Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-05 / 209. szám

1989. szeptember 5. • PETŐFI NÉPE • 5 Tudományos-műszaki parkok Magyarországon A fejlett kapitalista országokban a hatvanas években, de ma már a Távol- Keleten is, olyan, kutatással és fejlesztéssel foglalkozó szérvezetek jöttek létre, amelyek új típusú megvalósítási lehetőséget adtak innovációs ötletek számára. E formációkat összefoglalóan innovációs, vagy magyarul tudományos-műsza­ki parkoknak nevezhetjük. — Milyen szándék hozta létre ezeket a tudományos-műszaki parkokat? kérdeztük Molnár Istvánt, az egyik magyar innovációs park menedzserét. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a világon felszínre került innovációs ötletek fele ma a vállalkozói körökből és az egyetemi kutatóhelyekről kerül ki. Ezeket karolja fel az innovációs park, tőkét, infrastruktúrát, menedzselést biztosítva számukra. — Ha ezek az innovációs parkok létrejöttének mozgatórugói, akkor mi máris bajban vagyunk. Hiszen innovációs magánvállalkozások nagyon sokáig egyálta­lán nem voltak, most is ritka kivételnek számítanak. Az egyetemi kutatóhelyek meg éppen csak hogy vegetálnak, nem jut pénz a felsőoktatásra. Nálunk a tudományos-műszaki parkok — vagy az annak nevezett kép­ződmények — inkább egy divathullám hálán alakultak meg annak a korszak­nak a végén, amelyben az innováció volt a kiadott jelszó. E parkok nem a társadalmi-gazdasági kényszerek hatására jöttek létre. A fogalmat így aztán le is járatták, állami és vállalati szinten, s ez megvetette alapjait az innovációs park iránti érzelmeknek is. — A fejlett gazdaságú országokban a kis- és nagyvállalatok számára létkér­dés, hogy időről időre megújítsák gyártmányaikat. Mondhatnánk, innovációs éhségük van. Tapasztalható-e ilyen nálunk? Sajnos, nem. Nem hogy éhség vagy kényszer nincs, de határozott ellenér­dekeltség figyelhető meg több területen. Ez abból is fakad, hogy nincs nálunk piaci verseiíy, minden vállalat reménykedhet abban, hogy elavult, drága és rossz minőségű termékét is megveszik a vásárlók, mert nem kapnak mást. De még ha rá is szorulna az innovációra, akkor sincs sok lehetősége, mert a pénzzavarral küszködő állam ezt a pénzzavart átviszi a vállalatokra is, ame­lyek nagyon keveset tudnak költeni kutatásra és fejlesztésre. S amikor a bankban 20 százalék kamatot kaphat a pénze után, ki az, aki ehelyett tőkéjét bizonytalan kimenetelű beruházásokba fekteti? — Vannak központi források is ... — A jelenlegi rendszerben ezek egy-egy vállalatnak jutnak, témák szerint, pályázat útján. A vállalat e forrásokból kifejlesztett lehetőségeit monopolizál­hatja, elzárja mások elől. Célszerű lenne a támogatást vagy annak egy részét az innovációs infrastruktúra fejlesztésére fordítani, nem pedig közvetlen nyere­ségtermelésre. Ehhez mindenki, aki épkézláb és sikerrel kecsegtető ötlettel jelentkezik, hozzáférhet. Ez lenne az innovációs park, amely infrastruktúrát és szolgálatásokat ad, és önmaga fenntartásához részesedik a termék majdani hasznából is. — Milyen innovációs, tudományos-műszaki park lenne az ideális Magyaror­szágon? Bármilyen nehéz is az ország pénzügyi helyzete, azt kell mondanom, hogy az innovációs parkokat alapítani nagyrészt központi, illetve regionális forrá­sokból célszerű. Ezáltal biztosítható, hogy egy-egy park mindenki számára hozzáférhető, ne tegye rá a kezét egy nagyvállalat, s hogy a park működtetése mentes legyen a rövid távú nyereség hajszolásától. A park működtetésének finanszírozása viszont már magának a parknak a feladata. Ez történhet a szolgáltatásai után felszámított díjakból, a betelepült vállalkozó eredményé­ből. Ugyanezen az alapon képzelhető el a menedzserek díjazása is. Az alapítók előírhatják, hogy meghatározott idő után az innovációs parknak önfenntartó­vá kell válnia. A tulajdonosi szemlélet kialakítása érdekében a park menedzse­rei saját tőkerészt is befektethetnek egy-egy témába. A témák csak meghatáro­zott ideig (mondjuk — egy-két évig) élvezik ezeket az előnyöket. Ezalatt eldől, hogy életképesek-e vagy nem. Ha igen, a hagyományos banki-vállalkozói szférába kerülnek, vagy a vállalatok megvásárolják és felhasználják a kutatási eredményt. — Van-e az országban ilyen tudományos-műszaki park? A legjobban a Budapesti Műszaki Egyetemre épülő Innovatech Műegye­temi Innovációs Park közelíti meg az eszményeket. Több parkban a rövid távú bevételre törekvő szemlélet gátolja az igazi kutató-fejlesztő munkát. Erős a törekvés a gyorsan eredményt hozó akciókra. Ez azért baj, mert elveszi a lehetőségeket az igazi nagy témáktól. Jelenleg Magyarországon nagyon sok változata van a parkoknak. Jellemző, hogy nemcsak a betelepülő innovátor vállalkozik, hanem a park is. A parkok egy része még lényegében menedzserirodai funkciókat lát el. Természetesen egy ilyen iroda is tölthet be rendkívül nagy szerepet az innováció felkarolásá­ban. De fennáll a veszélye, hogy nem valósítja meg a parki gondolat lényegét. Azt, hogy a szellemi bérmunkásból vállalkozó lesz, a mikrokörnyezet innová­cióbaráttá válik, megvalósul a teljes innovációs lánc, működik a vállalkozói saját és az úgynevezett „türelmes tőke” is, amely nem tör gyors megtérülésre. Ha ezek nem valósulnak meg, az innovációs parktól nem várhatók igazi, átütő sikerű eredmények, az alapítók csalódhatnak, így a nem igazi innovációs park lejárathatja magát az eszmét is. — Mit lehet ez ellen tenni? Sajnos, nagyon sok kényszer hat a vállalatszerű működtetés ellen: a jelenlegi általános gazdasági és társadalmi környezet hatásai, a rövid távú gondolkodásra épülő gazdaságirányítás, az alapítók rövidlátása, és a park vállalati hierarchiának megfeleltetett szervezete. Ebben a kényszerhelyzetben mi lenne a legfontosabb feladat? Az egyetemi kutatók és eredmények mene­dzselése, az innovációs vállalkozások segítése infrastruktúrával és más szolgál­tatásokkal mondotta befejezésül Molnár István. Gőz József A Bismarck hullámsírja Nemrégiben a hírügyökségek vi­lággá kürtölték a hírt: megtalálták a tengerfenéken a Bismarck nevű, második világhá­borús német csa­tahajó roncsait. Érdemes vissza­pillantani, milyen volt ez az akkori­ban oly híres csa­tahajó, és mi lett a sorsa. • Képünkön: a Bismarck roncsainak egyik légvédelmi ágyúja 5000 méter mélyben. A hajú pontos helyét nem közölték, mert katonai temetőnek tekintik. (MTI Külföldi Képszerkcsztöség) A Bismarckot a hamburgi Blohm és Voss cég építette; 1939. február 14-én bo­csátották vízre a nagy német kikö­tővárosban, ép­pen annak a napnak az évfordulóján, amikor Nelson híres győzelmét arat­ta a St. Vincent-foknál vívott csatá­ban. A német kormány állami ünnep­ségnek nyilvánította a ceremóniái. Hitler, Reader, Keitel, Göring, Goebbels, Hess, Ribbenlrop, Himm­ler, Bormann — mind ott voltak az emelvényen; beszédében Hitler kife­jezte reményét, hogy a hajó legénysé­ge Bismarck vasakaratának szellemé­ben fog tevékenykedni. A hajó háromszáz méter hosszú, 36,6 méter széles volt. Nyolc darab 38 centiméteres ágyú és hat repülőgép hordására alkalmas. Az ágyútornyo­kon és azoldalakon 33centi vastag; kü­lönlegesen edzett Wotan-páncélzattal. I Iarmincötezer tonnásnak1 jelentették be, hogy a londoni egyezmény kereteit ne lépje túl; de a Bismarck vízkiszorítá­sa rakomány nélkül 42 000 tonna volt, teljes rakománnyal együtt pedig több mint 50 000 tonna. Ilyen hadihajót még nem látott a világ: a Bismarck az újjáéledő német haditengerészetet jel­lemezte. A német haditengerészet fő felada­ta az angolszász kereskedelmi hajók megtámadása és megsemmisítése volt. Ehhez természetesen le kellett győzni a kereskedelmi hajókra vigyá­zó hadihajókat. A német hadiflotta a tengeralattjárókkal együttműködve kezdetben nagy sikereket ért el az Atlanti-óceánon, támaszpontul hasz­nálva mind a német, mind pedig a francia kikötőket. A Bismarck 1941. május 18-án fu­tott ki a Prinz Eugén és még számos hajó kíséretében. Északra vette útját, Norvégia partjai előtt elhaladva felju­tott a sarkvidékig, majd az Izland és Grönland közötti, úgynevezett Dá- nia-szoroson át érkezett az Atlanti- óceánra. Itt percek alatt elsüllyesztet­te a legnagyobb brit csatahajót, a Hoodot, majd délre, később keletre kanyarodott,, a franciaországi Viz- cayái-öböl irányába. Időközben je­lentőd ; 'brit "flotta ös'skpbntoSÍilt, és megkezdődött minden idők legna­gyobb kalandja, a Bismarck üldözése és elsüllyesztése mindössze nyolc nap alatt. Több mint négyezer brit és német tengerész vesztette életét a küz­delemben. Az angol admiralitásnak hatalmas erőket kellett mozgósítania, hogy ezt az egyetlen hadihajót a ten­ger fenekére küldje: nyolc csatahajó­ra és csatacirkálóra, két repülőgép- anyahajóra, több mint háromszáz tá­madó repülőgépre. A Bismarckra ki­lőtt majdnem 60 torpedóból mind­össze három, legfeljebb négy talált célba. Végül a csatahajó kormányoz- hatatlan céltáblává vált. A Bismarck esetéből eszméltek rá a szakemberek, hogy a repülőgépek korában elavultak a csatahajók. Az utolsó csatahajót, az amerikai New Jerseyt 1972-ben szerelték le. Leg-rekordok Tódul a nép. London szívé­ben, a Piccadillyn, a Trocadero Center előtt mindig sorállás van. Aki bejut, az megtekinthe­ti a Guiness világrekordereit. A kiállítás évek óta fogadja a látogatókat, de mindig alakít­gatják. Bár az évente kiadott könyv, a Rekordok Könyve roppant népszerű, azért mégis más látnivalót kínál a kiállítás. Például a videofilmek segítségé­vel a látogató akár többször is megtekintheti, mondjuk, aho­gyan a hetvenöt esztendős Hen­ri Lamothe nyolc és fél méter magasból hasast ugrik a har­minc centiméteres gyermekme­dencébe. A kétszáztizenhat kilogrammos Paul M. Kiméi- man barátságosan mosolyog, majd elsötétül a kép, és mire ismét feltűnik, már csak ötven­kilenc kilogrammot nyom. — Az anyagot éjszakánként rendezgetjük, így azután mindig bekerülnek az újabb rekordok — mondja Anna Nicholas a cég képviseletében. A legmegdönt- hetetlenebbnek tűnő rekordo­kat is megkísérli valaki megdön- teni — és néha sikerül is. Ha van egyáltalán túlszár- nyalhatatlan teljesítmény, ak­kor az nem más, mint maga a Guiness Rekordok Könyve. Csaknem 30 országban, 36 nyelven ötvenhétmillió pél­dányt adnak el belőle évente, ha egymásra tennénk őket, száz­hatvanhárom, Mount Everest magasságú kupacot kapnánk. Kevesen tudják, hogyan kez­dődött. Sir Hugh Beavert 1951- ben egy vadászaton az a szégyen érte, hogy képtelen volt eltalálni egy lilét. A dolog nem hagyta nyugodni, s amikor a vadászat fáradalmait whiskyvel és Gui­ness sörrel öblögette egy közeli kocsmában, arra gondolt, hogy nyilván a világ leggyorsabb ma­dara lehetett az, amelyik ilyen alávaló módon elszökött előle. S mivel elméletét szerette volna haladéktalanul megerősíttetni, így haladéktalanul a Ross és Norris McWhirter ikerpár tulaj­donában lévő sajtóügynökség­hez fordult. A Fleet Streeten mű­ködő tekintélyes ügynökség ha­marosan arról értesítette, hogy bizonyára téved, mert a gyorsa­sági rekordot a vadliba tartja, óránként 108 kilométeres sebes­séggel. A testvérpár — kettejük közül Ross 1975-ben egy északír kommandóakcióban életét vesz­tette — továbbra is sok olyan megbízatást kapott, hogy kocs­mai vitákat döntsön el. 1955-ben Sir Hugh úgy hatá­rozott, könyvbe rendezi az ed­Teller Ede élete és kora Egyetemek, baleset, Amerika A „bomba” atyjáról, Teller Edéről sokat beszélnek — de nagyon keveset tudunk róla. A Trefort utcától a hidrogénbombáig címmel a Magyar Világ Kiadó gondozásában rövidesen megjelenik az ameri­kai S. Blumberg és G. Owens bestsellere, amelyet Egri György, Kanadában élő magyar újságíró dolgozott át. Az érdekes könyvből közlünk részleteket. 2 Teller Ede a budapesti tudo- . mányegyetemre iratkozott be. A felvételi vizsgán nem voltak ne­hézségei. A vizsgabizottságban a matematika egyik nagymestere. Fehér Lipót elnökölt. Ede mindkét felvételi tárgyból, matematikából és fizikából az első helyen végzett, és így 1925 őszén megkezdhette egyetemi tanulmányait. Később azután kompromisz- szumra jutottak a családon belül „harcoló” felek. Az anya visszavo­nulni kényszerült, az apa kielégítő­nek tartotta az új megoldást. Esze­rint Ede a Rajna menti Karlsruhe vegyészmérnöki karáról híres egyetemére iratkozik be. így elége­dett lehet a papa, mert fia „prakti­kus szakmára” képesítő tanulmá­nyokba kezd, ugyanakkor Ede sem távolodik el teljesen a nagy szerelemtől: melléktárgyként ma­tematikát hallgat majd. Az elhatá­rozást az is egyengette, hogy az ügyvéd úr fájdalmasan bár, de kénytelen volt szembenézni a tény­nyel: fiára nem nagy jövő vár Ma­gyarországon az erősödő antisze­mitizmus viszonyai között. A karlsruhei egyetemi évek alatt a fiú, tiszteletben tartva apja felté­teleit, kémiát tanult. Elismeri, hogy csalt, mert matematikával többet foglalkozott, mint a kémiá­val, de mindenesetre édesapja és ő is úgy érezhette, hogy teljesült aka­ratuk. Tanára, Herman Mark nemcsak kiváló oktató, hanem nagyszerű ember is volt. Szükebb szakterülete is vonzóvá tette őt Teller szemében: fizikai kémiával és kvantummechanikával foglal­kozott. „Olyan izgalmasan új volt az egész; a fizika, a kémia és a matematika világa összefonó­dott.” A kvantummechanika elbű­völte Téliért, és Mark hatására el­határozta: végképp elhagyja a ké­miát, és a fizikában építi ki karrier­jét. A választott új tudományszak­hoz új főiskola tartozott. Ekkép­pen esett a választás a müncheni egyetemre, ahol a fizikai fakultás élén ez időben Arnold Sommerfeld professzor állt. A fiatalember 1928 tavaszán költözött Münchenbe. A bajor fővárosban minden szempontból pezsgő élet folyt. Nem volt hiány kulturális esemé­nyekben, főleg a Teller Ede számá­ra oly fontos koncertekben sem. Teller Emmi tanúsága szerint testvére húszéves korában kiválóan sportolt, különösen teniszbenéssíe- lésbenjeleskedett. Öccse hevesen vi­tatja ezt. Szerinte meglehetősen kö­zömbösen viseltetett a sportok iránt, és csak pingpongozni tudott igazán jól. E két minősítés között az igazság valószínűleg valahol a kö- zépúton van, az viszont kétségtelen, hogy nagyon szerette a testmozgást, lelkes kiránduló és hegymászó volt. Közeledett az első szemeszter vége. 1928 .július 14-én T eller a vasútállo­másra indult és ezért villamosra szállt. Barátaival egy környékbeli kirándulásra készült. Hátizsákkal és hegymászó-felszereléssel uta­zott. Gondolatait valószínűleg ek­kor is valamilyen fizikai probléma kötötte le—mindenesetre szórako­zottságból elmulasztotta a leszál­lást a pályaudvarnál. A villamos már elindult, amikor figyelmetlen­ségét konstatálta: és menet közben leugrott az akkoriban még nyitott ajtókkal közlekedő villamosról. Rosszul mérte fel a helyzetet, elvesz­tette egyensúlyát, elesett és egy da­rabig gurult. Arra emlékezett, mennyire megkönnyebbült, ami­kor a villamos elrobogott, s nem hallotta feje mellett a kerekek csat­togását. Az úttesten feküdt, és azon csodálkozott, hogy nem tud felkel­ni. Aztán nem messze tőle, a sínek mellett megpillantotta egyik ba­kancsát. Még arra az egyik gondo­latára is emlékszik, hogy hát persze, bakancs nélkül nem lehet hegyet mászni. Mindez a pillanat töredéke alatt futott át agyán, aztán egyszer­re éles fájdalom hasított belé. Nem­csak a bakancs hevert a sínek mel­lett, hanem jobb lábfeje is. Valami­vel boka felett vágta le az acélkerék. A müncheni kórházból táviratoz­tak Budapestre: „Fia lábsérülés mi­att kórházunkban van.” Legkevés­bé az anya volt meglepve. Hiszen mióta fia kikerült a családi házból, egyfolytában aggódott valamilyen lehetséges baleset miatt. Néhány órán belül a Teller család: Miksa, Ilona és Emmi útban voltak Mün­chen felé. Edét még kissé kábult állapot­ban, nágy fájdalmak között talál­ták, Emmi még sok-sok évvel ké­sőbb is felindultan emlegette: bor­zasztó látni, amikor ilyen tragédia ér egy mozgékony, egészséges fi­atalembert. Visszanézve a múltba, Teller úgy véli, hogy a szerencsétlenség követ­keztében nem érte őt súlyos dep­resszió. Fizikai tanulmányaiban nem szenvedett hátrányt, és két kedvenc szórakozását: a sakkot és a zongorázást is tovább űzhette. Sőt, hozzászokván a műlábhoz, örömmel konstatálta, pingpongoz­ni is tud, kirándulni is mehet. Késő őszre szedte össze magát annyira, hogy folytathatta egyete­mi tanulmányait. Ezúttal azonban megint tanintézetet változtatott és Lipcsébe utazott, ahol a fizika vilá­gának egy toronymagas alakja, Werner Heisenberg adott elő. Lipcsei tartózkodásának utolsó hónapjában, diplomájának átvétele előtt Teller, néhány mási k d i ák társá­val együtt, többször ellátogatott Berlinbe, a Vilmos Császár Intézet­ben tartott szemináriumokra. Az egyikilyen út sorsfordítójelentőségü volt számára. Ekkor találkozott első ízben Einsteinnel, és ugyancsak ek­kor kezdődik hosszan tartó barátsá­ga a halk szavú, nemesen gondolko­dó zsenivel: a nála hat évvel idősebb Wigner Jenővel. Lipcse után a dán főváros kö­vetkezett. „A Koppenhágában el­töltött év életem legjelentősebb és legboldogabb időszaka — írta Tel­ler több mint húsz évvel később egy Niels Bohrhoz intézett levelé­ben. A mester inspiráló környe­zetében éltem akkor, amikor a kvantummechanika korszaka el­kezdődött.” Ugyanebben az évben, tehát 1934-ben kötött házasságot gye­rekkori szerelmével, Micikével. A Koppenhágában eltöltött nyolc hónap erősen emelte Teller szakmai tekintélyét. 1934 őszén vendégelőadónak hívták a londoni egyetem kémiai fakultására. Ember tervez ... Ekkor váratla­nul levél érkezett Amerikából: a George Washington Egyetem híres professzora, Gamow teljes értékű professzori tanszéket kínált. Ekko­ra megtiszteltetést aligha utasíthat vissza egy huszonhat éves fizikus. digi adatokat. Az első Rekor­dok Könyvéből Nagy Britan­nia 81 400 kocsmája kapott. Ráharapott a könyvkereskede­lem is — egy londoni üzlet 10 példányt rendelt belőle. Még aznap újabb rendelést adott fel: 10 ezer példányt kért. A legmagasabb, a legalacso­nyabb, a legkövérebb, a legso­ványabb — egyszerű, primitív legnek tűnik ahhoz képest, amit az egyes, néha ugyancsak rafi­nált versenyek győztesei produ­kálnak. És hogy mi ösztönzi azokat, akik részt vesznek ezek­ben a nem mindig nagyon ne­mesnek tűnő versengésekben? Sokan közülük olyanok, akik az élet semmilyen területén nem tudtak érvényesülni. így azután megpályázzák, mondjuk, a vi­lág leggyorsabb krumplihámo- zójának megtisztelő címét. Van azután szenvedélyes uborkasze­letelő: a blackpooli Norman Johnson egy 30,48 centiméteres példányt 13 másodperc alatt 244 tökéletes szeletre vágott fel. Egy munka nélküli fiatalember 132 pénzérmét egyensúlyozott a könyökén, miközben ugyanaz­zal a kezével tíz másikat raga­dott meg. A kérdésre, hogy mi­nek, megvan a válasz is: mind­két mutatványból tévéműsor lett, nem csekély bevétellel. A rekord bejegyzéséhez mel­lesleg két tanú kell, az egyik lehetőleg a polgármester, a má­sik a Guiness Kiadó képviselő­je. Ez utóbbiak nincsenek olyan sokan, mint ahogyan azt az em­ber feltételezné: alig öt főállású szerkesztő próbál úrrá lenni a leendő rekordok özönén. Igaz, megbízottaik világszerte „elő­válogatnak”. Elutasították pél­dául azt a háziasszonyt, aki fogkefével akart lemosni egy londoni emeletes buszt. Az in­dok: ilyen jármű jobbára csak Angliában van. Viszont a svéd Karen Stevenson mutatványa nemzetközinek minősüli: ő 30 perc alatt 2780 babot szúrt fel fogpiszkálóra. A rekordláz nem szűnik. Na­ponta levelek százai érkeznek rekordajánlatokkal vagy dia­dalmas bejelentésekkel. És kül­deményekkel is. Például egy 1,5 centiméteres banán, amit való­ban el is könyveltek a világ leg­kisebb banánjának. Bár a be küldő fiatalember nagyvonalú­an hozzájárult, hogy a rekord bejegyzése után a szerkesztők fogyasszák el egészséggel, ám erre a szigorú szabályok nem adnak lehetőséget. így a rekor­der gyümölcs ott barnállik egy nejlonzacskóban egészen ad­dig, amíg legyőzője, egy még kisebb banán be nem érkezik. Szászi Júlia (MTI—Press) George Gamow volt az, aki fel­keltette Teller érdeklődését a magfi­zika iránt, amely ezután elvezetett a nukleáris energia alkalmazásához, a nukleáris fegyverek létrehozásá­hoz, és ezzel közvetve hozzásegítet­te Téliért legnagyobb teljesítményé­hez: a hidrogénbombához. Gamow és Teller fiatal koruk el­lenére komoly fizetést, évi 6000 dol­lárt kaptak, ami lényegesen maga­sabb volt, mint a korban és szolgá­lati időben hozzájuk képest idősebb amerikai kollégáiké. Ez némi ellen­érzést is kiváltott, mindazonáltal az egyetem elnöke nagyon elégedett volt, mert meg volt róla győződve, hogy a két fiatal tudós beváltja a hozzájuk fűzött reményeket. Az elméleti fizikusok első konfe­renciáján, 1935 áprilisában Teller még nem vett részt. Ezek azután rendszeresen folytatódtak a máso­dik világháború kezdetéig. Ez volt az elméleti fizikusok egyetlen rend­szeresen ismétlődő találkozója, és ezért rangos eseménnyé fejlődött. 1937-ben a két professzor közös dolgozatot publikált. Elméletük szerint a Nap és más égitestek bel­sejében elég magas a hőmérséklet a könnyű atommagok fúziójának fenntartásához, és eközben fan­tasztikus erejű energia szabadul fel. A következő konferencia vitái e téma körül sűrűsödtek. Bár a pontos válaszokkal akkor még adósok maradtak, e tudományos problémák elegendő súlyúak vol­tak ahhoz, hogy a világ legkivá­lóbb tudósai ezeket vigyék haza megoldandó feladatnak. (Folytatása következik)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom