Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-08 / 33. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. február 8. A KISSZÖVETKEZET DILEMMÁI AKTUÁLIS JEGYZETÜNK: Fusizni nem szabad, de érdemes — vállalkozni lehet, csak nem éri meg A magyar ember már régóta kénytelen napi 10-12 órát dolgozni, főállása mellett többletmunkát vállalni. Sok esetben ennek nincs semmi akadálya. A szobafestő például kiválthatja az iparengedélyt másodállásban, munkájára igény is van rengeteg. De mihez kezdjenek például a szakképzetlenek, vagy azok, akik nem tudnak a szakmájuknak megfelelő többletmunkát vállalni (például kereskedők, egészségügyi dolgozók stb.)? Vagy akik nem találnak munkát maguknak, vagy például nem óhajtják, nem tudjak az iparengedéllyel járó adminisztrációd feladatokat is ellátni? Ilyenek most is vannak, régebben is voltak szép számmal, miként vannak és voltak cégek, magánszemélyek, akik meg éppen attól szenvednek, hogy bizonyos munkákra nem találnak vállalkozót. Mondhatni: ők a többletmunkaerő piacon a vevők és az eladók. Egymásra találásukat, s később folyamatos együttműködésüket segítendő, szakcsoportot alakított 1983-ban néhány kecskeméti fiatal. Részben szolidaritásból, részben mert az ő körükből.jelent- kezett erre a legtöbb igény, szinte kizárólag csak a (vállalkozó) fiataloknak szereztek munkát. Ezért lett a nevük is: VAFI. Elejnte úgy tűnt, jó az elgondolás. Érte ugyan a szakcsoportot kritika, elsősorban a szolgáltatásukért felszámolt díj miatt: soknak tartották, akiknek a bére bánta. Ám bármennyi volt is az adóval és más egyébbel együtt a levonás, dolgozni még mindigjnegérte. Ezt bizonyítja, hogy a VÁFI többszáz kecskeméti és Kecskemét környéki fiatalnak biztosított (többlet)mun- kát éveken keresztül. Elsősorban olyan cégeknél dolgoztak, ahol szezonban tömegesen kell a munkás. A szakcsoport működésének három esztendeje alatt azonban négyről 25 százalékra növekedett a vállalkozási adó: a többi elvonással és költséggel együtt ez már akkora részt vitt el a jövedelmükből, hogy a maradékért nem érte meg dolgozni. Ezért 1986-ban kisszövetkezetté alakultak: az erre a gazdasági formára vonatkozó jogszabályok akkor még kedvezőbbek voltak az összes többinél. Csakhogy az átalakulással járó engedélyeztetések, bürokratikus ügyintézések közben a hivatalos szervek szinte rácsodálkoztak a VÁFI-ra: ugyan miféle szerzet ez, mit akar, milyen alapon? Nem véletlenül vetődtek fel ezek a kérdések, hiszen végül is nem találtak jogalapot arra, hogy ez a vállalkozás folytassa korábbi tevékenységét. Azaz hogy folytathatta, de csak ügy, hogy a kiegészítő munkát igénylőkkel a kisszövetkezet megfelelő jogviszonyt teremtett. így lett a megmaradt 15 vállalkozó tagja a kisszövetkezetnek, amely az „Innovációs” nevet vette fel. Főleg lakossági szolgáltatást végeznek, szakipari munkákban, tagjai nem csak fiatalok, de mindannyian a többletjövedelemért dolgoznak. Számukra fontos az a kényelem, biztonság, időmegtakarítás, amihez annak révén jutnak, hogy nem nekik kell (kiegészítő) munka után szaladgálniok, saját tevékenységüket adminisztrálniok stb. Ez év januárjában újabb meglepetés érte őket: a korábbi tíz százalék helyett most már 43 százalékos társadalombiztosítási hozzájárulást kell fizetniök. Miként a hagyományos szövetkezeteknek, illetve bármelyik más termelő szervezetnek. Az ugyan érthető, hogy a versenysemlegesség megteremtése érdekéhen volt szükség erre a változásra: az volt az igazságtalan, hogy régen az egyik gazdasági forma kedvezőbb volt a másiknál. így azonban az Innovációs Kisszövetkezet tagjai kerültek hátrányos helyzetbe. Jogszabály szerint azután, aki munkaviszonyban végzi kiegészítő munkáját, társadalom- biztosítási járulékot kell fizetnie a munkáltatónak. A kisszövetkezet ezt is abból a jövedelemből tudja fedezni, amiért a tagjai megdolgoztak. (A másodállású kisiparos például csak 350 forint baleseti járulékot fizet havonta). Tény, hogy ez a 30 százalékos költségnövekedés az idei áremelkedésekkel együtt nem fér bele a jövedelmükbe: kénytelenek vállalási tarifáikba építeni. Ha nem is mindet, legalább egy részét. Ám nem dolgozhatnak drágábban másoknál, mert akkor nem tudják eladni munkájukat. Mit tehetnek tehát? Szabó Irén, a szövetkezet elnöke elmondta: most éppen óriási számolásban vannak. S lehet, hogy az jön ki mindebből: át kell alakulni? Vagy: meg kell szűnni? Vagy ... egyáltalán mit érdemes itt csinálni?! Sokak szerint: fusizni... Almási Márta Meghívók — zárszámadásokra Február a zárszámadások ideje. Jönnek a meghívók. Sajnos megint csak néhányra tudok eljutni. Pedig nagyon érdekelne: a politikai harcok kellős közepén, a támadások kereszttüzében miként összegzik az elmúlt évet a—rosszul, jól vagy kiválóan záró — termelőszövetkezetek? Mindig éreztem valami furcsa titokzatosságot az ilyen év eleji összejövetelekeh. Sokszor tapasztaltam, hogy ezen a fórumon (is) mást mondanak az emberek, mint amit göndolnak, de valami látens szövetség szívósan összetartotta a gazdaságok tagságát. Egymásért, valakik ellen!? Az utóbbi években azonban már érzékelhető volt, hogy gyengül az összetartás. Növekszik a távolság a munkások és a vezetők között. Egyre torzabbak a jövedelemarányok. Nem szül jót az ilyen LDe azok, akik a Pénzügyminisztériumban kiagyalták a restrikciós gazdaságirányítás módszereit, nem törődtek ezzel. Ok New Yorkra, Londonra, Tokióra és Bonnra tekingetnek. Nem vitatja senki, hogy a jól képzett, eredményesen munkálkodó szakembereknek — ráadásul akik vállalják a vidéki életformát, a gyakran tíz-tizenkét órás munkanapokat — a városi menedzserekhez kell viszonyítaniuk a bevételeiket, s nem a falusi napszámosokéhoz. De ajövedelemdifferenciáknak is van egy optimuma, a maiak esetenként már igazolhatatla- nok. Különösen, ha azt is nézzük, hogy a szövetkezetekben közös vagyoni alapokon szerveződik a gazdálkodás. A számok mögé nézve megállapítható, az agrárvezetés egy idő óta „túlnyeri magát", s így veszélyes helyzetbe kerül. Mert milyen közösség az, ahol a vezető (tag) és a munkabrigádtag éves jövedelme között egymillió forintnál is nagyobb lehet a különbség ? Paprikás kérdés ez, ha azt is tekintjük, hogy a téeszekben nagyon sok munkás havi keresetéből nem kell még ma sem adót vonni, olyan alacsony. Biztosan az idén is sok helyen süllyed a mérleg serpenyője a nyereségmilliók alatt. Sajnos, nein örülhetünk felhőtlenül é kétségtelen sikernek. A borítékok igenigen eltérő vastagsága megérteti velünk: jól kifundált, nehezen leleplezhető érdekszövetség van a restrikciós gazdasági politikát erőltető kormányszervek és az ambiciózus menedzserek között. Ha az irányítók képesek eredményesen termeltetni a hatalmas állami elvonások ellenére, s a központi dotációs források nélkül is — alacsonyra szabva-fogva a béreket, s nem javítva a gyakorta szánalmasan rossz munkakörülményeken —, busás, jutalmat” remélhetnek. A számtalan rafinált járulékos jövedelem közül most csak egyet említek: a társasági nyereségből való részesedéseket. Egyes vezetők a szövetkezetek által megtermelt milliókkal képviselik cégüket a különféle társaságoknál. Mint nagy részvényes, természetes, hogy e képviselő személy szer in t tagja lesz a pénzintézet vagy más vállalkozás vezető testületének, s részesedik a nyereségből személyesen is. A monetáris terület például jól fizet, s nemritkán megesik, hogy az egy bank által egy elnökségi tagnak fizetett részesedés többre rúg, mint egy tsz-fogatos éves keresete. S mindez —■ szeretném hangsúlyozni—Jogilag teljesen korrekt! Ez a fiskális-logikára szervezett szabályozás keménykezű kaszná- rókát teremtett a szövetkezetben is. Alapvető, összebékíthetetlen érdekellentéteket szült tag és tag, munka-, illetve tőkéstársak közé. Ez a nem kívánt, de mégis létező helyzet szembeállítja a jóbarátokat is. Felvilágosult, jól felkészült menedzsereket degradál a jól fizető maradandóság védelmezőivé. A parasztság többségét pedig belöki az agrárgondokat új földosztással elintézni kívánó — a jelenlegi helyzetből politikai tőkét kovácsoló — pártok karjaiba. Kezdődnek a zárszámadások. Szót kap az elnök és elmondja: kedves tagtársak, közös munkával sikerült megint, amit elhatároztunk ... Csak így tovább! — mondhatnám. De nem mondom! Ha valaki az elnökséggel és a vendégekkel nem vonul el a külön ebédre, hanem ott marad azokkal, akiknek csak főtt kolbászt meg egy üveg kőbányai világost juttatott a tsz-demokrácia, hamar meghallhatja a követelést: új földosztást! Hogy önállóan munkálkodhassunk őseink jussán. Ne kelljen eltartani azokat, akik bérmunkássá tettek bennünket saját földjeinken. Éppen ezért az idén inkább így gratulálok: tovább, de ne így! Farkas P. József KAMATEMELÉS Mennyi az annyi? Január 31-ei számunkban összeállítást közöltünk a vál- ' lalkozóknak nyújtható hitelekről. Ebben szerepelt az Országos Kereskedelmi és Hitelbank (OKHB) vállalkozói hiteleinek kamata, ami — akkor — 24 százalék volt, igazán kedvező (mármint a máshol felszámolt harminchoz képest). Meg is vádoltak bennünket, hogy túlságosan rózsaszínű képet festettünk; hol van az a 24 százalék?) Sajnos, elsöpörte az idő, pontosabban a betéti kamatok emelkedése. Az OKHB—hogy más bankokkal versenyben maradjon—emelte a letéti jegy kamatát, ami most 20 plusz § százalék. De mivel a letéti jegyekből származó bevétel illetve betét képezi a váltakozói hitelek forrását — világosítottak fel az OKHB kecskeméti bankszervezeténél —, kénytelenek voltak az utóbbiak „árát” is növelni. A hitel kamata 28 százalék lett, ehhez jön az 1 százalék kezelési költség. Ez pedig már igencsak a 30 százalék közelében jár. AZ OTP vállalkozói hitelkamatai is azért emelkedtek, mert követték a betéti kamatokat. Egyszerű képlet a bank úgy növelheti forrásait, ha minél több betétest csalogat magához, de ehhez vonzó kamatokat kell ajánlania. (A vonzás irányát manapság, sajnos, az infláció határozza meg.) Csakhogy: ha nő a betéti, többnyire emelkedik a hitelkamat is, mert a bank is nyereségre dolgozik. Az OKHB-nál hozzáfűzték: a felgyorsuló betéti verseny nem sok jóra vezet, mert még drágábbá teheti a hitelpénzt. De a bankokat hajtja a kényszer: további forrásokhoz szeretnének jutni, onnan és úgy, ahonnan és ahogy még — egy tőkeszegény gazdaságban — lehet. Ebben azért hasonlítanak a vállalkozókhoz. „Rózsaszínű” cikkünkben azt is megírtuk, hogy mindkét oldalról kevés a pénz. A bank ezért emeli a kamatokat, a vállalkozó megpróbál olcsóbb pénzhez jutni, s ha nem sikerül (ami nagyon valószínű) igyekszik terméke, gyártmánya, szolgáltatása árát emelni. Amit aztán végső soron a fogyasztó fizet meg. Már ameddig van neki miből. M. Á. Eletért életet kockáztatni Egy derék halasi: Tóth Sándor Mint azt lapunkban is hírül adtuk, 1989. november 28-án Kiskunhalason, a Szatmári Sándor u. 2. szám alatti családi ház kigyulladt. A tüzet egy őrizetlenül hagyott hároméves kisfiú okozta, aki — miután látta a veszélyt — kimenekült, az égő házban hagyva tíz hónapos kishúgát. A kislányt élete kockáztatásával Tóth Sándor kisiparos mentette meg, akit ezért Bács-Kiskun ‘Megye Tanácsa február 2-án életmentő emlékéremmel tüntetett ki. Halasi, kertvárosi családi házában kerestem fel a fiatalembert, hogy megismertessem olvasóinkkal. — Nagy változások vannak most körülöttem — mondja, miközben beljebb invitál. — Visszaadtam az ipart, most új vállalkozást kezdek. Ha sikerül, boltot nyitok. Rövid szabadkozás után belekezd a történetbe. — Egészen véletlenül csöppentem az eseményekbe. A KlOSZ- székházban intéztem valami ügyemet, amikor a postás beszaladt, hogy ég a szemközti ház. Azt hi-; szem, hárman voltunk ott, kiszaladtunk, hogy mit lehet tenni, mert a kisfiú elárulta, hogy a húga bentrekedt. Akkorra aztan már többen is tanakodtak ott, mondogatták, hogy be kell érte menni. 1— Maga viszont nem tanakodott, hanem elindult. Gondolt valamire? — Tulajdonképpen úgy tűnik, ilyenkor az ember ösztönösen cselekszik. Hogy mégis gondolkodtam közben, az mutatja például, hogy előbb a műanyag dzsekimet ledobtam, rám ne olvadjon. A külső ajtót kinyitva dőlt felém a füst, de abban a pillanatban csukódott is be mögöttem az ajtó. Akkor visszaléptem és Jeszedtem a helyéről. Tudom, valaki be akart nyitni a szobába, de elküldtem onnan, mert a filmekben is azt láttam, hogy ilyenkor kicsaphat a láng. Inkább berúgtam az ajtót. — Meglátta a kislányt?- Semmit nem láttam, még bútorokat sem, olyan sűrű* fekete füst ömlött ki. Csak tapogattam. Amikor elfogyott a levegőm, kiszaladtam, majd újból vissza.- Hányszor fordult? L Sokszor, legalábbis nekem úgy tűnt, s a végén már csak hason csúszva kotorásztam, hogy megtaláljam a kiságyat. Már olvadt, amikor kitapintottam. Akkor aztán felálltam, hogy kivegyem a kislányt. Meg is szívtam magam füsttel, mire az ájult kicsivel kiértem a levegőre1. — Ont is füstmérgezéssel szállították kórházba.- Nem volt az. veszélyes, mentővel is azért mentem, mert hirtelenjében nem találtam a kocsikulcsot. A tűzoltás után kezdtem érezni, hogy émelyeg a gyomrom, s nehezen veszem a levegőt. ■, j— Találkozott azóta a családdal?- Nem. Láttam őket egyszer az utcán, meg karácsonykor kaptam tőlük üdvözlőlapot. — Van családja? — Kiscsoportos a kisfiam, negyedikes a kislányom. — Hogyan lesz valaki életmeh- tő? Erre születni kell? —| Nem tudom, de előfordult már néhány eset az életemben, mikor megdöbbenve tapasztaltam, mennyire lebénulnak az emberek veszélyhelyzetben. — Ezek szerint nem először kényszerült ilyen döntésre? — Katona koromban például már jártam égő házban. Egy néni hívott bennünket segíteni, hogy a gázpalackját hozzuk ki a tűzből. . — Ott is csak maga mozdult? —; Hát igen, bár csak egy kishordó bort mentettem ki — mondja nevetve —, mert kiderült közben, hogy a palackot kölcsönadta valakinek a néni. De tudja, nem az az elképesztő, hogy a civilek elveszítik a fejüket ilyen helyzetben, hanem láttam én intézkedni mentőket, tűzoltókat, rendőröket például közúti balesetnél... — so- katmondóan elhallgatja a befejezést. — Yégül.is kérdés, hogy ön szerencsés alkatnak mondható-e, hiszen vonzzák a balesetek? — Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Hajós Terézia HAJNAL JÁNOS — GIOVANNI HAJNAL (1.) Kecskeméttől Rómáig Tizenhat éves koromban Révész Imre tanítványa voltam a kecskeméti művésztelepen. Utána több ízben tettem külföldi tanulmányutat Olaszországban, Ausztriában, Németországban és Svédországban. 1939 óta pedig a főiskola hallgatója vagyok" — írta 1942-ben a Balló-pályadíj kérelméhez Hajnal. Azért e rövid életrajzfoglalatot valamelyest ki kell egészíteni. Hajnal János 1913-ban született, a budapesti Képző- művészeti Főiskolát Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István tanítványaként végezte el. Debütáló bemutatkozásának (Budapest, Donáth kiállítási helyiség, 1945. X. 20.—XI. 3.) kiállítótársa Ferenczy Béni szobrászművész volt. Hajnal kinevezett tanár a Dési Huber Művészeti Kollégiumban, amikor a megfagyasztott művészeti életből, a fordulat évében, 1948 őszén végleg Itáliába távozott. Első ottani sikerei, kiállításai és egyházművészeti megrendelései után „Pittore Ungherese Hajnalból 1958-ban lett Giovanni Hajnal. Fontos megbízatásait, nemzetközi hírű egyházművészeti munkáit, táblaképeit és illusztrációit már évtizedek óta így szignálja a festőművész. Giovanni Hajnal Rómában, a Piazza Ungherese mögött lakik és máig nagy intenzitással dolgozik. 1989 szeptemberében elsősorban Hajnal Jánost faggattam: a pályakezdőt, a Révész-tanítványt, a magyar művészt kerestem benne. — Mint írta: 16 évesen, 1929-ben kezdett festészetet tanulni a'hecskeméti művésztelepen. Hogyan lett kamaszként Révész tanítványa, s mit tanított a Mester, Ön mit tanulhatott .meg tőle? — Kimentem a Műkertbe papírral, radírral felszerelve, de nem mertem bemenni; egy hétig csak cirkáltam az épület körül. Aztan Sajó István kollega meglátott, s megkérdezte: Mondja, magát nem Hajnalnak hívják? Be voltam iratkozva, valamit fizettem is. A Mester az ábécénél kezdte, noha én előzőleg már sok mindent csináltam. Például az anyámról egy portrét, ami sokaknak imponált. Egy kályhásmestertől vettem anyagot és csináltam szobrot. Ki is öntöttem. Még a művésztelep előtt ismertem meg Imre Gábort, s jártam hozzá. Egy pincében dolgozott akkor csinálta a gőzfürdő kapuját. 0 adott nekem tanácsokat a mintázáshoz, a statikához. Rendszeresebb, rendesebb munkára a művésztelepre jártam dolgozni. Fejeket, aktokat rajzoltain. Révész szinte naponta korrigált. Én akkor azért még alapfokon voltam; elementáris dolgokat tanított Révész. Tónusős rajzokat, fény-árnyékot, azt, hogy az orról a fényt hogyan kell „levenni”. Szuggerálta, hogy szürke engré papírt vegyünk, mert azon feketével plasztikusabb lett a tanulmány fej. Én már egyedül, egy vonallal próbáltam rajzolni. Révész — aki a tónusozást, a po- porcionálást szorgalmazta mindenekelőtt 1 —kissé meglepődve kérdezte: Honnan tudja maga ezt? Révész rendes volt, mert nekem adta a különálló szobrászműtermet, s ott laktam (később ezt lebombázták). Egyszer megkért, hogy mintázzak meg neki egy bárányt. Azt ő fölhasználta, rajzolta. Akkor már öreg volt, és lusta elmenni eredetit nézni... — Kikre emlékszik a kollegák közül, akikkel együtt dolgozott Kecskeméten? — Említettem Sajó Istvánt, aki akkor már idősebb ember volt. Később gyűjtő lett, népi kerámiákat gyűjtött. Héjjas János ott lakott a közös műterembérház- ban, rendes, humánus embernek ismertem, úri módon viselkedett. Nem úgy, mint Metykó Gyula és Benkő Antal. Szabó Vladimir is ott volt, meg Mátis Kálmán. Azután Kiss János, nagy cso- komyakkendővel, nagy lobogó fekete hajjal, lobogó szemmel, turcsi orral. Megjárta Párizst, elvett egy francia nőt, ő volt a nagy párizsi mester, egyébként nagy blönolo. Futurisztikus dolgokat csinált. Egyik nagy vásznának Trianon volt a címe. A szimbolikus Magyarország térdén tartotta az országot. Ezt ki is állították. Benedek Jenőre is emlékszem, Önarckép. 9 Mozdulatlanság. meg egy Vajda nevűre (talán kecskeméti), és még Kun Sándort ismertem ott, mint festőt. Elhurcolták a németek, nem is jött vissza. Aztán ismertem Sass Árpádot, őt meg a nyilasok vitték el. Nagyon szimpatikus volt a törpe Szigethy Pista. Festett egy Madonnát, amikor megláttuk, nevettünk. A Madonna pontosan olyan volt, mint ő: törpe. Szigethy dilettante volt. Vujovich Irmát, a malomtulajdonos lányát elvette Prohászka József, akit unalmas festőnek tartottam. Egyszer ezt mondta: „Mostan avval foglalkozom, hogy experimentumokat gyűjtök* mindezt csak momentán ...” — Milyen volt a művésztelep szelleme, voltak-e 1930 körül közqs törekvések a munkákban? — Az egész kecskeméti művésztelep széteső, kicsit „félre” volt, komolyabb szerkezet nélküli. Jó, hogy modell mindig akadt, közülük a leghíresebb: Áida. Melomániás, operabolond volt, mindig az Aidát énekelte, gikszerekkel persze. A művésztelepen sokat dolgoztam. Rajzoltam, szobrokat alkottam. Aztán két német fiúval — akiket én vittem Kecskemétre s ismertettem meg Révésszel őket — hármasban rendeztünk egy kiállítást, amiről Szunyoghy Farkas kedvező kritikát írt a Kecskeméti Lapokban, nagy sikerünk volt, sok alkotásunk elkelt. Iszonyatosan nekibátorodtunk, elindultunk Olaszország°a ■ • • Sümegi György ■ (Folytatjuk) , i H í I
