Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-14 / 190. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. augusztus 14. HÁZI VIZSGÁLAT, BIZONYTALAN EREDMÉNY Minden mag vetőmag? Még dolgoztak a kombájnok, amikor a legkülönfélébb híresztelések kaptak szárnyra az idei kalászos-vetésterület nagyságáról. Van, amelyik a múlt évinek hatvan százalékára taksálja, van, amelyik a tavalyihoz hasonló nagyságúnak véli azt a területet, amelyet most az őszön vetnek majd be kalászosok vetőmagjával. Vetőmagjával? Hogyan is van ez? A Mezőgazdasági Minősítő Intézet területi központjának vezetője, Dómján Gergely arra tud választ adni, hogy mekkora területen szándékoznak a megyében „valódi” vetőmagot felhasználni. — Hogyhogy valódit? — A vetőmagnak szigorú ismérvei vannak. Az a mag vetőmag, amelyik megfelelő csírázóképességű, tisztaságú, gyommagtartalma minimális, biológiai értéke többlettermésre predesztinál, fajtatisztasága megfelel a fajtaleírásnak. Ezeket az ismérveket vizsgálja a minősítőintézet, ha a magok a szabványban előírtaknak megfelelnek, akkor fémzárol, és erről bizonyítványt ad. — Hogyan lehet ebből következtem a vetésterületre? — A teljes vetésterületre természetesen nem lehet a mi adatainkból messzemenő következtetést levonni. Arra viszont igen, hogy egyre többen próbálkoznak a kommersz kalászos vetőmagjából visszatartani annyit, amennyi a vetésterületükhöz szükséges. Meglehetős eltérés van ugyanis az úgynevezett szántóföldi szemlére bejelentett terület nagysága és a fémzárolási igények között. Több mint ötven százalékkal kisebb az előbbihez mérten a második. — Miért baj ez? — Sorolhatnám a gazdaságok keserveit, anyagi helyzetét, azt, hogy vetőmagra sincs már pénz. Mondhatnám azt is, hogy a föld körüli huzavona miatt minél kisebb ráfordítással igyekeznek vetni. Sajnos, mindez igaz és teljesen ellene hat a szakmai szempontoknak. Sőt, a legkárosabb takarékoskodás, aminek — talán —jövőre még nem, de ha így marad, a következő években súlyos hatása lesz. Egyértelmű ugyanis, hogy eltékozlásra kerül az a biológiai érték, amelyet a jó vetőmag képvisel. A nyugati mezőgazdasággal példálóznak sokan, hadd tegyem én is. Ott a termelő csak bevizsgált, fajtatiszta vetőmagot használ fel. Az igaz, hogy a piac dönt, ezekből melyiket választja lei. — Ügy gondolom, aki saját kommersz terméséből kényszerül visszatartani vetőmagnak valót, azért megvizsgálja, vagy megvizsgáltatja... — Nem ugyanazt nézi, ha házilagosan vizsgál, mintha laboratóriumban vizsgálják. Nem mindegy, hogy az általános gyakorlat szerint megvizsgált száz mag, hogyan csírázik ki, mennyi időre, milyen hőmérsékleten, netán — az idén már ennek megállapítására is képes a mi laborunk — fuzáriu- mos a mag. ' — Tehát arra kapacitálja a termelőket, hogy Önökkel végeztessék el ezeket a vizsgálatokat? Ennyire pénzszűkében vannak? — Valóban jó lenne elérni, hogy minél több vetőmagnak meghagyott tételt vizsgáltassanak meg. De nem a területi központ várható bevétel- növekedésére számítunk, hiszen a vizsgálati díjak — ebbe már a fuzáriumvizsgálatot is beleszámolom — nem érik el hektáronként a tíz forintot. Ha jól meggondolom ez nekünk — egyébként a költségvetésből kapunk pénzt — nem jelent többet 50 ezer forintnál. Abban viszont biztos vagyok, hogy • Ha korcs a mag, lesz-e ilyen kalász? ennek a nem egészen tíz forintnak a fejében legalább közelítően tisztességes minőségű mag kerül a földekbe. Arról is sokat szól a fáma, netán nem is kell ennyi kalászos gabona? — Nézzen kj a határba! Olyan aszály van, hogy a kapások épphogy megélnek. Hogy lesz-e elegendő és megfelelő minőségű vetőmagjuk, egyáltalán nem biztos. Az ellenkezője sokkal inkább az. Márpedig, ha ősszel üresen maradnak a földek, mivel fogják bevetni, és egyáltalán milyen termés reményében? — Maradjunk a kalászos vetőmagnál. Exportálunk belőle?- Igen, de ez egy más ügy. A külföldi a megfelelő okmányok nélkül nem vásárol vetőmagot. A magyar vetőmag-vizsgálati módszert elfogadják, a szabványértékeket megfelelőnek tartják. — Csak nagyüzemnek vizsgálnak? —; Vizsgálnánk magántermelőnek is, de az idén — mint az előző években — nem jelentkezett senki ilyen. igénnyel. Főleg nem kalászos gabonával. Magyarul, nemigen lehet kálászost termő terület magánkézben. — Ügy tudom, előfordul, hogy magasabb szaporítási fokú — tehát értékesebb, drágább — vetőmagot vásárolnak időnként. Ez azt jelenti, hogy önmagának szaporítja fel a termelő a magot, így a minőséget jobban megőrzi... , ;— Ez a szerencsésebb eset. Talán nem hangzik túl pesszimistának az, hogy tudunk olyan termelőkről, akik az elmúlt tíz évben nem vásároltak, nem vizsgáltattak vetőmagnak valót. Az ő 2,5-3 tonnás termésátlaguk azért nem egyértelműen az időjárásnak tulajdonítható ... G. E. A sajtómágnás és a foci EZT OLVASTUK igaz és hamis érvek az agrárpolitikában Meghalt a király, éljen a király. Kimúlt a labdarúgóvá, jöjjön a nemzeti bajnokság. Minthogy a játék még várat magára, miről is eshetne szó a pletykarovatokban, ha nem arról, hogy milyen formát mutat a piac? A Jerusalem Post például szenzációs hírt talált, a közlés után erről vitatkozott az ország. Pontosabban az országnak az a része, amely érzelmi okokból közelebbinek tekinti a csapat-összeállításokat, mint az éppen időszerű kormánynévsort. Nos, a hír: a magyar lapvásárlásáról is ismert Robert Maxwell bejelentette, hogy megveszi Izrael két leghíresebb csapatát, a Betazárt és a Hapoelt. Maxwell milliomos, a szóban forgó két csapat pedig a tönk szélén áll. így tehát az üzlet kecsegtető. Mit csinálhat egy sajtómágnás két lerobbant csapattal? Kérdezhetné bárki, az izraeli futballviszonyok ismerete nélkül is. Maxwell erről is szólt: Jerusalem United néven egy csapatba olvasztja a használható fiúkat, aztán majd meglátjuk. A találmány voltaképpen nem új. Ám har hozzátesszük, amit a Jerusalem Post is hangsúlyozott, hogy tudniillik az egyiket a nacionalista Likud, a másikat a munkáspárt finanszírozta eddig, az ügylet csak a két párt könyvelője szempontjából egyszerű. Nehéz elképzelni, hogy a dressz színével együtt a szurkolók is színt váltanak. Mert mi is történne például, ha egy szép napon Maxwell-zászló alatt egyesülne a Fradi és az MTK? A mezőgazdaság nem olyan gazdasági ág, mint a többi. Az emberek nemcsak azt várják el a parasztoktól, hogy nagy értékű élelmiszereket állítsanak elő, hanem azt is, hogy a fontos „kollektív javakról” gondoskodjanak. Ezek közé tartozik az ellátási biztonság, a kultúrtáj megőrzése, a falu és a társadalmi szerkezetének életképessége. Újabban ezt a fogalmat „a mezőgazdaság többcélúságaként” emlegetik. Svájcban az agrárpolitika felsőbbrendű céljairól is sok szó esik, amelyeket a szövetségi gyűlés hatodik mezőgazda- sági jelentésében fogalmaztak meg. Ezeket a parlament is jóváhagyta. Ezek szerint a mezőgazdaság a maga módján a köz javát szolgálja, mivel társadalmilag hasznos terméket állít elő. Ennek ellenében viszont igényeket' támaszt a társadalommal szemben, s ebben alapjában véve nincs is kivetnivaló. Minden társadalomban vannak olyan kollektív javak és szolgáltatások; amelyeknek úgynevezett „külső hasznuk” van. Azt, hogy ezeket — közvetlenül, vagy közvetve, teljes egészében, vagy csak részben — az állam fizeti meg, nem jelent ellentmondást a liberális rend alapelveivel szemben. Az árgaranciák nem érik el a célt Joggal vetődik fel azonban a kérdés, hogy mely eszközök alkalmasak a mindenkori társadalmi haszon megtérítésére és melyek nem. A mezőgazdaságot illetően e kérdésben alapvetően megoszlanak a vélemények. Az alkalmas eszközöket újabban „közvetlen kifizetésekként” tartják nyilván. Jó példát szolgáltatott erre a „Popp-bizottság” szakértői jelentése. A jelentés középpontjában a megfelelő paraszti jövedelem biztosításához szükséges, legcélszerűbb eszközök felsorolása áll. Ezeket az eszközöket azonban állami ár- és értékesítési garanciákkal, import- védelemmel, exporttámogatással vagy inkább a termeléstől független jövedelemtámogatás formájában kell-e a különböző pénzügyi forrásokból biztosítani? A kérdésben járatos tudósok már régen egyértelmű, világos választ adtak erre a kérdésre. Ok egyértelműen a közvetlen kifizetési módozatokat javasolták ilyen célra, ami nem is véletlen. Régóta bizonyított tény, hogy az állami árgaranciák nem érik el a célt, főleg akkor nem, ha meny- nyiségileg nem, vagy nem megfelelő módon korlátozottak. Ezek ugyanis minden esetben túltermeléshez vezetnek. A feleslegek értékesítése pedig súlyos pénzekbe kerül. Erről mind az EGK, mind Svájc sokat tudna beszélni. Mindketten ismételten rákényszerültek az intervenciós piaci rend módosítására. A legjobban ismert — de távolról sem az egyetlen — példa erre a tejkontingentálás. Mindazonáltal, a kontingentálás sem volt megfelelő intézkedés a termelés megfe- gyeímezésére. Továbbra is jelentkeznek a feleslegek. Ez a megállapítás főleg akkor helytálló, ha feleslegnek tekintjük mindazt a megtermelt tejmeny- nyiséget, amit nem lehet a termelési költségeket fedező piaci ároú értékesíteni. A fölös mennyiséget mindig a közösség terhére kell értékesíteni. Ezek a jelentős költségek egyaránt kiolvashatók a szövetségi tejmérlegből, vagy az EGK agrárköltségvetéséből. A felmerülő költségeket nemcsak az adófizető polgárok viselik, hanem gyakran maguk a gazdák is. Az EGK-országok- ban, s részben Svájcban is, tudomásul kell venniök a reáljövedelem csökkenését, mivel politikailag már nem lehet elfogadni a „jogos” termelői áremelkedést-. A világpiac elaprózottsága folytán azonban a károsultak közé tartoznak a mezőgazdasági termékek tengerentúli, nagy teljesítményekre képes szállító országai is. Köztük nemcsak a hagyományos nagy exportáló országok — az USA, Kanada, Ausztrália — találhatók meg, hanem nem egy fejlődő ország is. A protekcionizmus ésszerűnek tűnik Az európai mezőgazdaság mindazonáltal rendületlenül kitart a „minden területet hasznosítani kell a termelésre” elv mellett. Ez az alapvető tétel is időszerű problémává vált. A parasztok végül is termelni akarnak, ezért tiltakoznak a jelenlegi GATT-forduló keretében javasolt liberalizálási törekvések ellen. Számukra, érdekeik védelmére, a kereskedelmi protekcionizmus ésszerű eszköznek tűnik. Számos érvvel indokolják1 ezt, ezen érvek mondanivalója azonban nem mindig meggyőző. Svájcban például az egyébként is magas belföldi termelői árszínvonalat azzal az elmélettel indokolják, hogy a termelési költségek is rendkívül magasak. Ez elsősorban a bérekre érvényes, főleg, ha azokat a paritásos bér elve alapján mérjük. De vajon a svájci „költségek” csak a mező- gazdaságban olyan különlegesek? A „többi ágazatban” (ahogy a mezőgazdasági kiadványokban szívesen emlegetik őket) nem ugyanaz a helyzet talán? Nekik vajon erre hivatkozva biztosít az állam kereskedelempolitikai védelmet, vagy akár garantált árakat? Biztos, hogy nem. Lehet, hogy ez így van — halljuk paraszti körökben. A magas jövedelemmel rendelkező svájci vásárlók azonban vannak olyan helyzetben, hogy a belföldi mezőgazdasági termékekért megfizessék a „jogos” árat. Az élelmiszerekre kifizetett összeg csak szerény része a fogyasztói kiadásoknak: egynyolcadát sem éri el. Ezt a statisztikai átlagadatot senki sem vitatja, de vajon jó-e ez agrárpolitikai nézőpontból? Bármely fogyasztási kategória önmagában csak töredéke az összes költségvetési kiadásnak. Még sokáig nem lehet szó arról, hogy a többi ágazatot is az agrárpolitikusok által megkívánt állami gondoskodásban részesítsük. A ruházati cikkeket, bútorokat, villanyáramot, háztartási készüléket stb. előállítók nem élveznek a mezőgazdasághoz hasonló állami protekcionizmust. Számukra nem létezik árgarancia, behozatali kontingens, vám- és ártámogatás, nincs árkiegyenlítő kassza, felvásárlási kötelezettség, vagy exporttámogatás. Nekik valóban szabadpiacon kell megtalálniok a számításukat. Miért félnek a parasztok a versenytől? Nem volna ez a mezőgazdaság számára is jótékony hatású? A kellő mértékletességgel végrehajtott bel- és külgazdasági liberalizálás nem serkentené megfelelő üzemgazdasági magatartásra a gazdákat? Hiszen szabad vállalkozók akarnak lenni, nem pedig állami hivatalnokok. Miért félnek akkor a fokozott versenytől? Nyilvánvalóan azért teszik ezt, mivel a „fokozott verseny” és a „kevesebb piaci beavatkozás az állam részéről” nem felel meg az ő jövedelem- és szerkezetpolitikai elképzeléseiknek. Mindkét dolog azonban — tehát a jövedelempolitika és a szerkezetpolitika is ip szorosan összefügg a mezőgazdaság többcélúságával. Ezek védelmére számos jogos érv sorakoztatható fel. Számos elemük tágabb értelemben is a paraszti munka társadalmi hasznát támasztja alá. Jogos követelésük az, hogy ennek az árát meg is kapják. Ezeket az árakat azonban ma a szabadpiac alakítja. A tapasztalatok szerint védett piacokon nem ésszerű árak alakulnak ki. Minthogy ezeknek a szolgáltatásoknak politikai jellegük van, ezért az ellenértékeket közvetlen térítés formájában célszerű megtéríteni. Ez a gondolatmenet kellene irányítsa a parasztok és a parasztpolitikusok gondolkodását. Az „egyéb körökre” éppen úgy érvényes az, hogy a közvetlen kifizetéseket ne önkényes támogatásnak tekintsék, hanem a valódi teljesítmények ellenértékeként. Mindenki jól tudja, hogy nem lehet egyik napról a másikra agrárpolitikai reformokat bevezetni. A döntő' az, hogy a változások ésszerű irányba hassanak. Ilyen szempontból időszerűnek látszik, hogy növekvő mértékben szakítsunk a garantált árak politikájával és a termeléstől független jövedelempolitikával. Ez még nem akadályozza meg a gazdákat abban, hogy jól gazdálkodjanak, sőt, éppen ellenkezőleg. Neue Zürcher Zeitung (Svájc) — ŰJ KÖNYVEK: Graham Greene: A félelem minisztériuma. (jEurópa, 88 Ft) — Kurt Vonnegut: Ej anyánk. (Maecenas, 95 Ft) — Bakonyi Gábor—Tasnádi Péterné: Fizikai képletgyűjtemény. (Műszaki K., 48 Ft) —_ Bodó Béla: Brumi a Balatonon. (Űj Géniusz, 96 Ft) — Sigmund Freud: Totem és tabu. (Göncöl, 149 Ft) — Hans Krich- mann: Hirohito. (Gondolat K., 95 Ft) — Lázár István: Kis magyar történelem. Német nyelven. (Corvina, 180 Ft) ■— A művészet kezdetei. (A művészet története) (Corvina, 820 Ft) — Isztambul térképe. (Kartográfia, 74 Ft)—Románia, Bulgária autótérképe. (Kartográfia, 50 Ft), , Az anyakirálynő rehabilitál „A herceg őrülten szerelmes”. A bejelentés tulajdonképpen csak azokat a gyér számú uralkodócsaládokat érinti Európában, ahol az eladó lány arról ábrándozik, hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán... A spanyol trónörökösnek kétségkívül jó sajtója volt az elmúlt hetekben, hónapokban. Először is, lefényképezhették egy csinos, szőke hölgy társaságában, félreérthetetlen közelségben. Aztán nyomozhattak, hogy ki lehet az a boldog hajadon, akinek sikerült elcsavarnia Felipe herceg fejét. Ki is derítették, hogy a lány nem más, mint Isabel Sartorius. A jelek szerint nem lehet kétséges, hogy ő kerülhet be a királyi családba, a korona várományosa révén. A találgatás azonban mindjárt kérdőjeleket is kapott. A Sartorius név ugyan jól ismert Spanyolországban, de nem partiképes. Az egyik viselője ugyanis ismert alakja volt a politikai életnek: Nicolas, a lány nagybátyja megrögzött kommunista hírében áll, aki a Franco-érában kilenc évet töltött börtönben az elvei miatt. A fiatalok azonban mintha nem vennének tudomást a történelemről. Utaznak (titkosrendőri kísérettel), szórakoznak (a fotóriporterek' leskelődése mellett), de nem nyilatkoznak. Végül a király édesanyja adta a helyzet kulcsát. „Én normális dolognak tartom, hogy egy 22 éves fiatalember beleszeressen egy szép és rtíkonszenves fiatal lányba.” A^ anyakirálynő rehabilitálta a szerelmet.
