Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-13 / 37. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 199«. febhiár 13. JOGUNK VAN AZ IGAZSÁGHOZ! — GYILKOSOK, MÁRTÍROK, ÁLDOZATOK Hány emberéletet követeltek a magyarországi diktatúrák? I A diktatúrák elhallgatták, meghamisították a ténye­ket, ha érdekük úgy kívánta; rettegtek a valóságtól. Propagandának, agitációnak nevezték a politikai cél­zatú ámítást, hazudozást, ferdítést. Mint a járvány, terjedt a semmitmondás brosúranyelve. Még a nemzeti történelem igaz ismeretéhez szükséges adatokat sem hozták nyilvánosságra. * * * A mai napig sem tudjuk pontosan, hogy Magyar- országon hány embert végeztek ki a Tanácsköztársaság időszakában, hányán vesztették életüket a harcokban, pedig csak az anyakönyvek adatait kellene összegezni. Nincs pontos összesítés a fehérterror áldozatairól sem. Az egyik fő politikus tízezrekről, a másik ezrekről szólt. Számításaim szerint az 1919 utáni években halálra ítélt, vagy ítélet nélkül meggyilkolt kommunisták, vörös­katonák száma kisebb az 1956 után elpusztított felkelő­kénél. (A gyilkosokat kivéve, mindegyikükért fáj a szí­vem.) Megkérdeztem a Tanácsköztársaság ügyeiben ille­tékes, jól pénzelt, számos kutatót foglalkoztató Párttör­téneti Intézetet: közlik-e valahol az áldozatok számát, névsorát. Kétszer is elolvastam udvarias válaszukat, amíg hittem szemeimnek. „Nem tudják, mert sohase kutatták, vizsgálták.” Jóindulatúan egy magánkutatót javasoltak. Ennyire érdektelen volt számukra, hogy száz, ezer vagy tízezer elvtársuk, útitársuk áldozta életét az intézet által is hirdetett eszmékért, halt meg a zűrzavaros időkben? Minden falu, minden város, az egész ország pontosan számon tartotta a múlt századi szabadságharcban eleset­teket, megsebesülteket. Pontosan tudjuk, hogy hány em­bert veszteit az ország az első és a második világháború­ban, de a diktatúrák mindmáig tartoznak mártírjaik, veszteségeik és áldozataik kimutatásával. Semmilyen napi érdek, semmilyen ideológia, semmi­lyen tekintély nem indokolhatja a valóság feltárásának a tilalmát, az igazság elhallgatását. E sorok írója mélysé­gesen tiszteli az életet, megveti az akár egyetlen ártatlan embert tudatosan elpusztító rendszereket. Következés­képpen az akasztófákra akasztófákkal válaszoló fehér- terrort is neinzetünk és századunk egyik szomorú szégye­nének tartja. Héjjasék és társaik bűneik tizedrészéért is rászolgáltak (volna) a legsúlyosabb büntetésre, de senki se vádolhassa őket tízezernyi gyilkossággal — mint ma­napság is olvasható brosúrákban, sőt történelemköny­vekben —, mert az igazsággal önmagunkat tiszteljük meg. A negyedikes gimnazista tankönyv 1975-ben ki­adott, kilencedik kiadása szerint „Horthyék néhány hó­nap alatt ötezer embert öltek meg, százezer ember emig­rációba kényszerült.” Áttanulmányoztam több megyei, fővárosi munkásmozgalmi lexikont, kiadványt, de ezek szerint az áldozatok száma messze elmarad a frázissá silányított történelemkönyvekben olvashatóktól. A Horthy-rendszer olyan volt, amilyen: elmaradt a világ sorától szomorú maradiságával, de azért tudnunk kell, hogy az úgynevezett népbiztosper 10 vádlottja közül né­gyet ítéltek halálra, a többit hosszabb-rövidebb szabad­ságvesztéssel sújtották. Egyiküknek sem kellett azonban a bitó alá állni, mert Csicserin közbenjárására négyszáz társukkal együtt, csereként, a Szovjetunióba távozhat­tak. Az így megszabadult 10 népbiztos közül fűit an ma­radtak Sztálin birodalmában, közülük csak egy menekült meg a titkosrendőrség kínzókamráitól. Ez az egy még a terrorhullám előtt természetes halállal halt meg. Egyikü­ket büntetőlágerbe parancsolta az önkény, négyen akasz­tófán végezték. A Moszkvából idejekorán nyugati de­mokráciákba távozott szocialisták, kommunisták dol­gozhattak a testvérpártokban. * * * A hamis propaganda adótok elterjesztéséért a sajtó fi felelős. Korábban a szerkesztőségek az utásitásos sajtó­irányítással menthették magukat, tévedéseiket, a hamis információkat. Mostanában meg á szenzációhajhászás, esetenként a szakmai felkészületlenség, tapasztalatlanság vadítja néhány nap, vágy néhány hét alatt tévesnek,' fel­háborítóan eltúlzottnak bizonyuló hírekkel az olvasókat. A borzalmas romániai eseményekről időnként valószí- nűtlenül eltúlzott hírek jelentek meg lapjainkban, köztük néha a Petőfi Népe hasábjain is. Tényként közöltek józan logikával első hallásra is nyilvánvalóan téves adatokat, bizonytalan és ellenőrizhetetlen forrásokra hivatkozva. Fegyveresek nem először tüzelnek felvonulókra. Sze­rezhettünk erről 1956-ban tapasztalatokat; különösen kegyetlen vérengzésnél a halottak száma egyharmada, egynegyede a sebesültekének. Ha igaz lett volna a 4600 temesvári halottról tudósító hír, akkor legkevesebb 15-20 ezer embert vittek volna segélyhelyre. Ma már tudjuk, hogy ott mintegy másfél százan adták életüket egy remél­hetően szabadabb és boldogabb Romániáért. Iszonyú, rettenetes. Remélem, végezetül, hogy sohase lesz alkalmunk a romániai forradalom újságírói tapasztalatainak haszno­sítására, mert a fegyverek helyett a józan ész dönti el a vitás ügyeket, a történész, az újságíró az igazság bajnoka lehet. Heltai Nándor A szalmabálák A nyáron összefüggő búzatábla vette körül Karikó Bálint tanyáját. Volt az vagy ötven hektár is. A kicsiny tanya úgy ékelődött bele a végtelen táblába, mint valami ottfelejtett régi emlék, mely sehogy sem akarja megérteni az idők szavát. Mondta is a szövetkezet elnöke Kari­kó Bálintnak: — Hallja-e, kifizetjük a tanyája árát. Nem bánja meg. Költözzön be a város­ba! Ne kelljen már magát kerülgetni a gépekkel. Karikó Bálint azonban makacs ember volt. — Itt élt az apám. az öregapám is. Majd ha meghalok, beszánthatják a ta­nyát. így aztán nemigen szívelték őt a köz­pontban. Aratáskor három kombájn vágta a búzát a tanya körül. A kombájnosók oda jártak be vize t inni Karikáikhoz, az udvarra. _ Aztán a gépek elmentek, s a kicsépelt szalma hosszú csíkokban ottmaradt a földön. Vagy két hét múlva jött a bálázó, s takaros kis hengereket préselt a szal­mából. Olyan volt a tarló, mintha valami óriás szétdobálta volna a játékgurigáit. Aztán újabb két hét telt el, majd egy hónap, de a szalmáért nem jött senki. A tarlót lassan fölverte a fű, a sárga szalma fakulni, szürkülni kezdett, s ami­lyen szép látványt nyújtott a tábla ko­rábban, olyan lehangoló lett mostanra. — Ha vasárnapig nem hordják el, vagy nem rakják össze, én egy kötegel behozok magunknak — mondta Karikó Bálint a feleségének. — Jól teszed — biztatta az asszony.- Úgysem számolták meg. Es nem megy tönkre a téesz. így történt, hogy vasárnap, az éjszaka sötétjében, Karikó Bálint egy bálát be­gurított a tanyaudvarra. — Jó lesz a tehén meg a disznók alá — mondta. Beköszöntött az ősz, de a szalmaguri­gák még mindig ott szégyenkeztek a tarlón. Eső is esett, s egyik-másik már penészedni kezdett. — Elfogyott a múltkori szalma — mondta Karikó Bálint a feleségének. — Én megint begurítok egy bálát. — Hozz be többet is! Odakint úgyis csak megrohad. Felhős, sötét este voll tíz méterre sem lehetett ellátni. Karikó Bálint messzebb­re ment a tanyától, s onnan gurította be a bálákdt: ne mondják, hogy a tanfa körül eltűnt a szalma. Már a harmadik gurigával birkózott, amikor a dűlőúton befordult egy autó. A lámpája végigpásztázta az elárvult tarlót, s őt megvilágította. Először azt hitte, nem vették észre, de aztán a kocsi visszafordult, s úgy állt meg, hogy a fény éppen őrá világított. Az autóból a főagronómus szállt ki, s odajött hozzá. — Betakarítás? —- kérdezte gúnyo­san. Karikó Bálint megvonta a vállát. — Gondoltam .,. — Hát maga ne gondoljon semmit! Érti? Holnap délelőtt várom az elnöknél. Karikó Bálint egész éjjel nem aludt egy szikrányit sem, s másnap úgy ment be az irodába, hogy mindennel leszá­molt. Az elnök meg a főagronómus már várta. — Látja, Bálint — kezdte az elnök —, mennyivel jobb lett volna, ha eladja nekünk a tanyát. Sokba fog ez magának kerülni., — Mennyibe kerül egy ilyen bála szalmal? — kérdezte Karikó Bálint. Az elnök felnevetett. — Nem az ám a lényeg, hanem az, hogy lopott. — Mégis mennyibe kerül? — Nem mindegy? Mondjuk, ötszáz forintba. Karikó Bálint tudta, hogy az elnök túloz, de hagyta. — Hányat vitt haza? — A múltkor egyet, most meg kettői. — Az, bizony, ézerötszáz forint! Karikó Bálint hirtelen az elnök sze­mébe nézett! — És hány ilyen guriga van a táblán? Hogyhogy hány? — Ezer? — Mondjuk. — Az félmillió forint. ■■■ — Az annyi. — Hát ide figyeljenek! Azon a tarlón négy hónap óta ott hever a sok szalmakö- teg. Senki feléjük sem néz. Eső áztatta őkét, a fele már el is rohadt. Hogy is mondták, ötszáz forint egy? Az pont fél­millióskár a szövetkezetnek. En elloptam három gurigát. Jól van, büntessenek meg érte. De valakinek azért ajélmillióért is felelnie kell, a szentségit! Értik, ugye ? Azzal Karikó Bálint vette a kalapját, és elment. A három bála szalmát nem kérték számon Karikó Bálinton. De ő mégsem örült. Úgy érezte, félmilliót kivettek a zsebéből. „Hölgyeim és uraim, íme a gyilkos!” „A gyilkos éjfélkor jön. Valame­lyik elátkozott szobában, vagy az erdő mélyén hajtja végre tettét. Megöl egy férfit. Vagy egy nőt. Le­het, hogy megfojtja áldozatát, eset­leg elvágja a torkát. A hullát csak reggel találják meg, addig tartanak a borzongás órái. Az első bűntényre szombatról vasárnapra virradóra ke­rül sor, de a dolgok alakulásától füg­gően folyt, köv.” A részlet nem krimiből való, az olasz La Repubblica ismerteti így egy szicíliai turistaprogram forgató- könyvét. A részvételi díj vacsorával, gyilkossággal mindössze 160 ezer li­ra — mintegy 130 dollár — fejen­ként. Kétségtelen, hogy a magát Párducnak nevező turistairoda aján­lata egyedülálló, nem tudni,, mennyi­re hatott a szervezőkre a maffia megtermékenyítő realitása. A lé­nyeg: egy 70 tagú turistacsoportban bárki fizető tanúja lehet egy „gyil­kosságnak”, melyet az e feladatra felfogadott nyolc bérgyilkosjelölt közül hajt végre valaki. Palermótól távol, egy magányos — elhagyatott? — szálloda a helyszín, melyet szak­értő kezek már előzőleg a borzalmak házává varázsoltak. A játék, azaz­hogy az eset, vacsora után indul: va­laki mesélni kezd egy rémtörténetet, és ezt követően lép akcióba a nyolc jeles bérgyilkos valamelyike. Hogy ki és miért, nos ez a feladat mind a hetven Agatha Christie számára. Az épületet senki sem hagyhatja el, a telefont kikapcsolják, segítségre számítani reménytelen. A borzongás óráit a másnapi ebéd oldja fel. Ha senki sem találja meg a gyilkost, a közeli erdőben meglelhető — lezárt borítékban — a megoldás. A kérdésre, hogy mi adta az ötle­tet e morbid játékhoz, az ifjú szerve­ző voltaképpen bölcs választ adott: „A mozik mindig megtelnek, ha kri­mit vetítenek. A borzongás és a féle­lem divatba jött. De ez az érdeklődés a legszebb álmainkat is felülmúlta.” Boldogok, akik csak pénzért fél­hetnek. Csók István, az életöröm festője Szorongásos, gondterhelt napja­inkban ritka a felszabadult derű né­hány pillanata. Ilyen percekben ré­szesít ma is Csók István, a modern magyar festészet ^klasszikusa, ha kér péivel bárhol találkozunk. A 125 éve, 1865. február 13-án, Sáregresen szü­letett, matuzsálemi életkort megért Kossuth-díjas, kiváló művész a kor­társ festészet egyik legvonzóbb egyé­nisége, aki nyílegyenesen felfelétívelő pályáján mindig ember tudott ma-' radni. A siker, a nemzetközi hír soha­sem kábította el, a művészet szolgála­ta volt fő célja a haláláig. Az „élet­örömnek, a szív és szellem derűjének és az érzékeknek, e pogány szenthá­romságnak” volt korszerű szószólója minden művében. A falusi molnárgyerek túláradó temperamentuma, kirobbanó tehet­sége hamar utat kért. Tehetsége már az akkori képzőművészeti főiskolán, a Mintarajziskolában jelentkezett, ahol Székely Bertalan és Lotz Károly növendéke volt. Tudását, mint sok kortársa, a müncheni festőakadémi­án fejlesztette tovább. 1880-ban Pá­rizsba utazott, a Julian-akadémiára vették fel. A francia fővárosban ismerkedett meg az új irányzatokkal, de öt is, mint Kelet-Európából jött kortársait, nem az impresszionisták művészete ragadta meg, hanem az a csillogó, ezüstszürke derengés, amely Bastien- Lepage képeit jellemezte. Előadása a „finom késői naturalizmus” hatása alatt gyöngyházfényűvé vált, a kör­vonalak erőteljes hangsúlyozásával. Korai remekei: a Krumplihámozók és az Úrvacsora (1890) a Párizsi Sza­lon nagy aranyérmét, 1894-ben pedig Bécsben az állami nagy aranyérmet nyerték el. Ezután tanulmányutat tett Itáliában. A velencei festők ragyogó színessége felszabadította, palettája a századforduló után felélénkült. Ha­zatérve a nagybányai festőcsoport­hoz csatlakozott, a népies életkép té­máihoz tért vissza. Ekkor keletkeztek sokác tárgyú képei, melyek felszaba­dult színességükkel festészetét a Fau- ve-ok (Vadak) törekvéseihez közelí­tették. Csaknem egy évtizedre vissza­tért Párizsba. Itt festette 1910-ben sa­ját művészetében és a modern ma­gyar festészetben egyaránt korszak- alkotó képét, a Tulipános ládát. Élet­művének magas színvonalú, bensősé­ges családi örömöt sugárzó képsora, a Züzü-sorozat az első világháború körül készült, a budapesti lakása ab­lakából festett, madártávlatból meg­örökített utcaképekkel együtt. Csók festészetének jelentős vonu­latát képezik aktképei. Egészséges ér­zékiség, a női szépség iránti mély hó­dolat árad artisztikus, színpompás képeiből, melyek a két világháború közti nagypolgárság körében nagy si­kert arattak, virágcsendéleteivel és tájképeivel együtt. Tájképei közt ki­emelkedő helyet foglal el a pogány életörömöt sugárzó Amalfi (1937), a Keresztapa reggelije (1932) pedig a békevilág egy darabja, búcsú a polgá­ri tegnaptól. Felfedezte a Balatont is, figyelmét lekötötte a fények, párák, színek változó játéka a vízen (Szivár­vány a Balaton felett, 1930). 1923-tól 1932-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, de képei a Horthy-korszak vezető körei számá­ra túl modernek voltak, ezért nyugdí­jazták. A felszabadulás után a tiziani kor­ban lévő festő jelentőségéhez méltó elismerésben részesült, Kossuth- díjat, Népköztársasági Érdemrendet kapott. 1949-től, 1961-ben bekövet­kezett haláláig, ő volt a Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. A koalíciós idők viharosan szervez­kedő, egymás ellen hadakozó mű­vésztársada Imában megfontoltságá­ért, józan emberségéért a szakma tisz­telete és szeretete övezte. Látásának romlása miatt ekkor már alig vette kezébe az ecsetet. Utolsó jelentős mű­ve az 1951-es Béketriptichon. A modern magyar művészetben ő képviseli leginkább a franciás szelle­met a hazai táj ízeivel átitatva. Meg­valósította munkásságában azt, amit példaképeiben Párizsba!) annyira csodált: „Felismertem az ifjú francia művészgárdát (a Vadak): Matisse, Maurice Denis, van Dongen, Vla­minck, Derain törekvéseit, kik a leg- magasabbat a művészetben — önma­gukat adták.” Brestyánszky Ilona Hitelügyi dupla vagy semmi? Elgondolkodtató levéllel kereste fel szerkesztő­ségünket a Kunszentmiklóson lakó kisgyermekes édesanya, Kovács Dezsőné. íme a részletek: A Temaforg Vállalat helyi üzemében dolgozott, amikor lakásvásárláshoz kért és kapott kölcsönt a munkáltatójától. Ekkor gyesen volt, ám annak lejártával, 1986 tavaszán csak két műszakos beosz­tásban akarták foglalkoztatni, -amit nem tudott összeegyeztetni családi kötelezettségével. Jobb hí­ján búcsút mondott e cégnek, amely a MIL-lapon 39 ezer forint tartozást jegyzett fel. Es ebből adód­nak a kellemetlenségek. Bár az új munkaadója, a kalocsai sütőipar eleget tett a vonatkozó pénzügyi előírásoknak, s rendsze­resen levonta béréből — annak 33 százalékáig — a törlesztés összegét, azt azonban a Temaforg számlájára utalta, amiről nem értesült a hitelügy­ben eljárt pénzintézet. A következmény pedig az lett, hogy ez az OTP-fiók az egyik napon követelni kezdte a hátralék mielőbbi rendezését. Kovácsné úgy tudja: 1988 végére már kifizette a lakásvételhez kapott kölcsön teljes összegét, ám az erről mit sem tudó OTP a közelmúltban elrendelte a tartozás újbóli kásszírozását. Az állítólagos adós béréből eddig már több mint 6 ezer forintot vont le vállalata, ismételten. A hitel­ügyi dupla vagy semmi helyzet megszüntetése vé­gett mar több, fórumon tett panaszt Kovácsné, eleddig hiába. Érthetetlennek tartja, hogy a mások által elkövetett adminisztrációs tévedésért miért neki kell a rövidebbet húznia ... A történtek kivizsgálására felkértük az Országos Takarékpénztár Bács-Kiskun Megyei Igazgatósá­gát, melynek megállapításáról így tájékoztatott bennünket dr. Szűcs Sándor igazgatóhelyettes: Olvasójuk az 1985. július 2-án megkötött köl­csönszerződés,szerint kapott kamatmentes munkál­tatói hozzájárulást. A több mint 39 ezer forintot a társasházi lakása vételárának kiegyenlítéséhez használta fel. Az ügyletet takarékpénztárunk bo­nyolította le oly módon, hogy a cég részére folyósí­totta a lakásvételhez kiutalt összeget, melynek tör­lesztőrészleteivel negyedévenként kellett elszámol­nia a Temaforg felé. Amikor az adós véglegesen távozott a munkahe­lyéről, annak közölnie kellett volna a hivatalos ira­ton a tartozásként fennálló összegen túl a vállalati hitel számla-, illetve az ügyben közreműködő pénz­intézeti fiók jelzőszámát. Ha erre sor kerül, á Ko­vácsné új munkahelye által levont törlesztési össze­geket jóváírják munkatársaink a hitelszámla-kezelő osztályon vezetett 432115903. számú számlán, ahonnan a pénzt háromhavonként átutaltuk volna a Temaforg lakásépítési alapszámlájára. A hitelösszeg visszatérítése nem az előzőek szerint következett be, ezért van a panaszos hitelszámláján jelenleg is csaknem 35 ezer forint tartozás, melynek rendezésére nincs hatáskörünk, annak érdekében célszerű, ha közvetlenül felveszi a kapcsolatot a volt munkáltatójával. Ha kiderül a túlfizetés, az összeget visszautalja a hitelszámlákkal foglalkozó osztá­lyunk. * Kevésbé megnyugtató, elfogadható ez az igaz­gatóhelyettesi válasz, már csak azért is, mert a mások tévedését (mulasztását) olvasónk újabb fá­radozásával próbálja korrigálni. Vajon miért nem . a vállalati és a pénzintézeti ügyintézők lépnek köz­vetlenül munkakapcsolatba egymással — levélben, {. telefonon, netán személyesen — a problémát tisz­tázandó? A jogi bürokráciát, az ügyféli kiszolgál­tatottságot e területen is illő lenne már felszámol­ni... V,Á. Tóth Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom