Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

1989. november 4. 9 PETŐFI NÉPE • 5 AZ ÁLLAMI KECSKEMÉTI SZÍNHÁZ HARMADIK MÁGNÁS MISKÁJA Csak kasszasiker? A film révén vált a nemzeti tudat részévé a Mágnás Miska. Történetét legfeljebb a fiataloknak kellene elmesélni. Falun és váro­son egyaránt tudják, hogy miként sült fel Pixi és Mixi gróf, Miska lovász hogyan pirított rá a korlátolt Korláthy grófra, a lopós grófnő miként segítette boldog frigyhez a fiatalokat. Nyilván nem erre a filmre gondolt Neme'skürty István, amikor Keleti Márton (Mészáros Ági, Gábor Miklós, Sárdy János, Németh Marika, Latabár Kálmán) rendezői telitalálatát, minden idők legnagyobb magyar filmsikerét mozitörténetének Leszámolás a múlttal fejezetében ismertette. Az úgynevezett átlagnézők aligha tudatosították ma­gukban, hogfy no most azután megkap­ták a magukét ezek a levitézlett urak, most adtunk egy jó nagyot az osztályel­lenségnek. A józan értelem hegedülte el, amúgy Ludas Matyi módjára az öntelt kiváltságosok nótáját. Egy, akkor még jókedvű ország mosolygott, nevetett önfeledten a modern népmese komikus figuráin, humoros fordulatain. Kilenc hónappal a Csárdáskirálynő premierje előtt, 1916. február 12-én mutatták be a Bakonyi Károly szöveg­könyvére, Gábor Andor verseivel' ké­szült új Szirmai-operettet, de a színpa­don meg sem közelítette Kálmán Imre operettjének a sikerét. Főként külföl­dön játsszák jóval kevesebbszer, mint a nemzetközi szórakoztatóipar siker­darabját, a látványosabb, csillogóbb, sztorisabb primadonna-történetet. Ér­dekes, hogy mind a két operettben va­lamelyest túljár urai eszén a nép fő kép­viselője, Miska. Lendvay Ferenc, az államosított kecskeméti színház harmadik Mágnás Miska-felújításának rendezője kedves, igazságérzetünket kielégítő, nevetőiz­mainkat foglalkoztató történetet, slá- geres zenéjű operettet látott a népszerű zenés játékban. Nem többet és nem kevesebbet. Bízott, talán túlságosan is, az ezerszer elsütött, ezerszer bevált po­énekben, a népszerű dallamokban. Kellemes előadással igyekezett be­hozni mind nagyobb számban a néző­ket. Szándékát teljesültnek látszik iga- zolrfi"a2^3 téfij^hífgy már a november közepi jegyekből is megvásároltak több ezrete k- • Semmit sem kockáztatott, de biztos kézzel irányította az operettvilág szo­kott . fordulatait, jól élt a hatáskeltés szokványos eszközeivel. Az eredetileg is sivárabb, erőltetettebb harmadik fel­vonás kivételével jól összefogta a szét­futó szálakat, véleményem szerint nagyjából egységes stílusban kormá­nyozta a színpadi történéseket. Sajnos az Eleméry Tasziló megjelenését köve­tő jelenetek egyike-másika a bohózat felé csúszott, a rendező is engedett az olcsó hatáskeltés csábításának. Néhány jó színészi teljesítménynek is köszönhető a Mágnás Miska kedvező közönségfogadtatása. Gulyás Zoltán a nagy meglepetés! Kisebb szerepekben eddig is éreztette, sajátos humorú, egyéni hangú színész, de most Korlá­thy grófként végleg befutott, legalábbis a kecskeméti közönség előtt. Beváltot­ta a műsorfüzetben olvasható ígéretét: pontosan illeszkedett a darab világá­hoz, mégis -A a műfaj határai között ;— más tudott lenni sablonos operettfi­guránál. Tetszetős, üde jelenségnek bizonyult a premieren Seres Ildikó Rollaként. Kellemesen énekelt, élt a színpadon. Sirkó László lelkesen tért vissza igazi világába. (Aligha sorolhatja jó emlékei közé az elmúlt évadot. Egyéniségétől eltérő szerepekben kellett volna építeni színészi karrierjét.) Jó ízléssel (vagy rendezői útmutatással?) módosította a szövegkönyvet, „legpiszkosabb lovász­fiú” helyett szemrevaló, jókötésű, (ki­csit?) népszínműves „Vas megyei gye- rök”-ként hadakozott a maga módján Marcsája szerelméért. Szemernyi túlzá­soktól eltekintve igazi győzelmes népű­ként sistergett, villogott három felvo­náson keresztül. Jó színpadi társra lelt Csombor Teréz — hogyan is szokták mondani? — vérbő Marcsájában. Nagymamaként Réti Erika azt látszik érzékeltetni, hogy a kedvelt színésznő számára nem jelent megoldhatatlan fel­adatot a szerepkörváltás. Az operett­nek, a rendezői fölfogásnak, a többiek erőfeljesebbb szerepformálásának tu­lajdonítható, hogy kissé halványabb­nak éreztük Baracs mérnökként Tur- pinszky Bélát, Pixi és Mixi grófként Pál Attilát és Latabár Kálmánt? Hiba nél­kül énekeltek, mókáztak, de talán ők különböztek a legkevésbé a szerepük­ről kialakult sablonoktól. Stefánia Jablonkay Mária volt, titkár Krizsik Alfonz, főkomornyik Juhász Tibor volt. Csiszár Nándor (Tasziló) most is a tőle szokott harsánysággal örvendez­tette híveit, bosszantotta az olcsó ko- médiázástól viszolygókat. A rendezői felfogással, szándékkal teljesen azonosulva tervezett jól be­játszható játékteret Gyarmathy Agnes. (Talán a Korláthy-kúria látványa volt szegényesebb a vártnál.) Szép jelmezei is hozzájárultak a közönségsikerhez. A kecskeméti operettjátszás föllendíté­sét személyes szívügyének tekintő Kéz- di Zoltán Pál ezúttal is biztos kézzel irányította a stílusosan, színvonalasan muzsikáló zenekart. 9 A nagymama (Réti Erika) és Rolla (Seres Ildikó). • Marcsa ’ (Csombor Teréz) és Miska lovász (Sirkó László). 9 A grófi házaspár (Jablonkay Má­ria, Gulyás Zoltán,) a „másik” Rolla (Szegedi Dóra) és Tasziló gróf (Csiszár Nándor). (Ilovszky Béla felvételei) CS. SZABÓ LÁSZLÓ: írók a forradalomban (részlet) A magyar írók a történelem nyílt színpadára vitték azt a harcot, amely régóta folyik titkon s elkeseredve a szovjet tömb pártszékházaiban. Nyílt színre vitték az egyén kétségbeesett önvédelmi harcát a megromlott forradalmi rendszerek és zsar­noksággá fajult népuralom ellen. ( ... ) A harc jól-rosszul leplezve évekre nyúlik vissza s okai 1956 márciusától kezdve utolsóig kipattantak az egyre dühösebb önvallomásokból. Robbanó indulatok kilőtt patronjai százával hevertek az Irodalmi Újság, Művelt Nép és Magyar Nemzet hasábjain. S a vallomások veleje mindig az volt, hogy az írók megelégelték az erősek oldalán állni a gyengékkel szemben. Elpártoltak a farkasoktól a bárányokhoz, visszapártoltak a holtakhoz: a-szocialista néptestvériség első apostolaihoz. ( .-A) Más kérdés, hogy ők vezérkedtek-e magában a viharban? Már említettem, hogy Keleten az író a múlt század dereka óta életre-halálra el van kötelezve a társadalmi forradalmaknak. Magyarországon pedig egyenesen az a — mondjuk meg őszintén -~7r eltorzult állapot adódott elő, hogy az irodalom vigasztalt és kompenzált a hiányzó nemzeti jólétért, az irodalom volt a lekötözött és zsibbadt magyarság ama része, ahová a vér, szabad keringés helyett, összegyűlt és örökös gyulladást okozott. A magyar parasztnak nem volt népautója, nem ment ki földjére kis Forddal, a magyar bányász nem utazott saját zsebéből az osztrák havasokba, de volt József Attilája. S az írószövetségnek, ha igaz, volt vagy nyolcszáz tagja. A diákok és munkások, a tisztességes párttagok s az üldözöttek mind az írókat nyomták előre, tőlük várták a csodálatos megváltó Igét. De a nekibőszült nép október 23-án akkor is visszalőtt volna az orgyilkos ávósokra, ha egyetlen szál író sincs Magyarországon. Az igazság az, hogy 1848-ban az írók csakugyan harcra buzdítottak, 1956-ban viszont csillapítottak, szinte tíz ujjúkkal próbálták befogni a vérző sebeket. Hónapo­kon át szabadulni akartak szégyenük bilincseiből, de a nép később szétverte a világnézeti bilincseket is, le akartak számolni a pártban a sztálinizmus kísérteiével, de a nép a kommunizmus Sztálingrádjává tette Budapest utcáit. Ok a párt kipucolt kemencéjében akartak friss lelki kenyeret sütni, de a nép ösztönösen tudta, hogy abból a kemencéből sohasem kerül ki tiszta és ehető kenyér. Ezért csapott túl a harc az írókon. Szerepük csak a vérfürdő után kezdődött el újra s tartott közel két hónapon át az újjászervezett terrorrendszerig. Abban a rövid időközben se uszítot­tak; csak helytálltak azért, amit a magyar nemzet kívánt. Hiszen az írószövetség december 28-ai Hitvallása — a független szövetség hattyúdala — becsületes, bátor, szókimondó és mélyen magyar írás, de egyetlen puska se sülne el tőle. Azóta több író hajszába került, különösen a hétpróbás régi kommunisták. Egykori szövetségeseik sújtanak rájuk, olyan tettekkel vádolva, amiket sose követtek el vagy amelyekért szabad országban nem jár büntetés. Tulajdonképpen a rémuralom nem is a fegyveres forradalomért keres bosszút rajtuk, csak mondja, hogy azért, hanem a korábbi leleplezésekért, bűntudatukért és tanúskodásukért az igazság mellett, szóval azért, hogy nagyon megemberelték magukat, mint írók s magyarok. Felocsú­dó lelkiismeretük, kiengesztelő tetteik, gyászos múltjuk megtagadása miatt szenved­nek. Ez ruházza fel, akaratukon kívül, keresztény értelemmel tragikus sorsukat. A jóért szenvedni annyi, mint az emberi ítélet fölé emelkedni az igazak Szemében. (1957. július) Az együttes lehetőségeivel számoló koreográfiát állított össze és tanított be Somoss Zsuzsa. Szcenikusként Vujo- vich György volt a rendező segítségére. (Szegedi Dóráról, a másik Rolláról, Sivók Irénről, a másik Marcsáról és Harányi Márton karmesterről más al­kalommal írunk.) A Mágnás Miska minden bizonnyal jótékonyan hat a színház bevételi rova­tára, aligha változtatja azonban a kecs­keméti színházról szakmai körökben kialakult képet. A világért se szeretnék úgy járni, mint az egyszeri pap, aki mindig a je­lenlévőket korholta a távolmaradók miatt. A tartalmi és formai korszerű­ség, időszerűség nyilván nem elsősor­ban az operettektől várható — bár más társulatoktól láthattunk izgalmasan mai régi operetteket is. Heltai Nándor ANTALFY ISTVÁN: Halottak estéjén Gyertyavilágok az esti sötétben, sírok ölén, a keresztek alatt: kis pici lángok a nagy temetőben. Összelobognak a kis sugarak. Könnyük a száraz avarra le csöppen. Égre vetítődik a kereszt. Lombtalan ágakon ül meg a vak csend, szél üt a fák közt halk, pici neszt. Rezzen a csöpp, kicsi láng. Öreg ősz fej friss koszorú levelére borul. Könnye lecsöppen a gyertyaviaszra, s karja a fát öleli konokul. 1942 MŰTEREM-LÁTOGATÁS: CSÁKY LAJOSNÁL „A grafikus öngyilkos lett bennem ...” A művészi kifejezés eszköztára végtelen. A barlangrajzok mesterei­től a hasonló gesztussal, indulattal munkálkodó mai grafitto-„szerző- kig" számtalan módszert kísérletezett ki a tartós jeleket hátrahagyni kívánó, közléskényszertől űzött ember. Vajon vannak-e titkai az alkotói technikák megválasztásának, váltásának? Ki miért dönt ép­pen a ceruza, az ecset vagy a kréta mellett? A többi között erről beszélgettünk legutóbbi műterem-látogatá­sunkkor Csáky Lajossal, akit évtizede grafikusként ismert meg a megye művészetbarát közönsége. S aki egy idő óta már kizárólag festményekkel jelentkezik a publikum előtt. — ön egy idő óta elkötelezte magát e piktorával. Sokakat meglepett a váltás. Tulajdonképpen most grafikus- vagy festőművésznek vallja magát? — Nem kívánom megkerülni a kérdésben rejlő reális problémát. Mégis azt kell mondanom: a felvetés, szerintem, félrevezető. Hogy ki minek mondja, vallja magát, tulajdonképpen lényegtelen. Egyszerűen nem figyelek rá! Mégis, mivel ezt így vetette föl, megpróbálom megfo­galmazni a választ. Talán igazából „civil művésznek”, iskoláktól, csoportosulásoktól, irányzatoktól távol maradó alkotónak tartom magam, aki egy ideje letette a grafitot, a szenet; festeni kezdett. Kerestem, s találtam is magamnak egy új utat, a valóságértelmezés egy más módját. Úgy gondolom, nincs ebben semmi különös. Dolgo­zom ... — Nos, el is tudnám fogadni ezt, hisz egy autentikus művész nem lehet rabja semminek; a módszernek, a technikának sem. Csakhogy az Ön grafikáira még ma is emlékezem. Vívódásokban született, mélysé­geket rejtő, tág értelmezési lehetőségeket kínáló, igazi intellektuális alkotások voltak. Festményei viszont semmit sem idéznek föl az egyko­ri vizuális-szellemi izgalomból, élményből. Úgy gondolom tehát, itt azért másról is van szó... Amikor eszmélni kezdtem, igyekeztem a mélyére látni az ember örök, nagy problémáinak. A grafika nagyon sokat segített nekem ebben. Sikerült valamiképpen eligazodnom, tájékozódnom. Tizenöt évig voltam képes ceruzával gondolkodni. Küzdelmes, szép időszak volt, s az utolsó 6-7 év keservekben és vívódásokban született eredmé­nyeit már a publikum is láthatta. Sok elismerést és biztatást kaptam, de nem voltam igazából „ünnepelt^’ művész. .— Igen érdekelne; hogyan roppant meg ez a szépen ívelő pálya? Lehetett ez egy páli fordulat is? A látás elvesztése, majd visszanyerése! Egy nap festéket és ecsetet vett magának. Az élet, a halál, a szerelem, az Isten körüli problémákat pedig visszaadta a filozófusoknak és a költőknek... — Ez a változás nem egyik napról a másikra mént végbe. Az élet — tehát az én életem — nagy problémái, bárhogy is menekül tőlük az ember, újra és újra átvérzik a gondolkodás szövetét. A váltást nálam (is) egy mély válság előzte meg. Alkotói, emberi, lelki válság volt. Következtében vagy két évig képtelen voltam egy vonalat is húzni. Hosszú vergődés eredménye lett, hogy visszatértem a festészet­hez, a tájhoz, a színekhez, a romantikához. Ez nemcsak a piktúra újrafelfedezése volt az én számomra, de talán magamra találás is. Régi téli tárlati katalógusok ugyanis bizonyíthatják: 1973-ban, a főiskola befejezése után, festőként indultam. A visszatérés 1986-ban történt. Új élet indult, a grafikus öngyilkos lett bennem... — És teljes fegyverzetben munkálkodni kezdett az Alföld egy újabb, megszállott ábrázolója!? — Úgy gondoltam, bármennyire is „szétrágott” téma a táj, tudok újat, értékeset alkotni. Persze, nem volt eleve készen bennem a festő. Lassan, nehézkesen találtam magamra. Vigyázni akartam, hogy ne ragadjak le üres frázisoknál... — ön, úgy tudom, hódmezővásárhelyi illetőségű. Vagyis készen várta egy gazdag szemlélet- és eszközrendszer... — Nem kívántam az úgynevezett alföldi iskolához csatlakozni. Sőt tudatosan törekedtem a távolságtartásra. Másfelé tájékozódtam: A XIX. századi romantikus piktúra nagy mestereinek kézvonásait, szemléletét vizsgáltam. Akik, bár a világ bámiely pontján sikeresek lehettek volna, vállalták a nemzeti elkötelezettséget. Igazi elinditóm- nak idős Markó Károlyt és Mészöly Gézát tartom. A másik nagy meghatározó hatás: a francia Camille Corot — Az akvarellek finomságait idéző színek, az előterek grafikusi pontossággal „megrajzolt” részletei olyan alkotásokat teremtenek, amelyek képesek közvetíteni valamit a természet harmóniáiból, szépsé­geiből. Látszik; egy Csáky-kép igazán profi munka. De elég ez önnek? ' — Az „emberi élet felén” úgy döntöttem: elegem van a belső vívódásokból, a szorongásból, a magányból. Valami olyat szeretnék létrehozni, ami kellemes, ami vigasztal és szép. Vállalva akár az ezzel járó kritikákat, vitákat is. Rá kellett jönnöm — vagy úgy is mondhat­nám: örömmel tapasztaltam —[ hogy a szép ma is hódit. Az emberek­hez közel áll az én harmóniakeresésem. — Talán soha senkit sem zavart volna az Ön áttérése, ha a piac, mondjuk, elutasítja képeit. A baj ott kezdődik, hogy Ön jól kereső művész. Az irányváltást, sommásan, akár úgy is fogalmazhatnánk: Csáky Lajos megunt kopott kabátban járni. Tudását, tehetségét színvo­nalasan a piac szolgálatába állította. Kikísérlezetett egy rafinált, drá­gán értékesíthető „árut”. Alföldi táj tóval, folyóval... — Nem tagadom az ilyen megközelítés érvényességét. Én bármit is mondhatnék, ez a verzió él és élhet. Nem szégyellem: örülök annak, amikor olyat csinálok, ami másoknak is megnyugvást ad. Ha jól is élek ezáltal, hát még szerencsésnek is tarthatom magam. Profi va­gyok, szabad azt csinálnom, amit szeretek. Szerintem egy ilyen életál­lapot inkább generálja az értéket, mint a megvetettség vagy a ma­gány .., ALBERT CAMUS: A magyarok vére Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra Ítélt felkelésbe — a nyugati világ szeme láttára, amely nem takaré­koskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem haza­menne, felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók a va­sárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér olyan nagy értéke Európának' és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémura­lomszocialistának nevezimagát, nem több jogon, mint ahogyanaz inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szivemből kívánom, hogy a ma­gyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a minde­nünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túl­ságosan gyenge, kívánom.hogyamagyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg Keleten az ellenforradalmi állam minde­nütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a sza­badságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetemben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol — még köz­vetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a vi­lágban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, ame­lyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tiulják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk — miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a sza­badságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen, nap alatt visszaadtak nekünk! Farkas P. József (1957)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom