Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-16 / 192. szám

1990. augusztus 16. • PETŐFI NÉPE • 5 TURISTAKÉNT ROMÁNIÁBAN (II. RÉSZ) A Ceausescu-villa titka • Augusztusban magyar vendégeket vár a Gyilkos-tó melletti „Ceausescu-villa”. • A Békás-szoros szédítően magas sziklafalai között, a patak partján visz az országút •A szo- vátai Med­ve-tó sós vize vonz­za a turis­tákat. (A szerző felvételei) Marosvásárhelyi ismerőseink nem győznek csodálkozni, amikor' a romániai utazásunkat megelőző félelmeinkről mesélünk nekik. Ugyan már, hitetlenkednek, itt most mindenütt nyuga­lom van. Mutatják a főteret, valóban nincs nyoma a márciusi hangulatnak. Az emberek sétálnak, beszélgetnek, a hétköznapi gyalogos- forgalom a kecskemétinél is nagyobb, az úttes­ten egymást követik a maszek taxik, természe­tesen Daciák. A városban kétszázan váltottak fuvarenge­délyt, de állítólag ugyanennyien űzik feketén az ipart. A korábban elképzelhetetlen magánven­déglők is megjelentek, az üzletek és a szolgálta­tások egy része lassan szintén egyéni vállalko­zók kezébe kerül. Hírlik, hogy a magyar káef- tékhez hasonló — és azokkal üzletelni kívánó — magánvállalatok alakulnak. Műszaki cikke­kért faházakat, bútorokat, raklapot kínálnak, de részt kívánnak venni az idegenforgalomban is. „Csak hát, a magyar turista igényes” — pa­naszkodnak már előre, és hiába mondom ellen­érvként: a nyugatnémet még igényesebb.' Ne számítsanak rájuk (nem is mennek), ha már a magyarokkal sem bírnak. Az idegenforgalom — a legenyhébb jelző, ha így írom — elhanya­golt ma Romániában. Pedig egyébként lenne mit mutatni a külföldinek ... Borravalónak villanykörte Akármennyire is bátorítgatnak a marosvá­sárhelyiek, akármennyire mondogatják, hogy éjszakára nyugodtan a főtéren hagyhatom a kocsit, mégiscsak akkor nyugszom meg végleg, amikor elhagyjuk a várost. Pedig a magyar rendszámú autónak tényleg nem lett baja az éjjel. A közvilágítás lanyha, jó, ha minden har­madik lámpa ég az utcán. Rendőrt viszont nem látni szinte sehol, kivéve a pártok háza (itt ka­pott helyet az RMDSZ és a Vatra Romaneasca is) környékén. Napközben az az érzésem támad, mintha munka helyett mindenki az üzleteket járná. Árubeszerző túrára indul Marosvásárhely. Nemzetiségétől függetlenül. Románok, magya­rok békésen állnak a hosszú sorban vécépapí­rért, másutt borért, paradicsomért, mosósze­rért, az áruházban női bugyiért. Az a kategori­kus kijelentés, hogy az üzletek üresek, valójá­ban nem igaz. Belépsz, felületesen körülnézel és különféle dolgokat látsz a polcokon. Csak ami­kor konkrét árucikkért indulsz, akkor döb­bensz rá, hogy az is hiánycikk. Ez a lista pedig nagyon hosszú. Néhány példa: villanykörtét, elemet, színes televíziót, csokoládét, konyakot, cukrot, szemüveget, szögeket, olajat felesleges keresni, úgy sincs sehol. A színes tévé története­sen ott van a kirakatban. Japán gyártmány, az ára 42 ezer lej. (Az átlagbér háromezer lej körü­li.) A készüléket előjegyzés után árusítják, aki ma feliratkozik, az három év múlva kapja meg. Nem véletlen, hogy a feketepiacon 60 ezer az ára. Miközben a Dacia 75 ezer lejbe kerül. Ismerőseink televíziószerelőt hivnak. A fize­téskor a mester borravalót is kap: egy. villany- körtét. Öröme határtalan. Olcsó minden — csak nincs Utunk következő állomása a sós vizű Medve­tó melletti Szováta. Talán az egyetlen hely ezen a környéken, ahol idegenforgalomról beszélhe­tünk. Ä legtöbb persze itt is a belföldi turista, akik a mi fogalmaink szerint fillérekért kapnak szállást. A külföldiek legalább a dupláját, sok­szor még ennél is többet fizetnek ugyanazért. Szerencsére, a magánházak most már fogad­hatnak, így aztán fogadnak is magyar utazókat. Két személytől 100-150 lejt, vagy ugyanennyi forintot kérnek egy éjszakáért. Házigazdáink magyarul beszélnek, de ez a gyakoribb errefelé. Magyarul rendelünk az ét­teremben, miután választunk a kétféle ételből. Kettőnknek az ebéd 95 lejben van, s ebben már egy üveg vermut is szerepel. „Olcsó nálunk min­den — magyarázza a pincér —, de nem is jutunk hozzá semmihez. Persze, magukat sem irigylem — fűzi tovább — kis híján elájultam az áraktól, amikor Magyarországon jártam. Na, persze, ott azért volt miből válogatnom.” — Nincs egy kis pálinkájuk?— hunyorít ránk huncutul egy idős székely, amikor a Görgényi- havasokban megszólítjuk. Nem telik el öt perc és az életéről mesél, amelyből az utolsó 25 évet Parajdon, a sóbányában töltötte. Miután elker­gették az erdőből. Most ismét fát vág, fenyege- tődzik, csak tiltsa meg neki valaki. Annak any- nyi... — Jöjjenek hozzánk, aludjanak nálunk — hív meg vendégségbe végül, de mi inkább a turista­házat választjuk. Romantika minden mennyiségben , Utólag talán bánjuk már a dolgot, mert a hangulatos faépület emeletén két lehetőséget ajánlanak. Az egyik szobában jók az ágyak, de eldugult a mosdó. A másikban nyeli a vizet pillanatok alatt a kagyló — csak az ágyak rugó­zata rossz. A körte hiányzik a lámpából, és meleg víz sincs. Hogy jobb kedvre derüljünk, két üveg sört adnak a „titkos” keretből. A kör­nyezet ellenben mesés. A faház alatt kis patak, köröttünk erdő, a hegytetőn tehéncsorda, nem messze tőlük fából épült privát nyaralók. Csend, madárdal és kristálytiszta levegő. Er­dély, úgy, ahogy a meséskönyvék írják. Es ami­lyen valójában. Ezerkétszáz méter magasan, a Bucsin-csúcson. A természetimádók szinte érintetlen tájakra lelnek az erdélyi hegyek között. Találkoztunk olyan magyar turistákkal, akik esténként vad­regényes, elhagyatott helyeken, patakparton, hatalmas fenyőerdőkben vertek sátrat. Nem szólt érte senki, szabad, nem szabad, hasonló módon számtalan belföldi és külföldi táborozik a hegyek között. S úgy tűnt, a kutya sem bán­totta őket, igaz, nem is féltek. Lehet, hogy a magyar határőr nem mindegyik honfitársunk­nak szólt Nagylakon? Czinege dugóhúzója — A Ceausescu-villát okvetlen nézzék m'eg! — figyelmeztet egy alkalmi ismerősünk a Gyil­kos-tó mellett, aki egyébként éppen kecskeméti vendégeit kalauzolta errefelé. Arra vesszük az irányt, de a megszólított román turisták nem akarnak tudni róla. Gyalog folytatjuk utunkat, s rövidesen a fenyőerdővel körülzárt villa előtt állunk. Csengetünk a kapun, idősebb hölgy és az unokája jönnek elő a zajra. — Magyar újságíró vagyok — próbálkozom, eleve félve a visszautasítástól. — Akkor beengedem — felel a gondnoknő magyarul, de ebben a pillanatban feltűnnek a román turisták is. A magyar anyanyelvű asz- szony csak egy pillanatig töpreng, majd előttük is szélesre tárja az ajtót. „Jobb így — magyaráz­za később ha elutasítom őket, azt mondják : románellenes vagyok.” A villa nem túl fényűző, de a románok így is ámuldoznak. Kárpitozott bútorok, a falon ere­deti festmények, hatalmas trófeák, a földön barnamedve bőre, a nappaliban színes tévé, video. Ceausescu nem szeretett idejárni, a villa helikopterrel nem megközelíthető, a magyar nemzetiség túlsúlya pedig nyomasztó lehetett a kondukátornak. Mindössze háromszor volt itt, mutatja a gondnokasszony a szobát, és külön aludt Elenától.- Régebben magyar vendégeink is voltak. Egy kontyos miniszter asszony, meg a Czinege tábornok. Vadászni jött. Kaptam tőle ajándékba egy dugóhúzót. Megvan még most is valahol. A gyilkos-tói Ceausescu-villába augusztus­ban ismét magyarokat vártak. A háziasszony célzott rá: az új kormánytól. Lehet, a szép szo­kás, az ajándék dugóhúzó örök marad. Szim­bólum, amely átvészelte a rendszerváltást. Noszlopy N. Miklós ( Folytatjuk ) ÚJ KÖNYVEK Robert C. Bachmann: Karajan. Megjegyzé­sek egy karrierhez. (Európa, 130 Ft) — Gyar­mati Balassai Bálint: Szép magyar komédia. (Szépirodalmi K., 59 Ft) — Building Strategies I—II. Tankönyv (Téka—Kultúra — Tan- könyvk., 380 Ft) ■— Grezsa Ferenc: Németh László Tanú-korszaka. (Szépirodalmi K., 98 Ft) — Gundel Károly: Kis magyar szakács- könyv. Angol nyelven. (Corvina, 180 Ft) — Claire Kenneth: Forgó táncparkett. (Pfiski, 135 Ft) — Pais József: Ulti, tarokk és néhány kis játék. (Hungária Sport, 99 Ft) — A világ leg­szebb meséi. A három kismalac. (Juventus, 188 Ft) — Hernádi Miklós: Amit minden férfinak tudnia kell a házasságról... (Artemis, 145 Ft) — Quentin Crewe: Nemzetközi étlapkalauz. (Park K., 290 Ft). Nem hallgathatok ... Szeretem a rádiót. Szeretem ezt a szédületes karriert befutott találmányt, amely az első detek­toros megjelenése óta családunk életének aktív részese. Még anyám mesélte: leánykorában összegyűltek hallgatni az adást. Persze, más házibuli volt az, mint ami manapság divatos! Anyám anyja is ott gubbasztott a társaságban, mert ugye, akko­riban nem illett férfiakkal mula­tozni—gardedám nélkül. Csak­hogy a nagymama, belefáradva a pásztor olásba, meg unhatta is a sercegő műsort, elaludt. Alom­ban pedig nem az etikett, hanem az ösztönök uralják a testet: durrontott égy hatalmasat, a dé­li bableves eredményeképp. Az eladó lány meg majd a föld alá búit szégyenében, akárcsak ma­napság magzataink, ha az ősök nem elég jófejek... Persze, ezt a történetet csak a családi legendáriumból ismerem. Amikor én rádióhallgató lettem, az ötvenes években, apám rádió­zásai jegyében zajlottak az es­ték. Vacsora után helyet foglalt a kis széken, a Telefunken ké­szülék meg az éjjeliszekrényen világított. Birizgálta, csavargat­ta, egészen éjfélig. Fél mondat innét, egy gondolatsor onnét, s a nap utolsó órájára már összeállt, mi hír a nagyvilágban. Még arra is emlékszem, amikor a tatának (anyai nagyapámnak, aki csiz- más-lajbis, saját minősítése sze­rint kolduskulák volt, húsz hold­dal, beszolgáltatással; s két do­log érdekelte igazán, a ló, meg az, hogy hol kellene venni egy hold homokot, betelepíteni sző­lővel) , szóval tatának demons­trálta apám a rádiókészüléken, hogy lesz olyan is, amin a se­lyembevonat helyén képet lehet lesz látni... Hitte is, nem is az öreg, akit földjei, felajánlása” után hama­rosan elvitt a májrák, s a római olimpiára hozzánk költözött Munkácsy tévét már nem érte meg. A rádió ötvenhatban is szólt. De nekünk, vidéken többet je­lentett, mint az eseményeket át­élő pestieknek. Még ma is kiráz a hideg, ha Beethoven V. szimfó­niájának kezdő taktusait hal­lom. Beledörömbölt akkor a sors milliók életébe, azokban az „Úristen mi történik itt?’ — na­pokban. Hogy nem tartottunk ki, mi, a drága magyar testvé­rek, pedig buzdítottak a rövid­hullámon, az nem csak miraj­tunk múlott. Berendezkedtünk a pincében, még lapátot, csákányt is vittünk le, hátha ránkdűl a ház. Apám praktikusan szervez­te a túlélést, két háborút átélve, zsigereiben hordozta a tudást. Akkor is hallgattuk a rádiót — „csapataink harcban állnak" —, s a november 4-ére virradó éjszakéin rakétafény világította be az eget. Reggelre meg a ka­pun behajított fényes lőszerekre találtunk. Statárium volt, fegy­ver-, lőszerrejtegetésért bárkit elvihettek. Máig sem tudom, ki akart ártani a pocakos körzeti orvosnak? Elmúlt. Es hetekig, hónapo­kig senki nem kapcsolta be ná­lunk a rádiót. Aztán egy este megint a „helyére" ült apám, megkezdődtek a keresgélések, a fülelések. Sőt, az OTP-ben ta­karékkönyvet nyittatott — neki ez jelezhette a konszolidációt —, Cimbi jeligére. Cimbi, a macskánk is „rádiós" volt, s ké­szülék előtt a fejét összekulcsolt kezén nyugtató apám hű társa­ként, dorombolva strázsálta a macskaszem zöldjét. Felnőttem, elkerültem otthon­ról, munkába álltam, férjhez mentem. S a rádióban csak a tánczenét hallgattam, főleg va­sárnap délelőtt, főzés közben. Hogy 1968 nyarán mi történt, azt a nagyothalló Benkő Bandi bácsi „suttogta" a fülembe, Nagykőrös főutcáján. Riadt te­kintetében apám kétségbeesett arckifejezésére ismertem. — Mi történik itt?— ordítot­ta Bandi bácsi. De nem beszél­gettünk sokáig, mert leráztam az öreget, egyébként is nem vol­tak ezek alkalmas napok agórát nyitni a kisváros főterén, meg siettem, türelmetlen lesz a nagy­anyjánál a gyerek... Teltek-múltak az évek. Az öreg Telefunken a kamrában vé­gezte életútját. Apám meg a te­levízióval viaskodott. Előfor­dult, hogy leköpte a képernyőt, kommentárostul. Aztán meg­halt, abban a bizonytalan hit­ben: — nem maradhat ez így örökké. Igaza lett. Neki köszön­hetem, hogy a rendszerváltozás fogalmát nem 1989-ben iktat­tam szótáramba, divatod szlo­genként. Azon az éjjelen, amikor már a számítógépeké volt a fő­szerep, fél kettőkor, a néptelen utcán hazafelé tartva mondtam el neki az emberek megkönnyeb­bült sóhajtását: VEGE! A végjáték, persze, hosszú volt. S menteni magam — ném nagy dicsőség —, kivonultam a „világból". A tanyán, a négy gó- liátelemmel működő rádió tár­saságában mostam a pelenkát, fűrészeltem a fát. Kisfiam első szavai között az „innen-onnan” szófordulat dallamát úgy örö­költe, mint én annak idején, a Forgószínpad örökifjú adásából. Háború e békés négy év alatt csak akkor támadt, ha az elem ereje fogytán, a Kossuth rádióra fanyalodtam. Két hullámhossz, két világ. Am azon a derengő hajnalon, amikor az ismerős hang forrada­lomról beszélt, kipattantam ágyamból, s fejemet rázva kezd­tem föl s alá járkálni, a gerenda hosszában, mind az ötlépésnyi távon, oda-vissza, egészen ad­dig, amíg meg nem ismételték a kinyilatkoztatást, hogy tényleg jól hallom, hogy tényleg Pozs- gay mondta, hogy tényleg azt mondta... 168 óra, Gondolat—Jel, egy­re szaporodtak a „kötelező meg­hallgatni” műsorok. Vasárnap reggel vekker nélkül hatkor kel­tem. Rászoktam a Kossuthra, mert nem volt okom sávot válta­ni. Izgalmas beszélgetések, vita­műsorok, s már nem csak a rá­diókabaré politizált... Mostanában csak a régi ref­lexből kapcsolom be az ütött- kopott tranzisztorost vasárnap reggel. Legutóbb visszaaludtam a műsoron. A rádiókabaré au­gusztusi „bemutatóján" elszen- deredtem. Az első humorpályá­zat díjnyerteseit röhögték újra elő. Istenem! Blődli, 1976-ból: „Watt megkérdezi, hogy wat­tok?" Ezen tudtunk nevetni? Es minek ezt most felidézni? Mért a régi reflex? Vissza a múltba; ha nincs mit mondani, ha nem lehet mondani?! A mostani hét végén a Kos­suth rádióban Szmetana Mold­vája, gépzongorán 1904-es Liszt-interpretálás, Wagner, Aprily Lajos — mai füllel csak irodalomtörténészeknek cseme­ge — versföldarabolása, s aztán a korona: Dietrich Fischer- Diskau dalt énekel. Atyavilág! Ez a jobb sorsra érdemes Schubert-dalos, akit az elmúlt harminc évben minden le­vegőről letiltott rádióműsor hé­zagába belegyömöszöltek. Dis­kau dallott, ha éber volt a cen­zor. Tudtuk, tmdhattuk, hangja üzenet volt akkor. Diskau vasárnap este ffl óra ötvenvalahány perckor megint lyukat töltött másfél percre. Döbbenten hallgattam ismerős hangját, de közben minduntalan beledörömbölt agyamba a „tata- ta ta". Tatata ta, Kossuth rádió, 1990 augusztusában. Népnemzeti csujogatás, széki muzsika, feldolgozásban, erede­tiben, énekeljünk együtt, emlék­műsor Kölcseyről, Himnusszal, hallgathatatlanul, jópofa „ta- nárbácsis” előadások, archív versmüsorok, húszéves felvétele­ken színdarabok. Kultúrmisszió. Irodalomtörténeti szöveggyűjte- ' mény. Népoktatás, de nem felső­fokon. Aki tudja, tmja, aki eddig meg nem tanulta, az immunis volt, s az is marad. Tatata ta. Nem hallgathatok. Szeretem a rádiót, és én, most már nem akarok új sávra válta­ni! Nagy Mária

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom