Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-01 / 179. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. augusztus 1. Zenei Fesztivál Kecskeméten A Kodály-szeminárium hangversenyeiről Immár több évtizedes hagyomány Kecskeméten, hogy a Ko-, dály-szemináriumokhoz kapcsolódóan nívós hangversenyek gazdagítják a megyeszékhely nyári kulturális ajánlatát. A Kodály-intézet és az Interart Fesztiváliroda szintén komoly előzményekre visszatekintő együttműködésének eredményeként ezen a nyáron ismét neves hazai és külföldi szólisták, együttesek koncertjeire kerül sor a szemináriumhoz csatlakozó Nemzetközi Kodály-fesztivál kerekében. A rendezvény nyitányaként igazi fesztiválhangulatot varázsolt a főtérre a városháza erkélyén megszólaló Akadémia Rézfúvós Kvintett. Sokféle stílust felölelő műsorukból kiemelkedtek az igényesen megszólaltatott barokk polifóni- kus művek, de hangulatosak, s az alkalomhoz illőek voltak a különböző korok táncai is, A toronyzene után a Kodály-iskola díszterme adott otthont a megnyitó hangversenynek, melyen hazánk két világhírű szólistája, Kocsis Zoltán és Perényi Miklós lépett közönség elé. Műsorukon nem a gordonkazongora irodalom ismert repertoár darabjai szerepeltek, hanem nagyobbrészt átiratok. Ezúttal azonban azt bizonyították az előadott müvek, hogy gondos adaptálás és ihletett előadás révén az átirat is nyújthat teljes értékű zenei élményt. A műsor egyúttal méltó módon adózott Kodály Zoltán emlékének, kevésbé ismert, reprezentatív műveinek bemutatásával. A hangversenyt indító' két nagyszabású Bach-átirat, az 1924-es Három korelőjáték és az 1952-es Prelúdium és fúga a méltatlanul feledésbe merült Kodály-művek közé tartozik. Örülhetünk, hogy ilyen kiváló művészek tolmácsolásában ismerkedhettünk meg e darabokkal. Előadásukban egyaránt érvényesült e darabok szenvedélyesen mély gondolatisága és klasszikusan nemes, plasztikus megformálása. Különösen felejthetetlen volt a második darab fúga szakaszának belső feszültségétől forrongó, mégis méltóságteljes megszólaltatása. Hihetetlen drámaiság, a kontrasztok végletes kiélezése és szem- beállítása jellemezte Kodály Szonatinájának előadását is, s utána valóban üdítőnek, sajátos zenei fellélegzésnek tűnt Liszt Elfelejtett keringőjének könnyed virtuozitása. Másként alakult a hangverseny második részének dramaturgiája: Chopin, Sibelius és Debussy lírai hangvételű darabjai után az igazán mély zenei gondolatokat Liszt: Gyaszgondolat című műve hordozta. A két művész ihletett tolmácsolása valóban lélegzetelállító pillanatokat szerzett a hálás közönségnek. A feloldást ezúttal Debussy Kis szvitjének játékossága jelentette. Az eredetileg zongorára, négy kézre írt kompozíciót — Sibelius és Debussy korábban hallott müveihez hasonlóan — Kocsis Zoltán írta át gordonka-zongora változatra. * * * A sorozat második hangversenye a XX. századi kóruszene kedvelőinek kínált különleges zenei csemegét. A franciaországi St. Denis Egyetem Ensemble Vocal (énekegyüttes) kamarakórusának telt, szolisztikus hangzása a hagyományos kórusokhoz szokott fül számára a meglepetés erejével hatott. Ráadásul műsorukat olyan darabbal kezdték (Rebotier: Que- neau Ko-an), amely bőséges eszköztárát mutatta a XX. század új utakat kereső vokális zenéjének: szokatlan hangeffektusok, hangsúlyok, gesztusok, sajátos koreográfia kísérte a mű megszólaltatását. E kezdés végül is az együttest igazolta, hiszen az est folyamán bebizonyosodott, hogy legotthonosabban ebben a stíluskörben, a kívülálló számára szinte hihetetlen énekesi követelményeket támasztó kortárs zenében mozognak. Igazi profik tehát, akik egyénenként, mint szólisták társulnak a közös produkcióra, s vezetőjük, Denes Gautheyrie is inkább belülről, közreműködőként irányít, mintsem a hagyományos kórusvezetőit pozícióban. Műsorukban egyébként ízelítőt kaphattunk századunk francia vallásos kórusirodalmából is, Poulenc és Messiaen reprezentáns alkotásainak előadásával. Érdekes módon a hagyományosabb zenei eszközöket alkalmazó csodálatos Poulenc-mü, a Fekete Madonna litániája (a passió végkifejletének latin szövegére) a vegyes kar előadásában nem tűnt annyira kiegyensúlyozottnak, mint ezt a korábbi férfikari, majd női kari bemutatkozásból remélhettük. Annál tisztábban szólalt meg viszont a koncert második részeinek elején Messiaen O sacrum convini- um című müve, az utána következő Cinq rechants pedig az egész hangverseny csúcspontját jelentette. A ráadásként hallott két kórusmű sajátos kitekintésként hatott: Janequin híres chansonja a francia reneszánsz irányban, Luciano Berio Cries of London (London kiáltásai) című műve pedig más nemzet zenéje felé. Az Ensemle Vocal fellépése tehát a kóruséneklés fejlődésének egy lehetséges útját mutatta be, annak lehetőségét, hogy mire képes egy kisebb létszámú, de szólista nívójú tagokkal rendelkező ének- együttes. E század végén, az egyre differenciáltabb világban a zenei kísérletezések véget nem érő sorában pedig ennek a stílusnak éppúgy helye kell, hogy legyen, mint a hagyományos együtteseknek. * * * A kóruséneklés legnemesebb hagyományait folytatta viszont az első hét harmadik hangversenyének együttese, a kanadai Amabile Youth Singers leánykar. Tiszta, áttetsző és könnyed hangzás jellemezte éneklésüket, az eleinte kissé elfogódott, visszafogottan fátyolos hangszín a koncert folyamán egyre felszabadultabbá, fényesen csengővé alakult. Mindvégig érződött, hogy az együttes két művészeti vezetője, Brenda Zadorsky és John Barron különös gondot fordít a mindenkori szép hangzás elérésére. A sokszínű repertoárról árulkodó műsort minden korábbit felülmúló érdeklődés kísérte. A közönség természetes várakozással figyelte Kodály néhány kórusművének előadását, s végül vastapssal honorálta az Égyetem, begyetem megszólalását. Az est kiemelkedő teljesítményét jelentette még Schafer távolkeleti hangzásokat idéző Ga- melan című darabjának virtuóz éneklése, de méltán arattak sikert a francia—kanadai népdalfeldolgozások és a spirituálék is. Dicséret illeti a zongorakísérő (Laura Clements) és az énekes szólista (Bevan Keating) teljesítményét is. A hangverseny végén az énekkar váratlan gesztusként a magyar és a kanadai himnusz eléneklésevel tette emlékezetessé kecskeméti fellépését. Horváth Ágnes PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus országos ötletpályázatot hirdet a Kecskeméten épülő SOS gyermekfaluban elhelyezendő kerámiaalkotásokra. A pályadíjakat a Képző- és Ipar- művészeti Lektorátus és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja biztosítja. A díjnyertes pályaművek kivitelezését a Nemzetközi Kerámia Stúdió, a Művelődési Minisztérium, az Ipari Minisztérium és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége támogatja. A pályázat témái: 1. A gyermekfalu házainak megkülönböztetésére szolgáló, a homlokzatra kerülő jelek, 2. a házak kertjébe kerülő, a megkülönböztetést segítő plasztikák, 3. a lakóházak belső terében a lépcsőfordulók díszítése, 4. kétféle ivókút, 5. díszítő plasztika a kertbe, 6. csorgókút és környezete, 7. kisegítő anyák lakóépületéhez plasztika, 8. a gyülekező, közösségi térbe plasztika, 9. szabadtéri sakkjáték környezete, 10. tűzrakó- hely és környezete, 11. egyedi kerámiatárgyak, 12. használati kerámiák (készletek), 13. egyéni ötletek. A pályázaton a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának és a Fiatal Iparművészek Stúdiójának tagjai vehetnek részt. A feladat részletes ismertetésére, - a helyszínnek az építésztervezők általi bemutatására a kiíró szervek 1989. augusztus 31-én, csütörtökön, 10 órakor konzultációt tartanak. Találkozás a Nemzetközi Kerámia Stúdióban. A művészek pályázati részvételi szándékukat a konzultáción való megjelenéssel, a Stúdióban vagy a Lektorátuson történő jelentkezéssel jelezhetik. A két intézménynél az építészeti tervek megtekinthetők. A pályamunkákat 1990. február l-jén csütörtökön, 16 óráig kell a Nemzetközi Kerámia Stúdióba eljuttatni (Kecskemét, Lugossy u. 1.). Benyújtandó az 1-10. számú témáknál *1:5 (vagy bírálható) léptékű terv, makett és műleírás, a 11—13. számú "témáknál bírálható szinten kidolgozott koncepció, rajz, formavázlat, illetve mintadarab. A pályamunkákon fel kell tüntetni az alkotó nevét, pontos címét (irányítószámmal) személyi számát. Több szerző esetén mellékeljenek aláírt nyilatkozatot, amely az esetleges pályadíjak megosztását százalékos arányban jelzi. Név és cím nélkül, késve, vagy sérülten érkező, hiányos pályatervek bírálatával a bírálóbizottság nem foglalkozik. A pályatervekből a Nemzetközi Kerámia Stúdió saját helyiségeiben nyilvános bemutatót rendez. A bírálóbizottság összehívásáról a Képző- és Iparművészeti Lektorátus gondoskodik. A pályamunkák díjazására a Képző- és Iparművészeti Lektorátus 600 ezer forintot, a Művészeti Alap 100 ezer forintot biztosít. Megfelelő színvonalú tervek beérkezése esetében témánként több terv is díjazható. További 240 ezer forintot biztosit a Nemzetközi Kerámia Stúdió a díjnyertes tervek kivitelezésére ösztöndíj formájában. Az ösztöndíj 1990. március l-jétől vehető igénybe, havi 6 000 forint összegben, hat héttől hat hónapig terjedő időtartamban. A stúdió a kivitelezést alapanyaggal, a szükséges technikai feltételek és szakmunkás segítség biztosításával is támogatja, az alapszabályában foglaltak szerint. Fentiek a saját műteremben történő — részleges vagy teljes kivitelezésnél is biztosítottak. A 12. számú téma pályázatnyertes terveinek kisszériás kivitelezését az Ipari Minisztérium segíti. A kész alkotások elhelyezését — a művész művezetése mellett — az ÉBKM Vízmű Vállalat biztosítja. Vizek buszai Azt hihetnénk, hogy az autóbusz szó rövidítéseként használt busz elnevezés csupán a jól ismert úthoz kötött kerekes jármüvek számára van fenntartva. Pedig nem így van, hiszen köztudott, hogy légibuszokról, vízibuszokról is beszélünk. De míg a közúti autóbuszok a legnagyobb befogadóképességű közúti járművek, addig a vízibusz elnevezéssel a folyami hajókénál kisebb utasszámú, fürgébb vízi járműveket illetjük. Úgy gondolhatnánk, hogy ennek analógiájára a légibuszoknak is a kisebb utasszámú repülőgépeket nevezik, de ez tévedés. A viszonylag nagy befogadóképességű, de csupán rövid légi utakat megtevő gépmadarak kapják a légibusz elnevezést, amelyekre — csomagunkat a kezünkben víve — ugyanolyan természetességgel szállhatunk föl, mint a távolsági vagy városi autóbuszokra (s talán egyszer még azt is megérjük, hogy menetjegyet is magán a légibuszon válthat a felszálló utas). A folyókon, tavakon navigáló vízibuszokat a szükségszerűség, no meg a propellerek hajtására igencsak alkalmas dízelmotor megjelenése és elterjedése hívta életre. A masszív építésű, kezdetben gőzerővel, oldalsó lapátkerekekkel hajtott személyszállító hajók mellett ugyanis nagy igény mutatkozott a jóval előnyösebb vízellenállású hajótesttel kialakított, így igen kedvező üzemanyag-fogyasztású, 60-80-100 személy számára kényelmes és gyors utazást biztosító „városi hajók” iránt. Mert vízibuszokat valóban többnyire csak a kisebb tavak vízi személyforgalmában, a folyóval rendelkező városok vízi közlekedésében, a kisebb távú vízi városközf forgalomban haszná]ria'k.t , : A folyók által átszelt, tengeröblökkel átkzÖtt, csatornákkal behálózott szép történelmi városokban turisztikai jelentőségük is van a vízibuszoknak. Ennek bizonyságára szolgál képünk, mely a Párizsban nemrég forgalomba állított 160 személyes vízibuszok egyik példányát mutatja a Notre Dame székesegyház előtt, a Szajnán. (MTI-külföldi képszerkesztőség). ZSOLNAI HÉDI: Johanna a kocsmában I. Hogyan lettem Zsolnai? Zsolnai Hédi, az ötvenes—hatvanas—hetvenes évek népszerű énekesnője egy kis fizetésű áruházi eladó leányaként született, Zirner Hedvig néven. Gyermekkorára mint az egyik szoba-konyhából a másik szoba-konyhába való folytonos költözködés éveire emlékezik vissza önéletrajzában, amely a Magyar Világ Kiadónál ez év őszén Iát napvilágot. A Johanna a kocsmában című kötet alábbi részlete is a gyermekkorról, Lakner bácsi színházáról mesél. Döntő változás a kislány életében: gyerek színésznő lett! Nagyanyja vette észre a hirdetést az újságban, ő beszélte rá anyát: — Próbáljuk meg, Piroskám, jelentkezzünk! Mekkora sikere volt az iskolában mint Tündérkirálynőnek! És sikerült! Fölvették. Havi 5 pengő fizetéssel. A pénzt a kis művészek nem kapták kézhez. Lakner bácsi, az igazgató befizette egy gyermekruhaszalonba, ahol akis társulatnak (nem is volt oly kicsi) folyószámlája volt. Lakner bácsi színháza rangot jelentett. Nem lehetett akárhogyan megjelennie egy „Lakner- tagnak”. A gyermekszínház a főváros egyik legelőkelőbb színházában működött vasárnap délelőttönként, matinéelőadásokon. A felnőtt színészek délelőtt s éjszakánként, a gyermektársulat délutánonként tartották próbáikat. A kislánynak a színpad betöltötte életét. Nagyanyjáét, apjáét is. Anyja? Anyja örömét ritkán lehetett látni. Örült-e egyáltalán valaha, valaminek is az anyja? Pedig biztosan örült. A világ legjobb édesanyja volt. Igénytelen, szerény. Csak azon kesergett, ha Hédinek nem jutott, amire szerette volna. így aztán igazán fí^m csoda, ha ennyit kesergett. És anya inkább nem vett semmit (ezt igazán gyakran megtehette), de csak finomat volt hajlandó vásárolni. Anya hozott a piacról egy darab almát de az a piac legszebb almája volt. Hédinek hozta. Hédiké pedig estig nem nyúlt hozzá, amíg apa haza nein érkezett, akkor háromfelé vágta, és ragaszkodott hozzá, hogy mindhárman megegyék. No de a gyerekszínház! Ő, aki az iskolában nem volt éppen a legjobb tanuló — a szerepeket habzsolta, fölfalta, az olvasópróbán már kívülről fújta. (Később is!) Nem szerette a súgást. (Később sem.) Csoda volt minden! Hatalmas, gyönyörű csoda! Már maga az út is a színházig, mely a prolinegyedből az úri negyedig vezetett. Naponként végig lehetett villamosozni a Nagykörúton, s ha nem jutott jegyre, még jobb volt, akkor végig lehetett sétálni. Bámulni a kirakatokat, melyek eltértek az annyira unottan más arculatú Népszínház utcai kirakatoktól. Álmodozni lehetett, és bambán, hitetlenül nézni a plakátot, a plakátot, amelyen ott áll: „Hamupipőke: Zsolnai Hédi”. Hamarosan önálló öltözőt kapott, melynek ajtaján az ország egyik hírességének neve mellett, ott díszelgett: „Zsolnai Hédi". S ez az öltöző vasárnaponként az ő birodalma. Csak az övé! A Zsolnai nevet Lakner bácsi találta ki, a filmgyár udvarán (mert filmezett is!): „Művésznévnek ez jobb, kislányom.” (Mennyi bajt okoz az emigrációban ez a sokkal „jobb”, szép, mac ros név a Zirner helyett!) Táncolt, énekelt, „drámát” játszott, fiúszerepeket, Hófehérkét, Csipkeró- zsikát, később — már „kiöregedett” gyermek színészként, 12-14 évesen — gonosz mostohát, boszorkányt. Míg • A kislány. • Mint Tündcrkirálynő, hatéves korában. addig virággal, naranccsal várta a gyerekközönség a „kiskapunál”, ezeket a narancsokat, bizony, már a kiskapu előtt megkapta mint „gonosz mostoha” — fönn a színpadon. (A mai közönség - felnőtt, gyerek — inkább a boszorkányoknak dfukkol. A Hamupipőkét kiröhögik.) A kislány életének első dalát, Sula- mit nagyáriáját, nagymamától tanulta. „íme, itt ez a kút és ez a vadmacska — O, nézd, ó nézd. . .” így emlékszik a szövegre, lehet, hogy nem egészen így volt. De nagymama gyönyörűen énekelte! A kislány sámlin ült nagyanyja lábánál, és álmélkodva hallgatta, 4-5 éves lehetett. .. S nagymama mesélt, mesélt... — Tudod, kisanyám, én énekesnő szerettem volna lenni, de dédanyád nem engedte. Haj, bizony!. .. Operaénekesnő. Egyszer föl is jött értem Bécsböl a nagybátyám, színigazgató volt Bécsben, könyörgött a szüleimnek, de hiába magyarázott, érvelt bármivel, # OSyám csak hajtogatta: „Elkurvul! Szó séin lehet róla!” No, majd te, kis- i- anyám, majd te! S már indult is a szobába, leakasztotta lánykori fényképét a falról, mely ott lógott a nagy családi ágy fölött balról, jobbról pedig a nagyapáé katonaruhában, pörge bajusszal. No látod, ilyen volt a te nagyanyád akkor... Királynői volt. Sötétbarna, fonott hajkoszorú, mint egy korona, világító kék szemek, aki látta a fényképet, azonnal azt mondta: akár Erzsébet királyné! — Azután folytatta — férjhez mentem nagyapádhoz, a kis vidéki suszterhoz. Nem voltam szerelmes belé. De színpad nélkül — mindegy volt. Megszerettem. Tudod, milyen jó ember . .. Nagyapa drága, drága jó ember volt valóban. Az tolt ki vele, aki csak akart. Nagymama erről is sokat mesélt: — Tudod, az első háború előtt, már a fővárosban, Pesten éltünk. Cipőszalonunk volt. Ó, akkor konflissal járt nagyanyád! Cseléd is volt. Ne félj, körülvették nagyapádat a kávéházban a „barátok”. Ittak, zabáltak! Minden ce- chet nagyapád fizetett. Vedeltek, mint döglődő az ingyen gyógyszert. Hadd ártson, nem baj, ingyen van! No, azután jött a háború, barát egy szál se, elgurultak a pénzünkkel együtt. Nagyapádat vitték Doberdóra. Jaj, édes Istenem! Ott maradtam a halom gyerekkel. Vásárokra jártam, árultam a maradék cipőtárat meg mindenféle vacaksá- got, ami jött. Egy perc nyugtom nem volt, a legkisebbet, Edit nénédet cipeltem néha magammal, a többi otthon, jaj, jaj, édes kisanyám, Hédikém, soh’ se tudd meg, mi az a háború! Ó, jaj, drága nagyanyám, megtudtam, te is megtudtad, másodszor is megtudtad .. . Mentem hozzád a gettóba hamis papírokkal, csillag nélkül, vittem a libát, kenyeret, meg nem tudnám már mondani, honnan szereztem. Egyszer éppen arra érkeztem, hogy két emelet között lógtál egy csillár maradványaiba kapaszkodva, görcsösen ... Engem az utcán ért a szőnyegbombázás! Azt hittem, soha nem érek oda. Idegen pincébe nem mertem bemenni, féltem, elkapnak. Hol is tartottam? Dehogyis volt akkor még második világháború ... Nagyapa is csak az elsőről mesélt, de hozzátette: —- Meglátod, édes gyerekem, te még megéred... A sárga veszedelem még hátravan! Drága, jóságos nagyapám!.. . Fantáziátlan festő voltál, palettádon csak sárga volt. .. No, jött az is, a sárga .. . Sárga csillag, zöld karszalag, fekete ing, és vörös, vörös, végeláthatatlan vörös. Fel lettünk szabadítva! Kegyetlenül fölszabadultunk! — Én is ... Ä te kis unokád. Neki aztán egyéni, „külön fel- szabadulásban” is volt része ... De most még kislány. (Hová szaladgálok már megint?) S ti még mindany- nyian körötte vagytok. Kislány még, és azt hiszi — boldog. Minden oka meg is van erre. Nem minden gyereknek van ekkora családja. És mi lehet ennél nagyobb boldogság? Apa, anya, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Gyurika a kedvenc. Nagyszerű! Később, a csillagos házban együtt is laktak. Az volt csak az igazi öröm! Még többet lehettek együtt. .. Amíg Gyurikát el nem vitték .. . Soha többé nem látta. De ekkor még ült a bilin, duettet énekelt nagymamával: „íme, itt ez a kúút...” És a gyerekszínház. A filmezés! A nagy sztárokkal! Tasnády Fekete Máriával, Páger Antallal. — A film: Édes mostoha. S az első önálló sanzon: „Nincs senki olyan jó, mint az anyukád ..." Játszották az egész világon, még Amerikában is! Szerencse, hogy Teri néni, az osztályfőnöknő annyira szerette Zirner Hedviget, hogy takargatta az igazgató úr előtt a Zsolnait. Az iskolában tilos volt a gyerekeknek szinészkedniük. A srácok is tudták, hogy a kis Zirner azonos a „nagy” Zsolnaival. A Hamupipőkével ... És Zsolnai nem csak filmezett, színházban játszott, a társulatot olykor meghívták magánpartikra is. Gyerekzsúrokra. Azok nagyon előkelőek voltak, és az anyukák is mehettek. Még grófi kastélyban is játszottak, fenn a Várban. Nem messze a kormányzó úr, vitéz nagybányai Horthy Miklós rezidenciájától. De ezen a bizonyos zsúron ő és anyu nagyon szégyellték magukat. Egy csomó anyuka és kis művésznő, zabáltak! S ez még nem elég, tömködték táskájukba a minyonokat. Anyu és ő összenéztek, majdnem bőgtek. Ahogy Hédiké befejezte a dalát, ellógtak ... Hazamentek, és aznap kaviárként habzsolták az unott tejeskávét. Apu meg .. . — Na, meséljetek! Mi volt? A kormányzó úr is olt volt? Ők meg hallgattak. Apunak fájt, hogy nem lehetett ott. De az Édes mostoha című film bemutatóján valóban ott volt a kormányzó úr! Hű! A szünetben apu még az idegeneket is megszólította: Tetszik tudni, az az én kislányom, a Zsolnai Hédi, aki a szólódalt énekelte! — S már szedegette is zsebeiből a fényképeket (míg élt, mindig!). Ezen 2 éves, ezen 3 éves ... Itt a színpadon, itt a bilin, itt a . .. Hédi hányszor szólt rá később: Apa, elsüllyedek szégyenemben! — De ő csak beszélt, mutogatott... Az áruházban már minden osztályvezető, vevő, vécésnéni — mindenki tudta, ki az a Zsolnai Hédiké. (Folytatjuk)
