Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-05 / 209. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. szeptember 5. KONGRESSZUSI KÜLDÖTT llj társadalmi-gazdasági modellre van szükség Vida János élelmiszer-ipari üzemmérnök, tíz éve dolgozik a Bácshúsnál; osztályvezető. A pártnak. 1977-től tagja, először a vállalati pártvezetőség, majd később a pártbizottság munkájában vett részt, jelenleg pb-titkár-helyettes. — Az MSZMP kongresszusára való felkészülés során milyen platformot támogat? — Egyértelműen új társadalmi-gazdasági modellre van szüksége az országnak, amelyben többpártrendszerű alkotmányos demokráciát és piacgazdálkodást kell kialakítani. Az MSZMP- nek kizárólag a többi párttal megegyező ranggal kell fellépnie, a monopolhelyzetnek vége. A belső tisztaság, tekintély visszaszerzése legfontosabb alapelvének a pártállam rossz gyakorlatából kialakult korrupció azonnali megszüntetését, az ebben részt vevő párttagok azonnali visszahívását tartom. A párttagók kezdeményezően vegyenek részt a társadalmi egyenlőtlenKÁBÍTÓSZER ÉS MAFFIA Bűnözési irányzatok a Szovjetunióban A Szovjetunióban továbbra is aggasztó méretet ölt a bűnözés, annak is a szervezett fajtája. A csoportos bűncselekmények száma tavaly cgyharmadával nőtt, a lakásbetöréses rablásoké pedig körülbelül a kétszeresére emelkedett — közölték belügyi források. Tavaly az országban 600 millió rubel kárt okoztak a sikkasztások és a lopások. De ez feltehetően csak a jéghegy csúcsa. A megvesztegetéseknek nem több, mint 3, a kereskedelmi lopásoknak 30 százalékát tárták fel. Az árnyékgazdaság forgalma — feltételezések szerint — 70-90 milliárd rubel. Súlyos probléma maradt a kábítószerfogyasztás. Az országban minden 100 ezer ember közül átlagban 28 kábítószeres, de Kö- zép-Ázsiában ez a szám többszörös: Türkmé- niában például 100 ezer ember közül 124 fogyaszt drogot. Ebben a köztársaságban egyébként nem csökken az önkéntes tüzhalált választó nők száma. Közép-Ázsiában a bűnözési helyzet kiéleződött a nemzetiségi megmozdulások nyomán, amikor Türkméniában, Üzbegisztánban és Kazahsztánban erőszakhullám söpört végig. Csupán Üzbegisztánban 103 ember vesztette életét, 164-en megsebesültek. Az utóbbi években országszerte megjelentek a lakosságot terrorizáló fiatal banditák. Kazányban például rendszeresek több tucat, akár több száz ember részvételével is a tömeg- verekedések, amelyek következtében gyakoriak a súlyos sérülések és a halálos áldozatok. A bűnözés terjedését kiváltó okok között a belügyminisztérium szakértői a közszükségleti cikkek hiányát, a szövetkezeti mozgalom fonákságait, a rendőrségi munka hiányosságait és a közelmúltban hirdetett közkegyelmet jelölik meg. Ez utóbbi különösen érvényes a börtönök környékén. A javító-nevelő munkatáborokban az amnesztia után jelentősen meg- növekedett a súlyos bűncselekményekért elítéltek száma, akik nem kaptak kegyelmet. Ezzel egy időben csökkentették a táborokban a rendet fenntartó fegyőrök létszámát; a pénzügyesek számítása szerint: ha kevesebb lett a bűnöző, a fegyőrök számát is csökkenteni kell. Az eredmény: az év első 5 hónapjában ezekben a táborokban 33 túszejtő akció zajlott le, és hulláma elérte Moszkvát is. A forgatókönyv az esetek többségében körülbelül azonos: a késekkel vagy szögekkel felfegyverzett bűnözők túszul ejtenek ugyanott raboskodó nőket vagy civil alkalmazottakat: egészségügyi dolgozókat, ellenőröket, szakoktatókat. Fegyvert, golyóálló mellényt, szeszes italt, néha kábítószert, gépkocsit, repülőgépet követelnek. Eddig még minden túszt sikerült élve kiszabadítani. Halottak és sebesültek csak a terroristák köréből vannak. V. Romanov őrnagy akkor esett a banditák áldozatául, amikor Szemipalatyinszk megyében kiszabadították a túszul ejtett nőket. Ami pedig a szervezett bűnözést illeti, ezt a fogalmat nemrég használják olyan csoportok megjelölésére, amelyeknek bizonyos számú, állandó,, hierarchikusán tagolt tagságuk van, foglalkozásszerűen űzik a bűnelkövetést, és korrupció segítségével teremtik meg biztonságukat. Ezek a bűnszövetkezetek jól lel vannak szerelve technikával: van gépkocsijuk, szúró- és lőfegyverük, gázfegyverük, nyugatnémet, sőt japán távközlési eszközük. A rendőrség által leleplezett bűnözőcsoportok közül 15 százalék tartozik a szervezett bűnözés kategóriájába. Ezt a jelenséget a nyugati szakértők a maffiához hasonlítják. Jellemzőjének azt tekintik, hogy — ellentétben a visszaeső hivatásos bűnözőkkel — az állami hivatalnokokat is bevonják cselekményeikbe. Megvizsgálták például 400 elfogott, különösen veszélyes szervezett gazdasági, rabló és tolvaj bűnözőcsoport tevékenységét. Ezekben 5—1000 ember vett részt. A csoportok másfél- 2 éven át működtek és 18-20 bűncselekményt hajtottak végre. Ezzel kapcsolatban kikérdeztek az ország 40 körzetében több mint ezer rendőrt és feldolgoztak több ezer dokumentumot. A szervezett bűnözéssel csak úgy lehet sikerrel felvenni a harcot, ha megváltozik a büntető törvénykönyv — vélik szovjet szakértők. Az 1960 óta érvényes kódex ugyanis nem vette figyelembe a magas patrónusokkal bíró bűnözőt. Olyan jogi normákra van szükség, amelyek elismerik a felelősséget a bűnözőcsoport szervezéséért vagy vezetéséért vagy az abban való részvételért. ség, a hatalommal megszerezhető kiváltságoknak a megszüntetésében (lakás, aránytalanul magas nyugdíj, személyi célú kocsihasználat stb.). — Mint a bajai térség kommunistája az agrárreformkörök platformjából mit kíván képviselni? — Vegyük már észre, hogy a magyar természeti adottságok, évszázados hagyományok alapján a mezőgazdaság, az élelmiszeripar adja a leggyorsabb „kiugrási” lehetőséget. Az eddigi 25 százalékos dollárelszámolású exportrészesedés az újra „Európa éléskamrája” lehetünk kormányszintű felvállalással gyorsan növelhető. A mezőgazdaság pénzügyi, hitelbiztosítási feltételeit javítani kell, hiszen a leggyorsabb termék-előállítás is 6-8 hónapot vesz igénybe. Gyorsabban, rugalmasabban reagáló, kisebb külkereskedelmi szervezeteket kell létrehozni, amelyek a termelő biztonságát növelhetik az időjárás adta termelésingadozás levezetésére (például zöldségfélék, gyümölcsök, idényáruk). Az élelmiszer-vertikumban jobban támogatni kell a közös vállalatok, részvénytársaságok, gazdasági társulások megalakulását, ahol a termelői és feldolgozói érdekegyeztetés oda- vissza hatékonyabban működik. Erre, úgy gondolom, jó példa vállalatunk, a Bácshús. Jelentősen csökkenteni kell az irányításban, ellenőrző apparátusban dolgozók létszámát a gazdaság minden szférájában. Az érdekképviseletben a spontán, alulról jövő kezdeményezéseknek adjunk nagyobb helyet. Ma már tény, hogy mi magunk tudjuk érdekeinket a legjobban, a leggyorsabban képviselni. A Bácshús mindhárom pártalapszer- vezete támogatta kongresszusi küldöttként való jelölését, s elnyerte a térség agrárgazdaságban dolgozó kommunistáinak támogatását. Bizonyíték erre, hogy 1271 szavazatot kapott. Gémes Gábor Áremelés, vagy...? Vajon mi történt volna akkor, ha sikerrel jár egymillió dolgozó sztrájkja, és a kormány megtiltja a húskészítmények árának emelését? Papírforma szerint akkor a fogyasztói árszínvonal néhány tized (!) százalékkal alacsonyabb marad addig, amíg a tilalom tart. Csökkent-e árat a sztrájk? De biztosan helyes ez a következtetés? Ha a kormány enged a tömegek nyomásának, akkor esetleg engednie kell a húsipar követelésének is. Márpedig a húsipar azzal állhatna elő, hogy ha a kormány nem engedi a lakossággal megfizettetni a termelés költségeit, akkor nyúljon a zsebébe ő maga: ellentételezze az elmaradt áremelést a költségvetés! S ha ezt a kormány és a költségvetés megteszi, akkor holnap ugyanilyen igénnyel léphet fel — amint azzal már próbálkozott is a gabonatermelők tábora, majd az állattenyésztők, nem is szólva a szénbányászatról, a kohászatról, a tartósan veszteséges üzemek százairól. Tekintsünk most el attól, hogy a költségvetés súlyosan deficites, tehát hiába nyúlna a zsebébe, és tételezzük fel, hogy mindez lehetséges: mindenki megkaphatja a közös nagy kalapból azt, amire — kiadásai növekedésére hivatkozva igényt tart. Ebben az esetben hamarosan eljutnánk oda, hogy az élelmiszerek, az iparcikkek ára hivatalosan illetve elismerten nem emelkedne ugyan, de visszaállna az a kötött árrendszer, amelyhez évtizedeken át már „volt szerencsénk”, az áruhiánnyal egyetemben. Minden viszonylagosan olcsó volna, csak éppen nem lenne kapható. Jöhetnének ismét a szigorú árellenőrök, s büntethetnék az „árdrágítókat”, de azokat aligha tudnák nyakon csípni, akik a hiányhelyzetet kihasználva, csúszópénz ellenében juttatnák az amúgy hiányzó termékeket azoknak, akik hajlandók azokért többet fizetni. Tehát azoknak, akik ily módon elismerik a magasabb árakat. Vagyis az árak a kormány akarata és a termelőket támogató kiadásai ellenére is emelkednének, ami a korrupció terjedése és sok más káros hatás mellett azzal is járna, hogy a többlet árbevétel a bolti eladók zsebébe, nem pedig a termelők kasszájába jutna. Márpedig ha a vállalatok nem remélhetnek több hasznot, de élveznék az állami támogatás biztonságát, akkor ismét teljes közömbösséget tanúsítanának a fogyasztókkal szemben. Óhatatlanul rontanák a minőséget, zsugorítanák a választékot. Hasonlóképp járnának el a szolgáltatók — miért ne követelhetné költségei megtérítését a kormánytól a Patyolat is? —, és gyorsan eljuthatnánk oda, az érdekelt vállalatokhoz, a kényelmes igazgatókhoz, a központilag diktált árakhoz, bérekhez, gazdálkodási feltételekhez, a központi utasítá- sos vezetéshez szükséges hatalmas, a gazdaság szereplőit ellenőrző apparátusokhoz, a nagy hatalmú kiskirályokhoz és az általános hiányhoz. A piacot nem lehet semmibe venni Túl messzire szaladt a következtetés? Aligha. Egyetlen lényeges visszalépés a piaci áraktól, a piaci viszonyoktól megállíthatatlan folyamatot indítana el. Elegendő egyetlen régi féket — mondjuk, a húskészítmények százainak hatósági árát — visszaállítani, és a régi reflexek, mechanizmusok, intézmények tömege lépne nyomban működésbe. De akkor ki vagy mi védi meg a dolgozók millióit a gátlástalan áremeléstől? Egy rendőri módszerekkel dolgozó árhatóságnál sokkal eredményesebben védheti meg a gazdaság szereplőinek olyan kölcsönös függése, amit összességében piacnak nevezünk. Mert a vállalatok is függnek ám a lakosság millióitól! Ha az állampolgárok milliói nem képesek megfizetni a vállalatok által szabadon alakított árakat, akkor nyomban kiderül, hogy nem is olyan szabadak azok az árak. Akkor, ha a vállalatok el akarják adni termékeiket, kénytelenek alacsonyabb árakkal beérni, s ahhoz költségeiket innovációval, ésszerűbb gazdálkodással, jobb szervezéssel lejjebb szorítani. Amennyiben ezt nem teszik, lehúzhatják a redőnyt, és kenyér nélkül maradnak munkások és igazgatók egyaránt. Meglehet, sovány vigasz ez annak, aki már ma arra kényszerül, hogy a megszokott húsz helyett tizenöt deka disznósajtot vigyen haza. Mai érdeke valóban azt diktálná, hogy ne emeljék a disznósajt, se semmilyen más termék árát. Ám azt is tudja, ha nem túl fiatal, akkor meg is tapasztalta, hogy ez legkevésbé adminisztratív beavatkozással, kormányzati utasítással érhető el. És ha olykor vágyakozva tekint a bécsi vagy a frankfurti kirakatokra, akkor azzal is tisztában van, hogy az ott látható árakat sem a hatóság diktálta; hogy az ott látható gazdagságot sem egy központi utasításokra hagyatkozó gazdaság teremtette meg. A tervutasítás egyenlő a hiánygazdasággal Nem minden piacgazdaságú ország népe él persze jólétben, de valamennyi, tervutasításra épülő gazdaság hiánnyal küzd, lemaradt a világ élenjárói mögött, és nem egynek a polgárai menekülnek el vagy vándorolnak ki hazájukból. A ma virágzó piacgazdaságok is átvészeltek válságokat, amelyek a miénkhez hasonló inflációval, a miénknél súlyosabb munkanélküliséggel jártak. A magyar gazdaság válságának mélyülését a többi között antiinflációs politikával — az árak fékentartásának indirekt módszereivel — is fékezni kell, és kidolgozni a válságot enyhítő taktikát, az abból kivezető gazdaságpolitikai stratégiát. Egyik sem lehet azonban képes maradéktalanul megvédeni a lakosságot minden tehertől, amivel a válság és az egyidejű modellváltás jár. A SZOCIALISTA ORSZÁGOK ÉLETÉBŐL Az NDK-ban minden változatlan Ahogyan a Die Zeit látja* A Honccker-nemzedék élettapasztalata ezt mondja: a változásoktól óvakodni kell, és a fejleményeket mindig ellenőrzés alatt kell tartani. Ha valamin változtatnak, akkor csak kismértékben, lassan és igen óvatosan. Ennek a nemzedéknek az öntudata abból táplálkozik, hogy 36 évig, 1953 óta, megóvta az NDK-t a zavargásoktól és a hirtelen fordulatoktól, melyek valamennyi szomszédos országban bekövetkeztek. Különös büszkeségre ad okot, hogy ezt példátlanul nehéz körülmények között vitte véghez: a fölényben lévő nyugatnémet konkurenciával folytatott harcban. Gorbacsov sem tehet ellenvetést, amikor Honecker úgy véli, hogy a stabilitás egy határ menti ország számára fontosabb, mint a reform. Kicsi reformkényszer De nem csak az öregurak tapasztalatai magyarázzák az NDK mozdulatlanságát; a fiatalabb párttagoknak cs a lakosság jelentős részének is jó okai vannak erre. Első helyen kell említeni az NDK gazdasági adatait, melyek még mindig jobbak az összes többi szocialista állam eredményeinél; és a gazdasági helyzet éppen azokban az országokban a legvigasztalanabb, ahol a reformfolyamat a legintenzívebb. Lengyel „vircsaftot” és a magyarokéhoz hasonló tömeges elszegényedést az NDK-ban senki nem akar; az élelmiszerjegyeket sem kívánja vissza senki, még ha tisztelője is Gorbacsovnak. Ha nem igaz is, hogy a szabadságnak szegénység az ára ' a látszat ez, és kapóra jön az NSZEP vezetésének. Politikai nyelven ez azt jelenti, hogy Berlinben jóval kisebb a reformkényszer, mint a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon. Amikor két évvel ezelőtt megkérdezték Pozsgay Imrét, a magyar párt legmerészebb reformerét, hogy mi az, ami messzeható terveit megvalósuláshoz segíthetné, egy szóval válaszolt: „a válság”. A budapesti, varsói és moszkvai vezetőknek nincs más választásuk: meg kell változtatniuk a rendszert, máskülönben — ismét Pozsgay szavaival — „a válságból katasztrófa lesz”. Aki jól figyel, az már Berlinben és Prágában is kiveheti a válságot a láthatáron — de még nincs itt, és a vezetés úgy gondolja, még van ideje. Végül a reformok útjában álló, talán legnagyobb akadály az, hogy Németországban két állam van. Lengyelország marad, akár kommunista, akár demokratikus kormánya lesz; ha úgy tetszik királyt is hívhat magának. Az NDK azonban egyedül az ideológiával igazolja létezését: mint szocialista állam, alapvetően kicsit más, mint az NSZK, sőt, kicsit jobb, mert az övé a jövő. De mi lesz az NDK-val, ha a szocializmus alatt itt is inogni kezd a talaj, mint Lengyelországban, Magyarországon és részben a Szovjetunióban is? Mi igazolhatja akkor még az NDK létezését? Másutt az államforma a tét, itt azonban maga az állam. De az NSZEP-t is szorítja az idő. Kurt Hagcmek, a központi bizottság ideológiai titkárának igaza van abban, hogy ha a szomszéd kicseréli a tapétát, az nem ok arra, hogy mi is ugyanezt tegyük — csakhogy az NDK tapétái jócskán kopottak, és helyenként szakadozottak is. A reformkényszer magából az NDK-ból ered, és a veze'tés legfeljebb elodázhatja, de el nem kerülheti az újrakezdést. Romió gazdasági adatok Romlanak az NDK gazdasági adatai is. Aki csak a fővárost látja, egyoldalú benyomásokat szerez; a vidék sok helyütt szomorú képet nyújt; minél kisebbek a váro* Terjedelmi okok miatt, rövidítésekkel. sok, annál szomorúbbat. A hajdani Németországnak ez a része 50 éve önnön tartalékait emészti; a valaha jó infrastruktúrát a szó szoros értelmében megeszi a rozsda; egy Halle Lipcse közötti telefonbeszélgetés olyan minőségű, mintha legalábbis Külső-Mongóliával beszélne az ember; sok, hajdan stabil épület menthetetlenül pusztul. A legnyugtalanítóbb a gyógyszerhiány — néha már a legalapvetőbb is hiányzik. Ha rövidesen nem történik lényeges változás, a politikai nyugalom gazdasági bázisa tíz év múlva összeomlik. A kormány igyekszik, hogy a technikai fejlődésben ne mulassza el a világszínvonalhoz való csatlakozást, de a távolság — kevés részterülettől eltekintve — nem csökken. Annál inkább növekednek Moszkva kívánságai — az NDK gazdaságilag jóval több támogatást nyújt a peresztrojkának, mint az köztudott és mint amennyire az a keletnémet állam hasznára van. A legfájdalmasabb reformkésztetés Keletről jön. Az NSZEP-t nem kényszerítik semmire; Gorbacsov tartja a szavát, hogy minden szocialista országnak saját útját kell járnia. A többiek reformeredményei sem éppenséggel vonzóak az NSZEP és a lakosság számára; aminek ellenállhatatlan hatása van, az az igazság. Moszkvában, s még inkább Varsóban és Budapesten lélegzetelállító kérlelhe- tetlenséggel kimondanak mindent, amit eddig csak Nyugatról lehetett hallani: kezdve Sztálin bűneitől a rendszer alkalmatlanságáig szinte semmi nem marad kimondatlan. És ha a keleti elvtársak kimondják, hogy a király meztelen, nincs az a pedagógiai kongresszus vagy politikai bizottsági nyilatkozat, mely ruhát adhatna rá. Valami mégiscsak változik Végül magában az NDK-ban is változott valami. A párt rendezvényeit rendőröknek keli védelmezniük a „másként gondolkodóktól”. Az állampolgárok veszik maguknak a jogot, hogy ellenőrizzék a választásokat. Az egyház választási reformot követel, könyörgő istentiszteleteket tart a politikai foglyokért, és helyettesíti a pártot ott, ahol a legégetőbb szükség van rá: beszélget azokkal az állampolgárokkal, akik el akarják hagyni az országot. Már a funkcionáriusok sem a régiek: egymás között sokan kimondják, amit gondolnak, és nem kevesen vannak, akik tovább gondolkodnak a megengedettnél. De a legfontosabb változás, hogy az emberek mernek beszélni; a félelem nem tűnt el, de érezhetően csökkent. Ex Oriente lux, ex occidente luxus — írta harminc évvel ezelőtt Stanislaw Lee aforizmaíró. A berlini vezetés a keleten születő igazság és a nyugati jólét közé ékelődve próbálja átmenteni magát és államát. Már engedményeket is tett: sok területen érezhető a liberalizálódás, a kultúrpolitika többet megenged, mint korábban. De mindennél fontosabb, hogy Honecker nagy lépést tett a fő kívánság teljesítése felé: 1987-ben csaknem minden ötödik állampolgár nyugatra utazhatott. Vannak becsületes, jó szándékok is: több jogállamiság és a polgár több joga az állammal szemben, több beleszólás és a személyiség nagyobb tisztelete. Az elmélet azonban nem illik a gyakorlathoz, és minden túl lassan megy. Még ha a továbbgondolkodók az NSZEP-ben már nem ütköznének is ellenállásba a változások Keleten olyan gyorsasággal mennek végbe, hogy az NDK nem tud lépést tartani. Igaz, talán nincs is rá szükség. A németek türelmesebbek, mint a lengyelek, kevésbé kockáztatóak, mint a magyarok, és sokkal jobban élnek, mint az oroszok. De a vezetésnek legalább jelét kellene adnia, hogy maga sem akar mindent a régiben hagyni. Fel kellene hagynia azzal, hogy úgy kezeli a népet, mint az iskolás gyerekeket. Befelé ugyanúgy kellene viselkednie, mint kifelé: nyitottnak kellene lennie a párbeszédre, és nem abból kiindulnia, hogy mindent jobban tud. P. Bender (Die Zeit—MTI—Press) Kastélyszálló Zselicben Kastélyszálló nyílt a zselici dombok között fekvő Domolospusztán. Baranya második kastély- szállójában ötven vendéget tudnak fogadni, az éttermében pedig nyolcva- nan étkezhetnek. A szálló százéves épületét a szent- balázsi termelőszövetkezet és az Állami Biztosító eredeti formájában újította fel. A szép természeti környezetben fekvő Do- molospuszta két tóval is gazdagodott, ahol a vendégek horgászhatnak is. (MTI-fotó) (APN—MTI-Press) Gál Zsuzsa
