Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

1989. augusztus 5. • PETŐFI NÉPE • 3 EGY NEVÉT VESZTETT FALU HÉTKÖZNAPJAI r i i i r • i Fogyatkozoban a bodoglariak öi/ ö Álmos, nyári meleg, dús lombú fák alatt kúráló, kapirgáló tyúkok, kihalt utcák fogadnak bennünket Bodogláron. Csak a kocsma körül látszik némi moz­gás. A falu vagy — mára inkább csak — tanyaközpont Kiskunmajsától hat kilométerre, a Soltvadkert felé vezető út mentén húzódik. Két elhagyott iskolaépü­let, takaros kis templom, kultúrotthon, postahivatal jelzi, hogy a település valaha jobb napokat is látott. Valósággal fellélegzünk,Emikor a „néhai” kultúrház utcá­ra nyíló ajtajából, ablakaiból hangos nevetgélést, asszonyzsi­vajt hallunk. Közelebb lépünk hát fotós kollégámmal, hogy szóba elegyedjünk, s a már-már kilátástalannak tűnő ripor­tot elkezdhessük. Nehéz, orrfacsaró bűz csap ki, meg is állunk az ajtóban. Odabent nyolc-tíz asszony szorgoskodik, lenyúzásra váró pulykalábak tornyosulnak előttük. Értetlen­ségünket látva, készségesen adnak magyarázatot. — Cipők, táskák készülnek majd a lenyúzott bőrökből Kiskunmajsán. Önöknek ez rendszeres munkalehetőséget ad? Mi is azt hittük — mondja egyikük —, de valójában becsapódtunk. Örömmel vállaltuk, hogy dolgozhatunk is, mégsem kell a gyerekeket egyedül hagyni, maradhatunk a faluban. Aztán mostanában az a legritkább, ha itt dolgozha­tunk. Reggel jön a téeszbusz és elvisz bennünket hol ide, hol oda, egész napra. — Nincs is más munkalehetőség helyben? — Nemrég nyitottak még egy műhelyt a régi iskolában, ahol cipőtalpat készítenek. Amikor megkérdeztem, kit ajánlanának, aki sokat tud a falu életéről, a nyugdíjas tanítóhoz irányítanak. Miből lehet megélni? • Átköltöztették a közadakozásból épített kökercsztet. Útban Kovács Gyulához, még bekukkantunk a csöppnyi postahi­vatalba. Oldalán az OTP és a Pos­tabank emblémá­ja. A tolóablak mögül barátságos asszonyka kö­szön vissza, s a kérdést meny­nyire takaréko­sak az itteniek? —- sajnálkozó mosollyal hárítja el: — Nincs pén­zük az emberek­nek. Az időseb­bek is — akiknek van némi megta­karításuk in­kább kifelé szede­getik, felélik. Beszélgetés közben kiderül, hogy a fiatal lány, aki mellette álldogál, az ő középiskolás lánya. A postaforgalmiba jár Szegeden, jövőre végez. — Mik a tervei? — Hazajövök, s alakítunk egy családi vállalkozást, állatte­nyésztésre. — Akkor mi lesz a kitanult szakmával? — A mostani világban — veszi át a szót az édesanyja — nem az a lényeg, hogy mit tanult, hanem hogy miből lehet megélni. Az én itteni állásom is állandó veszélyben van, bármelyik pillanatban megszüntethetik, vagy félállást csinál­nak belőle. Valamikor kézbesítő is volt, kivitték a leveleket; most postaládák vannak helyette. A hivatal előtt a távhívásba bekapcsolt telefonfülke árvál­kodik, később a postaládasort is meg,találjuk, 140 rekeszt számolunk. Kovács Gyula vagy ahogy a falubeliek nevezik: a Ko­vács tanító bácsi — háza csendes, már-már feladjuk a re­ményt, hogy bejutunk, amikor kaput nyit a felesege, s né­hány perces várakozás után a házigazda is előkerül. Kiderül, hogy délutáni pihenőjét zavartuk meg, de örömmel fogad. Pálinkáért villany A frissen főzött, gőzölgő kávét kavargatva némi malidé­val idézi fel az ötvenes évek nekilendülését s az azt követő fokozatos leépülést a falu életében. — Annak idején az egyik elöljáró egy demizson pálinkával intézte el, hogy villany legyen a faluban. Akkor úgy tűnt, lesz belőlünk valami. Látták, utcanévtábláink is vannak, de mi­nek! Már ilyen sincs, hogy Bodoglár. Látva meglepetésün­ket, megemeli a szemöldökét: — Persze! Városi lakosok vagyunk, Kiskunmajsa belterülete lettünk. Egyszer csak át kellett jelentkeznünk, a személyi igazolványokba lakhelyül Kiskunmajsát és egy számot jegyeztek be. Aztán még vizünk sincs. — Hát ez így igaz — szól közbe a felesége. — Három kutunk is van, aztán nyaranta előfordul, hogy egyikben sincs víz. Én nem tudom, hová lesz, elszivárog vagy mi. Nemhiába mondja a régi szólás: — Szánk, Tázlar, Bodoglár, három átkozott határ —-, minket még az eső is elkerül. :— Pedig egy­szer majdnem csi­náltunk egy tör- pevízművet — veszi vissza a be­széd fonalát a ta­nító. Valami egyezség történt a megyével, hogy az évi vízügyi fej­lesztés összegét ideadják nekünk. Aztán, aki meg­ígérte, elment szabadságra, a másik hivatalnok meg nein tudott róla és odaadta másnak, így fél­bemaradt a mun­ka. Elképedten ne­vetünk, mert mit lehet erre monda­• Ami Bodoglárt a világhoz köti. idejövet két (Ferincz János felvételei) iskolaépületet is • Ezekből még táskák, cipők készülnek. láttunk, de úgy hallottuk, Szánkra hordják a gyerekeket. Három is volt, mert van még egy, Fclsőbodogláron. Először az szűnt meg, amit tulajdonkeppen megértek, mert ott osztatlanul tanultak a gyerekek elsőtől a nyolcadikig -f~ annak az oktatásnak valóban nem sok értelme volt. De, hogy itt is megszűnt, azért fáj a szivem. Ez teljesen osztott iskola volt olyan felszereltséggel, hogy amikor megszűnt, és költöztették be, csak ámultak a majsaiak, hogy nektek ez is van, az is van: kémiai, fizikai szertár, könyvtár, filmvetítő. Higgyék el bizonygatja a felesége is —, olyan színvo­nalú volt az oktatás, hogy a továbbtanuló gyerekek nem maradtak el a városiaktól. Nem is került ki azóta annyi felsőfokú végzettségű innen! Akkoriban kétszáz gyerek volt a faluban, kicsi is volt a régi épület, azért húztunk fel 58-ban egy másikat, abban most óvoda van mondja Kovács tanító bácsi. Tizenegy tanárral dolgoztunk, s mi már akkor korrepetáltunk, amikor ezt még nem írták elő. S miért szűnt meg az iskola? — Mert jött a nagy gondolat: a tanyasi kollégium, és meg kellett tölteni gyerekkel a kétszáz személyes épületet Majsán. Előbb csak a felső tagozat szűnt meg, aztán az alsó is. Most a gyerekek nagyobb része Szánkra jár, busszal viszik őket naponta, a többi meg a kollégiumban. Apránként megszűnik itt minden. Azelőtt, amikor Halashoz tartoztunk, volt itt egy állandó kirendeltsége a tanácsnak is, most már az is meg­szűnt, illetve a majsai tanácsnak van egy bodoglári dolgozó- ’ ja, ő tart itt hetente egy napon ügyeletét. Felkerejsem hát Valkai Béléit is, badd egészüljön ki a kép. Eltelik cgy-két nap, mire sikerül találkoznunk a városi taná­cson. Már hallott felőlem. Beszélgetve a fogyó népességről kiderül: ő is Majsán építkezik, elköltözik Bodoglárról. 1970-ben még 1200 lakos volt, ma már alig több, mint a fele mondja. Már neve sincs Kérdezem, miért vették el a falutól még a nevét is. — Talán az adatnyilvántartás egyszerűsítése miatt. De igazából a falubeliek azt sérelmezték, hogy Halas átadta őket Majsának. Nem tudnék igazából én sem magyarázatot adni, miért ragaszkodtunk Halashoz, pedig a nagy távolság több gonddal is járt. Azért volt szükség az állandó tanácsi kirendeltségre is. Kutatván az okokat, ami az elnéptelenedéshez, az iskola bezárásához vezetett, ő éppen az oktatás szín­vonalát jelöli meg egynek. — A továbbtanuló gyerekek már nem találták meg a számításukat a faluban. Az ipari szakmák, a mun­kalehetőségek elvitték a fiatalokat a városba. Mene­kültek a mezőgazdaságból. Csak a tanulatlan vagy a szülőhelyéhez igazán hűséges maradt. Az orvos Majsáról, a pap Szánkról jár ki időközön­ként. Pedig a falunak temploma és lokálpatrióta múlt­ja is van. A kettő összefüggése nemrégen derült ki. A régi iskolaépület előtt álló kőkereszt szemet szúrt a kijáró tisztelendőnek s kérte, helyezzék át méltóbb környezetbe, a templom mellé. Az átköltöztetéskor okiratra bukkantak a talapzatban, aminek révén ki­derült, hogy a harmincas években helytörténetet kuta­tó tanítója, s a közadakozásban élen járó gazdái vol­tak Bodoglárnak. Hadd idézzem zárósorokként mintegy memen- tóul a veszendőbe hajló falucskának — a kőkeresztre vésett mondatot: „Hol a mohácsi vész elölt Bódoghfal­va községe állott, most a bodoglári hívek kegyelete váltságunk szent jelét emelte.” ■* Hajós Terézia SZOMBATI LEVÉL N ehéz elhinni - sokan nem is hajlandók erre —, hogy a szi­bériai Barguzinban megtalálták Pe­tőfi Sándor földi maradványait, csontvázát. Nehéz, mert bennünk, mindannyiunkban úgy él a költő, mint fiatal forradalmár, mint a sza­badság, szerelem megtestesült kép­viselője, mint a szilárd emberi jel­lem, az igazság, a becsület, a nyílt szókimondás mindmáig utolérhe­tetlen és egyetlen tiszta hirdetője, fölmutatója. Úgy él bennünk Pető­fi, amilyennek mi, magyarok szeret­nénk tudni önmagunkat, mint a hozzánk egyedül méltó igazi költő. Nincs ember e kis hazában, aki legalább egy-két versét ne tudná kí­vülről, aki ne borzongna meg a ki­vételes és rejtelmekkel átszőtt, tehát legendás életúttól. Aki ne úgy ta­nulta volna, hogy Petőfi látnöki erővel bírt és megjósolta nemcsak fiatalkori halálát, de azt is, hogy a szabadságért fogja vérét ontani a csatatéren ... S mindezek után most mutatnak nekünk egy csontvázat és azt mondják: ez Petőfi Sándor. Nem Segesváron, a csatában esett el 26 éves korában, hanem száműzött fo­golyként halt meg hazájától 7-8 ezer kilométerre, 33 évesen. Nehéz elhinni, hogy Petőfi rab volt, szám­űzött volt, haja megőszült, házas­ságra lépett és 7 évig nem adott hírt magáról, nem irt „petőfis verseket”. Még Illyés Gyula is majdnem csak emiatt kételkedett a szibériai válto­zatban, felkiáltván: jó, jó! de hol vannak á versek? Mert ő sem tudta elképzelni Petőfit versírás nélkül. Talán tiszteletlenség vitázni Ily- lyéssel, aki maga is a nagy költők közé tartozik. De gondoljunk bele: ha Petőfit valóban fogságba vetet­ték (mint ahogyan maga is gondolt erre a Véres napokról álmodom cí­mű versében), ha évekig terelték az orosz síkságokon, mígnem kétszeri szökési kísérlet után a legszorosab­ban őrzött, mert legelzártabb, leg­távolabbi Barguzinba vitték — megmaradhatott-e benne a lélek­nek az az állapota, amely magas hőfokú verseket tudott teremni? Nem maradhatott meg. Összetört lélekkel csak vegetálni lehet. Annak tudatában, hogy amire az életét tet­te föl —- elveszett. A forradalmat, amelynek ő is vezére, sőt: legtisz­tábban látó apostola volt, vérbe fojtották. Elveszett a szabadság, a haza, a szerelem. Az életösztön azonban a legna­gyobb erő. Különösen, ha a remény, még ha a bizonytalan jövőbe vesző szabadulás reménye is táplálja. És Petőfi Sándor is ember volt, még ha kivételes tehetségű lángelme is. Mindezeket átgondolva mégis nagyon nehéz elhinni, hogy megta­Petőfi lálták a száznegyven évig keresett költő földi maradványait. Talán csak azért nehéz hinni, mert olyan lélekemelő a legenda, olyan szépen végiggondolható a tett és a leírt szó, a versek, egysége, a költői hitvallás és a beteljesülni vélt, de a százszáza­lékosan soha nem igazolt „ott es­sem el én a harc mezején” jóslata, óhaja. Ez így tiszta képlet; méltó Petőfi egyenes jelleméhez. S úgy lát­szik, jobban szeretjük hinni a legen­dákat, mint a szikár tényeket. Erre bizonyítéknak látszik, hogy nagyon sok legendánk van: kezdve Attilá­tól, az Isten ostorától szinte a leg­utóbbi időkig. Petőfi Sándort azóta keresik, amióta eltűnt a fehéregyházi síkon. Már itt kezdődtek a legendák. Die­nes András egész könyvet állított össze A legendák Petőfije címmel. Voltak kutatók, akik megérzésekre, szóbeszédre, bizonytalan, sőt hitel­telen adatokra építve ástak, mér­tek, értekeztek. De mellettük min­dig voltak, akik a szigorú tények alapján próbálták megközelíteni az igazságot. A segesvári, pontosab­ban: a fehéregyházi hősi halál vál­tozata mellett mindig élt a szibériai fogság lehetősége is. Az előbbi erő­sebben, talán mert eleinte több „bi­zonyíték” szólt mellette s talán azért is, mert ezt szívesebben elhitte a nemzet, a költőjéért rajongó nép. Heydte osztrák ezredes 1849. au­gusztus l-jén az Ispánkút mellett látott egy félig levetkőztetett halott civilt, aki körszakállat viselt, rend­kívül határozott arckifejezésc volt, s akiknek erről beszélt, azok azt mondták: lehetséges, hogy Petőfi Sándort látta, mellén hatalmas seb­bel. Mások azt látták, hogy a mene­külő költőt egy kozák roham beke­rítette, sőt volt, aki látta, hogy le­szúrták Petőfit. Aztán múltak az évtizedek, el­kezdtek ásni, keresgélni a fehéregy­házi csatamezőn, Segesvár környé­kén. Eredménytelenül. A már emlí­tett Dienes András egyike volt a legelszántabb tudósoknak, aki a té­nyek iránti tiszteletével kutatta a költő végső útját, a halál drámáját és helyét. Az utolsó, év című köny­vében fényképen kereszttel jelölte meg a helyet, ahol szerinte Petőfi nyugszik. A holttestet azonban nem találták. Pedig akkor már tud­ták, milyen jegyek alapján ismerhe­tő fel egyértelműen Petőfi csontvá­za. Először Török Aurél, a buda­pesti egyelem antropológiaprofesz- szora foglalta össze az egyéni jegye­ket, szervezte az ásatási mun­kát, bizottság alakult, amelynek Jó­kai Mór volt az elnöke, de az ása­tásból nem lett semmi, „mert jöttek a kételkedők, a mindent jobban tu­dók, a kegyeletféltők, a hiúságuk­ban sértettek és nem utolsó sorban az élcelők, szóval a turáni átok és amikor Mikszáth Kálmán is gú­nyos tárcacikkben szellemeskedés­sel ütötte el a dolgot mondván: ha a Petőfi keresők semmit sem talál­nak, akkor ez fiaskó, ha Petőfi he­lyett mást hoznak haza, akkor ez botrány, ha pedig magát Petőfit hoznák haza akkor úgy sem hiszi cl senki — s az ásatás le került a napi­rendről” írja keserűen Salamon Henrik. Az a Salamon Henrik, aki fogor­vos professzor volt, és 1923-ban a Fogorvosi Szemlében közölt, Petőfi koponyája és rendellenes fogazatá­nak meghatározása című tanulmá­nya végkövetkeztetésében ezt írja: „Ezek oly biztos, el törülhetetlcn jel­lemvonások ... hogy Petőfi kopo­nyája még akkor is ezer és ezer közül felismerhető, ha ez a koponya1 sem volna már tökéletes állapotban, ha­nem csak arci részei a fogakkal.” A „turáni átok” napjainkban is jelen van, dolgozik, hat, virágzik az olcsó szellemeskedés, a primitív okoskodás, most is vannak min­dent jobban tudók. Vannak, akik kinevetik, gúnyolják, vádolják Morvái Ferencet, tisztességét is kér- dőjelczve. Pedig ebben a pénzért mindenre képes világban önmagá­ban az is csoda, hogy van egy em­ber, aki saját zsebéből 10 millió fo­rintot hajlandó arra áldozni, hogy bizonyosságot szerezzen a szibériai sírról. Mert előre ő sem tudhatta, kit fog találni Barguzinban. Én ezt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor Széchenyi ajánlott fel egy nagy, összeget a Tudományos Aka­démia megalapítására. De a nép nem hisz. Az emberek többsége nem hisz éppen azért, mert Petőfi Sándorról van szó. Má­soknál hadd ne említsek konkrét történelmi személyeket egyetlen jel alapján hajlandó tudomásul venni az azonosságot, de Petőfi más. Róla nem elég a százszázalé­kos biztonság, ezerszeresen bizo­nyítani kell, hogy valóban az ő csontjait találták meg, mert Petőfi­ben az elmúlt száznegyven év alatt soha nem csalódott ez a nemzet. Hát érthető, ha halálában, testi ma­radványainak egyértelműségében sem akar csalódni. Ezért óvatos, ezért bizalmatlan. Fél év alatt tizenkilenc árucikk forgalmazását tiltotta meg a Kermi A forgalomban lévő fogyasztási cikkek minőségét, az áruk kezelé­sét, raktározását és a vendéglátást az év első felében 1300 üzletben, vendéglátóhelyen, raktárban és te­lephelyen ellenőrizték a Kermi szakemberei. A szúrópróbaszerű­en végzett szemrevételezés és az azt kiegészítő laboratóriumi vizsgála­tok alapján csaknem ezer alkalom­mal kellett az adott árukészletet leértékeltetni vagy megsemmisít- tetni. A vizsgálatok alapján a Ker­mi 19 árucikk árusítását tiltotta meg, háromnál pedig árcsökken­tést írt elő. Az ellenőrzések tanúsága szerint az élelmiszerek közül a tőkehúsok forgalmazásánál legtöbb a gond. Az ellenőrök ugyanis több üzlet­ben találtak házilag vágott, állat­orvos által nem vizsgált húsokat. Mivel az illegális vágások — és az innen származó húsok árusítása — egyre gyakoribbá válnak, az in­tézet az év második felében foko­zottan és rendszeresen fogja vizs­gálni és feltárni az ilyen esetedet, hogy elterjedésüket megakadá­lyozza. A vendéglátásban évek óta nem tapasztalható javulás a kiszolgált eszpresszókávék minőségében. A hatósági ellenőrzések során megvizsgált 566 kávéból 80 — azaz 14 százalék nem megfelelő mennyiségű kávéőrleményből, il­letve csökkent élvezeti értékű, le­járt minőségmegőrzési idejű pör­költ kávéból készült. Romlott a könnyűipari termé­kek nagy részének minőségei A megvizsgált 12-féle bútor közül mindössze hét felelt meg mara*- déktalanul a követelményeknek. A belföldön gyártott bútorok mi­nőséghibái elsősorban az egyenet­len alapanyag-ellátásból, valamint a nagyfokú technológiai pontat­lanságból adódnak. A bőr- és cipőipar helyzetét is alapvetően a nyersanyaghiány, a különböző szükségmegoldások alkalmazása jellemzi. A lábbelik közül csak minden negyedik mondható kifo­gástalannak, a többi a bedolgo­zott anyagok, illetve a nem megfe­lelő konstrukció miatt használatra nem vagy alig alkalmas. A háztartási gépek, híradás- technikai készülékek, fotócikkek kínálatát vizsgálva a Kermi meg­állapította, hogy az utóbbi időben a kereskedelmi vállalatok egyre inkább a kis szériák behozatalára törekednek, hivatkozva a mind szélesebb választék kialakítására. Ennek pedig az a következménye, hogy a néhány száz darab behoza­talakor nemcsak a költségek nö­vekednek — például a kötelező kezelési utasítás elkészítteté­sével —, hanem komoly problé­mát okoz a pótalkatrészek hiánya is. A festékiparban a hazai gyár­tók mind több környezetkímélő terméket állítanak elő, illetve csökkentik a már forgalomban lévő festékek, hígítók egészségre ártalmas komponenseit. A kör­nyezetkímélő termékek megkü­lönböztetésére á külföldi „kék an­gyal” jelöléshez hasonlóan meg­kezdtélc a „zöld ecset” embléma használatát, amelynek kidolgozá­sában a Kermi is részt vett. A je­lölés általános használata azon­ban még nem terjedt el. A Kermi jelentése megjegyzi, hogy az im­port autózománcok igen változó minőségben kerülnek forgalomba. Ugyanez elmondható a kozmeti­kai termékek, testápolási cikkek minőségéről is, a hazai új termé­keknek például csak mintegy fele, az importcikkeknek megközelítő­en kétharmada bizonyult forga­lomba hozatalra alkalmasnak. Örvendetes viszont a hazai koz­metikumok csomagolásának javu­lása. A vásárlók reklamációi miatt csaknem húszezer termékről adott szakvéleményt a Kermi. A meg­alapozott panaszok aránya az utóbbi években számottevően nem változott, az elmúlt fél évben is 68 százalék volt. A korábbiak­nál több volt a jogos kifogás a felsőruházati termékekre, a cipők­re, a háztartási gépekre és a sze­mélygépkocsikra. Kevesebben reklamáltak viszont a háztartási és lakástextíliák, méterárúk, öltö­zékkiegészítő divatáruk és a kézi- szerszámok minősége miatt. Súlyos mulasztások miatt a Kermi 80 esetben tett szabálysér­tési feljelentést, további 24 eset­ben pedig a kereskedelmi felügye­lőségeknél javasolta szabálysértési eljárás lefolytatását. Az intézet három alkalommal büntetőeljá­rást is kezdeményezett a minőség­hibák miatt. • Kovács tanító bácsi.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom