Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-17 / 141. szám

A NEMZETI GYÁSZ NAPJÁN

(Folytatás az 1. oldalról)

A mai nap a korszakváltás határköve: egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszeritett, és minden tekintetben bukott rendszert temetünk. De a remény napja is a mai: ha összefogunk, megteíemthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak és amiért életüket áldozták: a független, szabad, demokratikus Magyarországot!

A szónok kérésére ezután a gyászszertartás résztvevői kéz a kézben — mint 1956. október 23-án, együtt felvonulva — fogadalmat tettek:

Megfogadjuk Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József, Angyal István, Bárány János, Békési Béla, Brusznyai Árpád, Kosa Pál, Mécsén János, Nagy József, Péch Géza, Rajki Márton, Szabó Lajos, Szirmai Ottó és több száz kivégzett, elpusztított társunk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, öszszefogva, szívós kitartással kivívjuk, azt elvenni többet nem engedjük! Az ő szellemükben megvalósítjuk a forradalom örökregét! Esküszünk, hogy rabok többé nemMeszünk!

*

Zimányi Tibor az internáltak, a recski rabok és a kitelepítettek nevében szólalt fel.

Történelmi időben igazságot hozó nap a mai; tudtuk, ha nem is mertük . mindig remélni, hogy el kell jönnie. El kellett jönnie, mert a kétezer éves tanítás igaz: nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni! A lélek az igazi eleven erő. Ez az erő, a megölhe' tetlen lélek, hozott itt össze bennünket.

De addig hosszú utat kellett megtennünk. Újkori rabszolgaként dolgoztunk a recski kényszermunkatáborban, az internálótáborokban, a kitelepítettek kényszerlakhelyein.

Ha te, Nagy Imre nem vagy, és nem veszed át a kormányt 1953-ban, akkor ma mi sem állnánk itt. Első intézkedésként megnyitottad a recski tábort, az internálótáborok kapuját, s megszüntetted a kitelepítettek száműzését. De ha csak ezt tetted volna, akkor non állhatnánk most itt az ötödik, hatodik koporsó előtt. Mert te és küzdőtársaid ennél sokkal többet tettetek.

Óriási utat tettél meg, amig moszkovitából a magyar nemzet függetlenségének egyértelmű harcosává lettél, vál-, lalva a felülemelkedést az évtizedeken át beléd ivódott ideológia téves beidegződésein, és csak egy cél vezetett — amelynél többet és szebbet magyar politikus nem érhet meg --i: a teljes azonosulás a magyar néppel.

Itt, az élet és halál mezsgyéjén ne korlátozzuk magunkat! Ha valahol, itt, a megsárgult csontokat tartalmazó koporsók előtt el kell mondanom — bármivel járjon is, bárkit bántson is, bármi legyen is a következménye —, hogy téged vádoltak hazaárulással, holott te lettél a hazaárulás klasszikus esetének áldozata, valamennyi küzdőtársaddal együtt. Ha valahol, akkor itt, az egyéni megsemmisülés megrázó pillanatainak felidézésekor már nincs értelme semmi köntörfalazásnak. Ma már hivatalos nyilatkozatok is'elismerik, hogy külső hatalmi üdékből politikai gyilkosság történt. De ahol gyilkosság van, ott gyilkos is van! A három évtizedes félelem után akkor szabadulunk fel, ha ez kimondhatóvá válik. De éppen a nemzeti megbékélés jegyében nem akarunk semmi bosszút, semmi kérdőre vonást; a gyilkosok büntetése csupán egy legyen: megneveztetésük!

Temetésetekkel nem temetünk el benneteket, most keltek igazán életre!

Mondjátok velem: Példátokat követjük! Isten engem úgy segéljen!

Király Béla, az 1956-os Nemzetőrség 'parancsoka a szabadságharcosok nevében mondott beszédet.

A második világháború alatt a moszkvai rádió magyar adásaiban Nagy Imre szavaiból a nemzet sorsa iránti aggodalom sugárzott. Első miniszterelnöksége alatt a „kis magyarok” műveltségének fokozására kívánt iskolareformokat bevezetni. 1956-ban a nemzeti függetlenség apostola lett. Tanuljunk Nagy Imrétől: Hazaszeretetet!

A fordulat évében tiltakozott a parasztságnak nyájként kolhozokba terelése, az emberi jogok tömeges megsértése, szakszervezeti és koalíciós pártok megsemmisítése ellen. Erre emlékezve küldi Varga Béla apostoli protonotárius, a parlament volt elnöke és Kővágó József, Budapest volt polgármestere üzenetét és óhaját, hogy'a „nemzet há-' Iája kísérje Nagy Imrét és vértanútársait”! Első miniszterelnöksége idején Nagy Imre kinyittatta az intemálótáborok kapuit. Megkezdte a politikai el-' ítéltek rehabilitálását. Megengedte a földműveseknek, hogy elhagyják a termelőszövetkezeteket és visszatérjenek a magángazdálkodáshoz, a nehézipar helyett a fogyasztási ágazatot támogatta.

Nagy Imrét egy világ választja el a aztálinistáktól. A sztálinisták bilincset harácsoltak az ideológiából, és azzal jje,5k vasra nemzetünket. Számukra az rájjjjógia volt az első és az ember másodlagos. Hazánkat a doktrína áldozati bárányává tették, hogy kiszolgáltathassák a népet a politika farkasainak.

Ezzel szemben Nagy Imre az utilitarianizmus szellemében úgy kívánta alkalmazni a doktrínát, hogy a legtöbb magyarnak a legtöbb jót juttathassa. Ha kellett, alakította, „revidiálta” a marxista ideát, hogy az életben hasznossá válhassék. A doktrína csak eszköz volt Nagy Imrének, a tudós államférfinek. Célja az ember boldogsága volt. Tanuljuk meg Nagy Imrétől, hogy az egyén boldogságán, az esély egyenlőségén áll vagy bukik a társadalom egyensúlya.

Nagy Imre arra tanított, hogy a szomszédos nemzetekkel Európa szabad és semleges zónáját képező konföderációban egyesüljünk, aminek az előfeltétele az idegen uralom alatt élő magyar milliók ma elnyomott nemzeti, polgári és emberi jogainak visszaállítása lehet csak.

Nagy Imre már 1956 júniusában kijelentette: „Egyet nem vállalok: meggyőződésem elvtelen feladását.” Ehhez az álláspontjához még az akasztófa árnyékában is ragaszkodott. Nem árulta el a nemzetet, a vértanúságot vállalta. Nagy Imre a szabadság eszméjének rettenthetetlen hőse. Tanuljuk meg Nagy Imrétől az elveinkért való helytállást!

Mennél jobban megismerjük azonban Nagy Imre humanitását, annál világosabb lesz, hogy emlékének megszentségtelenítése lenne, ha innen, koporsója mellől ujjal mutatnánk gyilkosaira. Fel kell tárni bűneiket, annak minden részletét, hogy a jövő generációk ebből tanulhassanak. A felszabadult magyar társadalom azonban törölje el örök időkre a halálos ítéletet, hogy ne kelljen újra és újra temetni ártatlan vértanúinkat. Kínozza őket lelkiismeretük ha van ilyen, —, és ítéljen felettük a történelemrTanuljunk Nagy Imrétől, de tudjunk felejteni is, mert aki nem tanul a történelemből és felejteni sem tud, az megismétli a múlt hibáit és bűneit!

Félezer szabadságharcos hősi halott és vértanú, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József, barátaink és bajtársaink! Nyugodjatok békében.

*

A szónokok sorában utolsóként a magyar fiatalok nevében Orbán Viktor (FIDESZ) mondott beszédet.

— Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait: a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedhetünk 56-ból sem.

Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megteremtéséért küzdenek Magyarországon, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni szent kommunista tabuikkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlen.

Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbeli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt nemzetünk utolsó esélye arra, hogy a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma váltunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották’forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.

Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk — mai fiataloktól jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.

Barátaim!

Mi, fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy — mintegy szerencsehozó talizmánként — megérinthessék ezeket a koporsókat, f \ 1

Ma, 33 évvel a magyar forradalom, és 31 évvel az utolsó felelős magyar

• Nagy Imre koporsójánál (balról jobbra) Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes, Németh Miklós miniszterelnök és Pozsgay Imre államminiszter áll díszőrséget.

• A Hősök terén, a Műcsarnok előtt elhelyezett ravatalhoz igyekszik a fővárosiak és az ország minden részéből érkezettek sokasága, hogy a nemzeti megbékélés jegyében elhelyezze a kegyelet virágait a mártírok koporsói elé.

miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az156-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány.napra is, de megszereztek a nemzet számára.

Ha hiszünk a mágunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthátjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Há nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor, beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.

Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. Emlékezzetek: 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép. öles betűkkel hirdette cím-I • •

Orbán Viktor beszédét követően, fél kettő előtt néhány perccel befejeződött a Hősök terén a megemlékezés. A mintegy ötórás gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember rótta le kegyeletét: a magyar nép búcsúzott mártírjaitól, elhelyezve a megemlékezés koszorúit. A tiszteletadás végeztével felcsendült Erkel Ferenc Ünnepi nyitánya. A koporsókat és velük együtt a mérhetetlen mennyiségű koszorút, virágokat autókra rakták, s a menet elindult a temető felé. A koporsókat és a kegyelet virágait szállító autókat a hozzátartozók és a vendégek kísérték a rákoskeresztúri temetőbe.

GYÁSZSZERTARTÁS A TEMETŐBEN

Néhány perccel múlt délután 3 óra, amikor megérkezett a rákoskeresztúri új köztemetőbe a Nagy Imre és mártírtársai földi maradványait kísérő gyászmenet. Az 1956 utáni megtorlások áldozatainak végső nyughelyére — a sírkert 300-as és 301-es parcellájába — már csak a hozzátartozók, az egykori sorstársak szűk köre kísérhette el a mártírokat. A temetőben a családtagok, a harcostársak, a barátok koszorúinak elhelyezése után olvasták fel a kivégzettek névsorát. A temetés előtti utolsó tiszteletadás során Darvas Iván és Mensáros László egyenként sorolta az áldozatok nevét:

lapján: Soha többé! Csak három hét telt el, és a kommunista párt ÁVH-s legényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el a „Soha'többé”! óta, és az MSZMP Rajkóhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját elvtársait.

Ezért nem érhetjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéreteivel. Nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Nincs más mód, hogy elkerüljük az újabb kopooptat, a maihoz hasonló, megkésett tdlmetéseket.

Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József és a névtelen százak a magyar függetlenségért és szabadságért áldozták életüket. A magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt.

Alapi László gépkocsikísérő (1920—1957. május 6.), Andi József gépmunkás, tartalékos főhadnagy (1924—1958. március 6.), Angyal István építésvezető (1928—1958. december

I. ), Ábrahám Jpzsef szerszámkészítő (1924—1958. június

II. ), Ács Lajos honvéd (1938—1959. szeptember 8.), Babér István MÁV-alkalmazott (1928—1959. február 13.), Babolcsai István csapos (1905—1958. március 6.), Bakos Gyuláné (sz. Salabert Erzsébet darukezelő (1930—1958. november 28.), Balázs Ferenc vízvezeték-szerelő (1933—1957. áprüis 10.), Balázs Géza segédmunkás (1935—1957. július 20.), Bállá Pál fakitermelő (1919—1957), Balogh László csatornázó (1925—1958), Barabás Tibor szállítómunkás (1917— 1959), Bartha Béla segédmunkás (1927—1957), Bartók János traktoros (1936—1957), Batonai István targoncás (1928 —1957), Batonai László segédmunkás (1927—1957), Bán Róbert rádiótechnikus (1934—1957), Bárány János szerszámkészítő (1930—1959), Bencsik József munkás (1932—

1957) , Berecz György gépkocsivezető (1924—1958), Berta János segédmunkás (1938—1959), Berta József bányász (1934—1958), Békési Béla orvostanhallgató (1926—1958), Böbék Károly műszerész (1933—1957), Bódi József kovácssegéd (1938—1958), Bognár Ottó csapatszállító csillés (1931 —1958), Bokor János szabósegéd (1919—1958), Bosnyák Gábor Sándor kubikos (1930—1958\ Bóna Zsigmond hengerszerelő (193Q—1957), Brusznyai Árpád dr. tanár (1924 —1958), Burgermeiszter József szerszámkészítő (1938—

1958) , Czakó András segédmunkás (1928—1959), Czermann Lajos segédmunkás (1926—1959), Czédli István vasesztergályos, határőr, őrvezető (1935—1958), Czimmer Tibor bányász (1923—1957), Cziffrik Lajos tsz-tag (1914— 1958), Csányi Sándor (1929—1959), Császáj József (1929 —1958), Csehi Károly munkás (1928—1959), Csermák János pincér (1928—1959), Csíki Lajos honvéd hadnagy (1931 —1958), Csizmadia Ferenc szállítómunkás (1932—1958), Dobi Károly kőműves (1931—1959), Dóczi Dénes segédmunkás (1932—1958), Dudás József mérnök (1912—1957), Ekrem Kemál művezető (1924—1957), Erdész József vájár (1927—1957), Erdősi Ferenc honvéd hadnagy (1935—1958), Erős István segédmunkás (1913—1958), Farkas Imre bádogosszerelő (1929—1958), Farkas Mihály honvédtiszt (1928 —1957), Fáncsik György anyagellenőr (1933—1960), dr. Fáy Ferenc kocsikísérő (1908—1958), Fejes József Tibor lakatos (1934—1959), Folly Gábor újságíró (1919—1957), Földes Gábor színészrendező (1923—1958), Földesi Tibor villanyszerelő (1923—1958), Franyó Ferenc kocsis (1927—

1958) , Futó János bányász (1936—1959), Galgóczi Zoltán bányász (1933—1958), Garamszegi Alfréd bányász (1918 —1959), Gábor László munkaügyi osztályvezető (1930—

1959) , Gábor Péter munkás (1919—1958), Geczkó István gépkocsivezető (1926—1957), Gerley József vájár (1930—

1958) , Géczi József lakatos (1930—1958), Gémes József munkás (1909—1959), Gimes Miklós újságíró (1917—1958), Góbor Ferenc (1936—1956), Gönczi Ferenc gépkocsivezető (1931—1957), Groszmann Frigyes gépkocsivezető (1920—

1959) , Gulyás Lajos református lelkész (1918—1958), Gyöngyösi Miklós vízvezeték-szerelő (1929—1957), Hanaodi István építőmunkás (1914—1957), Harazin János földműves (1908—1957), Harmincz István villanyszerelő (1928—1957), Havrilla Béláné (sz. Sticker Katalin) orsózó (1932—1959), Hámori Istváií gépkocsikísérő (1917—1961), Herczeg József (1933—1957), Horváth István (1936—1957), Hullár Gábor tartalékos alhadnagy (1924—1957), Huzián István szabósegéd (1924—1959), Iván Kovács László raktáros (1930-— 1957), Ivicz György villanyszerelő (1936—1959), Jakab András (1934—1957), Józsa György (1933,—1957), Kanyó Bertalan (1900—1957), Katona István (1920—1957), Katona Sándor nyomdász (1915—1957), Kálmán Dezső földműves, honvéd őrvezető (1934—1958), Keller Károly szállítómunkás (1925—1959), Kicska János honvéd főhadnagy (1931—1958), Kiss Antal fűtő 0933-1—1957),' Kiss Sándor (1899—1957), Kiss István nyomdai csiszoló (1928—1958), Klenovszky István építőmester (1936—1958), Kocsis Sándor munkás, rendőr tizedes (1928—1957), Kokios Béla segédmunkás (1924—1958), Kolompár Mátyás segédmunkás (1924—1957), Kolonics János bányász (1935^—1959), Kolozsi István (1913—1958), Komjáti Ferenc MÁV -alkalmazott (1920—1957), Kondorosi Imre géplakatos (1922—1959), Korsós József géplakatos (1935—1958), Kosa Ferenc munkás (1938—1958), Kosa Pál asztalos (1921—1959), Kosztena Gyula munkás (1933—1959), Kóté-Sörös József vándoriparos (1927—1959), Kovács Dezső szigetelő (1920—1958), Kovács Ferenc segédmunkás (1931—1957), Kovács Imre János vasesztergályos (1929—1958), Kovács István elektromérnök (1927—1957), Kovács József munkástanácselnök (1926—1958), Kovács Lajos segédmunkás (1927-—1961), Körösi Sándor fotólaboráns, tartalékos honvéd főhadnagy (1932—1958), Krausz Gyula segédmunkás, honvéd (1934

—1959), Kuti István százados, élt 33 évet, Lachki Albert szerszámkészítő (1933—1958), Lakos János szabósegéd (1920—1957), Laurinyecz András egyetemi hallgató (1927 —1957), Lengyel László segédmunkás (1936—1957), Lédérer Jenő Tibor lakatos, honvéd (1935—1957), Lénárd Ottó péksegéd (1929—1958), Losonczy Géza államminiszter (1917—1957) (a börtönben meghalt), Lukács László segédmunkás (1923—1959), Magori Mária takarítónő (1913— 1959), Magyar János vontatóvezető, honvéd (1934—1958), Magyar Zoltán határőr őrvezető (^S-^^őS), Major Ernő honvéd őrnagy (1915—1958), Maiéter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter (1917—1958), Mansfeld Péter ipari tanuló (1941—1959), Mayer Antal villanyszerelő (1913—1958), Mányi Erzsébet (1936—1957), Mecséri János honvéd ezredes (1920—1958), Merényi Ernő gépkocsivezető (1914—

1957) , Micsinai István munkás (1917—1957), Minczér József bányász (1932—1956), Modori Sándor vájár (1923—

1958) , Molnár Imre határőr alhadnagy (1934—1957), Molnár Károly hegesztő (1930—1958), Molnár Sándor bányász (1933—1958), Nagy András vasesztergályps (1934—1958), Nagy Imre miniszterelnök (1896—1958), Nagy József szállítómunkás (1929—1958), Nagy József vájár (1929—1958), Nagy József hentessegéd (1936—1959), Nagy József csillés (1934—1959), Nagy Lajos bányász (1927—1957), Nagy Zoltán bányász (1926—1957), Nemcsók György (1932—1961) (a börtönben öngyilkos lett; halálra ítélték), Németh József kőművessegéd (1912—1959).

Nickelsburg László műszerész (1924—1961), Oláh Miklós raktámok (1935—1957), Onesfyák László segédmunkás (1938—1958), Osváth Károly műszerész (1933—1959), Palotás József kovácssegéd (1935—1958), Panzer Gyula Ferenc villanyszerelő (1902—1958), Papp József centrifugálöntő (1927—1958), Patyi István kőműves (1913—1957), Pálházi Ferenc autófényező (1903—1957), Pálinkás (Pallavicini) Antal honvéd őrnagy (1922—1957), Pekó István földműves (1914—1957), Petrus József (1930—1958), Péch Géza mérnök (1931—1958), Pércsi Lajos honvéd őrnagy (1911— 1958), Pintér József lakatos (1936—1957), Pólya Ferenc Sándor villanyszerelő (1913—1957), Preisz Zoltán szerszámkér szító (1925—1957), Preszmajer Ágoston vontatóvezető (1934—1957); Rajki Márton dr. ügyvéd (1901—1959), Renner Péter térképész (1933—1958), Rémiás Pál honvéd hadnagy (1930—1958), Rizmajer József földműves (1935— 1957), Romvári József munkás (1911—1957), Rusznyák László bányász (1933—1957), Schiff János munkás (1930 —1957), Sikó Dezső kazánfűtő (1930—1957), Silye Sámuel vasesztergályos, honvéd tizedes (1932—1959), Simon Gábor szabó (1934—1958), Sipos Zsigmond elektrotechnikus (1934 —1957), Soltész József (?—1956), Somlyói Nagy Sándor munkás (1902—1959), Somlai István géplakatos (1936—

1957) , Somogyi Tibor honvéd tizedes (1935—1958), Sörös Imre lakatos (1932—1958), Spannberger György technikus (1913—1957), Steiner Lajos József szállítómunkás (1930—

1958) , Szabó István rokkantnyugdíjas (1920—1957), Szabó János gépkocsivezető (1897—1957), Szabó János gépkocsivezető (1928—1960), Szabó Pál honvéd őrnagy (1915— 1958), Szabó Károly földműves (1924—1959), Szabó Lajos Károly munkás (1930—1959), Szántó Farkas Béla tartalékos honvéd főhadnagy (1922—1958), Szász Zoltán bányász (1930—1957), Szegedi Flórián villanyszerelő (1929—1958), Szelepcsényi István segédmunkás (1932—1959), Szendi Dezső honvéd alezredes (1923—1958), Szente István géplakatos (1937-—1958), Szente Károly géplakatos (1906—1958), Szigethy Attila országgyűlési képviselő (1912—1957) (A börtönben meghalt.), Szilágyi József dr. politikus (1917—1958), Szilágyi László (1924—1958), Szirmai Ottó dramaturg (1926 —1959), Szivák István villanyhegesztő (1934—1959), Szívós Géza segédmunkás (1931—1957), Szmrek Benjámin földműves (1934—1957), Szobonya Zoltán dr. ügyvédjelölt (1909 —1958), Szörtsey István fűtő (1891—1957), Szrogh Sándor honvéd (1935—1957), Takács Kálmán fűtő (1909—1958), Tihanyi Árpád tanár (1916—1957), Tomasovszki András (1923—1958), Toracz Sándor agronómus (1930—1958), Tóth György (1909—1958), Tóth Ilona Gizella szigorló orvos (1932-^-1957), Tóth József segédmunkás (1927—1959), Tóth László segédmunkás (1919—1957), Tóth Tibor traktorvezető (1939—1957), Török István vasesztergályos (1930 —1958), Törzsök Géza szabász (1911—1958), Tumbász Ákos segédmunkás (1935—1959), Tútsch József traktorszerelő (1929—1959), Újvári József segédmunkás (1927—) 1958), Vajgel Mihály (1932—1961), Varga József segédmunkás (1928—1957), Varga Péter határőr (1933—1958), Vasi Lajos segédmunkás (1936—1958), Veréb László szerszámkészítő, honvéd (1935—1959), Viskovics János rakodómunkás (1918—1958), Weintráger László (1928—1958), Zódof János csillés (1936—1958), Zrínyi János segédmunkás (1925 —1958), Zsigmopd Imre (1924—1957), Zsigmond László MÁV-alkalmazott (1922—1958).

Az áldozatok életének kioltásáról egy-egy fáklya lángjának kioltásával emlékeztek meg a szertartás résztvevői. A nevek elhangzásakor a volt rabtársak mondtak néhány szót, így például többször felhangzott: Velünk maradsz!, Közöttünk élsz!, Nem távozol!, Közöttünk vagy!. Az egyházi szertartást kérő hozzátartozók kívánságára a katolikus, az evangélikus, a református egyház, a szabadegyházak és az izraelita felekezet papjai szentelték meg a sírokat a napokban felállított kopjafák tövében. Amikor a névsorban a Nagy Imre-per áldozatait említették, a katafalkokra — a jelképes ravatalra — elhelyezett koporsókat a sírhoz vitték, ahol a család által felkért személy mondott búcsúbeszédet.

*

Gimes Miklós újságíró sírhantjánál az egykori újságíró-kolléga, az Irodalmi Újság 1956 előtti szerkesztője, a ma Svájcban élő Molnár Miklós mondott búcsúbeszédet a barátra, a társra, s mindenekelőtt az emberre emlékezve.

— Útján, közös tévutainkon is az a kívánság vezette, hogy emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalomban élhessenek honfitársai. Amikor felismerte, hogy zsákutcába jutott, minden társánál következetesebben vonta le a tanulságot, halálig hű volt a felismert igazsághoz. Miklós senkinek sem tartozik számadással. Fiatal élete árán számot vetett és számot adott mindenről, de hűtlen lennék hozzá, ha elhallgatnám, hogy nem a vezeklés óhaja, nem valami öntépő bűnhődés keresése vezette, mint egyesek hitték róla és mondották is. Az igazságot kereste, az igényes elme és a kritikus lelkiismeret szigorúságával. Sok szempontból nem is a saját századának, nem is az előzőnek volt a gyermeke, hanem Voltaire és Diderot századáé. Barátai, újságírótársai gyakran tréfásan azt mondták róla: Miklós mindent tud. Olyan, mint egy élő enciklopédia. Tudása csakugyan szinte végtelen volt. És ő is, akár orvos édesapja, akit gyengéden öreg Miklósnak nevezett, könyv nélkül tudott minden szép magyar verset. Apját a náci fasiszták ölték meg, őt magát pedig azok, akikben valaha egy szép új világ ígéretét látta., A felvilágosodásban hitt, a sötétség borította rá árnyait.

V* — Gimes Miklós az utolsók közt volt, akik még akkor — az 1956-os forradalom után — .egy gyertyányi fényt gyújtottak az éjszakában. Illegális lapot indított, amelynek az Október 23. címet adta. Béke hamvaidra,'Miklós! Kísérje emlékedet híven az, ami az életben vezérelt: a szellem és a szerelem! — mondotta befejezésül Molnár Miklós.

*

Losonczy Gézától, Nagy Imre kormányának egykori államminiszterétől a család és a régi barátok nevében Gyenes Antal búcsúzott.

— Több mint három évtized után állhatunk itt, hogy tisztességgel búcsút vegyünk tőled. Háborgó szívünk ezért megnyugszik -y. de nem nyugodhat meg, ha népünk és hazánk sorsára gon-