Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
X VÉGSŐ TISZTELETADÁS KÁDÁR JÁNOSNAK (Folytatás az 1. oldalról) jelentős korszaka zárult le. Hiszem, hogy azzal tiszteljük meg méltóképpen Kádár János elvtárs politikusi életművét, ha az ő neve által fémjelzett korszak tanulságaival is őszintén, tárgyilagosan szembenézünk. Csakis így tudjuk megőrizni és teljes gazdagságában kibontakoztatni a benne rejlő sok-sok értéket. Arany János Széchenyi emlékezetére írott sorait méltán idézhetem ennél a ravatalnál: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl. Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik .. Közvetlen munkatársai nevében búcsúzom Kádár János elvtárstól. A pártmunkások — alkalmazottak, adminisztratív és technikai dolgozók, beosztottak és tisztségviselők — búcsúját tolmácsolom. Mindazokét, akiknek az a páratlan szerencse jutott osztályrészül, hogy vele együtt, egy időben, a közelében dolgozhattak. Mindenekelőtt ebben a házban, de szélesebb értelemben mindenütt, ahol a pártmunkások az ő szellemében, hivatástudattól vezéreltetve szolgálták a szocializmus ügyét, a magyar nép boldogulását. Emlékezzünk most együtt Kádár Jánosra, a kommunista vezetőre, az emberre! Idézzük fel a személyiségéből messze sugárzó erkölcsi példát! Legyünk követői a munka minde- nekfölötti tiszteletében. Ne feledjük soha mz erre vonatkozó szavait: „... a szocialista erkölcsi követelmények között — mondotta — én első helyre teszem: ha vállalkozol egy munkára, azt végezd is el tisztességgel! Ezt mindenkitől meg kell követelni, a tudóstól kezdve a szakképzetlen segédmunkásig.” Tegyük életünk vezérlő elvévé a közösség szolgálatát, a társainkért végzett felelősséget. Amit ő egyik beszédében úgy fejezett ki, hogy „mindannyian személyes ügyeinken túltekintve élünk.” Tanuljunk tőle szerénységet és emberi önérzetet, „tiszta szigorúságot” és figyelmességet, bizakodást és fegyelmet, elvhűséget és a kompromisszumalkotás bölcsességét, egymás iránti bizalmat és türelmet, hazaszeretetei és internacionalizmust. ■ Munkatársait nem kényeztette az elismerés szóvirágaival, de bízott bennük és az irántuk érzett megbecsülését kifejezésre juttatta. A hetvenedik születésnapján így válaszolt az üdvözlésekre: „Hálás vagyok az elismerő szavakért, amelyeket a munkámról mondottak. Ehhez azt szeretném itt is hozzáfűzni, hogy sohasem egyedül dolgoztam, mindig másokkal együtt. S ha már az én munkámat méltatják, akkor köszönetét mondok mindazoknak, akik e munkát segítették és segítik.” Köszönettel mi tartozunk. Büszkék vagyunk rá, hogy munkatársai, segítői lehettünk. Tiszta eszményeit magunkkal visz- szük. Küzdelmét a szocialista Magyar- országért tovább folytatjuk. Az utókor teszi majd mérlegre az általunk és a vele megélt évtizedeket. De azt már ma is tudjuk, hogy napjaink mély átalakulása nem így menne végbe, ha közelmúltunkban nem lettek volna a mában is érvényes értékeink. Ne formailag, hanem szellemiségében maradjunk hűek a párt alapító tagjának és első vezetőjének hitvallásához. Megrendültén búcsúzunk Kádár Jánostól. Emlékét megőrizzük! Grósz Károly búcsúbeszéde után 15 óra 40 perckor elhagyta helyét az utolsó díszőrség. Helyüket az MSZMP vezetői foglalták el, s díszelgésük közepette emelték le a ravatalról a Kádár János földi maradványait tartalmazó tölgyfakoporsót, majd helyezték el a székház kapuja előtt várakozó gépkocsiba. A gyászmenet elindulása előtt fél órával már lezárták a menet útvonalát: a Szent István körutat, a Lenin körutat, a Rákóczi utat és a Mező Imre utat is. Már ebben az időpontban is érdeklődők sokasága várakozott mindenütt, hogy búcsút vehessen az elhunyt politikustól. A Mező Imre úton a fegyveres erők és testületek tagjai álltak díszsorfalat. Kádár János ravatalát a Munkás- mozgalmi Panteon központi épülete előtt állították fel. A fekete drapériával borított ravatal két oldalán a párt- és állami vezetők, a politikai, a gazdasági és a társadalmi élet képviselői, illetve a külföldi delegációk, valamint a diplomáciai képviseletek vezetői és tagjai álltak. Délután négy órakor a végső búcsút venni kívánók tömege töltötte meg a Munkásmozgalmi Panteon környékét. A gyászmenet rendőrségi autók és motorosok vezetésével fél ötkor érkezett a temető bejáratához. Érkezését a rendőrautók szirénája, majd gyászzene jelezte. A temető kapujától a menet élén a Magyar Néphadsereg három tábornoka haladt Kádár János három — általa is viselt — kitüntetésével. A koporsót katonai díszkísérettel, munkásőrök és katonák díszsorfala között, vállon vitték a ravatalhoz, majd elhelyezték a koszorúkat is. A ravatal mellett felsorakozott a katonai díszőrség. A gyászszertartás kezdetéig Kádár János volt harcostársai, munkatársai, a párt-, az állami, a társadalmi és a tömegszervezetek, mozgalmak képviselői, a gazdaságig a tudományos és a kulturális élet számos vezető személyisége, a fegyveres erők és testületek tagjai kétpercenként váltották egymást a koporsó mellett. A gyászszertartás kezdetét jelezve felcsendült a Himnusz, majd Nyers Rezső, az MSZMP elnöke búcsúzott az elhunyttól. Nyers Rezső búcsúbeszéde Tisztelt Gyászolók! Elvtársak! Honfi- ‘ társaim! Búcsúznunk kell Kádár Jánostól. A magyar nemzet kiváló, nemzetközileg elismert államférfiától szakít el bennünket a kérlelhetetlen sors. A szocializmus eszméjéért, a demokráciáért küzdők sorából hiányozni fog egy nagyszerű küzdőtárs. Hiányozni fog a politikai élet élvonalából egy csendes szavú, meggondoltan beszélő, egyszerű életet élő vezető, aki az emberekért élt, akinek gondolkodásában a nagybetűvel kezdődő „Ember” fogalma uralkodott. Korszakos jelentőségű emberek ritkán születnek. Kádár János közéjük tartozott. Neve elválaszthatatlanul ösz- szefonódott a magyarság ügyének és a nemzetközi haladásnak a szolgálatával. A gyász pillanatában mély fájdalommal és őszinte tisztelettel hajtunk fejet emléke előtt. Porai hamarosan a sírba szállnak, lénye azonban kitörölhetetlenül megmarad nemzeti emlékezetünkben. Teljes életet élt, életének 77. esztendejébe sok minden zsúfolódik össze: életre szóló találkozások és fájdalmas elválások; kiemelkedő sikerek, látványos eredmények és zátonyra futott próbálkozások; élete nélkülözéssel kezdődött, - üldöztetéssel folytatódott, majd eljutott a társadalmi felemelkedésig, a nemzetközi nagyrabecsülésig. Sokakhoz hasonlóan mélyről érkezett a társadalom- formáló, politikusi életpályára. A gyökereket, az akaratát sok minden tette, sok alkalommal próbára, de nem szakadt el elveitől, éltető erőként őrizte magában. Az egykori Csermanek János nyiladozó értelmű gyerekként is mindig a jót igyekezett kiválogatni a világ dolgaiból. A nevelőszülőknél