Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-29 / 100. szám
A negyedik rend ünnepe Mostanában baj van az ünnepekkel. Az emberek tétován állnak a tavaly készített idei naptárak előtt, s azon tűnődnek, ugyan mely piros betűs napokat kell fekete betűsnek tekinteniük. Biztos támad kétely nem kevesekben május 1-jét illetően is. Vajon ünnep-e. még? Vajon olyan ünnep-e, mint eddig volt? Mindkét kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Május 1 -je természetesen továbbra is ünnep lesz. Egyszersmind másként és mást fogunk benne és általa ünnepelni. Nyilvánvalóan nem a világproletariátus győzelméhez egyre nagyobb léptekkel történő közeledésünket, a munkásosztály és egyéb osztályok egyre szorosabb összefogását ünnepeljük. Nyilván nem atyaian integető, kisebb- nagyobb rangú, s formátumú vezetőkkel teli tribünök előtt fog elvonulni „erőt sugárzó” menetünk. De ünnepelni fogunk. Mert május 1 -je nagy ünnep. 1923-ban ezt írta róla a kor egyik legismertebb magyar írója: „Ős ünnep: primitív népek és gyermekek ünnepe: minden dolgozó szívének szent emberi álma. Ma még üldözik. De a tavaszt nem lehet kijátszani. Ha nem idézik meg, akkor is eljön. A jövő olyan, mint a hulló kő, nem lehet, hogy ne hulljon tovább. Ami benne van a történelem igazságtételében, annak el kell jönnie... Oh, fájdalmas, oh vakszív, vakagyú, vaköklű magyar! Ha te egyszer meglátod, hogy ez a te ünneped: tiéd lesz az ország, a hatalom és a dicsőség. — Magyarország minden dolgozó kéz, minden munkás agy győzedelmes szolidaritása lesz. Ahol jog, szellemi érték és egy tiszta emberi morál törvényei fognak uralkodni. — Magyar demokrácia, magyar jövő, egyetlen magyar megváltás: Regnum Majale (Május királysága) — jöjjön el a te országod.” Dolgozó kéz és munkás agy Ismételjük meg: a fenti sorok 1923-ban születtek. Négy esztendővel a Tanácsköztársaság leverése után. Egy olyan korszakban, amikor nagy volt e hazában a forradalmakkal kapcsolatos kiábrándulás. Szerzője az az író, aki nemcsak a Tanácsköztársasággal állt szemben, de akit a munkásosztályhoz sem fűztek különösebben erős kötelékek: Szabó Dezső. Szabó'Dezső ennek ellenére azt jövendöli, hogy „Magyarország MINDEN DOLGOZÓ KÉZ, MINDEN MUNKÁS AGY szolidaritása lesz.” S itt jutottunk el május 1 -je ünneplésének lényegéhez. Mint ismeretes, május 1-jét szokás a munka ünnepének nevezni. Amikor Szabó Dezső a DOLGOZÓ KÉZ és a MUNKÁS AGY szolidaritásáról beszél, a munka dicséretét zengi. A munkának mint teremtő erőnek, a munkának mint értéknek az elismertetése hatalommal, dicsőséggel, vitézséggel szemben igen hosszú időre visszatekintő törekvés. A feudalizmus évszázadainak története nem egyéb, mint az'iparosok, kereskedők, egyszóval a polgárság egyenjogúvá válási törekvéseinek története. Az értékteremtő polgárság a feudális rendi társadalomban azonos jogú taggá kíván lenni a katonáskodó nemességgel, illetve az értelmiségi-ideológiai funkciót betöltő papsággal. Ez számos vonatkozásban sikerült is neki, a teljes egyenjogúságot azonban természetesen nem érte el. A nemesség, a papság és a polgárság rendi jogaira természetesen a parasztság is igényt formál, ebbeli törekvéseit azonban elfojtják. Csupán Európa néhány területén, egy Svájcban, Tirolban és Skandináviában tudott renddé szerveződni a parasztság. A polgári forradalmakkal megszűnik a rendiség, eltűnnek a privilégiumok, a különféle kiváltságok. Magyarországon ez 1848- cal történik meg, amikor eltörlik a fent említett három rend előjogait. A NEMZET minden tagja hozzájutott a liberális polgári jogokhoz. Ezek: a törvény előtti egyenlőség, a népképviselet, a közös teherviselés, a személyes és dologi (tulajdonosi) szabadság. Mindez természetesen csak elvben érvényesül. A valóságos egyenlőség hiánya rövidesen látványosan mutatkozik meg, amikor színre lép a „negyedik rend”, a munkásság. A munkásosztály már a XIX. század első felében megfogalmazza emancipációs (egyenjogúsági) követeléseit, ám ezek sokáig süket fülekre találnak. A XIX. század második felében azonban ellenállhatatlan erővel hódítanak teret. A híres három 8-as körül folyik elsősorban a harc. A 24 órás nap hármas tagolásának eszméje érdekes módon évezredes múltra tekinthet vissza. A 871-től 900-ig uralkodó „Nagy” Alfréd, angol király elrendelte, hogy naponta nyolc órát munkával, nyolcat jámbor áhítattal, nyolcat alvással töltsenek alattvalói. Jóllehet, a szinte határtalanul hosszú munkanap megrövidítésének szervezett követelése szintén Angliában kezdődik, a munkások első győzelmüket Ausztráliában, Viktória államban érik el, ahol 1856-tól vezetik be a nyolcórás munkanapot, méghozzá április 21-én és itt ez a nap válik ünneppé. Harci nap és munkásünnep A három 8-as és május 1-je összekapcsolása tulajdonképpen amerikai „találmány”. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert időről időre felbukkannak még a feltételezések, amelyek ősi tavaszünnepekhez kötik ezt a munkáshagyományt, vagy az itáliai Lucca városa munkásainak 1531. május 1-jén vérbe fojtott bérmozgalmához. Valójában arról van szó, hogy a múlt század második felében az US A-ban május 1-je olyasféle dátum volt, mint hajdan Magyarországon a mezőgazdaságban Szent Mihály napja. Vagyis a munkahely-változtatások, az éves munkaszerződések megkötésének, illetve lejártának a napja, így is nevezték: moving day—a költözködés napja. Amikor 1884 októberében a Chicagóban tartott szakszervezeti kongresszus napirendre tűzte a nyolcórás munkanap kérdését, itt javasolták, hogy 1886. május 1-jétől legyen nyolcórás a napi munkaidő. 1886. május 1-jén azután különböző amerikai városokban rendeztek tüntetéseket. A Michigan-tó partján fekvő Milwaukee- ben a tüntetés olyan méreteket öltött, hogy a hatóságok egyre nagyobb rendőri osztagokat vetettek be, amelyek sortüze nyomán kilencen haltak meg. Chicagóban is áldozatokat követelt a tüntetés. Mindezek nyomán az 1889-ben alakult II. Internacionálé úgy határozott, hogy a nyolcórás munkanapért folyó harcot a munkás- osztály egyenjogúsitása fontos eszközének kell tekinteni. Azt is a nemzetközi munkásszervezet alakuló kongresszusán határozták el, hogy a nyolcórás munkaidőért folytatott harc jegyében, 1890. május 1-jére nemzetközi megmozdulást kell szervezni. Magyar vonatkozásai is vannak a dolognak. A világ lapjai közül a Népszava közölte elsőként 1889-ben, hogy a munkások május 1-jét világünneppé kívánják avatni. Akár a történelem fintorának is tarthatjuk, hogy míg Magyarországon 1890-ben már ünnepeltek a munkások, az USA-ban május elsejét csupán Olyan harci napnak tekintették, amelynek célja a nyolcórás munkaidő kivívása. Jól jellemzi az emancipációs gondolkodást a Népszava korabeli kérdése: „És miért ne lehetne a munkásoknak is saját ünnepük?” A II. Internacionálé majd csak a következő évben, 1891-ben nyilvánítja valamennyi ország munkásai évenként megtartandó ünnepének május 1-jét. Mindig időszerű marad Azt, hogy a munka világának, a munka népének már van saját, nemzetközi ünnepe, nehéz dolog túlbecsülni. Jellemző, hogy rendkívül gyorsan reagál a munkáskérdésre a katolikus egyház is. 1891. május 15-én teszi közzé a „munkáspápa”, XIII. Leó „Rerum Novarum” (Új dolgokról) cimű enciklikáját, amellyel az osztályharc kibontakozásának kívánja elejét venni. Hogy mit jelent a munkásság egyenjogúso- dása-önérzetesedése szempontjából május 1- je, azt igen szemléletesen írja le a magyar Diner Dénes József: „Férfiak, nők, gyermekek vonulnak a házaktól övezett utcákon a szabadba, de mennyire más ez, mint a közönséges vasár- és ünnepnapokon. Most elvegyülnek a tömegben, nem parancsolja őket kitérőre a polgárság hivalkodó eleganciája a gyalogjárón, nem kell az úttesten a fényes járműveket kerülgetni. Övé, egészen övé az utca. Nem törődik azzal, hogy ellenséges földön jár, derülten, jövőjében bízva halad a maga útján. Ez a nap egészen a? övé.” Május 1-je tehát „minden dolgozó kéz, minden munkás agy” ünnepe. A fizikai és szellemi munka ünnepe. Fizika és szellem a munkásoké egyaránt. A „negyedik rendé” tehát. Ünnepnap, amely mindig aktuális marad, mert mint Rosa Luxemburg mondja, ha a „negyedik rend” az egész világon eléri egyenjogúságát, „akkor valószínűleg a megvívott harcok és az elszenvedett fájdalmak napját fogja ülni az emberiség.” H. L, „Hass, alkoss, gyarapíts” (Kölcsey Ferenc) (Méhest Éva, Straszer András és Tóth Sándor felvételei) MÁJUS 1. CENTENÁRIUMA
