Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-01 / 127. szám

1990. június 1. • PETŐFI NÉPE • 3

NYÍLT LEVÉL

Nagy Attila országgyűlési képviselő úrhoz

Ejtőernyőzni nem akar — inkább

. | LEBECSÜLT KULTÚRA,

IH£IQ7Pk |p^7 UDVARI MŰVÉSZEK,

IlliltjZiVIi lv»jZi vtTAAir t in<z ynxínnna

TISZTELT KÉPVISELŐ ÚR!

Mielőtt a tárgyra térnék, úgy érzem, kötelességem kijelenteni — minthogy a teljes ismeretlenségből bátorkodom kifejezni véleményemet —, hogy nem vagyok tagja a Magyar Demokrata Fórumnak, mint ahogy sohasem voltam tagja egyetlen politikai pártnak sem. Ha tehát most — megtörve több évtizedes hallgatásomat és erőt véve a 70. életévvel együttjáró fáradtságomon — mégis leülök az írógéphez és ebben a nyílt levélben teszem meg szerény (szerénytelen?) észrevételeimet Önnek a Petőfi Népe 1990. május 24. számában megjelent, „A szobrok nem lőnek” c. cikkére, ezt nem a 43 év utáni első szabad választásokon — tessék ez vagy sem az egykori állampárt kisebbségbe szorult utódainak — legtöbb szavazatot elnyert parlamenti párt védelmében teszem. Szerény megítélésem szerint, nem szorul az rá az én védelmemre.

Ön azt állítja, mindig égett az arca a szégyentől, ha „zeneművek, irodalmi alkotások, művészeti irányzatok, képek és szobrok ellen ostoba kampányok kezdődtek a világban”. Bátorkodom kijelenteni, az én arcom is égett ilyen esetekben, ha — és úgy vélem, itt a különbség kettőnk véleménye között — a betiltott irodalmi, zenei vagy képzőművészeti alkotások valóban megütötték az irodalmi, a zenei vagy a képzőművészeti mértéket, és nem propagandairományok, tömegeket uszító dalok vagy olyan személyek képmásai voltak, akik egyébként

— és egyáltalán nem mellékesen — tömeggyilkos eszmék, nemzetvesztő gondolatok (és cselekedetek) prófétái, kiagyalói és végrehajtói voltak. Cseppet sem fájlaltam azonban, amikor 1945-ben „visszakeresztelték” az Oktogont vagy a Körön- döt a két hírhedt náci, illetve fasiszta diktátor addig is szégyenként viselt nevéről. De nem fájlaltam azt sem, amikor — talán nem is hatósági intézkedés nyomán:— évtizedek óta nem hallom a rádióban a Deutschland-Lied vagy a Horst Wes- sel-Lied dallamát.

Nem vérzett és nem vérzik a szivem a horogkeresztek és nyilaskeresztek eltűnése miatt sem. Ha napjainkban itt-ott mégis feltűnni látom ezeket a „jelképeket”, fizikai undor fog el. Pedig azok is részei voltak „a magyar valóságnak”, ha az a valóság nem éppen a legdicsőbb volt is hazánk történetében. De az sem bántotta erkölcsi érzékemet, amikor 1956 ama dicsőséges október napjaiban hírét vettem a budapesti és több vidéki Sztálin-szobor ledöntésének és tanúja voltam vörös csillagok leverésének középületek homlokzatáról.

Nem látom tehát indokoltnak párhuzamot'von- ni egyfelől a szobordöntögetésekkel és könyvégetésekkel általában, másfelől az 1956-os, valamint napjaink szoboreltávolításaíval.

Mert azt ugye Képviselő Úr sem gondolja komolyan, hogy Erzsébet királynét, Verbőczyt, Dózsa Györgyöt, vagy akiknek nevét nem említi cikkében: Görgeyt, Pázmányt és szinte vég nélkül sorolhatnám a neveit azoknak, akiknek a szobrát 1945 után ledöntötték, egy nevezőre lehet hozni Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás, Sztálin vagy Lenin nevével és szobrával pusztán azon az alapon, hogy

— közvetve vagy közvetlenül — ők is részesei voltak a (szomorú) magyar valóságnak.

_ Tévedni méltóztatik ugyanis tisztelt Képviselő Úr, amikor azt írja, „a jelképek még soha nem ártottak az emberiségnek, nem akadályoztak meg semmiféle emberi történést”. De mennyire, hogy ártottak, de mennyire, hogy akadályoztak! Mivel? A puszta létükkel, annak a szellemiségnek a napi „sulykolásával”, aminek látható jeleként („jelképeként”) az állampolgárok szeme elé tették őket. A „jelkép”, ugyanúgy, mint az általa megtestesített és óvodától az egyetemig, a gyermekjátszótértől a munkahelyig nap mint nap szajkózott ideológia, előbb irritál, majd napirendre térünk fölötte, azután már-már hajlandók vagyunk elfogadni jelenlétét, magunkévá tenni az általa hirdetett „igazságokat”.

Amikor aztán hirtelen és váratlanul (sokaknak belsőleg várva-vártan) elérkezik „az igazság pillanata”, amikor „ . . . minden rabszolganép, láncát letépve síkra lép . ..”, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a király meztelen, hogy mindaz hazugság volt, amit a jelképek (és az általuk hordozott ideológia) tartott elénk; akkor — szerintem természetesen — a felkelt nép haragja elsődlegesen ezen jelképek ellen fordul (meglehet, éppen azért, mert nem lőnek). így történt ez a Gessler-kalappal Svájcban, így 1848-ban, majd 1867-ben a kétfejű sassal Magyarországon, de cári ikertestvérével 1917-ben Öroszországban is.

A kiegyezés után nem sokáig maradhatott talpon a budai Hentzi-szobor sem. Mert lőni csak a

jelképek ledöntése után szoktak, mégpedig elsőként nem a döntögetők, hanem az azokat felállító hatalom. így volt ez 1956. október 23-áról 24-ére virradó éjszaka Budapesten is. És itt méltóztatik 'másodszor tévedni, Képviselő Úr. Hihetetlen szá-. momra, hogy éppen Ön ne tudná, hogy azon az éjszakán — nem csekély bátorságról téve tanúságot — előbb kezdtek hozzá a véreskezű vörös diktátor szobrának ledöntéséhez, és csak azután (egészen pontosan: aközben) került sor lövöldözésre a Rádiónál? Megdöbbentő számomra, hogy éppen az Ön tollából olvasom „gyáváknak” becsmérelni a Sztálin-szobor (szobrok) ledöntőit, a magyar lelkűiéitől mindig is nagyon távol álló vörös csillagok leverőit, azokat a valójában nagyon is példamutatóan bátor magyarokat, akik — rátéve a pontot bátorságukra — csak ez után fogtak kezükbe géppisztolyt, puskát és Molotov- koktélos palackokat, kockára téve életüket és vállalva a börtönt, az akasztófát.

És tették mindezt azétt, mert „heves vágyakozás támadt bennük”, hogy hazájukat „felemeljék Európa színvonaláig, vagy szárnyalják túl még azt is, ha lehetséges”. De hisz — erről elítéltetése a bizonyság. — Ön is ott volt 1956 októberében Miskolcon a felkelt nép élén, ha éppen nem is a szobor- döntögetők, de a szabadságot, az európaiságot követelők között. Nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy — hivatásától szabadulni nem tudván akkor is szerepet játszott „politikai pótcselekvésképpen”.

Akik ma szobrokat távolítanak el (ledöntésekről én nem tudok) — álláspontom szerint — szintén nem pótcselekvésként teszik ezt, még akkor sem, ha a szobrok — ez vitathatatlan igazság — nem lőnek. De azok, akik 1956-ban a felkelt magyar népre lőttek, akik tankjaikkal eltiporták újabb 34 évre a magyar szabadságot és a magyarság Európához való felemelkedésének lehetőségét, e szobrok „eredetijének” eszméi alapján tették azt.

Értem írásának szarkazmusát. De mivel sokkal súlyosabb a helyzet annál,.hogy olcsó ironizálással lehetne arról csevegni mégis komolynak vélve gondolatait, hadd fejezem ki, hogy egyetértek Képviselő Úrral? Valóban nem ilyen egyszerű Európához felzárkóznunk. Nem elég eltávolítanunk bizonyos szobrokat, megsemmisíteni bizonyos képeket, elfelejteni bizonyos ideológiai könyvek és mozgalmi dalok hazugságait ahhoz, hogy lefékeződjék az infláció, ne legyen munkanélküliség és hogy holnaptól olcsóbb legyen a kenyér. Egyetértek azokkal a gondolataival is, hogy á gazdasági nehézségek özönéből nem a szobordöntögetésekkel (sic!) lehet kikapaszkodnunk. Eegyen szabad azonban felhívnom szíves figyelmét néhány el nem hanyagolható tényre:

— Mindenekelőtt arra, hogy az infláció, a majdnem államcsőd, a munkanélküliség réme stb. annak az ideológiának és politikának köszönhető, amit a Kecskeméten és másutt eltávolított szobrok jelképeznek.

— Ezt az ideológiát és politikát pedig nem a Magyar Demokrata Fórum találta ki, csinálta és képviselte (csupán örökölte annak „gyümölcseit”), hanem éppen az az állampárt, amely a Képviselő Úr pártjának 1989. október 9-én hivatalosan deklarált és mindeddig meg nem tagadott jogelődje volt.

— Rendszerváltásnak vagyunk tanúi (résztvevői, szenvedő alanyai?), amikor minden addigi alap és felépítmény (eszmei, gazdasági, politikai és társadalmi) romokban hever. Előbb ezeket a romokat kell eltávolítani, mégpedig éppen az új felépíthető- sége érdekében. Le kell bontani, el kell távolítani a romos épület még meredező falait ahhoz, hogy az új alapok lerakhatok, az új falak felhúzhatok legyenek. Ehhez pedig szükségképpen hozzátartozik a jelképek eltávolítása éppúgy ( ne hogy a szobrok maguk, hanem azok jegyében emberek lőhessenek), mint az új országgyűlésben és kormányban új arcokat látni, de az is, hogy a fejekben újak és tisztultab- bak legyenek a gondolatok.

—- Végül? A vörös csillagok eltávolításáról törvény rendelkezik, úgy á középületek homlokzatáról, mint a honvédek sapkarózsáiról; míg a kecskeméti Lenin-szobor és még néhány másik köztéri „műalkotás” eltávolítását (nem ledöntését!) a városi tanács határozta el..

Tisztelt Képviselő Úr, kérem engedje meg, hogy e gondolatok leírása után kifejezzem művészi kvalitásai iránti őszinte tiszteletemet, a Petőfi Népében közölt, számomra nem egészen konzekvensnek tűnő gondolataival szemben pedig harcos ellenérzésemet: 1990. május 26.

Dr. Skultéty János

ny. jogtanácsos

Kiskunfélegyháza, Asztalos J. u. 22.

Interjú

Papesch Lászlóval

A Bács-Kiskun Megyei Tanács múlt heti üléséről közölt tudósításunkból kiderült, hogy e testület: „Elfogadta Papesch László felmentését művelődési osztályvezetői megbízatása alól, s megbízta Csekei Sándort e feladat ellátásával”. — Miért távozik? Mihez kezd? Hogyan látja, hogyan ítéli meg az elmúlt három és fél esztendőt, amit e beosztásban eltöltött? — Egyebek mellett ezekre a kérdésekre kerestük a választ, amikor interjút kértünk Papesch Lászlótól.

— Annyit legalább megemlíthetett volna a tanácsülésről adott tudósításban a Petőfi Népe, hogy saját kérésemre mentettek fel.

— A kifogás jogos. Ám ebből egyértelműen következik a kérdés: Miért mondott fel?

— Mert nem akartam megvárni, hogy más mondjon fel nekem. Ennyire egyszerű, mégis engedtessék meg, hogy némi megjegyzéssel „bonyolítsam”. Úgy érzem, én is hozzájárultam a pártállam lebontásához, de ettől függetlenül, egy rendszerváltás esetén hiteltelenné válnak az ilyen emberek. Tudtam, hogy magam alatt is vágom a fát, amikor párton belül a diktatórikus irányítás ellen fellépők táborába álltam, de egyszerűen ezt tartottam helyesnek, tisztességesnek.

— Mások viszont azt tartották, hogy a megye kulturális életének irányítói székébe ültettek egy párttitkárt, azaz Önt.

— Tudom. És bizonyos, hogy ná- lamnál rátermettebb, felkészültebb embert is találhattak volna erre a posztra. Ám ehhez azt is tudni kell. hogy a megye akkori vezetői csak egy szűk csőbe kukucskálva voltak hajlandók válogatni.

— Vagyis csak a pártfunkcik közül.

— így van. És nem azt akarom mondani, hogy én voltam e szűk látóteret adó csőbe nézve a legalkalmasabb, de bevallom — még ha nagyképűségnek hat is —, úgy gondoltam, hogy becsülettel meg tudom állni a helyemet ezen a poszton. Kitüntetésnek éreztem az osztályvezetői megbízatást, s az ebből adódó# lelkesedéssel láttam munkához. Azután hamar rá kellett ébrednem, hogy rám is mint egy rossz káderkiválasztási gyakorlat megtestesítőjére pislognak, minden igyekezetem ellenére.

Igaz, a közvetlen munkatársaim egy idő után elfogadtak, sokak szemében azonban egy párttitkár maradtam, akit a kultúra nyakára ültettek.

— S aki mára bukott ember.

— így is lehet fogalmazni, bár a bukott emberek tele vannak sértődéssel, bosszúvággyal. Én semmi ilyet nem érzek. Tudom, hogy a demokrácia, a helyi önkormányzatok megvalósulásának ára van, s olyan következménye, hogy sokaknak félre kell állniuk. Én is ezt teszem. Egyébként az önkormányzatot nem véletlenül említettem. Ugyanis ha megvalósul, akkor jelentősen megváltozik a megyei tanácsok szerepe, jelentőségük csökken, és csak kis létszámú apparátusra lesz szükség.

— Gondolom, meglepetésekkel és tanulságokkal egyaránt szolgált az elmúlt három és fél esztendő.

— Legelőször arra kellett rádöbbennem, hogy milyen csekély megbecsüléssel illetik a kultúrát, az ezzel foglalkozó apparátussal együtt. A régi vezetés udvari művészeket tartott, s leginkább a konjunktúralovagok érvényesülhettek. Volt művész, aki felhívott, hogy ugye megvásároljuk néhány szobrát. Mondtam, hogy szó sem lehet róla. A következő telefont a főnökömtől kaptam, aki utasított rá, hogy igenis vásárolni kell... Qe nemcsak Gajdócsi István tanácselnök, hanem Romány Pál első titkár is folyamatosan adta az ukázo- kat, beleszólva a legkülönbözőbb dolgokba, hogy hol alakulhat két tannyelvű gimnázium, hogyan működhet csak a Forrás, és igy tovább. Ok döntöttek szinte mindenben, még ha nem is tartozott a hatáskörükbe. Voltak dolgok, amiket utólag szavaztattak meg a tanácstagokkal.

— Konkrétan tudna említeni ilyet?

Például az apostagi zsinagógát. Egy gyönyörű létesítmény, amit több mint 20 millióért újítottak fel. Azután jött a parancs a tanácselnöktől, hogy venni kell egy versenyzongorát a zsinagógának. Csaknem kétmillióért! Én azt mondtam, hogy ilyen szuper hangszerrel még -a hangversenyek rendszeres színhelyéül szolgáló 'piarista'"gimnázium kitűnő akusztikájú díszterme sem rendelkezik. Miért kell ekkora értékű csodahangszer Apostagnak? Nem méltattak válaszra sem a főnökeim. Aztán a legközelebbi tanácsülésen Tobak Csaba feltette ugyanezt a kérdést. És Gajdócsi a legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy majd Papesch László megindokolja a testületnek, miért van Apostagon szükség egy vagyont érő versenyzongorára.

— És megindokolta?

— Először se köpni, se nyelni nem tudtam. Azután makogtam valamit, ami meggyőző legkevésbé lehetett.

— Miért nem mondta meg kerek perec, hogy ön sem ért egyet az ilyen döntésekkel?

— Sok olyan döntés volt, amivel nem értettem egyet, de két dolgot tehettem volna csak: Vagy felveszem a kesztyűt és szembeszállók a vezetőkkel — na nem sokáig, mert az első adandó alkalommal kirúgtak volna —, vagy magam adom be a felmondásom. Ám a lényegen nem változtatott volna egyik sem. Csak meg kell nézni, hogy az elmúlt évtizedekben kik voltak a művelődési osztály vezetői, ki miért, hogyan került e beosztásba, s hogy végül kit miért, hogyan állítottak félre. Már ez is jelzi, mennyire lebecsülték a kultúrát. Azóta sok minden megváltozott. Különösen mióta Gaborják a tanácselnök.

— Most azonban felmondott s visszavonul a közéletből. Mihez akar kezdeni? Kapott valahonnan valami jó ajánlatot?

— Kaptam, de nem fogadtam el, mert senkit nem akartam abba a kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy mutogassanak rá: lám, ejtőernyősöket bújtat ő is! Ezért inkább úgy döntöttem, hogy önálló vállalkozásba kezdek.

— Maszek lesz?

— Nyitok egy kultúrcikkeket áruló kiskereskedést Kecskeméten, a Széche- nyivárosban. Tanfelszereléseket, könyveket, hanglemezeket, magnókazettákat kínálok majd. S reménykedek, hogy egyszer sikerül menedzserirodává felfejlesztem ezt a vállalkozást.

— Végezetül még egy kérdést engedjen meg. Egészen januárig az ön által vezetett osztályhoz tartozott a Katona József Színház. Azóta a városhoz került ez az intézmény, s igen sötét felhők sűrűsödnek fölötte. Gondolom, van véleménye erről. Elmondaná?

— Én igazi színházi élményekért fel szoktam utazni a fővárosba. Azt hiszem, ez jelzi, hogy színvonalát tekintve milyennek ítélem a kecskeméti színházat. Lendvay Ferencet azért hívták e teátrum élére annak idején, hogy rendéit teremtsen végre, s kiépítsen egy társulatot. Ezt meg is tette. Az már más kérdés, hogy négyéves szerződést nem lett volna szabad kötni vele, az túl hosszú idő. S most meghosszabbítani a kinevezését, szintéit hiba volt. Ha a megyei tanácsnál, illetve az általam vezetett osztálynál marad ez ügyben a döntés joga, biztosan nem ezt a megoldást választottuk volna . . .

Koloh Elek

A fülöpházi határban

A Fülöpházi Zrínyi Szak- szövetkezet homokos talaján kevés termés várható, szinte megsül a gabona, ezért az aratást már június derekán meg kell kezdeni. A búzán, árpán és rozson kívül lucernát és zabot is termelnek. A lucernát most kaszálják az idén először —- ez a juhoknak lesz takarmány és eladásra is kerül belőle. A zabot most fej trágyázzák — ezt is takarmányozási célokra, valamint a Bács-Kiskun Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat részére is termelik. (Kép és szöveg Méhesi Éva)

• Fejtrágyázzák a zabot.

Ha repül a vörös kakas...

Egykor, a zsúp- és nádfedeles falvakban a fekete döghalálnál csak egyvalami számított félelmetesebbnek: a hamar a tetőre ugró vörös kakas. A településeket elpusztító tűzvész. Természetes volt tehát, hogy a közösségek vezetői — ha élvezni kívánták választóik bizalmát — a tűzvédelmet találták az egyik legfontosabb feladatuknak. Éjszakai őrök — bakterok — járták végig a falvak utcáit a harangütések rendje szerint s hangos kiáltozással figyelmeztették az embereket; tűzre, vízre vigyázzatok. A

legelső vidéki öntevékeny szervezetek a tűzharcos egyletek voltak. Vezetőt a község vezetői közül választhattak. így szinte garantálva volt, hogy a körülményekhez képest korszerű felszerelése legyen a helyi szürke egyenruhásoknak. A gondatlanság vagy a felszerelések alkalmatlansága okán nem veszhettek el életek. Természetesen az állam is jelentősége szerint kezelte az ügyet: szigorúak, következetesek voltak a központi szemlék, ellenőrzések, vizsgák. A hatóság nem kádertemető, hanem dolgát komolyan, tisztességgel végző szervezet volt.

Sajnos a közelmúlt évtizedeiben, a más területeken igen pazarlóan gazdálkodó mindenható-gondoskodó pártállam („államapuka”) nem áldozott a tűzbiztonság technikai és személyi feltételeinek javítására. A városi, hivatásos tűzoltók is panaszkodnak. El lehet képzelni tehát, milyen állapotok uralkodnak falvainkban.

Manapság sokfelé látni, hogy a falusi tűzoltószertárak elé, felújítva, kiállítják a múlt században vásárolt kézi hajtású szivattyúkat, ló- vontatású tartálykocsikat, lajtorjákat. Az a döbbenetes és az elszomorító, hogy vétkes mulasztások miatt a legtöbb helyen a szertárakban sincs a kiállított emlékeknél korszerűbb, használhatóbb technika. Félelmetes például, hogy míg a községekben sorra épültek a kétszintes lakótelepek, baleset és tűz esetén helyi technikával nem lehetne megvédeni az épületeket. Faluszámra nem lelnénk alkalmas létrát. Bács-Kiskunban például rae- gyényi régiók esnek igen távol állami tűzharcos egységektől, ügyeletektől.

Nemrégen a dunavecsei önkéntes tűzoltók fiatal parancsnokával beszélgettem. Kérdésemre, hogy mi lenne a faluban, ha egyszerre lenne tűz és szélvihar, így válaszolt: Tűzvész! Ő ugyanis tudja, mire képes a település szertárában őrzött technika.

Hétfőn a szomszédos falu, Solt egyik házának tetejét támadták meg a lángok. Tombolt a pokol a Rév utca 6. szám alatti ház felső szintjén. A kár közel egymillió forint. A kalocsai és a dunaújvárosi

tűzoltók ugyanis, sajnos — ha a térképre nézünk, nem csodálkozunk ezen! — igen későn értek ki. A szomorú hír furcsasága: a bajba jutott Garbacz Sándor lakása éppen a helyi tűzharcosok otthona és szertára szomszédságában van (ráadásul egy tó partján). Sajnos a solti tűzvédelmi technika nem volt riadóképes. Sőt egy ideig félő volt, hogy maga a tűzharcos-otthon is a lángok martaléka lesz...

Nos, lehet, hogy igaz a tanácsok jól ismert panasza, miszerint semmilyen komolyabb infrastruktúrára nem jut forint. De azért legalább ami megvan, arra illő lenne felelősséggel vigyázni. Gondoljunk bele, hány margarétafejes írógépre, fénymásolóra, telefaxkészüllék- re s igényes irodabútorra jutott

pénz a falvak hivatalaiban az elmúlt években is!

Persze az más kérdés — bár ez is a furcsa falusi (tüz)harcok történetéhez tartozik —, hogy például Solton, az említett balesetnél, a tetőn felcsapó lángokat észlelő emberek azonnal hívták a 05-öt. Illetve: hívták volna. Mert a postás kisasszonyok a kézi vezérlésű központnál elfelejtettek bejelentkezni. (A hétvégig báltörténetek hosszúra nyúltak!) És tíz perc az nagy idő, ha harap a láng. . .

Régen legalább még ismerték a sekrestyések, hogy miként kell egyérintősen, vagyis félreverni a harangot. Szinte azonnal indulhatott a csáklyajelvényes felmentő sereg. S nem kellett aggódni a tűzoltó szertárak épségéért. ..

Farkas P. József