálja ha­gyományainkat ez a főgarabon­ciás? Legyintgettek a múltat min­denestől tagadók: meddig cipel­jük magunkkal a századok lelkét őrző népdalokat, mondákat, bal­ladákat? Pedig — természetesen a szándékot, az elvi alapokat ha­sonlítom, nem a tehetséget - csak azt csinálta, amit Bartók. Számukra, számára egyaránt fontos volt a megtartás és az eltá­volodás; a megőrizve meghala­dás. A'világért se kisebbítem társai, barátai, tanítványai érdemét az­zal, hogy kizárólag a Garabonci­áshoz kötöm a garabonciás moz­galmat. A csíráztató, a mások eszkábálta, maguk ügyetlenkedte akadályokat csak Beregszászi Já­nos küzdhette le, amíg váratlan halála\l nem választotta teremt­ményeitől. Utolsó óráiról balladák tudó­sítottak volna balladás időkben. Végső szívdobbanása előtt ki­lenc órával találkoztam utoljára Jánossal. A tanács művelődés­ügyi osztályára hozta a hírt: érte­sítette a lakáshivatal, hamarosan költözhet, végre otthagyhatja te­nyérnyi raktár-műhelyben kiala­kított (?) szállását. Terveiről be­szélt, szokatlanul kiegyensúlyo­zottnak látszott. Ügyei után sie­tett. A késő esti órákat baráti házaspárnál töltötte. Örvende­zett új otthonának. Számolgattá: hányszor alszik még a zsúfolt mellékhelyiségben. Éjfél és a hajnal felezőjén csap­tak ki a lángok műhelyéből. Egy összeégett tetemet cipeltek ki a tűz oltására hivatottak. A garabonciás gondolatait, ér­zéseit, életét, elragadta a táltos­emberekhez különben barátsá­gos tűz. Talán öntudatlanul is bízott jóindulatában, életösztöne ezért nem riogatta, amikor vala­mitől (cigarettacsikk?, mellékes most már) felhevült a műanyag­padlózat, mérgező füst szenderí- tette örök halálba a 37 éves nép­művelőt, érzéseit hangszerekkel és költeményekkel is kifejező fér­fit. Menyasszonya, közeli munka­társai a szó. szoros értelmében a tűzből mentették ki kéziratait, gyűjtötték össze verseit. Elsősorban hajdani munkatár­sának, Magos Andrásnénak, egykori menyasszonyának, Fe­kete Máriának, a városi tanács támogatásának köszönhető, hogy négy évvel halála után ezek a költemények mégis eljuthatnak tisztelőihez, az érdeklődőkhöz. Lezsák Sándor vállalta a ha­gyaték gondozását, a válogatást, a Kecskeméti Lapok közremű­ködésével megjelenő kötet szer­kesztését. Bodri Ferenc ihletett rajzai növelik a tűzből mentett versek értékét. A Szórakaténusz Játékházban vasárnap este 6 órakor kezdődő könyvbemutatón a Beregszászi János emlékesten újra összegyűl­nek a régi barátok, az egykori G-színpad tagjai, hogy a Pótszék együttessel és Hegedűsékkel együtt idézzék a Garabonciást. A kötetet a költő-szerkesztő mu­tatja be. Fekete rigó képiben vagy a mú­zeumba bekukkantó bodor felhők­ben a Garabonciás is belefiilel az előadásba ? Kíváncsian várja, hogy elmond- ja-e.valaki 1985-ben írt félelmetes jövendölését, az „érc-poétiká”-t „A költő dolga /hogy házat épít­sen / kőre követ / A konyhába ne ágyat / — de ágyba is — / tüzet tegyen.” Heltai Nándor Október veteránjai —október örökösei íme hát hivatalos állami ünnep október 23-a. Övezze tisztelet ezen a napon 1956 veteránjait, akik szónoklata­ikban, beszédeikben egy ideje igen alckurátusan végigmondják a mondatokat kissé elnehezítő, hosszú formulát: „az 1956-os forra­dalom és szabadságharc”. Ezt igyekeznek elfogadtatni és belesuly­kolni a közvéleménybe, ami nem csak azért szükséges, mert évtize­dekig az „ellenforradalom” megnevezést tömködték a fejekbe s az idegekbe, hanem azért is, mert 1956 régen volt, azóta nemzedékek nőttek fel, akiknek el kell mondani, mi történt akkor, hiszen nem lehettek sem részesek, sem tanúk. 1956 egykori cselekvő résztvevői viszont immár — ne féljünk kimondani — veterán korúak, s olykor bizony az ifjak szemében veteránként is viselkednek. Az emberek többségének viszont elege van a veteránokból. A mai negyven és ötven év közöttieknek (akik már igazán nem mondhatók fiataloknak) nincsenek saját, felnőtt emlékei a forra­dalomról, de vannak április 4. s november 7. megünnepléséről, s ezért meglehetősen visszatetsző számukra a némelyek részéről ma­napság erőltetett 56-os forradalmi romantika, s kiváltképp a hős- csinálás, amely liturgiáját tekintve alig különbözik az általános iskolákba, gimnáziumokba meghívott kommunista veteránok erőltetett és hamis romantikájától, hős- és mártírkultuszától. Jó lenne elkerülni, hogy a tiszteletreméltó 56-osok magukat ünnepeltessék, könnyen kiürülő hőskultuszba merevítsék az új nemzeti ünnepet; ezzel legyenek tele az újságok. A magyar történe­lem, a magyar nemzet ünnepe október 23-a, a nemzet „szent akaratáé”, kevésbé az egyeseké, akik azt — noha hősiesen, bátran, a mártírhalált is vállalva — képviselték. Célszerű lenne figyelni arra, hogy a veteránok, akik közül ma sokan vezetői az országnak, a pártoknak, hessegessék el maguktól annak még a gondolatát is, hogy az utánuk következő nemzedékek csupán csak a „hétközna­pok forradalmáraiként”, vagyis a munkahelyeken végzett jó mun­kájukkal járuljanak hozzá Magyarország jelenlegi újjáépítéséhez (amiként ezt az MSZMP ideológiai hivatalnokai kidolgozták a 70-es években). Szívet melengető, hogy október 23-a idén először végre hivatalos ünnep, de baj lenne, ha a melengető érzés csak a veteránok keblét hevítené újabb tettekre, s a fiatalabbak, főleg a valóban fiatalok pusztán megértő közönséggé degradálódnának. Ők saját jövőjük forradalmi tempójú átalakításának lehetőségét kellene hogy lás­sák, érezzék október 23-a ünnepében. Valamelyest látják is, láthatják is, hiszen egyelőre kevéssé elem­zett, de óriási jelentőségű tény, hogy jelenleg — talán az egész vilá­gon egyedülállóan — Magyarországon szerveződött parlamenti pártba — mégpedig növekvő erejű pártba — az ifjúság. Az az ifjú­ság, amely tiszteli 56-ot és az 56-osokat, de tiszteli 1989—90-et is. Sajnos, akadnak jelek arra, hogy az 56 tűzkeresztségén átesettek mintha leintenék a fiatalabbakat: .„Csiba tel”, hiszen oly sokáig vártak a megérdemelt tisztességre, miért, hogy máris mások, tejfo- lösszájúak tolakodnak eléjük? És igencsak gyanakvóan, értetlenül hallgatják, ha a tűzkeresztségük élményével, hitelével, romantiká­jával, igazával a fiatalok a tudásuk, fiatalságuk, jövőjük élményét, hitelét, romantikáját, igazát állítják szembe; a .világlátottságot, a nyelvtudást, a komputerek játszi könnyedsegű kezelését, az euró­pai országutak stopposának „forradalmi” tapasztalatait, a köny- nyű és őszinte barátkozásra való képességet, no meg azt a pőre tényt, hogy ők laknak tovább ebben az októberi hazában. Óktóber'veteránjai! Tegyétek október 23-a ünnepét a fiataloké­vá, és akkor nem csak most lesz — amikor először jelzi a naptár­ban piros betű — október 23-a méltó napja a nemzetnek, hanem — titeket is túlélve — mindörökké. Gulay István PETRI GYÖRGY A játék vége Egy vers lehetséges veszélyessége Soha: „meleg!” vagy legalább: „langyos! Langyos!” Csak kékfoltokat gyűjtető bolyongás a röhej csengő oszlopai közt. Ami kerestetett (mi is?), az ott sem, itt sem, kívül se belül. A kendőt lerántod: vakító vihogás. Héjaként nehezül fáradt szemedre Isten. A seb Mint főszál éle, papír széle: alattomosan ejt sebet ez csupa-él Mindenféle: alig vérzik: lassan heged. Közben Csordás Gábornak Mindig mint dolgot gondoltam magam, mint a valamire alkalmas valamit, alkalmatosságot, célfüggvényt: f a szív hidegsége megadatott nekem: Egy gyöngeség maradt, hogy szeretném, ha tudnák, miket gondolok közben. A bohém, a szeszélyes, az, esendő, a könnyed és könnyelmű, a tétova, ténfergő, a kedélyes álarca mögött készül, kész van, volt mindig is a másik: Beszélgetés Petri Györggyel Petri György (47 éves) magyar költőt nem könnyű el­kapni. Erről alighanem némely kísérők is tudnának mesél­ni, akik egy bizonyos János pap országlása idején paplat- tak utána. Pedig ő ez idő tájt nem is versben bujdosott, mint táltosi pályatársa. Inkább szamizdatban, és Nyugat- Berlinben — másfél évig —, no meg, szerkesztőségek hiá­nyában nagybudapesti kocsmákban. Mert ahogy azt már Apollinaire úr is megmondta: „Akár az életet, iszod az átkozott szeszét te, akár’az életed iszod a pálinkát te .. . — Nem is olyan régen, ez év tavaszán kaptad meg a József Attila-dijat, amit elfogadtál, holott egy tavaly rólad készült Balázs Bélás dokumentumfilmben olyas­mit mondtál, hogy mindig azon imádkoztál, ne­hogy eszükbe juss. Végtére is még majdnem tőlük kap­tad, — Tényleg zavarban lettem volna, mondjuk még két- három éve, ha megtisztelnek, alighanem fölajánlottam volna valamilyen szamaritánus célra. Szerencsére akkor csak Cserépfalvy Imre bácsitól kaptam jutalmat, amit nyugodt szívvel elkölthettem. Hogy ezek most ugyanazok lettek volna ... Hát ezt nem tudom. Igaz, bizonyos jelek arra mutatnak. — Mire gondolsz ? A pofákra, amiket ájtatosra mázolt át a reformer idő? — Nem egészen ... Inkább a díjjal járó harmincezer forintról jutott eszembe; lehet hogy mégis áll az idő? Nem voltak erkölcsi skrupulusaim, amikor zsebrevágtam. Arra sem volt elég, hogy rendezzem a tartozásaimat. — Filozófia szakon végezted az egyetemet, az egzakt­sághoz való vonzódásod verseidben is tükröződik. Első értő kritikusaid, mindenekelőtt Szilágyi Ákos és Radnó­ti Sándor viszont úgy definiáltak téged, hogy íme, Petri György, az egyik legnagyobb élő magyar alanyi költő.; Nincs ebben valami ellentmondás? — Az egzaktságot, mint minősítést elfogadom, de nem­csak filozófiai értelemben, hanem úgy is, hogy a hétközna­pi élettényeket szeretem tárgyszerűen és pontos részletek­kel megírni. Ezzel együtt például Arany János leírásainak részletező realizmusa erősen hatott rám, és máig közel áll hozzám. — Tényleg, ha már így belementünk az irodalomba, melyek azok a hatások, amiket ma is fölvállalsz? . — Háromféle hatástípust különböztetnék meg. Vannak például kimondottan bénító hatások. Ilyen volt pályakez­désem idején József Attila hatása. O mindmáig alapvető költő számomra, de ha emlékszel, a 60-as években a „Tűz- táncos generációnak” kialakult egy olyan mindent elsöprő József Attila-epigonizmusa, hogy egyszerűen szükségét éreztem egy gyökeresen más poétikai, esztétikai tradíciók felé orientálni. Nem azért, mintha József Attila világiro­dalmi nagyságát illetően értékítéletem megváltozott vol­na, hanem egyszerűen, mert folytathatatlannak éreztem. Vannak aztán felszabadító hatások. Ilyen volt számomra T. S. Eliot, Vas István fordításában, továbbá Kavafisz. A verseik felszabadító hatásúak, ám bizonyos értelemben ugródeszkát is jelentenek. Az embert ráébresztik arra, hogy lehet valami egészen mást is csinálni, mint a közvet­lenül megelőző konstrukciók, amit hivatalból ránk oktro­jáltak, mint egész nemzedékekre József Attilát. A harma­dik hatástípus, kapillárisán, hajszálcsövek módjára hat: itt órákig lehetne a neveket sorolni. Mondjuk a magyar iro­dalomból Arány mellett elsőrangúan fontos számomra Csokonai, Berzsenyi, a kései Vörösmarty, Ady és Babits. A világirodalomból az egész német romantika és Baude­laire. No és Villon, természetesen nem a Faludy-féle, ha­nem az autentikus, de ide sorolhatnám az oroszok közül Puskint is. — Hosszú évekre szilenciumra ítélt a hatalom. Miféle indokaik voltak ellened? — 1974 és 1977 között nem lehetett szilenciumról be­szélni, bár éreztem a kultúrpolitika gyanakvását és elutasí­tását, ami kifejeződött abban is, hogy az írószövetségi felvételi kérelmemre még csak nem is válaszoltak. Amikor ’74-ben vagy ’75-ben Mándy Iván József Attila-dijra java­solt, akkor ezt kategorikusan elutasították. — Pedig akkor már két könyved (Magyarázatok M. számára, Körülirt zuhanás) megjelent. — Igen, és nem volt még semmiféle,politikai konfrontá­cióm, csak valahogy érezték — teljes joggal —, hogy én nem vagyok az ő káderük. Utána megint egy többéves szünet következett, az Örökhétfő megjelenéséig. +— De az Örökhétfö már szamizdatban jelent meg ... — Akkor még mindig nincs hivatalos szilencium. A Szépirodalmi Könyvkiadó szerződést kötött velem, de azt a képtelen követelést támasztotta, hogy a címadó ver­set is beleértve, 30-40 verset ki kell hagyni, ami gyakorlati­lag a kötet kiherélését jelentette volna. Ha erre hajlandó lettem volna, akkor az már nem az én kötetem... 1980­ban megalakult az AB kiadó, az Örökhétfő volt az első szépirodalmi publikációja Demszky kiadójának. Na most a két Chartával való szolidaritási akcióban történt részvé­tel, plusz a szamízdat publikálás, amelyeket olyan nyílt kihívásnak fogott föl a pártközpont, hogy attól kezdve már gyakorlati szilencium alá kerültem. Arról csak később lett tudomásom, hogy a ’80-as évek elejétől belső listákon szerepeltem. A publikációs tilalom masszívan tartott ’88­ig­— 1982-ben meghalt L. I. Brezsnyev. aki téged versre is ihletett, ahogy írtad: ..a ferdeajkú vén trotty". — Mint már mondtam, akkor még nem keményítettek be annyira. Sőt egy szerződést is kötöttek velem, váloga­tott versekre. Csak hogy Amerikában, Mózsi Fefenc Szi­várvány kiadójánál Chicagóban az idő tájt jelent meg egy vékony versesfüzetem, s abban az ominózus Brezsnyev- sirató. — Ez magyarul jelent meg? — Igen. Nagyjából ugyanaz az anyag volt, ami aztán a magyar szamizdatban is napvüágot látott, Azt hiszik cím­mel. A Brezsnyev-versről tudomást szerzett a pártközpont vagy a moszkvai követség, mert kaptam egy elképesztő levelet, amelynek utolsó mondata így hangzott: „Az önnel kötött szerződést, figyelembe véve a Magyar Népköztár­saság kül- és belpolitikai érdekeit, felbontjuk". Nagy büsz­keséggel őrzöm ma is ezt a levelet. Akkor éreztem azt, életemben először és utoljára, hogy én egy nagyon fontos politikai tényező lehetek, ha képes vagyok egy ország kül- és belpolitikai érdekeit veszélyeztetni egy itthon nem is terjesztett háromszázas példányszámú versfüzetkével. Ez mutatja, hogy az akkori kultúrpolitika milyen aránytala­nul dimenzionálta egy vers lehetséges veszélyességét. — Ha már itt tartunk, mekkora egy vers lehetséges veszélyessége? — Úgy gondolom, hogy rendkívül speciális feltételek­nek, mondjuk egy 1948. március 15-ének kell együtt lenni, hogy egyetlen versnek igazán komoly politikai hatása legyen. De még egy olyan alkalom szülte és az alkalomhoz rendkívül passzoló vers, mint a Nemzeti Dal, sem idézte elő a forradalmat, csak képes volt költőileg szimbolizálni. Ha meggondolod, Ady költészete sem „okozta” a Káro­lyi-forradalmat, sem a tanácsköztársaságot, holott megle­hetősen masszív politikai líra, mint ahogy József Attila költészete sem a magyarországi kommunista mozgalom fellendülését. Tudok olyan versekről, amelyek hozzájárul­tak ahhoz, hogy egy tüntetés emlékezetes legyen, de olyan tüntetésről nem tudok, amit egy vers váltott ki. Tódor János *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom