Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-07 / 158. szám
2 • PETŐFI NÉPE • 1989. július 7. Nagy Imre és társai ártatlanok (Folytatás az I. oldalról) lyos jogszabályok szerint sem minősültek bűncselekménynek. A bizonyítás egyoldalúan csak a terhelő körülményekre koncentrált, ennek folytán a népbíróság ítéleteinek egyes ténymegállapításai tévesek. A vádlottaknak védekezésre nem volt módjuk. Az ügyben népbíróként mindkét ügyben közreműködött egy olyan asszony is, akinek férje a Köztársaság téri események egyik áldozata volt. Ugyancsak eljárási szabályt sértettek azzal, hogy az eljárás teljes idejére, az ítélet kihirdetésére is zárt tárgyalást rendeltek el. A legfőbb ügyész — itt ismertetett álláspontja szerint Nagy Imre és megvádolt társai ügyében a törvény helyes alkalmazásához mellőzhetetlen lett volna annak vizsgálata, hogy cselekményeiket mi motiválta, azok a törvényi tényállásban meghatározott eredmény elérését célozták-e. Az óvás leszögezi: a megvádolt személyek azon magatartása, hogy egymással kapcsolatban álltak, különböző politikai tartalmú vitákat folytattak, Nagy Imre és mások írásműveit megvitatták, távolról sem jelentette, hogy az államrend megdöntésére szervezkedtek. A fennálló társadalmi rend hibáinak kritikája, az ezzel kapcsolatos útkeresésre vonatkozó viták — különösen abban az esetben, ha azok a valódi helyzetből indulnak ki, és az alkotmány által meghatározott társadalmi rend keretei között keresik a megoldásokat nem valósítanak meg állam elleni bűncselekményt. A legfőbb ügyész óvásában szükségesnek tartotta, hogy az elnökségi tanács elvi tételként állapítsa meg: hogy valamely, akár hatalmon lévő, akár más párt tevékenységének bírálata, ideológiai vagy politikai nézeteinek megvitatása, a pártok közötti viták értékelése sem a büntetőjog feladata. Ugyancsak nem büntetőjogi kérdés — különösen rendkívüli körülmények között nem - egy adott kormány tevékenységének megítélése. Az óvás végezetül utalt a magyar és a jugoszláv kormány közötti, 1956. november 21-én kötött egyezményre. Ebben a magyar kormány garanciát adott arra, hogy a jugoszláv nagykövetségen tartózkodók Nagy Imre, dr. Donáth Ferenc, dr. Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós és dr. Szilágyi József — büntetőjogi felelősségre vonására a korábbi magatartásuk miatt nem kerül sor. Mindezek alapján a legfőbb ügyész indítványozta, hogy az elnökségi tanács helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéleteket, s az elítélteket mentse fel az ellenük emelt vádak alól. Losonczy Géza ügyében a Népbírósági Tanács nem hozott ítéletet, mert ő 1957. december 21 -én, még a nyomozás befejezése előtt meghalt. Á büntetőeljárás vele szemben is alaptalan és törvénysértő volt ennek tényét a törvényességi óvás benyújtásával egyidejűleg a Legfőbb Ügyészség külön határozatban állapította meg. Rövid szünet után következett a legfőbb ügyész képviselőjének, illetve a védelemnek a felszólalása. Dr. Nyíri Sándor, a legfőbb ügyész helyettese beszédében leszögezte: az óvás megállapításai egyúttal vádpontok az akkori bűnüldöző, ügyészi és igazságszolgáltatási tevékenység ellen. Nagy Imre — a jegyzőkönyvek tanúsága szerint többször hangoztatta, hogy a bíróságnak az igazság kiderítése is feladata. Ez az igazságszolgáltatásban alapelvnek számít, és a jog mindig megadta hozzá az eszközöket. A pártatlan, független igazságszolgáltatás szabályai szerint a tények felderítésében, értékelésében nem lehet tekintettel lenni senkire, objektivitásra kell törekedni. A baj mindig akkor kezdődött, amikor erről megfeledkeztek, s más szempontokat is figyelembe vettek az ítélkezésnél, amikor a politikai csatározások, el- és leszámolások színtere a bírósági tárgyalóterem lett, hol nyilvánosan, hol pedig titokban. A legfőbb ügyész helyettese kitért - egyebek között — arra, hogy az eljárás során megsértették a bírák függetlenségének alapelvét is. Ez a szemlélet szinte napjainkig hat — mondotta. Példa erre ennek az ügynek a jogi felülvizsgálata is; az elmúlt hónapokban helyettünk és nevünkben mások nyilatkoztak, elfeledkezve arról, hogy a jogi felülvizsgálat a Legfelsőbb Bíróság feladata. Amikor pedig munkánk közben hivatásunk írott és íratlan szabályaira hivatkoztunk, azt sokan időhúzó magyarázkodásnak tekintették. Dr. Nyíri Sándor hangsúlyozta: tudomásul kell venni, hogy az igazságszolgáltatás rendes működése során szembekerülhet s ha szükséges, kerüljön is szembe a politikával, a végrehajtó hatalommal is. Ezután Nagy Imre, dr. Donáth Ferenc, Maiéter Pál, dr. Jánosi Ferenc, dr. Szilágyi József és Vásárhelyi Miklós védelmében — dr. Dörnbach Alajos kapott szót. Védőbeszédében hangsúlyozottan szólt a bírói függetlenség megsértéséről. Mint mondotta, a tárgyalt ügyben a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya készített egy vádiratot, s az ügyészség vádirata ezzel sok helyen megegyezett. A nyomozóhatóság képviselői erről a perről, valamint a hozzá kapcsolódó egyéb perek tárgyalásairól naponta jelentést készítettek a belügyminiszternek, sőt előfordult, hogy minősítették a bíró munkáját. A vádiraton egyébként 1958. január 28-ai dátum szerepel, s az első tárgyalást február 5-én tartották. Rendes körülmények között lehetetlen felkészülni ilyen rövid idő alatt a tárgyalásra, ám a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a tanácsvezető bíró egyáltalán nem volt felkészületlen ... A védő végezetül felolvasta Nagy Imrének az utolsó szó jogán tett nyilatkozatát, amelyet a tárgyaláson készített magnófelvételről írtak le. A halálra ítélt miniszterelnök ezt mondta: „Engedje meg az igen tisztelt népbírósági tanács, hogy pár szóval indokoljam a kegyelmi kérelemmel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet — amelyet rám az igen tisztelt népbírósági tanács kirótt — én a magam részéről igazságtalannak tartom, indokolását nem tartom megalapozottnak és ezért a magam részéről — bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment ezek alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelyeknek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. S úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyu- godtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” Gimes Miklós és Kopácsi Sándor védelmében dr. Róth Miklós — egyebek között — elmondta: a bírósági tárgyalás alatt a védők is a belügyi szervek őrizetében voltak. A Népbírósági Tanács összetételére is a Belügyminisztérium tett javaslatot. Az ítélet meghozatala után az iratok visszakerültek a BM-be. A törvényességi eljárásban a Belügyminisztérium úgy adta át az iratokat a legfőbb ügyésznek, hogy abból oldalakat visszatartott — mondotta a védő. Kollégájához hasonlóan indítványozta annak kimondását, hogy a bíróságok csak a törvényeknek vannak alávetve, politikai programoknak és pártoknak nem. Tildy Zoltán védője, dr. Bánáti János szintén kiemelte a bírói függetlenség lábbal tiprását, s azt, hogy a vádlottaknak gyakorlatilag nem volt módjuk védekezni. Leszögezte: a tárgyalt ügy hátterében tragikus politikai döntés állt. A védőbeszédek után az elnökségi tanács összeült. A határozatot — amely hatályon kívül helyezi a törvény- sértő ítéleteket, s az érintetteket felmenti az ellenük emelt vádak alól délután dr. Szilbereky Jenő hirdette ki, s indokolta meg. Elmondotta: a testület elsősorban azt vizsgálta, hogy az elítéltek elkövették-e a terhűkre rótt bűncselekményeket. Megállapította: Nagy Imre és társainak tevékenysége alkotmányos keretek között maradt, nem irányult a népi demokratikus államrend megdöntésére. Az elnökségi tanács leszögezte: a hatalmon lévő párt politikájának, a fennálló állami és társadalmi intézményeknek a bírálata, illetve a megváltoztatásukra irányuló, az alkotmány keretei közötti politikai tevékenység nem tekinthető az államrend elleni támadásnak. A Népbírósági Tanács annak idején terhűkre rótta, hogy kirobbantották és megszervezték az október 23- ai tüntetést és kidolgozták a leendő Nagy Imre-kormány programját. Történelmi tény, hogy az október 23-ai tüntetés és az azt követő események hosszú ideje érlelődő társadalmi válság talaján robbantak ki. Lényegében a legkülönbözőbb társadalmi csoportok spontán reakciója volt ez a merev, változtatásra képtelen párt- és állami vezetés magatartásával szemben — mutatott rá az elnökségi tanács. A mozgásba lendült tömegek a helyzet megváltoztatását nagyrészt attól várták, hogy újra Nagy Imre kerül a kormány élére. A leendő kormány programjának kidolgozása egyenesen szükségszerű volt abban a helyzetben. Dr. Szilbereky Jenő hangsúlyozta: valamely kormány alkotmányos keretek közötti hivatali működésének megítélése nem büntetőjogi kérdés, a kormányzati tevékenység során elkövetett hibák, a működésre vonatkozó szabályoknak a szükséghelyzet miatti, vagy enélkül való megszegése nem állam elleni bűncselekmény. Emlékeztetett arra, hogy Nagy Imre október 24-étől az ország törvényes miniszterelnöke volt, s a per több szereplője tisztséget viselt kormányában. A számos eljárási szabálysértésen túl utalt a magyar—jugoszláv egyezményre, amelyben a magyar kormány ígéretet tett arra, hogy Nagy Imre és társai ellen nem indítanak büntetőeljárást. * * * A koncepciós perek áldozatainak anyagi kártérítéséről az a készülő új törvény rendelkezik majd, amely átfogóan szabályozza az akkor elítéltek ahyagi és erkölcsi rehabilitációjának részleteit. (MTI) Kádár János életrajza 1912. május 26-án született Fiúméban (ma: Rijeka, Jugoszlávia). Eredeti foglalkozása : műszerész. Tizenhét éves korában kapcsolódott be az ifjúmunkás- mozgalomba. Kezdetben vasasifjúmunkások között tevékenykedett. 1931-ben belépett a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségébe (KIMSZ- be) és a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1931 novemberében letartóztatták. 1932februárjában szabadult, s a KIMSZ egyik kerületi bizottságának, majd még ebben az évben a KIMSZ titkárságának tagja lett. 1935-ben ismét letartóztatták, s kétévi börtönbüntetésre Ítélték. Kiszabadulása után a Magyar Szociáldemokrata Párt budapesti VI. kerületi szervezetének munkájába kapcsolódott be, és a szervezet ifjúsági csoportjának egyik vezetője lett. 1940—41- ben részt vett az illegalitásban működő Kommunisták Magyarországi Pártjának újjászervezésében: 1941-ben a párt budapesti területi bizottságának, 1942 májusától a párt központi bizottságának tagja, 1943 elejétől titkára volt. Magyarország német megszállása után — 1944 áprilisában — megkísérelte, hogy a határon illegálisan átjutva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot teremtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista vezetők és az illegális KMP Központi Bizottsága között. A magyar—jugoszláv határon elfogták. Kilétét sikerült eltitkolnia, ezért csupán szökési kísérlet címén emeltek vádat ellene és kétévi fegyházbüntetésre ítélték. 1944 őszén — a büntetőintézmények evakuálása során Nyergesújfalunál megszökött. Budapesten folytatta az illegális munkát, mint az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik irányítója. A felszabadulás után a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének és Politikai Bizottságának tagjává választják. Tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, s rövid ideig budapesti rendőrfőkapitány-helyettesként dolgozott. 1945 áprilisától a Magyar Kommunista Párt budapesti területi bizottságának titkára. 1946-ban — a Magyar Kommunista Párt 111. kongresszusa után — a Központi Vezetőség főtitkárhelyettessé választotta. 1948 augusztusától 1950 júniusáig belügyminiszter, majd a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének párt- és tömegszervezetek osztályát vezette. 1951 tavaszán, koholt vádak alapján, letartóztatták. 1954-ben rehabilitálták. 1954- től 1956-ig a budapesti XIII. kerületi pártbizottság, majd a Pest megyei párt- bizottság titkára. 1956júliusában a Magyar Dolgozóik Pártja Központi Vezetősége kooptálta a tagjai sorába, megválasztották a Politikai Bizottság tagjává és a Központi Vezetőség titkárává. 1956. október 31-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságának első titkára lett, egyúttal a Nagy Imre-kormány államminisztere. 1956. november 4-én az ő vezetésével megalakult a Magyar ForradaMi Munkás-Paraszt Kormány. 1957 júniusában az országos pártértekezlet megerősítette első titkári funkciójában. 1985-től az • A Kecskeméti Vörös Csillag Tsz egyik aratójával (1964). • Grósz Károllyal az 1988. májusi pártértekezlet zárónapján. MSZMP f őtitkára, 1988. május 22-étől 1989. május 8-áig az MSZMP elnöke volt. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1988. május 22-éig volt a tagja. 1989. május 8-ától felmentették KB- tagsága alól is. 1958-ban — kérésére — felmentették miniszterelnöki teendői alól. 1961-ig államminiszter, 1961 szeptemberétől 1965 júniusáig a Minisztertanács elnöke volt. 1957 óta tagja a Hazafias Népfront Országos Tanácsának. 1958-tól országgyűlési képviselő, 1965-től a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja. Kitüntetései: Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem, a Magyar Népköz- társaság Érdemrendje, a Szocialista Munka Hőse, a Szocialista Hazáért Érdemrend. Háromszor kapta meg a Le- nin-rendet, 1977-ben nemzetközi Lenin- békedíjjal tüntették ki. Több más magyar és külföldi kitüntetéssel ismerték el érdemeit. (MTI) Bizottság alakult Kádár János temetésére A Magyar Szocialista Munkáspárt elnökségének döntése alapján bizottság alakult Kádár János temetésének megszervezésére. A bizottság tagjai: Nyers Rezső, az MSZMP elnöke, a bizottság elnöke, Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke, Pozsgay Imre államminiszter, Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke, Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke. A bizottság a temetés időpontját, helyét és a kegyelet nyilvánításának módját nyilvánosságra hozza. (MTI) A VILÁG HÍRÜGYNÖKSÉGEI JELENTIK Valamennyi nagy nyugati hírügynökség néhány perccel az MTI közleménye után gyorshírben jelentette, hogy elhunyt Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt volt elnöke. A szocialista országok hírügynökségei közül elsőként az NDK távirati irodája, az ADN közölte a hírt. A TASZSZ szovjet hírügynökség egy órával Kádár János elhunyta után számolt be a magyar vezető haláláról. A hírügynökségek részletesen ismertették az elhunyt politikus életrajzát és politikai pályafutását. Az első értékelést Kádár János politikai szerepéről a Reuter brit hírügynökség budapesti irodája adta. A többi nyugati hírügynökséghez hasonlóan, a nemzetközijelentőségű pályafutás kezdetét a Reuter is 1956- tól számítja. Fogalmazása szerint Kádár János, akit „a magyarok jó része árulónak tartott az 1956-os felkelés leverése után”, fokozatosan tekintélyt szerzett azzal, hogy Magyarországon a legliberálisabb és legnyitottabb társadalmat teremtette meg Kelet-Európábán. A politikai pálya megrajzolásakor a nyugati hírszolgálati irodák egységesen úgy fogalmaztak, hogy az ötvenes évek végén megkezdett és a hatvanas években kiterjesztett óvatos reformok a következő évtizedben hozták meg az eredményüket. Az 1968-ban meghirdeteti új gazdasági mechanizmust valamennyi nagy nyugati hírügynökség az akkori idők legtávolabb menő kelet-európai változásának nevezi. A nyugatnémet DPA szerint a reformmal Magyar- ország egyre inkább megnyílt a Nyugat felé. Az AP amerikai hírügynökség úgy fogalmazott, hogy Kádár János „reformjai a hetvenes években előrevetítették azt a modernizációt, amelyet Mihail Gorbacsov most szorgalmaz a Szovjetunióban: a piacgazdaság bevezetését, a centralizálás csökkentését, a nagyobb versenyt, a gazdaságtalan állami vállalatoktól való megszabadulást”. Az AFP francia hírügynökség ehhez hozzáteszi: „a gazdasági reformokért cserében Kádár János Moszkva töretlen külpolitikai szövetségese lett, és soha semmi engedményt nem tett az ideológia terén”. A magyar gazdaság a nyolcvanas években nehéz helyzetbejutott. A Reuter szerint ennek egyik fő oka az volt, hogy „Kádár a nyugati kölcsönöket inkább az elavult ipar feltámasztására, semmint a szerkezetváltásra fordította”. A gazdasági nehézségek és az egyre erősödő demokratizálási követelések vezettek ahhoz, hogy 1988 májusában helyére Grósz Károly került, majd 1989 áprilisában Kádár Jánost valamennyi párttisztségéből felmentették. A hírügynökségek külön kitérnek Kádár János és Nagy Imre kapcsolatára. Emlékeztetnek rá, hogy a június 16-ai újratemetés gyakorlatilag az 1958-ban kivégzett Nagy Imre politikai rehabilitását jelentette, és Kádár is „kénytelen volt kijelenteni: Nagy Imre tragédiája az én tragédiám is”. Az AP és a Reuter kiemelte azt, hogy Kádár János éppen azon a napon hunyt el, amikor a magyar Legfelsőbb Bíróság napirendre tűzte annak az óvásnak a tárgyalását, amelyet a legfőbb ügyész nyújtott be Nagy Imre és társai ellep folytatott büntetőügyben. A Reuter úgy fogalmazott: „a Legfelsőbb Bíróság várhatóan a legnagyobb csapást fogja mérni Nagy Imre jogi rehabilitálásával arra a régi stílusú kommunizmusra, amelyet (Kádár János) képviselt”. Az MTI külföldi tudósítóinak első jelentései szerint az NSZK országos rádiója, a Deutschlandfunk, a belgrádi rádió és a spanyol televízió tízórás híradásában vezető hírként közölte Kádár János halálát. A szovjet Majak rádióállomás és a Stimme der DDR nevű keletnémet adó egy órával később rövid tényhírben jelentette a magyar politikus elhunytát. A Deutschlandfunk nekrológja A magyar történelem tragikus politikusának nevezte az MSZMP csütörtök reggel elhunyt volt elnökét a Deutschlandfunk (DLF) rádióállomás. Az NSZK-nak az NDK irányában is sugárzó országos rádiója, amely délelőtt 10 órától kezdve óránkénti, illetve félórás híreinek élén közölte a magyar államférfi halálhírét, kora délutáni poljtikai híradóműsorában felidézte Kádár életútját. Életének ellentmondásosságát a DLF azzal a megállapítással kívánta érzékeltetni, hogy a háború után egyike volt a sztálinista rendszer építőmestereinek, nem sokkal később pedig már kirakatper áldozata. 1956-ban először odaadó tagja Nagy Imre miniszterelnök kormányának, ám néhány nappal később ő vezetTa szovjetek által beiktatott ellenkormányt, amely véres megtorlások után szilárdította meg a sztálinizmus utáni rendszert. A búcsúztató szerzője, a DLF budapesti tudósítója mindamellett azt is nyomatékosította, hogy a hatvanas évek részreformjaival Kádár János a lakosság széles rétegei számára tette lehetővé a felemelkedést és a viszonylagos jólétet. Az ezért fizetendő ár csábító volt: a tömegek hallgatólagos hozzájárulása a párt egyeduralmához, amely azonban — és a tudósító ezt ma is kiemelendőnek véli — messzemenően tiszteletben tartotta az emberek életének magánszféráját. Kádár mindvégig megmaradt bolseviknak: számára mindig az volt a fő, hogy szavatolja pártja uralmát. Ha okos politikusnak minősíthető, akkor azért, mert felismerte, hogy ez az uralom nem tartható fenn tömeges elnyomás módszereivel. A BBC—4 rádió, amely csütörtökön reggel tízórai rövid hírösszefoglalójában jelentette Kádár János halálát, déli krónikájában kiemelte: „Kádár János, aki az 1956-os felkelés leverése után szovjet támogatással került hatalomra, sikeresen leküzdötte kezdeti népszerűtlenségét, és Kelet-Európa legnyitottabb társadalmát hívta életre a következő két évtizedre.” Hozzáfűzték, hogy Kádár Jánost tavaly váltották le az MSZMP éléről, ahol — amint a BBC—4 rádió megjegyezte — „az inkább reformszellemű Grósz Károly váltotta fel őt”. A BBC tv csütörtök délutáni rövid megemlékezésében aláhúzta: „Kádár János gazdasági reformja a Gor- bacsov-korszak előfutára volt”. Az ITN kereskedelmi tv délutáni hírmagazinjában hangoztatta: „Kádár János elhunytával végképp lezárult Magyarország történetének egy fejezete. Sajátos egybeesésként ugyanazon a napon, amikor Nagy Imre rchabilitásával újraírták az ország történetének egy másik fejezetét”. „Kádár János kezdte meg Magyarország nyugatosí- tását, lényegesen jobb életkörülményeket teremtett, mint bárhol másutt Kelet-Európábán, nyugati színvonalú üzletekkel, amelyek árubőségéért most nyugati kamatláb szerint kell fizetni” - emelte ki az ITN. Sok részeredmény fűződik nevéhez, de gondolatban sem tudott túllépni a pártdogmákon. És amidőn appa- ratcsikjai a nyolcvanas évek derekán 18 milliárdos nyugati eladósodással szinte a tönk szélére juttatták a magyar gazdaságot. Kádár nem akarta felismerni: pártja is fizetőképességének a vége felé jár. Nem értette meg, hogy másképp is mehetnének a dolgok, és másképp is kellene menniük a dolgoknak. Kádár megdöbbenve figyelte Gorbacsov felemelkedését, és aztán már csak a második vonalból vette ki részét a tevőleges politikából: a hatalomhoz azonban annál görcsösebben ragaszkodott. A kibontakozó demokratizálás iránt soha nem volt érzéke, taktikai húzásnak tartotta, s ebben egy ideig még igaza is volt — így a DLF. A rádió mindamellett emlékeztet, hogy Kádár János nem volt önhitt, és nem volt a hatalom megszállottja sem, részeredményeit a Nyugat is méltányolta. Ezek a részeredmények azonban nem vonatkoztathatók az egész életpályára. Magyarországon sok millió ember idegenedéit el munkájától és önmagától éppen abban az időszakban, amikor Kádár viselte az országért azt a felelősséget, amelyet nem ezek az emberek ruháztak rá. Tragédiája abban is megnyilvánul, hogy nemcsak rendszerének összeroppanását kellett megérnie, hanem az 1956-os forradalom hőseinek és mártírjainak temetését is. • Ijjas József kalocsai érsekkel (1981). • Horváth Istvánnal és Pozsgay Imrével, miniszteri eskütételük után a Parlamentben (1981). (Tóth Sándor felvételei) • Kecskeméten, Mészöly Gyulával és Fehér Lajossal (1964).