az egyszerű emberséget a nehézség prizmáján át is optimistán felfogó bölcsességet, a munkában meg- kérgesedett tenyér simogatásának gyöngédségét leste el, és fogadta magába. Humánus gondolkodása, világlátása, az egyszerű embert mindenek fölé emelő tisztelete egy Somogy megyei kis faluban ivódott porcikáiba. Később felnőtt fejjel visszatekintve az emberré válásról így emlékezett: „Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsupfedeles házakból állott. Sárba ragadt fészek volt, de ez volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem. Számomra Somogy, s az ismerős tájak szinte szülőföldemnek számítanak, mert a világra eszmélés, az emberek és környezetük, a haza megismerésének döntő idejét töltöttem ott.” Az emberisé| lényegének e korai felismerésében rejtőzött a Kádár Jánost haláláig elkísérő, töretlen életfilozófia. A tanoncévek alatt, majd később a munkáséletben a megélhetésért küszködés idején is tisztában volt azzal, hogy az ember sorsa a madáchi értelemben vett küzdelem, a szüntelen harc a sors kihívásai ellen. Ám a nélkülözés legnehezebb pillanataiban is ott pislákolt a láng a szívében. A gyökereket a tanonctár- sak, a sportban a labdarúgómeccseken és sakkcsatákon vetélkedő barátok segítették szárba szökkenni. De mindenekelőtt és kiváltképpen egy jobb világért egyesülő mozgalom, amelyről élete végéig vallotta: „a mozgalom nevelt, formált engemet”. Az ifjúmunkások mozgalmában indult hosszú politikai pályája 1931-ben. Hamar a saját bőrén megtanulta, milyen szívós kitartást, egyenes gerincet és fegyelmet kíván az illegális kommunista mozgalom. Egy hónappal később letartóztatta a politikai rendőrség, nem utoljára. A börtönből 1932-ben szabadult, de 1935-ben ismét letartóztatták. Két évre ítélték. A negyvenes évek elejétől a legális Szociáldemokrata Pártban is működött, miközben részt vett az illegalitásban levő Kommunisták Magyarországi Pártjának az újjászervezésében; 1942-től a párt Központi Bizottságának tagja, 1943-tól titkára. Még abban az évben megalakította a Békepártot, amely a második világháború elvadult közegében fontos kommunista kísérlet volt a nemzeti összefogást szolgáló népfront megteremtésére. Az ország német megszállása után — 1944 áprilisában — megkísérelte, hogy a határon illegálisan átjútva, a jugoszláv népi hadsereg segítségével kapcsolatot teremtsen a Szovjetunióban élő magyar kommunista vezetők és az itthon működő Központi Bizottság között. A magyar—Jugoszláv határon elfogták, s bar kilétét sikerült eltitkolnia, kétévi fegyházbüntetésre ítélték. Onnan megszökött, majd Budapesten folytatta az illegális munkát, az antifasiszta ellenállási mozgalom egyik irányítójaként. A háború vérzivatara után megvalósíthatónak látta azt a világot, amelyért küzdött. A népi demokrácia esztendeiben, az újjáépítés idején irányító, vezető posztokon tapasztalta, micsoda hatalmas, gigantikus alkotó erő rejlik az emberekben. Tudta, hogy a gyengeség, a gyarlóság, az önzés hajlama, a kicsinyesség ördöge is bennünk rejtőzik, s ha engedünk neki, az bizony előjön. De bármennyire is gyarló az ember, a közösségi eszme a kezdetektől benne van gondolatvilágában. Haláláig vallotta létjogosultságát, szükségességet annak, hogy a szocializmus emberarcú, a lehetőségekhez képest igazságos és szabad társadalom legyen, amelyben a legkülönbözőbb világnézetű emberek otthonra találnak. Bizakodó, a küzdelmet soha fel nem adó ember volt Kádár János. Alig több mint két esztendeje, a 75. születésnapján rendezett parlamenti fogadáson mondta válaszbeszédében: „Javíthatatlan optimista vagyok, mondják rólam. Igen, ilyen vagyok, ilyen a világnézetem, ezt diktálják az élettapasztalataim. Mindig, minden helyzetben bizakodtam, hogy lesz ez még másképp, jobban is. S ezen nem változtatok a jövőben sem.” De ezt a jövőt akkor már szűkre szabta számára a sors. Mi mindnyájan, akik gyászolni gyűltünk egybe, valljuk, hogy Kádár János egyszerre volt a XX. század második felének jelentős magyar politikusa, évtizedekig kiemelkedő államférfi, az eszméjéhez mindhalálig hű pártvezető, aki szolgálatként fogta fel munkáját. Szolgálatként az emberért, a népért, a pártért. Amikor 1951-ben hamis vádakkal letartóztatták, személyében is érzékelte a sztálinizmus torz valóságát, embertelenségét, szívében örökre elfordult attól. Pontosan tudta, hogy a világ összetetten bonyolult. Három esztendővel ezelőtt az NBC News televíziós társaság riporterének kérdéseire az 1956-os tragikus eseményekről mondta: „Magyarországon akkor anarchikus viszonyok voltak, amelyekben sok elem keveredett.” „Mi a korábbi visszaélések ellen is voltunk, a fegyveres fellépés ellen is, olyan küzdelmet kellett indítanunk, hogy a korábban előfordult visszásságok ne térjenek vissza és a rendszer szocialista maradjon.” , Kádár János az 1956-os tragikus események után a kompromisszumok ro- botosaként hirdette meg: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ézzel a bibliai utalással fejezte ki, hogy politikai fordulatot indít el. A konszolidáció sikerei révén olyan személyiséggé növekedett a nemzetközi politikában, s korántsem kizárólag a munkásmozgalomban, akinek a véleményét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Illyés Gyula közelmúltban közzétett naplójegyzetében ezt írta egy baráti találkozásról: Lent a fordulónál megáll a kocsi; Kádár lép ki belőle, jön felém integetve. Hová fordult a világ? S a nemzeti vetélkedés? Kádár azt válaszolja: „Megtesszük, amit lehet.” Aztán nyomatékkai: „S ahogy lehet.” Rákosiék korában a kötelező vezéri szó így hangzott: „nekünk mindent lehet; minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk”. „S az a mi — ki volt? Egy isten ködkép egy csupa köd Sinai-hegyen. Kádároknál a közhangulat: a földön járnak, ahogy lehet. Ezek Illyés akkori keresetlen szavai. Jól tudjuk, hogy az új létrehozása együtt jár a régi, az elavult lebontásával. Es a régiben sok a tabuként tisztelt, a megváltoztathatatlan dogmának hitt. Sokat kell megszüntetni ahhoz, hogy sok újat teremthessünk. A sokféleség elismerése nem gátja, inkább garanciája annak, hogy az új jó lesz. Kádár János a párbeszéd híveként igyekezett megnyerni a társadalom különböző rétegeit. Az állam és az egyház közötti viszony rendezése vagy a művészeti alkotószabadság hatvanas évekbeli ívelése igazolta: mindenkinek van helye ebben a hazában, s mindenki alkotó energiájára szükség Van a jövő társadalmának építésében. Most, amikor meghalt, a hivatalokban, a külképviseleteinken képeket kerestünk róla. Nem találtunk. Kádár János irtózott személyisége előtérbe tolásától, mindvégig szerény, egyszerű ember maradt. Ilyennek tisztelte, ezért is tisztel• Tízezrek kísértek végső útjára Kádár Jánost július 14-én a Mező Imre úti temetőben. te az ország. 1986 nyarán a külföldi sajtó kérdésére ezt válaszolta: „Engem sohasem érdekelt a rang, bizonyos értelemben a népszerűség sem. Véleményem szerint bárki, aki azt gondolja, hogy történelmet csinál, ostoba ember. Mindenkinek el kell végeznie a saját feladatát. Ha ez a történelem része lesz, hát legyen.” Kádár Jánosban a hazai és a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a helsinki folyamat elindításában és következetes képviseletében, a kelet— nyugati párbeszéd kibontakoztatásában. Értékes, gyümölcsöző kapcsolatokat épített Magyarország számára a hazánktól keletre és nyugatra, északra és délre fekvő földi tájakon, ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni. A, magyar kommunisták úgy emlékeznek Kádár Jánosra, mint aki a nemzeti megbékélés érdekében mindig készen volt a megegyezésre. Nem feledkeznek meg a hatvanas, hetvenes évek Magyarországáról, amikor hazánkat — lehetőségeinkkel és korlátáinkkal együtt is — a megújulás előfutáraként tartotta számon a nemzetközi és a honi közvélemény. Küzdelmes élete számunkra intelem is egyben: ismernünk kell történelmünket és tisztelnünk kell értékeinket, mert enélkül nem őrizhetjük meg önbecsülésünket. ' Igaz ez akkor is, ha ma az ország nehéz helyzetben van. Mai problémáink jó része a múltban gyökerezik, kevéssé kidolgozott koncepciókhoz, félig megvalósított éleképzelésekhez, néha tévhitekhez, néha féligazságokhoz és félelmekhez kötődik. A korszaknak azt a részét téves ítéletek, kudarcok is tarkították. A hibákat beismernünk, a tanulságokat megszívlelnünk kell. Minden új dolog születése nehéz és felelősségteljes dolog. Magyarország elindult egy úton még Kádár János idejében és korszakában. Olyan úton, amelyen előtte senki sem járt, s amelynek kitaposása egyáltalán nem könnyű, áldozatokkal is járó küzdelem. Most' párbeszédben áll az egész ország. A jövőért aggódó eszmecseréket, vitákat fel kell hogy tudjuk váltani, a személyes ambícióktól függetlenül, a közös sors vállalásán alapuló, a nemzet felemelését szolgáló összefogással. Tisztelt. Gyászolók! Személyemben is búcsúzum Kádár Jánostól, meghatottan, szomorúan. Több mint negyven esztendeig voltunk politikai fegyvertársak a társadalmi haladásért folyt küzdelemben. Együtt vettünk részt a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesítésében Nagybuda- pesten. Együtt küzdöttünk a kritikus időszakban a Rákosi-vezetés és a dog- matizmus ellen. Együtt dolgoztunk sokáig a reformokért. Egy bizonyos ponton különváltunk a változások méreteinek, módszereinek és ütemének kérdésében, de sohasem az eszmében és a fő irányban. Meditálva,, sokszor vitázva, de mindig egymásra is figyelve jártuk ugyanazt az utat. Most érzem, mennyire igaz: ha hozzánk közelálló társunkat veszítjük el, saját énünkből is hiányozni fog valami. De vallom, hogy nemcsak nekem, hanem az egész országnak hiányozni fog. Korszakos munkásságával olyan politikát képviselt, amely az embereket a haza felemelkedése érdekében nem elválasztani, hanem összefűzni akarta. Olyan nemzeti közmegegyezésre törekedett, ami termékenyítő energiát adó, a gyümölcsöző együttműködést, a számára mindenekfelett tisztelt egyszerű, dolgos embert, a munkást, a parasztot, a művészt, az értelmiségit, a politikust szolgálta. Rokonszenves, bölcs, szerény egyéniségére nagy szükség lenne ma is. Az életben már nem, de emlékezetünkben és szívünkben még sokszor leszünk együtt halott barátunkkal, elvtársunkkal. Kádár János barátunk, elvtársunk, honfitársunk, búcsúzik tőled a párt, búcsúzik tőled a nép! Nyugodjál békességben! Isten veled, János! Ezután Straub F. Brúnó, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke lépett a mikrofonhoz. Straub F. Brúnó búcsúbeszéde isztelt Gyászolók, Családtagok! llartiférfiútól búcsúzunk, századunk nagy magyar politikusától, történelmünk különös sorsú, tragikus hősétől, akinek a poklokat is meg kellett járnia, hogy azután teremteni, alkotni tudjon, és akinek végnapjai shakespeare-i sorokat juttatnak eszembe: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt; Á jó.gyakorta sírba száll vele.” Nem a túlélők kíméletlensége idézteti velem ezeket a szavakat, hanem a megrendiilt- ség és a tapasztalat. Á megrendültség, mert egy magányos és nagy fa dőlt ki mellőlünk, aki mar sejtjeiben érezte kikerülhetetlen pusztulását. És a tapasztalat szól belőlem, mert a közeljövő mindig átlép az elődökön, olykor érzelmekkel telítetten, olykor közönyösen, sőt cinikusan, de nagyon gyakran mindenképpen igazságtalanul. Ha Kádár János még közöttünk volna, a maga fanyar bölcsességével, népi ihletésű józanságával bizonyára ugyanezt mondaná. Talán hunyorítana is hozzá, tudván, hogy a halál épp oly kikerülhetetlen, mint az utókor önigazoló ítélkezése azok fölött, akik a legnehezebb időkben mertek szerepet vállalni a történelemben. És ő azok közül való volt. Azt a harmincnál is több esztendőt, amit hazánk első embereként élt meg, immár végérvényesen Kádár-korszakként őrzi meg a históriai emlékezet. Neve egy hosszú és tanulságos időszak jelzője lett. Ez ellen már hiába tiltakozna szikár puritanizmusa, a személyiség kultuszát következetesen elutasító erkölcsi és politikai érzékenysége. De hát ki tudta volna nála jobban, hogy a személyes szándéknak mindig meg kell hajolnia az élet valóságai előtt?! Hiszen sokszor meghajolt 0 is, mert meg kellett hajolnia. Nem önmagáért, hanem a vállalt szolgálatért. Mert Kádár János szolgált. Előbb talán csak egy osztályt és egy pártot, majd a magyarság millióit, bennünket, a nemzet párton kívüli többségét is. Szolgált a Biblia bölcsességéből is merítve, amikor küldetése úgy kívánta, mondván: „Aki rímes ellenünk, az velünk van!” — olyan ismerősen és megkönnyebbülést hozó- an csengenek fülünkben ezek a szavak. És ez a mondata hihetetlennek tűnő nemzeti köz- megegyezés legsérthetetlenebb, első számú alapelve lett. Mindenki számára érthető és mindenki számára biztató, mert emberséget sugallt. Emberséget az embertelenség évei után. Reményt a reménytelenség évei után. Társadalmi békét a békétlenség évei után. Államférfiúként talán a legnagyobb tette volt az, hogy ráérzett a nemzet óhajára, és elvállalta annak szolgálatát. Pedig bizonyára végiggondolta százszor, hogy az ideológia bilincseinek lazítása, a magánboldogulások felszabadítása, vagy a sajátosan, kádári módon értelmezett szövetségi hűség olyan láncreakció kezdőpontja lehet, amely függetlenedik akaratától, sőt félreállítja ot is. Őt, a kis engedékenység és a nagy kompromisszumok mesterét. De Kádár János elvállalta ezt a sorsot. Olyan korban és olyan környezetbbn vált reformkezdeményezések támogatójává, sőt oltalmazójává, amelyik a kövületek kora volt, eszme:kövületek- kel és kövület-emberekkel. Az utókor biztosan igazolni fogja majd, hogy ha akkor nem az Ő személyisege áll ennek az országnak az élén, úgy ma nem a demokratizálódás és a liberalizáció szép feladataival birkózna társadalmunk, hanem a legjobb esetben is csu- án az elavult intézmények bontogatásával üszködnénk. Tisztelt Gyászolók! • Tegnap Báes-Kiskun lakói közül mintegy nyolcszázan utaztak fel a fővárosba, különautóbuszokkal, hogy végső búcsút vegyenek Kádár Jánostól. Sok üzem, intézmény és magánember táviratban fejezte ki részvétét az MSZMP Elnökségének. Pénteken a pártszékházban 9-től 16 óráig az MSZMP elhunyt vezetőjének arcképe előtt rótták le kegyeletüket számosán a megyeszékhely lakói közül. Államférfiútól búcsúzunk. Olyan magyar államférfitól, akinek nevét nemcsak egy nemzet emlékezete őrzi meg, hanem Európa emlékezete is. Hiszen Kádár János felismerte, hogy a kettészakított Európa nem realitás, csupán egy korszak torzszülöttje. Felismerte, hogy a fenyegetések párhuzamos monológjai helyett a kölcsönös megértés érdemi dialógusaira van szükség. És minél előbb, míg az emberiség nem tesz maga ellen valami jóvátehetetlent. Megértésre nem mindig és nem mindenhol talált. De a párbeszéd elkezdődött, s napjainkra már a rendszerek és az országok természetes érintkezési módszerévé vált. így vált egyetemes értékű történelmi tetté az a külpolitikai nyitás, melyhez Kádár János személyisége, mentalitása: a sajátos kádári észjárás kellett. Nehéz elhinni, hogy földi valóságában nincs már közöttünk. Nehéz elhinni, hogy ő, aki hűséggel szolgált — ha nem is feddhetet- lenül —, felmondott nekünk örökre. Űrt hagyott maga után. És ezt az űrt érezzük valamennyien, pártállástól függetlenül. Hiszen ez a magyar nép végül befogadta, legendákat szőtt alakja köré, botlásaira talált mentséget, hibáira magyarázatot, gyengéire, vétkeire feloldozást adott. Most a föld fogadja be. Vele legújabbkori történelmünk egy darabja száll a sírba. Búcsúzom tőle. Hiszem, hogy egy ország búcsúzik tőle és kívánja velem együtt, hogy fedje béke porait! Végezetül Kollátli Pál, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyárának lakatos csoport- vezetője mondott búcsúbeszédet. Kolláth Pál búcsúbeszéde Tisztelt Kádár elvtárs! Búcsúzni, jöttem. Több ezer társam nevében, akik kimondva, kimondatlanul hasonlóan éreztek Ön iránt, mint én. Angyalföldi munkás vagyok. Munkahelyem a Hajógyár, lakóhelyem a XIII. kerület, melyhez Kádár János elvtárs is sok szállal kötődött, ahová szinte hazajárt. A környezetemben élők, pártunk tagjai, pártszervezetem, pártonkívüli munkatársaim, ismerőseim szeretetét, tiszteletét, nagyrabecsülését kívánom kifejezni. Az ön munkássága, élete, szorgalma, töretlen tenniaka- rása, elkötelezettsége, nemcsak a sajtóból, televízióból jutott el hozzánk. Gyárlátogatásai alkalmával, országgyűlési választó beszédei megtartásakor, találkozásainkkor személyesen győződhettünk meg arról, hogy értünk, velünk, á munkásokért dolgozik. Közvetlenségével, egyszerű, közérthető előadásaival, a dolgokat nevén nevező beszédével értünk, hozzánk szólt. Érdeklődése a dolgozók iránt, felelősség- érzete sorsunkért nem a hivatásos és fizetett politikus, hanem az osztályából kinevelődött, azt haláláig hűen szolgáló ember becsületességé volt. Szeretik önt Angyalföldön a múfikások, értelmiségiek, a választópolgárok és egyáltalán az emberek. Lehet, hogy nem is mindig tudtuk, miért, de éreztük, nem hivatalból, hanem hivatás- tudatból törődött velünk. Beszédemből úgy tűnhet csak a miénk volt ez az érzés, de azt hiszem nemcsak Angyalföldé, hanem minden jóérzésű ember véleménye ez. Ők nem felejtik el, hogy az ön vezetése idején, becsületes munkával milljók jutottak el a nincste- lenségből odáig, hogy ma van veszítenivalónk. Tudom, sokan nem értették meg. Ügy látszik azok, akik igazán közelállóként, mint mi munkások, és akik távolról, mint sok világhírű külföldi politikus látták, értékelik igazi nagyságát. A párt megújulása, melyen egy emberöltőn át dolgozott, nem egy, de több fiatalos, dinamikus, tettre kész Kádár Jánost igényel ma is. Céljaink eléréséhez olyan vezetők kellenek, akik nem felejtik el, honnan jöttek, kikért dolgoznak, hová és kikkel akarnak elérhi, olyanok, mint ön, Kádár elvtárs. Most mi jöttünk él Önhöz, mint ahogy, rengeteg gondja, munkája, kötelezettsége ellenére Ön is rendszeresen eljött közénk. Ezek az alkalmak számunkra ünneppé váltak, fel- töltött minket és jelenlétével erőt adott az egész mozgalomnak. Kádár elvtárstól tudjuk, nemcsak nekünk volt szükségünk ezekre a találkozásokra. A köztünk, töltött idő, a beszélgetések, szabad programok őt is pihentették, magabiztossá tették. Nemegyszer utólag jöttünk rá, hogy mikor véleményünket kérte, készülő sorsdöntő kérdésekben osztotta meg gondolatait. Hagyatéka nem összegyűjtött anyagi javakból áll. Önt az életből a munka, a felada-' tok, az ország, az emberek jobb élete, boldogulása mozgatta, vezérelte. Fizetségnek az eredményeket, az emberek megelégedését tartotta. Mi, akik örökségében osztozni akarunk, kemény munkát kapunk, ezt megtisztelő bizalomnak, feladatnak érezzük. Búcsúzom Öntől egy munkáskerület, Angyalföld, a Magyar Szocialista Munkáspárt hajógyári tagjai, a pártonkívüliek és az önt szerető, becsülő és tisztelő emberek nevében. Utolsó találkozásunkról azzal az ígérettel térünk haza, hogy emlékét, legjobb tudásunk szerint végzett munkánkkal, ügyünk iránti szilárd elkötelezettséggel, az Önéhez hasonló szerénységgel, tisztességgel, a Valóságos helyzetből kiindulva, megújulva végezzük. Ezen gondolatok jegyében tisztelettel lehajtott fővel egy nagy közösség nevében búcsúzom öntől, tisztelt Kádár János elvtárs. Emlékét megőrizzük! A Kádár János emléke előtt tisztelgő, pályafutását felidéző, munkásságát méltató beszédek elhangzását követően az elhunyt politikus koporsóját ugyancsak vállon, katonai diszkísércttel és tiszteletadás mellett vitték át végső nyughelyére. A sírhely előtti gyepet elborították a kegyelet koszorúi és virágai. A koporsót Kádár János özvegye és hozzátartozói, a Politikai Intéző Bizottság tagjai, a külföldi delegációk vezetői, valamint számos közéleti személyiség kísérte. A temetés megrendítő és visszavonhatatlan aktusa előtt Kádár Jánosné koszorút dobott férje koporsójára, majd fenyőgallyakkal borították azt. Kádár János koporsója fölé a Szózat hangjai mellett emeltek sírhantot. A gyászszertartás végén felhangzott az In- ternacionálé, majd a díszzászlóalj díszmenetben vonult cl a nyughely előtt.
