Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. május 5. • PETŐFI NÉPE • 5 TANÍTANI ÉS FESTENI „Az igazi mélységek izgatnak" Beszélgetés Gyalai Bélával Gyalai Béla harminckilenc éves, három gyermek édesapja, hetven­kilenc óta él Tiszakécskén, rajzot és éneket tanít. Kora délutántól beszélgettünk a műtermében, amelyet családi, ba­ráti segítséggel épített az elmúlt há­rom évben, de még mindig van ten­nivaló az épületen és körülötte. Ide vonul vissza a tanítás után festeni. Az egy alkotónap kivételével min­den áldott nap hét órája van. Már- már sajnálkozni kezdek, de leint: — Ne tedd, mert gyermekko­romban is ezt akartam: tanítani és festeni. Szeretek és — lehet, hogy nagyképűen hangzik — azt hi­szem, tudok is tanítani. Megtanul­tam a szakmát és tisztelem, szere­tem a gyerekeket. Ilyen „egyszerű” ez a hivatás, de végre egyszer tisz­tázni kellene: a pedagógust úgy és azért értékeljék elsősorban, amit az órán produkál! — És a festészet? — Nézd, én rajztanárnak tanul­tam Szegeden a főiskolán. Jó taná­raim voltak, de a szakmát magam kínlódtam végig: így talán jobb is. Már gyerekkoromban is rajzol­tam, de azok inkább tanulmányok voltak, mint a szó szoros értelem­ben vett gyerekrajzok. Édesanyám elrakta őket és éppen a múltkor nézegettem otthon. — Szüleid mivel foglalkoztak? — Apám asztalos, anyám volt takarítónő, dada, meg minden más munkát elvállalt, amit Tiszavár- konyban lehetett. Hogy kerültél Kécskére? — Elég hosszú volt az út. Nem tudom, hogy én kerestem a konf­liktusokat, vagy azok találtak meg engem, de néhány helyen megfor­dultam, míg kikötöttem a Tisza partján. Jó itt abból a szempont­ból, hogy elmélyülhet az ember. Tudod, nekem kell egyfajta elzár- kózottság, hogy festeni tudjak. — Nem hiányzik a művésztár­saság? — Dehogynem. Nagyon jó volt Tokajban, amikor esténként jót beszélgettünk és népdalokat éne­keltünk. Ott kezdtem el rézkarco­kat is csinálni. Aztán itt van éven­ként a tiszakécskei alkotótelep, amikor megint mód van találkozni művészkollégákkal. Ezek a talál­kozások feltöltenek, de jó lenne sűrűbben látni egymást, hallani mások véleményét is.- Látom, már tájat is fes­tesz ... ' Igen, de nem a helyszínen. Itt az élményt tartom fontosnak és ezt nem tudom helyben megfesteni — érlelnem kell, magamra formál­nom. Mostanában az izgat, hogy hogyan tudnám megjeleníteni az égboltot, hogy más is érezze azt a döbbenetét, amit én. Úgy akarom megfesteni az eget, hogy az több legyen, mint egy tájkép. A meg­foghatatlan tér az, ami érdekel.-— Töprengő embernek tarta­nak sokan. Igazuk van? — Lehet. Fontos az önvizsgá­lat, az önelemzés. Az első kiállítá­som képeit most talán már ki se tenném a falra. Csináltam nyolc­vanban egy képet és mostanában azt nézem, hogy hol lehetett volna tökéletesebben megcsinálni. Azt hiszem, az a helyes, ha az ember tudja magát kívülről is látni, kriti­kusan szemlélve, mit csinált jól vagy rosszul. — Nem túlzód el ezt egy kicsit? Nem, hiszen olyan sok té­mám van, amit még nem sikerült megfestenem. Az igazi mélységek izgatnak. Minden reggel látom azokat az öregeket, akik mint a gyerekek, egymás kezét fogva mennek át az úton. Döbbenetes. Ezek otyan tanyasi emberek, akik keményen végigdolgozták az életet és most kiszolgáltatottak nekünk, a fiatalabbaknak. Ők a múltunk. És a jövőnk?! — Képeiden furcsa, különös fi­gurákat látni, „akik" rútak és kedvesek, torzak és mégis bájo­sak, egyeseknek talán félelme te-, sek, de egyúttal komikusak és elesettek. Mindent egybevetve, legtöbb munkádon drámát, szo­morúságot is vélek fölfedezni, így van? — Valószínű, hogy e£ alkat kér­dése. — Hogy telnek napjaid? — Nincs semmi különös abban, ahogy élek. Tanítok és festek — ez életformámmá vált. Most egy né­metországi kiállításra készülök. Vannak családi «feladataim, de azért rendszeresen találkozom egy­két barátommfil is. Beszélgetünk, politizálunk és reménykedünk ... Komáromi Attila NOVÁK BÉLA DÉNES: Négysorosok szíved fölé... Szíved fölé tűzd a Holdat, örökkön-lobogó ' kokárdá­nak! Halászd ki a tengert! Új áradás jön: a Holnap. Ego Harminckét foggal járt e Hazában mint a többiek. Harapni ta-‘ nult. Leszámítva elvesztett három fogát, egész tűrhetően elvadult. minek A kocsmacégér-csillagokba minek repüljek én? Örökös kopók nyomomban, amíg űznek: van remény. ' emlék Porig alázlak büszke július. Eged alatt mire nő föl a gyer­mek? Darázscsípésnyi volt a Nyár. Ma Ősz-kufárok dobraver- nek. Átváltozó műtárgyvagyon Az I. Országos Képzőművészeti Kiállítás vásárlásairól tételesen beszámolt a képző- és iparművészek szakmai folyóirata, a Szabad Művészet. Felsorolta a közintézmények és magánosok vásárlásait egyaránt. A lap tanúsága szerint 1950- ben az alábbi intézmények vettek műtárgyat: Fővárosi Tanács, Népművelési Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Belügyminisztérium, Pénzügyminiszté­rium, Kultuszminisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, Találmányi Hiva- tal. Persze, 1950 régen volt. Intézmények szűntek meg, alakultak át, olvadtak össze és váltak szét az utóbbi negyven évben. Nem csoda ha a műtárgyak is „elolvad­tak”. Mesélik, hogy azon rövid idő alatt, amíg a Nehézipari Minisztériumból Ipari Minisztérium lett, és az intézmény Pestről Budára költözött, értékes szőnyegek, bútorok, festmények különös — az olvasó fantáziájára bízzuk, hogy elképzelje milyen — átváltozáson estek keresztül. Később, az ötvenes évek végétől aztán annyival bonyolultabbá vált a helyzet, hogy nem az intézmények vásároltak maguknak, hanem az állam vette meg a műtárgyat, és osztotta szét múzeumoknak, közintézményeknek. Még 1986-ban is működött a begyűjtéses, úgynevezett milliós állami vásárlások rendszere. A né­hány napos kiállításra az ország művészei összehordták az eladásra felkínált műveiket. És a zsűri kiválasztotta az arra érdemeseket, meghatározta az árakat. így vagy úgy, <az állam mind a mai napig jelentős összegért vásárolt kortárs művészektől festményt, szobrot, grafikát, amelyek múzeumokba, közintézmé­nyekbe, minisztériumokba, iskolákba, könyvtárakba, tanácsokhoz stb. kerültek. Az átadás könyvjóváírással történik, s a műtárgy így az illető intézmény tulajdo­nává válik. Formailag tehát „tiszta sor”. Hogy hol, mi módon kezelik, értékelik a műtárgyakat, az már korántsem egyértelmű. Kezdjük azzal, hogy a képeket, szobrot legjobb esetben vásárlási értékén tartják nyilván. (Még a múzeumokban sincs mai érték szerinti nyilvántar­tás!) Noha köztudott, hogy a műtárgyak értéke 10-20-30 év alatt igencsak sokat változott. És nem lefelé. Említhetnénk, hogy a műtárgypiacon oly kelendő Kassák Lajos, Kádár Béla, Scheiber Hugó és mások festményeit, kollázsait nem is olyan rég a hivatalos kultúrpolitika esztétikailag értéktelennek ítélte. S engedték, hogy amerikai, fran­cia, nyugatnémet köz- és magángyűjtemények fillérekért megszerezzék. Nincs jó véleményük a közintézmények mükincíkezeléséről a szakembereknek, a muzeológusoknak és a Művelődési Minisztérium illetékeseinek. A kép, a szobor ugyanúgy leltári tárgy, mint az íróasztal vagy a lámpa, amelyet bizonyos idő eltelte után ki kell selejtezni, „le kell írni”. Egyes közintézményekben a'valahai vételár feléért, harmadáért meg lehet szerezni értékes szobrokat, festményeket, rajzokat, így szóródott szét, s jelent meg meglehetősen olcsó áron a Bizományi Áruház kínálatában a Kovács Margit-életmű. Ha meg fizetség nélkül tűnik el egy-egy kép a falról, nem csinálnak nagy ügyet belőle, legfeljebb „leírják”. Mégis kellemetlen helyzetbe került az a minisztériumi munkatárs, akit a főnöke a falról leakasztott képpel kívánt megjutalmazni. A meggondolatlan hivatalnok a bizományiban akarta eladni az ajándékot. Ott tűnt fel a becsüsnek a kép hátulján á minisztérium pecsétje, leltári száma. Egy főhatóság magát megnevezni nem kívánó gazdasági hivatalnokától tudom, hogy a más posztra, nyugdíjba vonuló magas beosztású vezetők gyakran hivatali szobájuk egész berendezését „átmentették a privát szférába”. Volt, aki még a szőnyeget is elvitte. De könyvet, festményt, grafikát feltétlenül. , Ha valaki tételesen számba venné, milyen műtárgyak vannak közintézményeink birtokában, bizonyára találna jó néhányat közülük, amelyeknek múzeumokban, közgyűjteményekben volna a helye. S kiderülne, létezik egy olyan vizuális mü- tárgyvagyon, amellyel fel lehetne javítani a közgyűjtemények kortársanyagát. Kádár Márta SÁRÁNDI JÓZSEF: Ami most kint történik Ami most kint történik rég megtörtént belül Félelmünk bűnével vártunk az alkalomra Viszonyultunk bár ám ha van mentség: nem azonosultunk Tettnek gondoltuk a kollektív dacot a vérrel kitömött bábuk iránt Közben életidőnk csaknem lejárt Zsarnokok alkalmazottai lettünk kcnyérkényszerből szinte észrevétlen Alkalmazotti társadalom a pórázon tartás társadalma Micsoda pazar elmélete a megtöretésnek És „bájos" módszere persze a betörésnek Elménk egykori győzelmi lobogói szétrongyolt taknyos zsebkendői a mának Elnézem magunkat milyen hirtelen megöregedtünk Pedig most kellene a hitüzemanyaggal működő akarat hogy eltakaríthassuk a szemétdombot s lecsapoljuk a csillagosok kloáka maximáit hogy kitaláljuk egy döglődő birodalom utóvédharcának sátáni terveit És fogalmat alkossunk egy személyiségünkre méretezhető magunk választotta civilizált jövőről a mindig részvétlcn Történelem kietlen sivatagában Isten tenyerén örögtek a kerekek a ho­mokban. A szőlőtőkék között megállt. Három puli kísérte a házig. A csaholás- ra előkerült a gazda, aki félváll­ról odavetette: adjon isten. Mi szél hozta ? Hozzájuk nem szok­tak csak úgy betévedni. Jöjjön, jöjjön, így a férfi, és leültette a vendéget a viaszosvászonnal borított asztalhoz. A konyhában f rissen mázolták a földet, a sár szaga dohányfüsttel keveredett. Bevezetésképp a vendég cse- verészett az időjárásról, az inf­lációról, közben próbálta fel­mérni a gazdát. Húsos kezén dagadtak az erek, a tömzsi ujja- kat nem szívesen erezné a tor­kán. A lefelé biggyedö ajkak go­noszságot, konokságot, őrültsé­get lepleznek? Gyerekkori em­lék rohanta meg— ezt érezte akkor is, amikor először férfi csókolta , olyan a gazda szá? ja, mint a szomszédék ablaká­ban befőttes üvegben, jóllakot­ton ejtőző pióca. A szeme? Ha fény esik rá, átlátszó, zöldes, egyébként mély kék. Megbor­zongott. Még jó, hogy a férfi elkezdett beszélni. Húsz év után lábra állt. Pedig elhatározta, odakinn, azaz idekinn rögtön végez ma­gával. Aprólékosan kidolgozott mindent. A kötélben nem bízott, a gáztól viszolygott, maradt a Tardyl. De nem volt bátorsága hozzá. Pedig hónapokig botla­dozott a világban, akár egy ki­zsigerelt kutya. Elszeleltek mel­lőle az emberek; féltek tőle, gyűlölték. Korábban sose látott ötszázast, mert nem volt forga­lomban, nem, nem is sejtette, mit ér. De azt sem, a fizetése mire elég. Általában egy hétig dőzsölt-, aztán tejre, kenyérre is alig maradt. Hol van már a há­romhatvanas cipó, a negyven fil­léres kifli? Másról már nem is beszélve. Nincs semmije, bár odabenn húszezret összekupor- gatott. Vehet magának belőle egy télikabátot, egy öltönyt, in­geket és talán két pár cipőt. Öt­venévesen újra a nulláról indul. Talán mégiscsak végeznie kelle­ne magával. Azelőtt sose dolgozott gyár­ban, túrta a f öldet, jószágokat tartott. Szabad ember volt, a maga ura. Nehezen szokott hoz­zá a normához, a hajcsárokhoz, az időzített pipahujához, mások rigolyáihoz. Nem tűrte az uta- sítgatásokat, a mondvacsinált hőbörgéseket. Dühében egyszer majdnem szájon vágta a műve­zetőjét. A jelelem fogta le a ke­zét. Tudta, figyelik minden moz­dulatát, minden szavát. Egyik napról a másikra kint találhatja magát az utcán. Igen, az asszonyok talán kár­pótolták. Ragadtak rá, mint birka gyapjába a bogáncs. Azt képzelték, milliomos vagy dísz- csödör? Nem volt férfiszépség, azt gondolhatták róla, súlyeme­lő. Bár az erejével sose hence­gett. Családi örökség, az apjára Ütött. Miközben felváltva ká­véz tat ták a nők, vágyakozva nézték a buja kancaszemükkel. Aztán jöttek a reggelik. Hol az egyik, hol a másik asszony csúsztatott a zsebébe egy-egy csomagot. Főúri élete volt, csir­kecombon, rántott szeleten, sült húson élt. De hiszen kiböjt öl te! Foglalt volt minden este. Igyekezett mindenkinek meghá­lálni a szívességét. Majdnem Casanova lett belőle. Kaland kaland után. Különösen a férjes asszonyok ragadtak rá, akik hétvégeken foglaltak. így vasár­naponként legf eljebb csak álmo­dozhatott az aranysárga húsle­vesről, a csigatésztáról, a főtt húsról, a töltött káposztáról, a vesepecsenyéről, a velőről. . .. Belefáradt az elkapkodott szerelmeskedésekbe^ Egy csen­des kikötőt keresett. Egy asz- szonyt, aki főz, mos rá, aki egy kicsit szereti, és nemcsak a cső- dörségéért. Itt van, megtalálta. Fedél van a feje felett, nyugod­tan fekszik, nyugodtan kel. Asszonyok! Mennyit vergő­dött odabenn miattuk. Bármerre nézett, mindenütt férfi. Húsz év. A bróm nemigen segített. Sok mindennel próbálkozott. Leg­többször ----- amikor már min­denki horkolt — hanyatt feküdt az ágyban, es a feje alatt lévő pornóújságok fotóira gondolt. A pikánsabbakra. Ezek után el­képzelte, hogy fölé kúszik vala­melyik lány .. . Pillanatok alatt megkönnyebbült. A többiek másképp csinálták. Hogy? A vendégnek is lehetne egy kis fantáziája. Neki ilyesmi­hez nem volt gusztusa. A nőt, az asszonyt szerette, ahogy dobol a vére, remeg, vonaglik a teste. Odabenn igénytelenebb lett? Talán. Az ösztöneit már nem zabolázza meg az idegen, dús tompor, a játékos mell. Nem is normális? Ezen csak akkor töpreng, amikor ott fek­szik mellette a kielégült kilenc­ven kiló hús. Ez az asszony sose kérdezte tőle, honnan jött, mit követett el. Békén hagyja, nem szekálja. A szomszédok is meg­szokták már, bár eleinte hetente dobálták át a dögöket a kert­jükbe. Honnan szedtek össze annyi elhullott állatot? A kocs­mában már visszaköszönnek ne­ki, néha még az utcán is. Mit akar rhég? Ezt az asszonyt hat öttalála- tősért nem adná. Nem! De eskü­vőről szó sem lehet. Elég volt egyszer a bohóckodásból. 0, a hülye, még meghatódott, elérzé- kenyült. Holtomiglan-holtodig- lan? Ne ölj? Ne lopj? Ne paráz­nálkodj? Mindez csak arra jó, hogy megszegje az ember. Nem egy ágyban alszik az asszonnyal. Neki jó a prices a konyhában, a nő páváskodjon a hálóban. Az ágya mellett egy feszület, gyertyacsonk. Néha , imádkozik. Odébb egy pár por­nóújság. Az asszonyka nemigen szereti ezeket a szennyeket, így nevezi a szexlapokat, de eltűri. Sokszor mondják neki, irigylik, hát megtalálta a zsák a foltját. Csak az álmaitól tudna sza­badulni. Folyton kísérti az első asszony. Szép, kedves, nyúlánk, macskatermészet. Mozdulatla­nul áll, mosolyog. Aztán hirtelen lehull a feje. O pedig fennhan­gon zokog, mire a szomszéd szo­bából átjön a faros-hegyes, és rpegböki, ébredjen. Hatalmas gödör. A fia és a lánya egyszerre lökik bele. A zuhanásra felriad. Húsz éve nem látta őket. Élnek, halnak? Tenyerében érzi a nyirkos pici kezüket, gömbölyű feneküket. Az ágya alatt ott van a disz­nóölő kés. Egyszer össze-vissza szurkálta a párnát, a paplant. Annak emlékére! Annak, hogy hallotta a felesége sikongását, lihegését. A testek párája csapta meg az orrát. Az idegen férfi zihált. Őpedig csak állt az ajtó­ban, akár egy eszelős, nézte az íjként megfeszülő testeket. Ez az ő felesége? Ez a cafka? Úgy érezte, belehal, ha nem üti agyon őket. Ott feküdtek egy­más mellett, vérbe fagyva. Menekült egyre messzebb. Harmadnapon eltemették az asszonyt. Éjszaka kiment a sír­jához, hajnalban feladta magát a rendőrségen. Es most itt van ez a másik asszony. Isten tenye­rén ül. Talán sejti. Bodzsár Erzsébet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom