Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-21 / 195. szám

1990. augusztus 21. t PETŐFI NÉPE 9 3 Türelem kell és cselekvő jóakarat (Folytatás az 1. oldalról) gyarorszáj»ot ma komolyan fenyegeti, hogy ismét — ha nem is a hárommillió koldus, de — a hárommillió szegényem­ber országává lesz! Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, minde­nekelőtt emberközpontú, hatékony, s ed­dig még nyomokban sem létező új szoci­álpolitikára szorulunk — ez a nép, a ma­gyar nép létérdeke, mert a nyomor fertőz — nemcsak abban az értelemben, hogy beleeszi magát a nemzet testébe, s pusztít, testileg, szellemileg, hanem erkölcsileg is: s az erkölcsi fertőzés mindenekelőtt a módos rétegeket támadja meg! Ilyen helyzetben jogi esélyegyenlőségről be­szélni nem elég — a védtelenek többletse­gítségre szorulnak, formális jogokkal mit sem érnék. De fenyeget a kirekesztő hajlam más irányban is: másfél emberöltőt éltünk vé­gig egy magát kommunistának nevező parancsuralmi rendben — ez idő alatt az ország lakosságnak többségét érte súlyos jogi, anyagi, egészségi, erkölcsi és egzisz­tenciális károsodás, s a rengeteg, vétlen embert ért sérelem rengeteg keserűséget halmozott fel. Az elveszített szülőket, a kettétört életeket, a létbiztonság, a verí­tékkel szerzett vagyonka elvesztését, a füstbe ment éveket, a művelődés elsza­lasztott lehetőségét nem lehet kárpótlásul kifizetett pénzzel ellentételezni. Ennyi sé­relmet lehetetlen úgy orvosolni, hogy a tengernyi korábbi sérelem ne szülje újabb — és megintcsak vétleneken elkövetett — sérelmek tömegét. Mint ahogy az is nagyon kétséges, hogy az unokák vajon tartoznak-e a történelmi jégverés kártéte­léért jóvátétellel nagyszüleiknek? Mert aligha tehetjük Magyarországot az össz­népi kárpótlósdi és felelősségrevonósdi csataterévé — mindannyiunk közös ká­rára. Mégha a legsúlyosabb — és mérhe­tő — sérelmeknek .meg kell is találnunk az ország teherviselő képességével ará­nyos orvoslását. És hol vonjuk meg a felelősök körének határát? Kommunista is lehetett valaki meggyőződésből, lehe­tett haszonlesésből, sőt csupán azzal,, hogy a pártba belépett, kárára lehetett a társadalom egészének, de korántsem biz­tos, hogy büntetendő embertelenséget követett el, mint ahogy az sem biztos, hogy épp a párttagság nyújtotta lehetősé­gek következtében nem tett-e többet va­lami jó ügy, a közösség érdekében, mint aki csak hallgatott. Ne fessünk magunk­nak újabb ellenségképet, mert ezzel ugyan­úgy szétziláljuk az amúgy is minden eresztékében recsegő-ropogó társadal­mat, mint annak idején szétzilálta a „horthysta csecsemők” ellen viselt irgal­matlan irtóhadjárat. Ma mindenekelőtt a társadalmi békességre szorulunk, a köz javáért folytatott kemény és nyílt elvi vitákra, a régi sebek begyógyítására, de semmiképpen nem arra, hogy újabb se­beket üssünk. Esetleg épp egy-egy erköl­csileg bukott értékrend hamis értékeire hivatkozva. Ne hagyjuk, hogy éppesak hogy fakadó demokráciánkat bimbójá­ban fagyassza le a múlt likából fúvó jeges szél. Ne vegyük át az épphogy magunk mögött tudott tekintélyuralmi rendsze­rek módszereit! Inkább a közösség és az egyén emberi jogainak — a gondolat és szólás, az alko­tó és építő cselekvés szabadságának tel­jességét igyekezzünk megvalósítani és megbízhatóan körülbástyázni. Nem is csupán azzal, hogy törvényesen deklarál­juk, hanem azzal,* hogy nemcsak ma­gunkra, hanem másokra nézve is termé­szetesnek tartjuk — hiszen minden jog­nak két oldala van —: egy, ami feljogosít, egy, ami kötelez. Ahhoz, hogy e tudat a vérünkké váljék, nem elég a törvény: eh­hez türelem kell és cselekvő jóakarat. Egymás iránt! Most csak a türelem síkján olvad egy- gyé a két cél, amit Kölcsey tűzött elibénk: haza és haladás — a közjó — szolgálata; e kettőben oldódhat bennünk jelenné múlt és jövő — mondta a köztársasági elnök. F—16-osok Kecskeméten Már május 1-jén is nagy sikert aratott a kecskeméti kato­nai repülőtér Nyitott repülőtér című rendezvénye. Akkor „csak” az objektum közvetlen környékén bénult meg a köz­úti forgalom. Augusztus 19-én, a második Nyitott repülőtér alkalmával viszont már a megyeszékhelyen, az aluljáró előtt forgalmi dugó alakult ki. Nem csoda, hiszen óriási volt az érdeklődés. A Tv-híradó szerint 50 ezer látogatót vonzott az egész napos nonstop bemutató. Az érdeklődők egészen kö­zelről megnézhették a nemrég még szigorúan titkosnak szá­mító harci helikoptereket, vadászgépeket, egyéni és kötelék műrepülésben gyönyörködhettek, s aki akart, sétarepülés keretében madártávlatból is megismerkedhetett a várossal. A repülőnap sztáijai az F—16-os amerikai vadászgépek voltak. A két repülőcsoda közül az egyikhez létrát támasz­tottak. így néhány száz szerencsés bepillanthatott a pilóta­fülkébe is. Sőt, aki netán angolul is tudott, szót válthatott a pilótával, Austin Cooper kapitánnyal. A termetes yenki tiszt mosolyogva, türelmesen válaszolt valamennyi kérdésre, megmutatott mindent, és rendíthetetlen nyugalommal állta a fotósok meg-megújuló rohamait. Később megjelent Ruth Anderson ezredes asszony; az USA amerikai követségének légügyi attaséja. Közvetlenül elbeszélgetett a magyar katonákkal. A vadászgép félelmetes rakétáját asztalként használva autogramot adott a gyerekek­nek, jelvényeket osztogatott. ' A repülőnap tehát ismét sikeres volt. Kár, hogy elmaradt az F—16-osok előre beharangozott repülési bemutatója. Egyesek szerint az utóbbi időkben bekövetkezett sok bal­esettel magyarázták a startengedély megtagadását. Mások politikai okokra gyanakodtak. A tombola nyerteseit mindez bizonyára nem érdekelte. Kivált a fődíj nyertesét. Ő ugyanis ezúttal ingyen repülhetett. Gaál Béla • Az ameri­kai pilóta mo­solygós em­lékképe egy magyar kisfiú­val. Kihpjtás: csak repülővel... Nyitott repülőtér! Ó nagyszerű! Lárp a demokrácia betörte a legrejtettebb kato­nai objektumok szigorúan védett vaska­puit is. Bizonyára a fenti gondolatok indítot­ták kalandra a több mint félszázezer ér­deklődőt a kecskeméti repülőtér vasárna­pi ünnepi nagyrendezvényére. A rendezők — akiknek köszönhető a remek ötlet — azonban sajnos csak a legekben, akarom mondani a „légben” tudnak gondolkodni. Ez derült ki sok ezer autós számára, a délután egy órai műsorzárás után. Ami­kor is több ezren három-négy óráig is ott várakozhattunk a két kilométeres közle­kedési dugó valamelyik idegpróbáló pont­ján ; a hőségben, a porban, a benzingőzben — természetesen kisgyermekeink társa­ságában. Arra ugyanis a Tisztelt Rendezők item gondoltak, hogy azok a balga, autós­kíváncsiak, akik képesek leszurkolni az SÖ fóriniós parkírozási dijai, valamiként majd ki is kívánnak jutni a cseppet sem olcsó parkírozóból. A nyitott repülőtér parancsnoksága sajnos—az ötből— csu­pán így kaput nyitott meg a távozók előtt: ami igen szűknek bizonyult. A há­rom és fél órás várakozás, meg száz forint belépő, no és az ötven, szerintem igen drága ár egy légibemutatóért. Mondogat­tuk jó néhányon: mit meg nem tesz — ha tőrbecsalják — az ember a családjáért... De ez a felejthetetlen vasárnap a repü­lősök és a repülők^ napja volt. Nem az autósoké. Miért is méltatlankodom?! F. P. J. # Az amerikai légügyi attasé a gép szárnyára szerelt rakétán ad autogramot egy magyar katonatisztnek. # „És itt alul mi van?* # Cooper kapitány a vezérülésben. t Az F—16-os szárnya felülről. JELENTKEZETT AZ ÖRÖKÖS — ÚJ LAKAT A VOLT VADKERTI PÁRTHÁZ AJTAJÁN A honfoglalás ideje kitűzve Kétpengős okmánybé­lyeg díszeleg azon az 1935. december 27- én, Soltvad- kerten kelt Haszonélve­zeti jog meg­váltási megál­lapodáson, amelyben egyebek kö­zött — ez ol­vasható: „Alulírott Font Jakab (nős, Katcen- bach Iloná­val) soltvad- kerti lakos ajándékba adtam István és Mihály nevű fiaimnak a bócsai összes birtokomat. Ez az átadás ajándék címén történt, azonban ne­vezett fiaim tartoznak halálomig a következő természetbenieket soltvadkerti házamhoz szállítva szolgáltatni, éspedig: minden évben legkésőbb szeptember 15-éig 3-3 mázsa búzát, fejenként 15-15 mázsa szokványminőségű ro­zsot, ugyancsak szeptember 15-éig, fejenként 6-6 mázsa csöves tengerit, 5-5 mázsa árpát és 2-2 mázsa burgonyát. Szüret után 7,5 Hl-7,5 Hl kiforrott és lefejtett bort, egészséges, termé­szetes ízűt és zamatút.- Kívánságomhoz képest 2-2 kocsira való takarmányrépát; a háztartás­hoz és a téli fűtéshez szükséges összes tűzifát; minden év karácsonya és újéve közti időben fejenként egy-egy, legalább 150 kg súlyú hízott sertést; a szükség szerinti időben évenként és fejenként 2-2 pár ludat, 2-2 pár kacsát, 10-10 pár rántani való csirkét, 5-5 kg mákot és 10-10 kg babot... Amennyiben nevezett gyermekeim ezeket a szolgáltatásokat nem, vagy nem kellőképpen teljesítenék, jogomban áll az átadott ingatla­nokra a haszonélvezeti szorgalmi jogot beke­belezni. Alulírott Font István és Mihály a fenti meg­állapodásokat tudomásul vesszük, kötelezzük magunkat azoknak pontos és kellő időben való teljesítésére.” Ez az első okirat, amely Rózsa Károlyné született Font Mariann Soltvadkert, Bercsényi u. 23. szám alatti lakos életét végigkísérte,sBe a történtekről valljon ő: — '1950 áprilisában tízéves voltam. A'ka­pott bócsai gazdaságban — a mai Petőfi Tsz központja -^.éltünk hárman gyerekek, szülé­inkkel ... Este kilenckor hozták a parancsot: 24 órán belül kilakoltatnak bennünket. Min­den állatot, gazdasági felszerelést lefoglaltak, fillér kártalanítás nélkül. Pedig adóhátralé­kunk soha nem volt. Nagyon szép udvarház, mintagazdaság volt... Nálunk mindenkinek kötelessége volt megőrizni azt — és ha lehe­tett, még valamit hozzátenni —, amit otthon­ról kapott: a szorgalmat. — Hová tudtak menni akkor este, éjszaka? — Nagyanyám házába, ide Soltvadkertre, a nem is olyan régen még a pártház épületébe. Akkor már a nagyapa, Font Jakab nem élt. Egyébként is a nagyanyám fogta össze a csalá­dot. Hallatlan nagy tisztelettel vettük öt körül. Szava még a fiainak, tehát édesapámnak is parancs volt. Aztán augusztusban újból utol­ért bennünket a parancs. Újabb kilakoltatás. Pedig nem szívesen adtak helyet annak, akit éppen kitettek. Mindenki félt, rettegett. Bó- csán és Vadkerten mi voltunk az első, akiket ilyen körülmények között, minden ok nélkül elzavartak. Édesanyám szüleihez, Nagykőrösre mene­kültünk, onnan pedig szoba-konyhás albérlet­be. Időközben édesapám eltűnt. Sokáig nem tudtuk, hogy a szegedi Csillag börtönben le­csukták. Aztán dr. Dallos ügyvéd úr, a kamara tagja volt az, aki egyáltalán el merte vállalni egy kulák ember védelmét... három hónap múlva hazajött édesapánk. Megélhetési gond­jaink voltak, nekünk meg iskolába kellett jár­ni. Apánk a legkülönbözőbb helyeken dolgo­zott. Ha az önéletrajzába beírta, hogy miért nincs munkahelye, azért nem vették fel, ha nem és rájöttek, felmondtak neki. Mi jó tanulók voltunk. Tudtuk, duplán kell bizonyítanunk. Az általánqs iskolai tanulmá­nyaim után tizenegynéhány középiskolába je­lentkeztem, s visszajöttek a papírjaim. Végül Kiskunhalason megsajnált az igazgató. A me­zőgazdasági, állattenyésztési tagozaton tanul­tam. Igyekeztem megfelelni. Az fáj, hogy egy életen át úgy néztek ránk, mintha bűnt követ­tünk volna el. Végigéltem az átszervezést is. De az érintettek legalább bent maradhattak a tanyában. Volt kapaszkodó, ahol megvessék a lábukat. Nekünk meg? Jól emlékszem, már semmink sem volt és még az albérletbe is el­hozták az adóterhet. Apám elvetett, úgy vet­ték el a földet — már csak aratni kellett rajta. De az adót megfizettük. Az iskolából pedig mindig házkutatásra értem haza. Nekem s az én fajtámnak nem volt gyermekkora. Szülein­ket is csak sírni és küzdeni láttuk, de hallatlan nagy szeretetben éltünk — a családban. Dosz­tojevszkij szavaival: megalázónak és olyan megszomoritottak voltunk, csak a belső tartá­sunk maradt. Az éltetett minket. — Hogyan került vissza Soltvadkertre? — Amikor férjhez' mentem Kiskőrösön, szolgálati lakásban éltünk. Férjem erdész. Ké­sőbb építettünk. Két évvel ezelőtt pedig, ami­kor két fiunk végzett az iskolával és közben férjem itt kapott munkát, eladtuk a lakást. Késztetést éreztem arra, haza kell jönnöm. Édesapám még akkor, 92 évesen, Nagykőrö­sön élt. December elején költöztünk, kará­csonyra el akartam ho^ni, de lebetegedett. Ja­nuárban meghalt. Pedig találgatta, melyik is lehet ez a ház, ahol most vagyunk. — így édesapja már azt sem tudhatja, hogy Önnek milyen tervei vannak azzal az épülettel, ahol másodszori kilakoltatásuk történt, azaz a nagyszülők házával, a volt pártházzal... — Azt nem tudom, miként lett az MSZMP- épület, hogyan került hozzájuk. De amikor olvastam a Vadkerti Újságban, hogy a párt megszűnésével könyvtárat szeretnének, hát el­csodálkoztam. Rózsáné Font Mariann ekkor a helyi ta­nácshoz fordult: „A volt MSZMP-székházzal kapcsolatban kérem szives tudomásulvételét annak a ténynek, hogy a mai naptól ismét saját tulajdonunknak tekintjük, mint törvé-. nyes örökösök, a jogtalanul elvett ingatlant és mint Font István és Font Mihály gyermekei, a kapun a zárat kicseréltettük, hogy elejét ve­gyük a további jogtalarr használatnak'... Kérjük, hogy ne gördítsenek akadályt szándé­kunk elé és kérem szíves közbenjárását, hogy családunk ismét használatba vegye ősi hajlé­kát. Abonyi Imréné és Rózsa Károlyné sk.” — Mégis hogyan vélekedik elképzeléseiről? Ha már a demokrácia felé haladunk, bár itt, vidéken semmit nem érzünk belőle, mert meg­fullad az ember... Jó pár álmatlan éjszaka után úgy voltam, én nem félek, nincs mitől, s immunis vagyok. Font Jakabné néven telek- könyvileg is miénk az épület, a volt Hősök tere 6., előtte báró Orczy tér 1., most meg Tanács u. 1. számon, helyrajzilag bejegyezve. Az épü­let államosítása — ha netán megtörténne —, nem lenne törvényes. Miért én legyek mindig a vesztes? Az ember tűrőképessége elfogy. Nem hagyom! Két-három hete szabadságra jöttem, s vettem lakatot és lecseréltettem a zárat. Másnap reggel szóltam a nagyközségi tanács elnökének Berkecz Lászlónak, hogy ná­lam a kulcs, nevünkön az épület, amire igényt tartunk. A fiaimnak szeretném. Azt is hallot­tam, ha nem lesz könyvtár, a tömegszerveze­tek igényt tartanak rá. Oda pedig nem fog beköltözni senki, nálam a kulcs! Édesapám öccsének a lánya, Abonyi Imréné is aláírta a papírt. O is örökös. Olyan jól éreztem magam, hogy kicseréltem a zárat. Vegyék már észre, hogy negyven évig jogtalanul használtak vala­mit! Nem adjuk el a jogos örökséget. A kártala­nításba sem megyünk bele. Én 40 éve csak belátok meg sajnálok: Sajnálom a zsidókat, a vietnamiakat, Kubát, a románokat, mikor kit... De ki és mikor ért már meg egyszer engem, az én fajtámat? Most megint azt mondják, farmergazdaság kell. Az apámnak is az volt, s kulákoknak bélyegezte meg. Mi pe­dig hittük, hogy a földnek lelke van... És most? Csak a haszonszerzés, a bérlet. Ez hova vezet? Az Agrárszövetség szóvivője is hogyan merészel nyilatkozni, hiszen még nem is élt akkor, amikor minket éjszakának évadján el­zavartak. Nem önként mentünk el! A cseléd­sorral pedig nem kell ijesztgetni a parasztokat! Senki nem akar cselédséget, hanem tisztessé­ges bért, megélhetést. — Végül is mi a célja? — Én augusztus 21-én reggel 8 órakor oda­megyek a házunkhoz. Várok. Várom a tanács képviselőjét is. Kipakolni is segítek. A tulaj­donom az az épület. Nem hiszem, hogy ismét kilakoltathatnak. Beköltöztetem a fiaim. Ma a demokrácia, a rendszerváltás kora van. Én nem követtem el törvénysértést, hanem velem szemben követték el negyven évvel ezelőtt. Ilyen alapon más is átadhatja a házát, aki az elmúlt 40 év alatt „szerezte”. Pulai Sára

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom