Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-16 / 165. szám

1990. július 16. • PETŐFI NÉPE • 3

Erdélyi sorskérdés: menni vagy maradni? (1)

Hömpölyög a vita a romániai magyar sajtóban, nemkülönben a mindennapi életben a menni vagy maradni témakörben. Érvek és ellenérvek hangzanak el —jókora érzelmi töltéssel mindkét oldalon —, a végkicsengés azonban minden esetben a maradni, az itt kell élni hangsúlyozása. A vitától teljesen függetlenül viszont a tény marad: tömeges a kivándorlás, fenyeget az exodus, s ez a hullám a tragikus marosvásárhelyi események után nem kívánt új lendületet kapott.

Érdemes belepillantanunk a vélemények összecsapásába, természetesen a teljesség igénye 'nélkül, jelezve viszont a markánsabb álláspontokat.

„A forradalom szülte eufóriában azt hittük, csak a karunkat kell széttárnunk, hogy hulljon ölünkbe az égi manna — egyenjogúság, demokrácia, szabadság formájában. Elég hamar rájöttünk: az ígéretekkel indult új életben elemi kisebbségi jogaink követelése illúzióként foszlik szét, tragikomikus fikció volt az egész. A holnap nyomasztónak ígérkezik. Rajtunk csattan az indulatözön, ezer sebből vérzünk. Nincs bizalmi tőke a jövőhöz. A diktatúra érvrendszerével húzzák ki alólunk a szőnyeget... Nem tartjuk magunkat sem tegnapi, sem múlt századi bevándorlóknak, menekülteknek, akik jogtipró, fajüldöző közeli és távoli országokból futva letelepedést kérünk (mármint Romániában). Nincs szükségünk senki nagylelkűségére, nem alázkodunk meg, egyenrangú teremtménynek valljuk magunkat bárkivel... Elemi erővel tör fel belőlünk az igény: magyarként fogadjanak el és tartsanak egész embernek” — szögezi

le álláspontját Ördögh Imre tanár (Hargita Népe).

Fazekas János, egykori központi bizottsági tag, aki az utolsó néhány esztendőben gyakorlatilag háziőrizetben volt, így vélekedik: „... ellene vagyok a kivándorlásnak. Nekünk szülőföldünkön van a helyünk... biztosítani kell a magyar anyanyelvi oktatást minden szinten, ez magyar nemzetiségünk elévülhetetlen kollektív joga és nemzeti önazonosságunk fennmaradásának biztosítéka, csak ez szavatolhatja azt a természetes elvárást és közérzetet, hogy gyermekeink jövője miatt megszűnjön aggódásunk ...” (Hargita Népe).

Egy kolozsvári diák így látja a helyzetet: „A forradalom után a nemzetiségi kérdés egyáltalán nem oldódott meg, sőt, még jobban a felszínre tört... Nekem úgy tűnik, fél évszázadba is beletelhet, amíg békében megférünk egymással. Sokan úgy érzik, nincs idejük ezt kivárni, mert csak egy életük van, és inkább elmennek” (Valóság). Ugyanebből a lapból íme egy másik vélekedés: „Azért vándorolnak ki most többen, mert egyszerűen szabad. Az emberek kihasználják a lehetőséget, attól tartanak, hogy ez csak egy pillanatnyi engedmény. Persze, a fő ok, szerintem, a reménytelenség, hiszen ma már senki sem hisz a mesékben, azokból épp eleget hallottunk. Küzdeni kellene még nagyon sokáig, hogy itt is meglegyenek azok a jogok és lehetőségek, amelyek odakint eleve adottak.”

Kijózanító érvekkel szándékozott belépni a vitába Németh Géza lelkipásztor, a budapesti Megbékélés Közössége irodájának képviseletében, aki éles határt húz az

1989. december 22. előtti és azt követő menekülők, kivándorlók közé. Idézzük: „Olvasóink közül nem mindenki tudja, hogy 1989. december 22-éig erdélyi magyarok, románok és szászok tízezreivel foglalkoztunk és segítettünk a beilleszkedésben. Mi az oka annak, hogy magatartásunk ennyire megváltozott?

1. Először is azért, mert az erdélyi magyarság hiteles vezetői ezt kérik tőlünk. írók, politikusok, lelki- pásztorok sokasága üzenete jutott el hozzánk, akik ellenzik a "kivándorlást, és helytállásra hívnak ...

2. Az 57 látogatónk Magyarországról hazatérő lelkesedése értette meg velünk, hogy az erdélyi magyarság színe-java nem adta fel emberi jogaiért a küzdelmet. Ragyogó szemmel, tervekkel, szívós és bölcs élniakarással mentek haza tőlünk... Mi úgy gondoljuk, hogy ebben a nemzeti ügyben nincs magánüdvösség. ... Aki most Marosvásárhelyről, a Székelyföldről Magyarországra szalad ki, az az összetartozás szent törvényét sérti meg, és soha jó lelkiismerettel nem nézhet otthon küzdő társai szemébe.

Ebben a bűnös cserbenhagyás- ban mi nem akarunk cinkosok lenni. Különösen felháborított minket, hogy ezekben a napokban (május elejéről van szó, ekkortájt jelent meg több romániai magyar lapban ez a kivándorlók elrettentését célzó körlevél) orvosok és tanárok is jöttek szép számmal. Miféle tanár az, aki magyar szóra váró diákjait cserbenhagyja? Miféle orvos az, aki a fájdalmát magyarul mondani tudó betegeit elhagyja?” Demeter Zoltán Csíkszereda

( Folytatjuk)

(Méhesi Éva képriportja)

KECSKEMÉT:

Epül-szépül( ?) a Vacsi köz

Titkos öröm

Össze kellene számolni, hány hozsannázó cikk jelent meg a sajtóban a Magyar Vállalkozás- fejlesztési Alapítványról. Ha jól emlékszem, egyetlen újságcikkben fejtette csak ki a hozsanná- zástól igen távol eső véleményét egy pénzügyi szakember, miszerint az alapítvány nagyon jó, nagyon kell, de pénze ... hát az aligha van. Illetve kevés.

Véleményével a megyében élő vállalkozók nem vitatkoznak. Szerintük pénz csak a holdban van. Vagy a „pult alatt”, és nem lehessen tudni, kinek adnak belőle. Ide, Bács-Kiskun megyébe legalábbis még nem csordogált az alapítványból egyetlen fillér sem.

Eddig. De majd most! Vannak már ugyanis, akiknek kérése meghallgatásra talált. Már pár napja ennek a hírnek örvendezek. De csak csendben, mert az egyik érintett' vállalkozó megkért, hogy lehetőleg titokban örüljek. Nem szabad előre inni a

medve bőrére! Szerződést még nem kötöttek, s egészen addig, amíg az utolsó aláírást is oda nem biggyesztik a papírra, a dolog még nem egészen biztos. Némi reménykedésre azért feljogosít, hogy a hitelt folyósítani szándékozó bank egyik képviselője a helyszíni szemlén elszántan így kiáltott fel: istenem, hát kinek adjuk a pénzt, ha nem a vállalkozóknak ?!

Szóval, örülök, méghozzá annyira, hogy nem is tudom örömömet teljesen titokban tartani. (Remélem, nem kiabálom el vállalkozóink szerencséjét.) Mégiscsak jut abból a pénzből a szegény vidéknek is! Engem az is lelkesít, hogy a hitelező bankok körét kibővítették, így már vannak köztük olyanok is, amelyek rendelkeznek széles országos hálózattal. Ez, ha másért nem, hát azért jó, mert a vidéki vállalkozónak most már nem kell több napi hideg élelemmel és hálózsákkal felszerelkezve Budapestre utaznia, ha alapítványi pénzhez szeretne jutni. (Volt rá példa.) A hírek szerint az alapítvány kuratóriuma külön szerződésben kívánja rögzíteni, hogy a bankok a kapott hitelek mekkora arányát kötelesek vidéken felosztani. Úgy legyen, bár kicsit aggaszt, hogy a kötelező fel- és elosztásoknak nálunk azelőtt se volt sikerük. S minél „vidékebben” voltunk, annál kevésbé.

De nem, akadékoskodás helyett inkább tovább örülök. Es izgatottan várok. Arra, hogy jöjjön valami hír az ötödik világbanki agrárprogram hiteleiről. Valami titkos, csendes kis híre cs ke, hogy a megyében is kaptak belőle az arra érdemes vállalkozók. Lehet, hogy elfogult vagyok, de azt gondolom: itt, vidéken, gyümölcsfák, szőlőültetvények és háztáji gazdaságok közvetlen szomszédságában talán tudnánk is vele mit kezdeni.

(magyar)

Ismét életre hívják bizottságokat

Az ország állatállománya ugyan csökkenőben van, ám tartja magát a föltételezés: amennyiben jobbak lennének a legeltetési viszonyok, nagyobb lenne a tenyésztői kedv is. Ennek megfelelően a Földművelés- ügyi Minisztériumban felülvizsgálják a legeltetési bizottságok működésével kapcsolatos tapasztalatokat, és új programmal teszik lehetővé, hogy a földtörvény elfogadásával szinte egy időben ezek a bizottságok újra hivatalba léphessenek.— erről tájékoztatta az MTI munkatársát Mezei János, a Földművelésügyi Minisztérium főosztályvezető-helyettese.

A fönnálló rendelkezések ugyan eddig sem akadályozták meg a legeltetési bizottságok életre hívását, a tapasztalatok szerint azonban az országban mindössze néhány működik belőlük. A hazai gyakorlat szerint a mezőgazdasági nagyüzemek feladata a legelőterületek átadása, biztosítása, ezt az esetek többségében meg is teszik, ám az utóbbi időben egyre több helyen vita van a legelő bérbeadása körül. A gazdák sürgetik, hogy az új önkormányzat kialakulása után

a legeltetési

a bizottságok hatáskörébe kerüljön a legeltetés ügye. A megoldás legjobb módszere az lenne, hogy a földtörvény adta lehetőség kihasználásával a közösségi tulajdonba kerülő vagy ott lévő területeket a bizottság adná ki az állattartóknak, akik — ugyanúgy, mint régen — fűbért fizetnének, és ez a pénz a bizottság közös kasszájába kerülne. A bevételből tartanák rendben a legelőt, fizetnék a pásztort és a vízszolgáltatást is megoldhatnák belőle.

A jelenleg érvényben lévő földtörvény részletesen nem tartalmazza a legeltetési bizottság működésének előírásait, ez is vitát okoz adott esetben. A Földművelésügyi Minisztérium az elmúlt időszakban már számos alkalommal segített abban, hogy tisztázzák a bérlők és a földet kezelők vagy tulajdonosok közötti félreértéseket, vitákat, az esetek többségében — eredménnyel. Erre a gyakorlatra azonban nem akarnak berendezkedni, és ezért rövidesen zöld utat kapnak az újonnan szerveződő legeltetési bizottságok. Tagságuk összetételét illetően a főosztályvezető-helyettes elmondotta: régebben a legtekintélyesebb gazdák, állattartók tevékenykedtek a bizottságokban, várhatóan ez a jövőben sem lesz másként. (MTI)

A PÉNZ VILÁGA

Az ország legolcsóbb valuta-feketepiaca

Szegeden a legerősebb a forint

Szegeden, a jugoszláv—román —magyar hármas határ közelében, mára talán az ország legnagyobb, de mindenképpen egyik leghírhedtebb KGST-piaca alakult ki az E5-ÖS út mentén. Működése a nyugati valuták hazai feketepiaci árfolyamát tekintve egyértelműen meghatározó.

Tavaly leghosszabb ideig talán a 45 forintos márka tartotta magát. Akkoriban a jugoszlávok hozták, a lengyelek vitték, a magyarok meg szidták az északról jött turistát, hogy felveri a márka árát. A lengyel ugyanis minden pénzt megadott a márkáért, a forintot mégsem vihette haza. Negyvenötről ötven forintra viszonylag ütemesen lépkedett a márka, és ezen a magasabb feketepiaci árfolyamon meg is állt egy jó ideig. Ennél drágább gyakorlatilag csak egy, maximum két hónapig volt, közvetlenül a nyugati autók magánimportjára kivetett általános forgalmi adó bevezetését megelőzően. Az áfával szinte egybeesett az élelmiszer-kiviteli stop, amely megtiltotta a turistáknak, hogy húst, tejtermékeket stb. vigyenek ki az országból. Akkoriban eltűntek egy időre a jugoszlávok, s az áfa miatt töredékére csökkenő autóimporttal kapcsolatban a márka kereslete is visszaesett. Körülbelül 55 forinton stabilizálódott a feketepiaci árfolyam. Az idén, a tavaszi hónapokban aztán újra kezdtek jönni déli szomszédaink, a kiviteli tilalom már csak papíron volt érvényben. Jöttek a jugoszlávok, hozták a konvertibilis dinárjukért vett márkát, azt eladták a KGST- piacon. És vittek mindent. Április elején még mindig 55-ben számolták a márkát Szegeden. Ekkor adták ki a jugoszlávok hírhedt - azóta már visszavont — 200 dolláros rendeletét, amely egy kicsit megakasztotta az oroszok, románok, lengyelek jövés-menését. A jugoszlávok ekkor meg voltak győződve arról, hogy a magyar kormány heteken belül válaszintézkedést hoz, vagyis a magyar kiruccanás nekik sem lesz már akkora üzlet, ha hivatalosan kell beváltaniuk 200 dollárt. Mindennap várták az ellenintézkedés hírét, és úgy voltak vele, addig jönnek, ameddig ingyen jöhetnek. Azokban a hetekben egyszerűen túl sokan érkeztek Szegedre, a város nem volt felkészülve erre a jugoszláv, s az ezzel együtt járó márkaáradatra. Két hét alatt 55-ről 50 alá zuhant a márka, a megszokott forgalmon felüli 20—50 százalék többletet képtelen volt normál áron forgatni a város.

A jugoszláv pedig tudta, ha hivatalosan váltja be a márkáját, 37 forintnál nem kap többet érte, s mivel a határon gyakorlatilag alig volt (van) ellenőrzés, minden plusz forint nyereség. Érdekes, hogy azokban a napokban nem akartak hinni a KGST-piac feketeárfolyamának és inkább bevitték a városba a valutát azzal a felkiáltással, hogy biztosan többet kapnak érte. Ezt azonban túl sokan gondolták így, a végén legtöbbjük kénytelen volt beállni a hivatalos pénzváltóhelyek előtt kígyózó nem is rövid sorokba. A városban elterjedt a hír, csökkent a márka ára, ami még tovább mérsékelte az árfolyamot.

Időközben valószínűleg a német egyesítés is az árfolyamcsökkenés irányába hatott, ezt azonban nehéz bizonyítani, hiszen a dollár— márka keresztárfolyam nem vett tudomást a német törekvésekről az elmúlt három hónapban. Egy dollárért 1,685—1,705 márkát kellett adni, ami nem tekinthető „ideges”

keresztárfolyamnak. A deviza- számlákat vezető pénzintézetek is sokkal nagyobb rohamra számítottak, attól féltek, hogy nem győzik a márkát dollárra, svájci frankra stb. konvertálni. Szegeden azonban nem a német egyesítés, hanem inkább a kereslet és a kínálat határozza meg a márka feketepiaci árfolyamát és az június közepén (végén) negatív rekordokat döntögetett. Elmúlt már a 200 dolláros rendelet, nem félnek a jugoszlávok az ellenintézkedésektől, a márka mégsem talált magára. Időközben természetesen beindult az idegenforgalmi szezon is, növelve a kínálatot.

Mi a helyzet most Szegeden? A KGST-piacon el nem adott márkát a belvárosi boltok pénztárosainak 45-46 forintért is odaadják a jugoszlávok, de 50 forintnál többet a második, harmadik közvetítő után sem hajlandó 1 márkáért adni Szegeden ma már senki. A dollár 80—85 forint között mozog. Mondják, ez — talán irreális — alacsony ár és kizárólag a jugoszláv bevásárlóturizmusnak köszönhető. Nekik ugyanis ma már nemcsak a hús- és a tejterméket, szinte mindent érdemes nálunk venni. A márkáját természetesen feketén váltja át szinte mindenki. A gyávábbak egy tízes, húszas címletű bankjegyet az IBUSZ-hoz is bevisznek, hogy legyen mit lobogtatni a határon.

Az ügyes magyarok pedig fogják az olcsó márkát, elviszik Debrecenbe és Miskolcra. Szeged ilyen értelemben az ország talán egyik legolcsóbb valuta-feketepiaca. Érdekes, hogy milyen lassú az árfolyam- kiegyenlítődés, pedig csak 200— 300 kilométerről, 3-4 órai autózásról van szó.

Kovács András