Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
1990. február 17. • PETŐFI NÉPE • 5 FILMSZEMLE, 1990 Helyet követelő fiatalok • Egy jellemző kép a filmszemléről (Zsombolyai János: A halálraítélt című játékfilmjéből) • Grünwalsky Ferenc produkciója Kínos fáziskésésben A hazai filmszemlék történetében idén fordult elő először, hogy nem a produkciók, hanem a „prózai” események: a szakma rebelliói, botrányai voltak a főszereplők, s tartották izgalomban a filmgyártás és -forgalmazás szakembereit. A klasszikusan ünnepi hangulat nem tartott sokáig: már az első este, a nyitó előadást megelőző percekben megtört. Jancsó Miklós filmrendező még be sem fejezhette lakonikusan tömör megnyitóbeszédét, amikor egy — a nézőtér távolából legalábbis ismeretlen — fiatalember ugrott a mikrofonhoz, és a filmkészítők legfiatalabb generációjának nevében elhadarta ugyancsak rövid mondandóját. A tradíciókhoz illően ünnepi díszbe öltözött, a meglepő intermezzótól kissé meghökkent közönségnek elmondta: úgy érzik, a filmszakma jelenlegi vezetése teljes mértékben kihagyja őket a közelmúltban felgyorsult filmszakmai átalakulások folyamatából, melyben a személyes érdekektől vezérelt egyezségek ismét zárt ajtók mögött köttetnek. Részleteket a hétfő délutáni sajtótájékoztatóra ígért. Abban már a levetített alkotások minőségének is szerepe volt, hogy a következő két nap versenyfilmjeire kevésbé voltak kíváncsiak a nézők, mint a beígért hétfői programra. Napközben többnyire üresen kongó nézőtér előtt folyt a vetítés, csak az esti főprogramokra szaporodtak meg a nem is föltétlenül a szakma képviseletében megjelent érdeklődők. A hétfői nap már kifejezetten lázas izgalomban telt. A büfé előterében és a folyosókon szinte mindenki a délutáni eseményre készült. Jó előre tudható volt, hogy az erre a célra kijelölt Chanson-terem kicsinek bizonyul majd. A közelítően kétórás, nagyon szenvedélyes hangú sajtótájékoztatón a fiatal filmrendezők képviselői elmondták, hogy a filmfőigazgatóság, a szakma irányítói nem alkalmasak a lényegében a hetvenes évek eleje óta válságban levő gyártási és forgalmazási rendszer irányítására, átalakítására. Szövetkezésük célja, hogy az egyetemes magyar filmkultúra fennmaradása érdekében minden lehetséges módon megakadályozzák a nyilvánosság kizárásával folytatott személyi és gazdasági hatalomátmentést, s jelen lehessenek egy radikálisan új, a fiatalok számára is esélyeket biztosító, demokratikus támogatási, filmgyártási és -forgalmazási rendszer kialakításában. Elhangzott követeléseik között az is, hogy a filmfőigazgatóság jogutód nélkül szűnjön meg, a kormány pedig állítson fel egy olyan független szakértői bizottságot, amely fölülvizsgálja a mostanáig érvényes finanszírozási szisztémát. Fontosnak tartják, hogy a magyar film támogatására fordítandó összegek odaítéléséről ugyancsak egy, parlamentnek felelős, a nyilvánosság kontrollját is vállaló szakmai testület döntsön. A rendhagyóan forró hangulatú sajtótájékoztatót kedden délelőtt egy ijesztően, reménytelenül csendes — szakmai tanácskozásként meghirdetett — rendezvény követte. Az égető gyakorlati gondok — nem mindig tökéletesen artikuláltra sikerült — „kibeszélé- se” után kínosan elméletinek vagy épp fölösleges szó- fecsérlésnek minősültek a hozzászólások. Más körülmények között bizonyosan nagyobb érdeklődést keltett — s érdemelt — volna Balassa Péter író, esztéta vitaindító előadása a képírástudók felelősségéről, melyben kijelentette, hogy mára végérvényesen megtörtént a — teljes mértékben manipulálható — mozgókép hatalomátvétele a valóság felett. Talán ennyiből is kiderül, hogy a szemle történetében első alkalommal voltak ilyen mértékben az „egyéb” rendezvényeken: a vitákon, a félig szakmai, félig magánbeszélgetéseken — indulataikkal, identitászavaraikkal együtt —jelen a napi politika, a közélet problémái. Sajnos, ugyanezek először maradtak ennyire kívül a filmeken. Ami már csak azért sem volt 0 Schiffer Pál: Engesztelő természetes, mert a vásznon — sosem látott mértékben — dokumentumfilmek peregtek. Annak a műfajnak a képviselői, amely tabu témák feldolgozásával több éve (dobozban több évtizede) a hazai köz- és történetírás előtt járt. (Még a tavalyi filmszemlére is olyan átütő erejű alkotást produkálva, mint Gyar- mathy Lívia és Böszörményi Géza Recskje.) A játékfilmeknél kétszer több — mintegy harminc ■— idei dokumentumfilm azonban az immár szabad sajtóhoz és tényirodalom-áradathoz képest kínos fáziskésésben tárgyalt olyan történelmi sérelmeket, amelyekkel más szereposztásban és sokkal megszerkesztettebben — az elmúlt esztendő második felétől számtalan formában és médián keresztül szembesülhettünk. A szenvedésről, kiszolgáltatottságról, a legkülönfélébb halálvariációkról tudósító vallomásfolyam — nem utolsósorban megformálatlansága miatt egyetlen, elviselhetelen töménységű homogén masszaként hatott. Nem csoda, ha a „beszélő fejek” nem sokkot, katarzist, hanem türelmetlenséget keltettek a nézőben, hisz helyük ebben a formában (formátlan- ságban) már nem is az egyre inkább valódi filmekre vágyó nagyközönség mozijában vagy televíziójában, hanem a jövő történészeinek archívumában volna. Jellemző, hogy csak elvétve (a harmincból összesen öten) foglalkoztak napjaink lebecsülendőnek egyáltalán nem nevezhető ügyeivel-bajaival. A seregszemle legnagyobb érdeklődéssel várt filmjeit ezek a kivételek alkották. Ilyen volt például Káldor Elemér Ez a harc lesz a végső című, az újraszerveződő MSZMP-t főszereplővé választó másfél órás, színes dokumentum- munkája. Ám igen kitartónak és különlegesen jól in- formáltnak kellett lenni ahhoz, hogy az egyszerű néző elcsíphesse, vetítési időpontját ugyanis több alkalommal (és okból) áthelyezték. A rendezvénysorozat kapcsán sokan a magyar filmművészet haláláról is beszéltek ezekben a napokban, melyből talán annyi igaz, hogy a kis költségvetésű — forgalmazóra sok esetben már ma is hiába váró — dokumentumfilm ebben a formában lehetőségei végére ért. A játékfilm (és az önmagát megújító dokumentumfilm) azonban remélhetően túléli a most már valóban elkerülhetetlen szakmai átszervezéseket, az új filmtörvényt, és kap rá esélyt, hogy jelen lehessen a hazai mozikban. Karolyi Júlia KATONA JUDIT: Az igazság Istennőjéhez Ima Tőkés Lászlóért Heródes él és borzong a világ, mert házfalakra jelet festenek. Kínnal vergődő Mária-anyák rejtsetek el minden gyermeket! Adassák meg az élet és a jog s mi jogtalan, az mind vétessen el! A halott fiú bennem mind halott s mind ott függ ácsolt kereszteken. Adassák meg a békesség, remény, vétessen el a bánat és a könny, s tündököljön fiaink fején tövis helyett koronás öröm. E1 seményekkel, koncertekkel teli esztendő all Lehot- -t-'ka Gábor Liszt-díjas érdemes művész mögött. Pályája kezdete óta nem volt tán egy esztendő alatt ennyi szereplésben része. 1963 óta az Országos Filharmónia szólistája. A filharmóniai koncertek mellett egy sereg más meghívást is kapott, sok egyházi jellegűt, s ezeken kívül egy-egy város is felkérte orgonahangversenyre. Orgonákról, zeneszerzésről Lehotka Gáborral — Hogyan értékeli ezt a maratoni koncertsorozatot? . — Örömmel töltött el. Nem teszek különbséget kis és nagy koncertek között. A közönség mindenütt érdeklődve, szeretettel várt, és azokon a kisebb, olykor javításért jajduló orgonákon épp úgy kell játszani, mintha a legjobbak lennének. Azoknak, akik eljönnek, hogy orgonamuzsikát hallgassanak, örömet kell szerezni, művészi élményt adni. — Régebben harcosabban állt ki az orgonákért. — Valóban: tizenöt-húsz évvel ezelőtt nagyobb intenzitással fogtam a pártjukat. Már nem bocsátkozom harcba, inkább példákra hivatkozom, hol és hogyan igyekeznek több gondot fordítani egy-egy tisztességben megöregedett, de inkább javításra, felújításra, mint kicserélésre szoruló hangszerre. Azt hiszem, pályám során már épp elegendő orgonát „letettem az asztalra” ahhoz, hogy el merjem mondani, milyenre gondolnék, melyik szintet kedvelem, vagy adott helyen a lehetőségek ismeretében milyen hangszerrel tudjuk az orgonaihűvészetet még gazdagabban kibontakoztatni. Természetesen az anyagi lehetőségekről sem lehet megfeledkezni. — Ha nem tévedek, az ön számára a múlt esztendő egyik legfontosabb eseménye a szekszárdi új orgona átadása volL Építésében szakértőként dolgozott, és koncerten is Ön mutatta be. — Igen. A szekszárdi az egyik legszebb, legcsodálatosabb hangú új hazai orgonánk, a drezdai Jehmlich cég készítette el. — Tudomásunk szerint ön számon tartja az új hangszereket Hányadik Jehmlich-orgona volt ez? — Jehmlichék Silbermann-hagyo- mányokra épültek. Elismert neves cég, és árfolyamaikat mi is meg tudjuk fizetni, ez vezetett hozzájuk orgonamegrendelőként. Itthon az államosítás elsilá- nyította a hangszerépítö cégeket. Tény, hogy kevés orgona épült az utóbbi negyven esztendőben Magyarországon. A Jehmlich cég először a váci zeneiskola orgonáját készítette el. Ezt követte Budapesten, a Batthyány téri Szent Anna-templom orgonája, ehhez nem fűzött feladat. Jehmlich-orgona áll Szombathelyen, a Bartók Teremben, ez Petró János karnagy úr érdeme, ő járt utána, ő ösztönözte az elkészíttetését. Nagyon hálás vagyok neki, hogy felkért a hangszer szakértésére. Nagy örömmel játszom a szombathelyi orgonán, akárhányszor csak meghívnak koncertezni. Kecskeméten 1982-ben a Kodály-intézetben adtunk át egy Jehmlich-orgonát. Itt épül még -egy gyakorló hangszer is, amely lehetővé teszi, hogy orgona tanszakot indíthassanak. Tervek szerint a nyírbátori műemlék templom orgonáját 1993-ban készíti el a cég. — Koncertjeivel a művész másoknak szerez örömet. Saját magára gondolt-e? — Ha a kérdést jól értem, akkor most a zeneszerzésről faggatózna. A válaszom: igen. Ezt az élmény a Jáki mise hozta, amelyet Vendrő György jáki apát úr kérésére komponáltam, megleptem vele. Dallamai először a György-napi búcsún hangzottak fel. Nemcsak az esztendő, hanem szerintem pályám egyik központi eseménye is volt ez, hiszen a kompozícióval zeneszerzővé váltam, ezt erősítette meg a sokféle sajtóvisszhang. — Tehát hogyan tovább? — A dicsérő és bíráló kritikák hatására azonnal folytattam a Jáki misét. Megírtam négyszólamú vegyes kari verzióban, hangversenyen bemutatha- tóan. Ez hangzásában fennköltebb, tételeiben kiteljesedett. Ezek után, mirfe- egy belső visszhangra az ősz végén Latin mise komponálásához fogtam. Úgy zenésítettem meg a latin szöveget, hogy ne csak koncerten bemutatható művé váljék, hanem valóságos misén is előadható legyen. Karácsony előtt egy egri hangversenyem alkalmával Kádár Zsolt református lelkész — az ő templomában koncerteztem — gyönyörű verset adott a kezembe. Siklós József református lelkész költő gondolatait, az Örömhírt. Rendkívül kifejező volt a vers a romániai eseményekre: az örömhír a halálból életet fakaszt, letörli a szenvedők könnyeit karácsony éjjelén. A vershez négyszólamú koráit komponáltam, s utána egy motetta is lett belőle. — Tervei? — Pihenésképpen motettákat komponálok, tervezek egy Requiemet, orgonára és négyszólamú vegyes karra. Készülök a koncertekre és természetesen tanítok. Tehetséges fiatalokat készítek fel a művészi pályára. Jó érzés tudni, tapasztalni a haladásukat. E. K. ágyon korán volt. A vöröslő nap még csak kaparászta az éjszaka beúszott mogorva felhők szélét, de a harmat már megeste a füveket. Vászon surranója teljesen átázott, nyűtt melegítőnadrágja bokáig csatakos lett. Úgy látszott, hogy nem vesz róla tudomást. vagy túlságosan is megszokta már. Könyökben behajlitott karral, gépiesen mozgott, gyér haja átnedvesedett a halántékán, a füle mögött verejték- cseppek gurultak a nyakába, de nem törölte le. Lassuló futásában már nem volt semmi meggyőződés, csak a megszokás automatizmusa vitte előre. A városszéli betonóriások most kezdtek kimosakodni a temetői szürkeségből, a szerencsésebbek már visszahunyo- ritottak sok-sok szemükkel a rézszínű napra. „Igen, nemcsak a könyveknek, a házaknak is megvan a maguk sorsa” — gondolta. „Isten áldja meg a házat, és benne minden lakóját" — hallotta a messzi időből, de a hangnak nem volt hangja. Egyszerre nagyon fáradt lett. A betonszagú kis lakásban leszórta magáról a csatakos göncöket. A zuhany alá bújt, a simogató meleg áradást fokozatosan állította hűvösre, és ettől visszatért a valóságba. A rendetlen szoba, tele szétszórt folyóiratokkal, újságokkal, sarokba hajított könyvekkel —jó ideje tudta már, hogy mindez öncsaló kulissza sohasem élt életéhez —, az asztalon hagyott fantáziátlan ételmaradékok, a valóság bizonylatai, tanúságtevő montázs- zsá merevedtek. Lassan öltözni kezdett. Semmi öröme nem telt benne már régóta. „A világot szivedből megutáljad, és úgy menj ki belőle, meztelen." A zsenge gyermekkorában olvasott vers sora úgy vetődött tudata fekszínére, mint a víz alól fényes ívben felröppenő halacska. A busz csaknem üres volt. Kihagyó szuflával tüsszögött a néptelen utcákon, a közlekedési lámpák még sárgán villogtak. A szombati korai piacra igyekvő háziasszonyok körbeülték egymást, üres bevásárlószatyraikat szorosan térdük közé szorították. Már a nappali portás nézett rá álmosan az ablak mögül. Mutatóujjával a homloka felé bökött köszönésül. Megszokta már, de nem értette, mi a fenét lehet csinálni egy üres szerkesztőségben. A lift az egész heti büdösséget magában tömörítve vonszolta magát a „magasabb régiókba. A szobája — egyedül az övé, mert másnak nem kellett — közönyösen fújta arcába papirszagú lehelletét. Az elhamarkodott íróasztal közepén öreg, meztelen írógép szégyenkeVÁRHEL YI JÓZSEF: Kóboráram zeit. Csak a telefonnak volt emberi arca. Papírt fűzött a gépbe, hátradőlt, cigarettáért kaparászott a zsebében. Még nem tudta, mit fog írni, csak azt érezte, valami hatalmas kiáltás kívánkozik ki belőle. Nézte az üres papírt. Nyolcéves volt, amikor öles termetű apja fekete bányászegyenruhájában a vállára vette, s úgy menetelték végig a május elsejei felvonulást a főváros egymásba torkolló, széles útjain. Megrémítették a hömpölygő emberáradat féktelen örömkitörései, semmit sem értett. Egyszeresük megérezte, hogy mindent, ami történik, itt is, másutt is, apa egész testében érzi, sugározza, akarja, vissza- rezgi. És apának könnyes volt a szeme, amikor egyszer azt mondta: most már a bányász is ember, fiam. Apa ötvenhat után nem ment vissza a pártba. Nem volt visszahívható. Közelebb húzta magához az írógépet. „Nem volt visszahívható”. Leütött egy nagy N betűt. Csak úgy. Kis középiskolás volt, amikor egy Balaton környéki osztálykiránduláson virtusból nekivágott, hogy feljusson a legmeredekebb hegy tetejére.. Egy rohammal akarta meghódítani a csúcsot, de még a hegy derekáig sem ért, érezte: nincs több ereje, a csúcs számára elérhetetlen. Lerogyott, verejtékben fürdő arcát az éles, kemény kövekre fektette. A szoba egyre világosabb lett. „El kellene oltani a villanyt." De csak ült.a széken, s a telefonra bámult. „Negyvenkilenc éves vagyok, és senkim sincs, csak ez á telefon". Arra gondolt, hogy általa, rajta keresztül áramlott testébe, leikébe a közel és a távol. „Negyvenkilenc éves vagyok, és nincs, akinek telefonáljak." Apjával haláláig bizalmas viszonyban volt, de politikáról, a pártról soha nem beszéltek. Amikor öt első munkahelyén a párttitkár szelíden betuszkolta a pártba, sokáig elgondolkodott, elmondja-e apának, amíg rájött, hogy ez úgy becsületes. Apa csak bólintott, a szemén látszott, hogy kérdezni is szeretne, de nem kérdezett semmit. A telefon halkan, bizonytalanul cir- regni kezdett. Kóboráram — mondta egyszer neki valaki, de ő sokkal szebb magyarázatot talált magának. „A telefonnak lelke van, megérzi, kit nem hív senki, annak cseng egy ici-picit." Ezt egyszer elmondta egy értelmes arcú kisfiúnak, akit Fejszés Bálintnak hívtak. Egy láthatási napon felhozta ide. maga sem tudja, miért. Akkor is csend volt, hosszan hallgattak, és az értelmes arcú kisfiú egyszercsak beszédes lett. „Apa, biztosan emlékszel, tavaly, amikor csúszva-mászva kapaszkodtunk fel arra a meredek, magas hegyre, és amikor én már nem bírtam, a hátadra vettél, és akkor te azt mondtad, nem téged viszlek a hátamon, hanem azt a hajdani, kudarcot vallott kisfiút, aki én voltam. Miért mondtad?" Az írógép főié hajolt, és hosszan, kínlódva dolgozott. Túl a rosszul záródó ablakon már régóta élt a város. Minden felverödő kis zaj ismerős volt, beletartozott az írógép dadogásába, éppen úgy, mint máskor, már nem is a fülével hallotta, hanem az ujjaival. Könnyű, szemerkélő esöcske indult, de éppenhogy megfényesítette a háztetőket, s a háztetőket, s a tolakodó napfényben szemtelenül vigyorogni kezdtek a foltozott tetők piros cserépszemei. Holtfáradt volt, amikor kihúzta a gépből az utolsó ivet. Maga elé tette, sokáig nézte, mire rendeződtek a szemében a szétugráló betűk. „Szép szerelmeim, nagy hiteim úgy foszlottak le rólam, mint ahogy a díszhal levedli a bőrét. De az mindig új ragyogásba öltözik, rajtam meg csak fakó sebhelyek maradtak. A csúcs előtt mindig összerogytam, ahogy most összerogyott velem az or- • szag. Ki vesz bennünk a hátára?" Az ablakhoz ballagott, kinyitotta, és mélyen kihajolt. Odalenn emberek jöt- tek-mentek, egy fiatalokból álló csoport valami szöveget gajdolva trappolt az úttest közepén, autók kerülgették őket, a türelmetlenek dudáltak is. „Csendes forradalom — mormolta —, egy rohammal a csúcsra?" Becsukta az ablakot. Visszament az íróasztalhoz. A szanaszét heverő papírlapokat elgondolkozva egymásra simította, amikor a telefon élesen, parancsolóan felberregett. „Egy fiatalember van itt a portán. Sose láttam. Nagy, koronás címer van a dzsekijén, és azt mondja, ön az apja." Körbefordult vele a világ. Amikor kilépett a folyosóra, még hallotta, hogy aprókat cirpel a telefon.
