Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-16 / 192. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. augusztus 16. Birtokon kívül Soha nem volt se földem, se házam, mindig kívülállóként néztem a tulajdonlásról szóló vitákat. Vagyunk még ebben az országban néhány millióan, akiket nem érint közvetlenül a kérdés: kié legyen a föld, a ház, a bolt, a patika?stb. Es mégis kiderül, hogy nem lehetünk közömbösek, pártatlanok ez iránt sem. A napjainkban is zajló, egyre' élesebb, türelmetlenebb eszmecserék beszűrődnek otthonaink falai közé, sőt — ilyenről is tudok —, kezdik megosztani a falvakat, a családokat, baráti, embertársi közösségeket. Volt idő, amikor a tulajdonok elvétele, államivá, úgymond „közösségivé" tétele okozott feloldhatatlan konfliktusokat, egyéni, családi tragédiákat. Megéltem az államosítást mint munkás, egy szövőgyárban, majd a „redőny lehúzását” — hasonló okokból—egy kereskedelmi cégnél, s állás nélkül is maradtam emiatt. Később, a többiekkel együtt, egy osztálytársam szüleinek házát vették köztulajdonba, mert kuláknak nyilvánították őket. Hazudnék tehát, ha azt mondanám, hogy közömbösen néztem ezeket az intézkedéseket. Mint ahogy a mai napig sajnálom a kisvárosi ismerős Römer vagy az Ady és Técsi nevű patikát, melyeket bezáratott a szocializáló túlbuzgóság. Azt is sejtem, hogy ezek a személyek már nem élnek, s a patikák helyén egészen más üzletek nyíltak, s nem tudom, hogy barátom jelentkezik-e adott esetben az elhalt szülei házának, örökségének visszaadása érdekében. A házat régen eladták másoknak, nem lesz hát egyszerű ez a művelet. Talán a kártalanításra van esély, ahogy a hírekből kiveszem. , • S mint hallom, olvasom az erről szóló vitákat,, ennél is jóval bonyolultabb a képlet a földek esetében, ahol számtalan variáció lehetséges, aszerint, hogy ki mikor lett szenvedő alanya ennek a radikális, gyakran embertelen műveletnek, téeszesités- nek, tagosításnak, birtokcseréknek. Nem irigylem a törvényalkotókat, s azokat sem, akik most fontolgatják, hogyan lépjenek. Tartok tőle, hogy nem a nyugalom, a megbékélés irányába tartó folyamatok ezek, s arról sem vagyok meggyőződve, hogy pont így és pont ekkor — egy gazdasági válság kellős közepén — kell megtörténnie mindezeknek. Azt mondják, hogy a polgáro- suláshoz — melyről alaposan lekéstünk — nálunk a privatizáción, a tulajdonok helyreállításán át vezet az út, s ebben nincs okunk kételkedni. Nem is a jogi, a törvénykezési oldalát kívánom feszegetni ennek a megszabott útnak, hanem inkább a lélektanit, s az életmóddal, életvitellel összefüggőt. S ha van értelme egy ilyen csöndes, állampolgári jelzésnek, arra hívnám föl a figyelmet, hogy a bérből és fizetésből élők, nemkülönben a nyugdíjasok népes seregének a többsége nincs közvetlenül érdekelve mindezekben. Nincs módja rá, hogy tulajdonos legyen, legfeljebb majd részvényes a munkahelyén. S amiatt szorong, hogy fel ne boruljon az a kényes egyensúly, amely ma még a munkaviszonyát, kenyerét, lét- biztonságát, bérét vagy kicsiny nyugdíját, járadékát, úgy ahogy, garantálja. Azt kívánom, hogy a nagy lépések idején azokra is gondoljanak a törvényhozók, akik látszólag kívül esnek a történéseken. Mert az bizonyos, hogy ők vannak többségben, s rajtuk is múlik, hogy a változások ne okozzanak újabb békétlenséget, családi, -közösségi viszályt.. S a birtoklási vágy ne legyen forrása a gyűlöle- J tes->és' oly'" sokszor elátkozott nemzeti megosztottságnak. F. Tóth Pál _____________________________ HUNY ADY SÁNDOR: „Hány óra van, fiam?!.. U. úr már felnőtt ember, előkelő rangja van az egyik minisztérium ■ státusában. De tizenöt évvel ezelőtt még kisdiák volt, azt hiszem, Debrecenben járt iskolába. Akkor történt, hogy kapott ajándékba egy tu- la-ezüstböl készült zsebórát az édesapjától, aki református pap volt a városban, vagy talán csak a megyében. Lánca nem volt az órának, csak rojtja, szép piros selyemből. A fiú nagyon büszke volt tulajdonára, minden pillanatban megnézte, hogy mennyi az idő? így érkezett el a nyár, amikor is az óra által okozott boldogsághoz új gyönyörűség társult. A tiszteletes úr fölhozta a fiát a pesti vásárra. Hadd lásson egy kis világot a gyerek, nem járt még túl Hajdú megye határain. Kimentek a kiállításra, azt hiszem, ott volt akkor is, ahol mostan van. Sodródtak a tömegben, néha megálltak, nézelődtek. Az apa élénken magyarázgatott gyermekének. Pedig ö sem volt pesti ember, sőt, nagyon is lerítt bajszos, kedves arcáról, egész magatartásáról az ártatlan, barátságos és becsületes vidék. Séta közben véletlenül ráesett a fia tula-órájának piros bojtjára a tiszteletes úr pillantása. Gondolt egy merészet, és amíg a gyerek a pavilonok kirakatait bámulta, óvatosan kihúzta piros bojtjánál fogva a lajbizsebből az órát, és elsüllyesztette a saját zsebében. Várt néhány percig, aztán ravaszul megkérdezte: — Hány óra van, Sanyi?! A kisdiák udvariasan a mellényéhez nyúlt, de persze nem volt sehol, sem bojt, sem óra. Ijedten végigkaparászta az összes zsebeit, megtapogatta magát, még a földet is megnézte körös-körül. Semmi eredmény. Torkát szorongatta a sírás, mert szörnyű fájdalom az ilyesmi. Majd kétségbeesett hangon jelentette ki: — Ellopták, apa, az órámat! A tiszteletes úr hümmögött, rósz- szallóan csóválta a fejét. Es szép, cifra, bölcsességtől súlyos prédikációt tartott a gyereknek. Elmagyarázta, hogy mindenkinek úgy kell vigyázni a tárgyaira, mint a jó pásztornak a báránykáira. Különösképpen az olyan nagyvárosban kell vigyázni, mint Budapest, mert a világ hivalkodó nagyvárosai mind teli vannak bűnnel. Veszélyes az efféle csődületben olyan csábító dolgokat lógatni figyelmetlenül, mint a piros bojt. A gyerek egyre bánatosabban hallgatta az apja zengzetes korho- lását, végül két nagy, sós könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Ekkor a tiszteletes úr úgy vélte, hogy elég lesz a leckéből, vigasztaló barackot nyomott a fia fejebúbjára, és barátságos zenére fordítva hangját, így szólott: — Ne sírj, Sanyi! En vettem el az órádat ! Csak meg akartalak tanítani rá, hogy az embernek vigyázni kell! Ndgyon vigyázni! Azzal belenyúlt a zsebébe, hogy visszaadja az órát, de annak már hűlt helye volt. Egész komolyan ellopta rögtön egy jó szemű tolvaj, aki láthatta a jelenetet, talán még hallgatott is néhány mondatot abból a nevelésügyi előadásból, amelyet a tiszteletes úr tartott okulás végett a gyermekének. KECSKEMÉTEN SZÜLETETT AZ ELSŐ MAGYAR MÉRNÖKNŐ — Ő KÉSZÍTETTE AMERIKA LEGMAGASABB LAKÓHÁZÁNAK STATIKAI TERVEIT Elüldözték hazájából „A szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség.” Juhász Ferenc csodálatos verssorai dörömbölnek helyet követelve, amikor arról töprengek, ,hogy miként is kezdjem Pécsi (Pollák) Eszter bemutatását. A nevet ismerő kevesek csodálkozva hallanák, hogy mit forgatok a fejemben. Miként kerül össze a költészet meg az építészet. Statikus meg a líra? Esetünkben igen összecseng nagy költőnk himnikus mondandója meg a lisztkereskedő lányának az életútja. A sokféle bátorság közül a megkövült társadalmi szokások, a csontmerev előítéletek leküzdéséhez kívánatos a legkonokabb hősiesség. Hány emberrel kellett megküzdenie a Nyereg utca 3.-ban született értelmes, kitűnő tanuló kislánynak, amíg ismerősei is tudomásul vették: lány létére érettségizni fog. Az ifjú matematikus korosztályos fiútársait megelőzve, 17 évesen maturált. Megszokták: teljesíti, amit fejébe vesz. Jómódú szülei segítségével a magyar lányok közül az elsőként vagy az elsők között kezdett mérnöki tanulmányokat. No, nem itthon, itt ezt a pályát akkoriban férfiaknak tartották fenn. Berlin-chat- tenburgban tanult. A Tanácsköztársaság nyitotta meg a nőknek a magas szintű műszaki tudományokat, hazajött, 1920-ban itt szerzett oklevelet, mint az első magyar mérnöknő. Guth és Gergely jó nevű irodájában — amelynek csakhamar a vezetője lett — olyan feladatokat vállalt, mint a margitszigeti fedett uszoda vasbeton ívei, vagy a bán- hidai centrálé alapozása. Önállósodása után tervezett víztornyot, csarnokokat, magasházakat. Férjével, a kor egyik legjobb építészével, Fischer Józseffel 1944-ben sok üldözöttet, kommunistát bújtatott. Nincs helyünk a második világháború után a Szabad Népben is többször méltatott statikai terveinek az ismertetésére. 1957 október elsején azonnali hatállyal kirúgták „rosszindulatú politikai megnyilvánulásai” miatt. (Valójában: szakmai vitába keveredett főnökével, Pécsi Eszternek volt igaza.) Hamarosan hivatalos engedéllyel külföldre távozott fiához. Előbb Bécsben, majd New Yorkban dolgozott. Ö volt New York legmagasabb vasbetonvázas épületének, a Hotel Amerikának statikus tervezője. Több munkájáért kapott országos elismerést. 1975-ben hunyt el. A Magyar Építőművészet az évi harmadik számában Major Máté méltatta kiemelkedő munkásságát. Heltai Nándor Mit tudnak a japánok, amit mi nem tudunk? A japán gazdasági csoda hátterében a rendkívül magas színvonalú termékek, a dolgozók igen magas termelékenysegű és laváló minőségű munkája, no meg a számunkra elképzelhetetlen munkahelyi elkötelezettsége, munkahelyi hűsége rejlik l§ körülbelül ezek azok a közhelyek, amelyeket a tömegkommunikáció fáradhatatlan munkája eredményeként ma már mindnyájan tudunk. Közhelyek ezek a megállapítások, amennyiben messze nem adnak igazi választ arra, hogy valójában miben különbözik a japán munkaerő az európaitól, az amerikaitól, és főleg, miként hozható létre olyan munkahelyi légkör, vezetési stílus, érdekeltségi rendszer, amely a japán csodát exportálhatóvá tehetné. Ám a csoda ettől még csoda marad, ezért mindenképpen tanulságos a kísérlet, amelyet a Personnel című amerikai szaklap tett, amikor szakértői megnézték: mi van a valóságban a Japánról szó közhelyek mögött. A lcét nagy riválist, az Egyesült Államokat és Japánt összehasonlítva megállapítható, hogy jóllehet az előbbi vitathatatlanul a kutatás és fejlesztés éllovasa a világon, ám a japánok lényegesen jobban alkalmazzák azt, amit tudnak. Amerikában sok nagy értékű találmány sosem kerül ipari alkalmazásra, ez Japánban elképzelhetetlen. Olyan szoros a kapcsolat a kutatók és a menedzserek között, hogy akár hetek alatt is megjelenik az új felfedezés a termelésben/ Az iskolarendszer, főleg az alapképzettség tekintetében az amerikaiak hátrányban vannak a japánokkal szemben, a szigetországban bizonyos számú lakosra kétszer annyi mérnök jut, mint az USÁ-ban. Ráadásul ezek a mérnökök nagyrészt az amerikai kollégáiknál világlátottáb- bak, ami behozhatatlan előny az idegen kutatások, más kultúrákból szármázó fejlesztések alkalmazásánál, továbbfejlesztésénél. Márpedig Japán közismerten nem kis részben erre építette „csodáját”. A japánok a mi fogalmaink szerint elképesztően sok időt fordítanak az új munkások betanítására. Átlagosan 2-3 hónapig vezetik be az új dolgozót a vállalat történetébe, termékcsaládjainak tudnivalóiba, a cég filozófiájába. Azon túl, hogy teljesen egyértelművé válik az új munkás számára, hogy mi a feladata, ezek alatt a hónapok alatt jön létre az a szoros kötődés, amely a munkahelyi hűség egyik záloga Japánban. A szigetország gyáraiban kulcsszerepük van a személyzeti osztályoknak. Nagyrészt náluk dől el, hogy miként idomul az új munkaerő a vállalathoz, mennyire lesz számára személyes ügy a vállalat minden ügye. Például a minőség. Nálunk is megpróbálkoztak egyik-másik vállalatnál a minőségi körök bevezetésével, amelyek azt a célt szolgálják Japánban, hogy a munkafolyamatok ésszerűsítésében, a hibaforrások feltárásában kulcsszerephez jusson az, aki az adott munkahelyen dolgozik. Erre a japánok sosem sajnálják az időt. A minőségi körökben természetesen teljesen demokratikusan hozzák a döntéseket, ha a munkás a méí- nök tervezőmunkájában talált hibát, akkor sem azt nézik, hogy ki mondja, hanem hogy igaza van-e. Mindez már Amerikában sémi tudott igazán elterjedni. Hát még Európában, vagy nálunk. Persze, dőreség lenne azt hinni, hogy a meghatározott földrajzi, történelmi, kulturális örökségre épülő japán mentalitás egyszerűen bevezethető bármely más országában. De ha a misztikától megfosztjuk a japán csodát, kiderül hogy sok eleme nincs kontinenshez kötve. Minden egyes dolgozónak pontosan körülhatárolt feladatot, áttekinthető követelményeket és kifogástalan munkafeltételeket kell adni. A termékek minőségét a tökéletességig kell javítapi. Az elért eredményekkel soha nem lehet megelégedni. Meglehet, ezek is közhelyek 5t- nálunk. Japán viszont ezektől a közhelyektől lett vílágha- talom. P, É. PETŐFI NÉPE AJÁNLATA KÖNYV 1986 márciusában Kecskeméten tartották az országos játékszimpóziumot, melynek három napján több szekcióban közel félszáz néprajzi, művészeti, művelődéstörténeti, pedagógiai előadás, referátum hangzott el, s fogalmazódott meg a Magyar Játék Társaság létrehozásának igénye, majd az 1987. évi gyermeknapon megalakult a Kiss Áron Magyar Játék Társaság. A magyar játékkultúra feldolgozására új periodika született, az első szám Kiss Áron halálának 80. évfordulójára készült a Nyíregyházán és Kiss Áron szülőfalujában, Porcsalmán rendezett emlékülés előadásainak anyagából. A Vesz- szőparipáink címmel megjelent füzet Kiss Áron emlékezete, tulajdonképpen Kiss-bibliográfia. Megismerjük belőle a társaság névadójának életútját Mészáros István, Margócsy József és Györgyi Erzsébet tollából. Laczkóné Pálfi Alojzia a „Kiss testvérek” című tanulmányát dr. Kriston Vízi József Tematikus kutatások Kiss Áron játékgyűjteménye alapján című dolgozatát, végül Máczi Mária ajánló bibliográfiáját adja közre a füzei; Kiss Áron önálló és gyűjteményes munkáiról, valamint a róla szóló irodalomról. A sorozat első kötetét német és angol összefoglaló, valamint a Magyar Játék Társaság tájékoztatója zárja, melyben a „Játékszerek és történetük”, a „Játékok a nevelésben”, p „Korunk játékai” és a „Játékfejlesztés, -gyártás és -terjesztés” szakosztályok tagtoborzóját olvashatják az érdeklődők. Kőbányai János: Magyar siratófal Kőbányai János legújabb, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent esszékötetében rendkívüli szociális érzékenységgel tapint rá a mindenkori aktualitásokra, a változó idő kritikusabb pontjaira. Tanulmányainak legnagyobb része ezúttal a magyarországi zsidóság helyzetével, identitásával foglalkozik. Tapasztalatai szerint egy „félelmeibe szorult-szorí- tott, önérzetét vesztett kisebbség nem lehet egészséges része a nemzetnek, s aYiemzet nem lehet egészséges, ha a testét alkotó kisebbségi csoportok nem\öntudatosulnak.” Kőbányai egyrészt a magyar zsidó kultúrának, hagyományainak, a zsidó múlt tárgyi emlékeinek pusztulása ellen emel szót, részben azzal is, hogy olyan emberi magatartás- formákat mutat be, amelyek szembefordulnak ezzel a pusztulással. Kőbányai Jánost egy másik ked- yenc témája révén is ismeri a mai középkorúak és tinédzserek nemzedéke. Ez a — munkásságában nagy szerepet játszó terület — a zene. Kőbányai jó néhány éve az ifjúság önkifejezési módjának egyik artikulálásaként figyeli az „ifjúsági zene” változásait: korábban a beatet, aztán a táncházmozgalmat, melynek az autentikus népzene iránti vonzalmából az ifjúság identitáskeresésének, a hagyományokhoz való közvetlen kapcsolódásnak igényét elemzi ki. Kőbányai önvallomásában így ír: „A margón című kötetem fülszövegén ez állt: Harminc évem tapasztalatainak összegzése egy banális felismerés: a lét határozza meg a tudatot. Pontosabban, 'a mindennapi életben döntő jelentőségű az, hogy ki hova születik. Eddigi pályám emlékezete, mozgásiránya tehát, hogy a tanult igazság ellen szélmalomharcot folytatva, kudarcok, csalódások utóvédcsatározásaiban fokozatosan eljutottam e botrányos evidencia felismeréséig, ha beletörődő elfogadásáig nem is, azért sem.” E szimpatikus ars poetica kifejtésében, megvalósításában — a sajátos stílusú, élvezetes Kőbányaiesszék mellett — interjúk alanyaiként — olyan művészek fejtik ki e témakörben gondolataikat, mint például A hajnal című izraeli- francia produkciót forgató Jancsó Miklós, vagy az 1986-os angol No- bel-békedíjas író: Elie Wiesel, akiről a többi között az is kiderül, hogy egy magyar városban: Mára- marosszigeten született. FILM Lángoló Mississippi „Nem fogadjuk el a zsidókat, mert ők megtagadják Krisztust. És azzal, ahogy ők a nemzetközi bankéletet irányítják, csak a kommunizmust támogatják. Nem fogadjuk el a pápistákát, mert meghajolnak egy római diktátor előtt. Nem kell közénk sem török, sem mongol, sem tatár, sem arab vagy néger, mert nekünk az angolszász demokráciát kell megvédenünk, az amerikai életformát” 1— mondja a Lángoló Mississippi című, rendhagyó zsarufilmben Towley, a Ku- Klux-Klan elhivatott lovagjainak szóvivője. Mindezek alapján bízvást gondolhatnánk, hogy Alan Parker — a többi között a Madárka és az Angyalszív rendezője — legújabb munkáját elsősorban az különbözteti meg a műfaj unalomig ismert szériadarabjaitól, hogy árasztja az „alapigazságokat” és közhelyeket a fajvédőkről és a néger egyenjogúsági mozgalomról. A látszat azonban megtévesztő, a produkció igazi nagy tétje nem a tőmondatos konklúziók, az áldozatosan megharcolt igazság. Inkább azt a kérdést teszi fel, helyén való-e beavatkozni olyan társadalmi folyamatokba, amelyek belügy- nek tűnnek. Van-e joga egy „mesz- sziről jött” emberneknek a rendteremtésre? Csak úgy, mint a sajtónak, amely ki tudja, honnan veszi a bátorságot, hogy belepimasz- kodjék különféle bensőséges, kis családi perpatvarokba: egy kis gyújtogatásba, agyonlövésbe, akasztgatásba. Mert, ugye, ez — ott és akkor: 1964-ben — mégiscsak magánügy, hisz’ a „becsületes” emberek ezeket a dolgokat mindig is elintézték egymás között. Még az is lehet, hogy egyenesen a sajtó a főbűnös, hiszen nem hagyja békésen lincselni a törvénytisztelő polgárokat... A Ku-Klux-Klan ellen induló két FBI-ügynöknek ebben a helyzetben koránt sincs irigyletes dolga. Nekilátnak nyomozni, a „rendrakás” viszont komoly nehézségekbe ütközik. „Mindenki bűnös, aki úgy tesz, mintha nem látná, mi történik” — jelenti ki Ward ügynök, aki nem képes megérteni, hogy az emberek, akik legtöbbje már az óvodában fajvédő lett, nem is akarják látni, mi történik .. . K. J.
