Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
dőlünk. Mégis bíznunk kell azokban, akik őszinte elkötelezettséggel harcolnak ezért a'népért, a válságból való kilábalásért. Bízunk a népben', hogy felismeri azokat, akik érte harcolnak őszintén, tettel és nem csak szóval. S bízunk ábban a nemzedékben, amelynek tagjai most olyan idősek, mint mi voltunk, amikor összetalálkoztunk, s amely nemzedék tagjai megvívják saját harcukat meggyőződésükért, és tenni fognak népünkért. * Maiéter Pál vezérőrnagyot, honvédelmi minisztert — a család kérésének megfelelően — evangélikus egyházi szertartás melleit helyezték végső nyughelyére. A Kilián laktanya egykori parancsnokát Harmat Béla evangélikus püspök és Donáth László evangélikus lelkész búcsúztatta. János evangéliumának sorait idézték Maiéter Pálra emlékezve: nincs senkiben nagyobb szeretet annál; mintha életét adja barátaiért. Majd így folytatták, ugyancsak az evangéliumi ige nyomán: nem valósulhat meg egymástól függetlenül a szeretet, az igazságosság és a szabadság. Maiéter Pál élete és halála e hármas összetartozásnak eleven tanúsága, hiszen ő kezdettől fogva megélte a szeretetet, az igazságosságot és a szabadságot. Nemes harcát e dacos hitű hugenottákra emlékeztető kommunista végig megharcolta, s mindvégig hű maradt a földhöz és a néphez, melyből vétetett. Tartásban és tettekben magyar volt, valóságát azonban a tények éppúgy elfedik, mint a föld, amely 31 éve magába fogadta. Valóságát igazul csupán az emlékezet őrzi. Az Úr irgalmába ajánlva Maiéter Pál földi maradványait, a Hiszek egy és a Miatyánk soraival búcsúztak családtagok, barátok, harcostársak a kivégzett honvédelmi minisztertől. * Nagy Imre koporsója mellett először Méray Tibor mondott búcsúbeszédet: — Imre bácsi! Drága, szeretett mesterünk! Szemünk felnyitója! Nem vezérünk, atyai vezetőnk az önkény elleni harcban! Fiatal életünk, legszebb éveink Imre bácsija! Eljöttünk erre az utolsó találkozóra mi, akiknek megadatott, hogy ismertünk, hogy híveid és küzdőtársaid, olykor vitázó partnereid lehettünk, akiket bizalmaddal megtiszteltél. Őrizzük kézfogásod melegét, hangod mély zengését, hangsúlyod somogyi dallamát, bajuszpödrő kézmozdulatodat, szemed komor villanásait és felengedő mosolyát. Ismertük és ismerjük elveid és céljaid tisztaságát, makacs kitartásodat, mint ahogy ismertük habozásaidat és tévedéseidet is. De éppen igy voltál ember, egész ember, emberi ember azok között, akik a többi ember fölött állóknak képzelték magukat. Húszrharminc évvel voltál idősebb legtöbbünknél. S mert súlyos szívbetegség gyötört, néha talán átsuhant rajtunk a gondolat, hogy az élet szabályai szerint egyszer majd ott állunk a mellett a koporsó mellett, amelyikben a tested pihen. De arra nem gondoltunk, hogy ebben a koporsóban a földből kikapart, csontjaid, vak szemüregű koponyád, megtörhetetlen gerinced csupasz csigolyái lesznek. Éppúgy, ahogy életed nagy tettével, az 1956-os forradalom vállalásával, meggyalázott, 31 éven át rejtegetett földi maradványaiddal is, ezzel a mai temetési nappal is, belépsz a magyar történelem legnagyobbjainak sorába. — A maguk korának despotái által ugyancsak folyamatosan rágalmazott, menekülésre kényszerített, vágy erőszakkal kioltott' szabadságfáklyák, Rákóczi, Kossuth, Batthyány, Bajcsy-Zsilinszky mellé. Főurak, nemesek, nagybirtokosok után, akik túllépve osztályaik korlátain az egész nemzet szószólói lettek, te voltál az első, akit a nép mélye küldött, aki az addig mindig elnyomott osztályok gyermekeként alulról jöttél és így egyesítetted magad köré származási, felekezeti, véleménybeli különbözőségeik mellett az egész nemzetet. Mi sem lett volna könnyebb számodra, minthogy gálád elrablásod előtt vagy után egyetlen tollvonással, amivel lemondasz miniszterelnöki tisztedről, egyetlen behódoló mozdulattal, amivel megtagadtad volna a forradalmat, megmented az életedet. De te fogságodban sem lettél börtönőreid foglya. Te nem áldozati bárány vagy egy sokáig általad is osztott téveszme mindig újabb és újabb vért követelő oltárán, mint azok az elvtársaid, akiket egy másik temetőben most 33 éve temettünk. — Te tudatosan, magad választottad a mártírhalált, mert inkább akartál egyenes derékkal meghalni, mintsem térden állva élni. Ha te és mindazok, akiket ma veled együtt temetünk, bűn nélkül valók voltatpk, mint ahogy mi azt mindig tudtuk és váltottuk, s mint ahogy azt ma kivégeztetőid hatalmának közvetlen örökösei maguk is beismerték, ha a vádak koholtak, ha a terhelő tanúvallomások harcisak, ha a perek koncepcionálisak voltak, akkor azok, akik bitófára küldtek téged, benneteket, nem egyebek közönséges gyilkosoknál. Sokan közülük ma is élnek, köztünk járnak, bearanyozott nyugalomban élvezik elvesztett hatalmuk megőrzött kiváltságait. Méltatlanok volnánk hozzád, ha bosszúállást vagy gyűlöletet hirdetnénk. Legyen büntetésük az 1956 óta most először újra öszszeforrott nemzet megvetése; legyen büntetésük az, hogy megégték, láthatják, hallhatják azt, ami ma történik. Legyen büntetésük az, hogy illúzióik szétoszlottak, és előre sejthetik a jövő nemzedékek még megiratlán történelemkönyveinek ítéletét-feléltük. — Az egyetlen államférfi, akit ez a párt Magyarországnak adott, te voltál. Mert egy államférfi ott kezdődik, ahol a legtöbb politikus véget ér. Azzal, hogy saját érdekeit alá tudja rendelni népe érdekeinek. Azzal, hogy nemet mer mondani a nála hatalmasabbnak is. Azzal, hogy nem a népet tekinti szolgának, hanem magát a nép szolgájának. Államférfi-az, akinek az életműve, mint a tiéd, a halálával sem ér véget. Azoknak a kommunistáknak, akik új útra akarnak lépni, vissza kell kanyarodniuk ahhoz a Nagy Imréhez, aki egész tudatos életét abban- a pártban töltötte, amely végül is gyilkosa lett; tudomásul kell venniük, és ki kell mondaniuk, hogy ha ez a párt valaha valamit is ért, akkor ez az volt és maradt, amit itt ez az öt koporsó takar. Ám ugyanakkor a te életed a hibáival is tanít. 1953-ban és 1956-ban is túl könynyen hittél a báránybőrbe bújt farkasoknak, akik az első alkalommal kimutatták a foguk fehérjét, és részt, vettek a szétszaggatásodban. Megtanultuk a sorsodból, hogy ne tékozoljuk a bizalmunkat, hogy ne a szavaknak, hanem csak és kizárólag a tetteknek higgyünk. — Imre bácsi, a sírodat, e sírt, ahol a nemzet nem süllyed el, hanem ahonnan újjászületése kezdődik, e sírt népek veszik körül, s az embermilliók szemében nem csak gyászkönny ül, de ott villog benne a tisztelet, a csodálat is. Mert amit 1956 tett, amit te tettel, amit a fegyvert ragadó magyar fiatalok és proletárok tettek, az ennek a kis nemzetnek ezeréves történelme során első beleszólása volt nemcsak Európa, hanem a világ történelmébe. A magyar 1956 óta semmi sem ugyanaz a .világban, sem Keleten, sem Nyugaton, mint 1956 előtt volt. Ami azóta az Elba és a Csendes-óceán között történt és történik, Prágától, Varsón, a balti országokon, Jerevánon át, a szabadságukért kiállni merő pekingi fiatalokig —j ha átmeneti tragédiák kísérték és kísérik is —, az emberi felszabadulás nagy mozgalma innen indult el, az 1956-os Budapestről. Annak, ami néhány éve Moszkvában történik, a gyökerei ugyanide nyúlnak vissza. Annak a fölrengéssorozatnak, amely most az egész kommunista világot megrázza, az epicentruma itt van, ebben a 301-es parcellában, s azoknak a reformkísérleteknek, amelyekhez tiszta szívvel sikert kívánunk, első elméleti és gyakorlati kezdeményezője itt fekszik ebben a koporsóban. — Engedtessék meg, hogy innen, Nagy Imre sírja mellől ahhoz a Szovjetunióhoz is szóljunk, amely neki 15 éven át második hazája volt, amelynek soha sem volt ellensége; ellenkezőleg: amelylyel mindig felhőtlen barátságra törekedett. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült. Hadd üzenjük e sir, e 301 kopjafa mellől: mi a mai vezetést nem teszszük felelőssé elődeik, általuk is megtagadott elődeik bűneiért. Ha a mai vezetők marxistáknak—leninistáknak váltják magukat, akkor a haláláig marxista —leninista Nagy Imre sírja mellől üzenjük nekik: mi egyetértünk Marxnak azzal ?z alapigazságával, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. Mi egyetértünk Leninnek azzal az álláspontjával, hogy ha' Finnország, ha Lengyelország, ha Ukrajna elszakad Oroszországtól, nincs abban semmi rösSz. Mindenki, aki azt mondjaihogy van benne rossz, az soviniszta. Őrültség volna folytatni Miklós cár politikáját. Nagy Imre 1956-ban nem azért lépett ki a Varsói Szerződésből, hogy a Szovjetuniót provokálja. Azért lépett ki, mert Miklós cár őrült politikájának folytatói a Varsói Szerződés paragrafusait és saját ígéreteiket megszegve elkezdték csapataikkal elárasztani az országot. Nagy Imre nemcsak azért mondta ki a semlegességet, mert ez a magyar nép álma volt, hanem azért is, hogy garanciát nyújtson a Szovjetuniónak: az új Magyarország nem lesz egy másik katonai szövetség tagja, hanem békés és tisztelettudó szomszédja akar lenni. — A Szovjetunió sokszorosan nagyobb és hatalmasabb nálunk. Ha akar, megint eltiporhat minket. De új vezetőinek az elmúlt 3 3-év történelmében meg kell tanulniuk, minél mélyebbre taposnak másokat, ők maguk kétszer olyan mélyre süllyednek. Legyenek végre őszinte, békés és egyenrangú barátaink! Őszinte, békés és egyenrangú barátokra fognak találni bennünk. — Annak a Nagy Imrének a sírja mellől, aki már 51 évvel ezelőtt, 1938 júniusában A duna völgyi népek szabadságharca címmel írt tanulmányt, aki már 1945-ben közös Duna-völgyi agrártudományi intézetet tervezett, van egy szavunk egyes szomszédainkhoz is. — Több mint három évtizeddel ezelőtt láttam a Zeneakadémián á pártjából kizárt, megbélyegzett, minden tisztétől megfosztott Nagy Imrét Kodály Zoltán páholyában, ahol együtt hallgatták az agg mesternek Zrínyi Miklós szövegrészeire épült új művét, együtt hallgatták, ahogy a kórus ajkán felcsendült: „Ne bántsd a magyart!” Nos, Nagy Imre sírja mellől azt üzenjük azoknak a szomszédainknak, ahol százezrével vagy milliószámra élnek magyarok: ne bántsák a magyart! Mi nem bántunk senkit. De a mieinket se bántsa senki. Annál kevésbé, mert a föld nemcsak azé, aki megműveli, a föld azé, aki rajta él. Ahol többségükben magyarok élnek, az a föld magyar. — Az a.Nyugat, amelyik 1956 előtt, elnökeinek és külügyminisztereinek hivatalos nyilatkozataiban a felszabadításnak’,'a kommunizmus visszagöngyölítésének, a szakadék széléig sodrásának a politikáját hirdette a magyarok felé és nem csak a magyarok felé, amelyik 1956-ban rádióján keresztül uszított a túlságosan mérsékelt Nagy Imre ellen, a végveszély bekövetkeztekor hagyta, hogy ne a kommunizmus, hanem mi zuhanjunk -a szakadékba, a kisujját sem mozdította értünk.. Az a Nyugat, amelyik az utóbbi két évtizedben királyok, királynők, államelnökök látogatásai vagy meghívásai alkalmával melegen szorongatta annak a kezét, aki Nagy Imre és minden, 1956-os mártír kivégzésének legfőbb budapesti felelőse volt, s amelynek gazdasági szakemberei versengve tömték e garázda vezetésnek a zsebébe a dollármilliókat, megfeledkezve azokról az elemi biztosítékokról is, amelyeket saját, legegyszerűbb állampolgáraitól is megköve-1 telnek, arról, hogy kinek adják a hiteleket, van-e rájuk fedezet és mire használják fel őket, az a Nyugat elgondolkodhatnék azon: vajon csupán a magyar nép adósa-e neki, nem adósa-e ö is valamelyest ennek a népnek? — Nincsenek túlzott illúzióink. Tudjuk, hogy a világhatalmak vetélkedéseiben, a világbankok hideg könyveiben nincs olyan rovat, hogy hála, és kevés a súlya ennek a 301 kopjafának is. De a nyugati vezetőknek is tudniuk kell, hogy országaik nagyvonalúsága nélkül nem lesz itt virágzó gazdaság,, és virágzó gazdaság nélkül nem lesz igazi és tartós demokrácia. Maguknak is segítenek, ha nekünk segítenek. 1 Szóljon utolsó szavunk arról, azokról, akikről s akikhez elsőként kellett volna fordulnunk. Emlékezzünk Nagy Imrénéröl, született Égető Máriáról, erről a nagyszerű asszonyról, akit nem fakósága, hanem erős egyéniségével együttjáró, s vezető körökben olyannyira szokatlan szerénysége tett jóformán láthatatlanná férje mögött, aki egy életen át állt töretlenül mellette, és haláláig hordta érte a gyászt, s akinek a ma temetendők özvegyei közül egyedül nem adatott meg, hogy megérje ezt a napot. Ha van túlvilág, akkor Maca néni ma ott van, ahol mindig is volt: a férje, Imre bácsi oldalán. Emlékezzünk Jánosi Ferencre, aki református lelkészként kezdte pályáját, s aki igazából sosem volt politikusi alkat; akit azért kevertek bele Nagy Imre perébe^mert a veje volt, aki főként azért sínylődött évekig börtönben, lett ott olyan beteggé, hogy fiatalon, alig néhány évvel élte túl a szabadulást. | hadd forduljak hozzátok, Zsóka, Imre bácsi egyetlen leánya, János, Zsóka félje és Maca néni támasza a magányban, és felétek, unokák, Kati és Ferkó, akiket még akkor láttam, amikor a nagyapjuk büszkén sétáltatta őket. Búcsúbeszédét Nagy Imre családjához szólva a következő gondolatokkal fejezte be Méray Tibor A gyászolók között a többi családok tagjaival együtt ti hordjátok a legnagyobb, a gyógyíthatatlan! sebet. Legyen - ír a sebre az, hogy ma osztozik gyászotokban 15 millió magyar és az egész civilizált világ. Legyen ír az, hogy Nagy Imre neve, amíg magyarok élnek a földön, e nép hálájában és emlékezetében halhatatlanul, kitörölhetetlenül élni fog — mondta végezetül Méray Tibor. * §9 Méray Tibor után Kopácsi Sándor, Budapest egykori rendőr-főkapitánya, a Nemzetőrség országos parancsnokának helyettese búcsúzott Nagy Imrétől. Az elmúlt 14 évben sok emigránstársammal együtt e nap eljöveteléért harcoltam. Tudtam,.éreztem, hogy az 56- os forradalom kivégzett vezetőinek és harcosainak a sírját nem lehet megkerülni, ha a nemzet túl akar lépni azon a szakadékon, amelybe a sírba eresztők taszították áldozataikat és az országot. Tudtuk, nemcsak a végtisztesség, de a történelmi igazságtevés napjának is jönnie kell. — Maiéter Pál az 1958-ás júniusi tárgyalás egyik szünetében azt mondta: „Sándor, te valószínűleg életben maradsz. Eljön számodra is az igazi nagy tanúságtétel-ideje. Ne feledd: Tököl, Sashalom, Gorkij fasor, - Fő utca és...” Igen, a tőrbecsalás helyétől az utolsó állomásig: Kozma utca, kisfogház-udvar, a gyalázatos kivégzés színhelyéig. Most eljöttem feleségemmel a tanúságtevésre. Megbékélt szívvel, bosszúvágy nélkül, a változás reményét hordozó Magyarországra, hogy tisztelegjek a mártírok emberi és politikái nagysága előtt, amikor az ország templomaiban megkondulnak a harangok. Őértük, akik életüket adták az ország i megújulási eszméjéért, akik tudatosan vállalták az áldozatot a nemzet jövőjéért. Most itt állunk és fejet hajtunk az .ismeretlen szabadságharcosok jelképes koporsója, halálba küldött vádlotttársaim, Nagy Imre miniszterelnök. Maiéter Pál honvédelmi miniszter, Losonczy Géza államminiszter, dr. Szilágyi József, a miniszterelnök titkára és Gimes Miklós újságíró koporsója előtt. — Hiszem, hogy Nagy Imre politikai programja és végakarata támadt fel ezen a napon, és ez az, ami kivezetheti országunkat a válságból. Az újrakezdés, a megújulás, az életakarat programja. Június 16-át az 56-os forradalom és szabadságharc gyászünnepének tekintjük, melynek a megbékélés napjává kell magasodnia. A bűnbakkeresés és a bosszúállás helyett a megbékélés szellemére, társadalmi békére van szükség. Ez nemcsak nemzeti érdek, de ezt követeli egyre növekvő hírünk, nevünk is a világban. Miért ne-a magyar'nemzet legyen ebben is példamutató, amely oly elszánt és nagyvonalú tudott lenni forradalmaiban, jelesül az 1956-os októberi napokban is. A család akarata, hogy Nagy Imre a 301-es parcellában, az egyszerű szabadságharcosok között találjon végső nyughelyét. Jelképe ez annak a szolgálatnak -és áldozatnak, amelyet a magyar népért, a jövőért hozott. Ezt az összeforrást fejezte ki az a lány — akit a Széna téri csoportban „Vadmacskának” neveztek és aki mpst Izraelben él —, amikor az elmúlt évi párizsi jelképes temetéánapján fát ültetett Jeruzsálemben,-Jad Vasember, az Igazak kertjében Nagy Imre és Maliter Pál emlékére. Ezeket 1 fákat pár hónappal ezelőtt szentföldi zarándokutamon láttam, ahogy élnek, lombosodnak és terebélyesednek. Harmincegy év a búcsú hosszú folya- • ma volt. Imre bácsi! Megértük, hogy eszméid és magatartásod a magyar történelem példájává magasztosult. Harcostársaiddal körülvéve nyugodjál békében! * ' Szilágyi József sírjánál Lőcsei. Pál újságíró-^ aki 1956 útán maga is hosszú börtönbüntetésre ítéltetett —, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének nyugdíjasa mondott búcsúszavakat. Szilágyi József koporsóját mindmáig az ellene elkövetett bűnök átláthatatlan sötétsége borítja — mondotta. Jogi képzettségével hozzájárulhatott volna a törvényalkotás és a törvénykezés európai ihletésű új rendjének felépítéséhez. Felnőttként szerzett tudásával részese lehetett volna a mezőgazdaság műszaki korszerűsítésének. Féiji hűségével, odaadó gondoskodásával támasza lehetne ma is a hozzá mindenben méltónak bizonyult, megfáradt feleségének. Szilágyi József sem maga, sem mások által nem ártott senkinek, s a napokig győztes forradalomtól semmivel sem kapott többet, mint az ország bármely tisztességes, bűntelen polgára, szabadságjogokat és lehetőséget az emberhez méltó élet elkezdéséhez. Mégis vesztőhelyen végezte életét, mert vizsgálati fogsága idején vallatóinak, politikai terrorpere során pedig vérbíróinak szemébe vágta .a teljes és tiszta igazságot a magyar forradalomról, annak külhatalmi leveretéséről és a szovjet fegyveres erők segítségével összetákolt bábállam bűneiről. — Szilágyi József tiszta fogalmakban .gondolkodott, s úgy is beszélt, A szovjet hadsereg november 4-én elkezdett intervenciója az ő szóhasználatában — nem internacionalista segélynyújtás volt, hanem hitszegő támadás, ' katonai agresszió a törvényes magyar kormány és a magyar nép ellen. A forradalom magas állású dezertőijeiben ő nem a munkás-paraszt kormányt, hanem a hazaáfulók egy maroknyi csoportját látta. A népbírósági különtanácsot sem az igazságszolgáltatás letéteményesének, hanem a jogi- köntösbe öltöztetett bosszú, a politikai ellenféllel való leszámolás hitvány eszközének tekintette. Szilágyi József 41 éves korában életét áldozva mondott ítéletet a XX. századi Európa nemzeteket és népeket pusztító szégyen tanáról,, a. szláUnizmussfil .és a sztálinizmus uralmáh l&SótrftoiYeJgJber 4. után Magyarországom visszaállító bűnszövetségről-Ha politikának nevezhető mindaz, amellyel az utóbbi 50 évben a magyar nemzetet, a magyar társadalmat kormányozták, az tízszeresen, sőt százszorosán idegen volt Szilágyi József szellemi alkatától. Nála erélyesebben ugyanis senki sem vetette meg, és el nem utasította azt a politikát, amelynek kelléktárában kiemelt szerepe volt — és sajnos, még mindig van és lehet — a tanknak és a vízágyúnak, a hazugságnak és népcsalásnak, az ármánynak és szószegésnek, a tárgyalóasztalok alá rejtett tőrnek és méregnek. —,A nagyhatalmi kapcsolatok óvatos elmozdulása egy merőben új, magasabb rendű kapcsolatrendszer felé — keserves évszázadok után talán először teremt kedvező külső feltételeket Magyarország felemelkedéséhez. Ezt a nagy történelmi alkalmat csak akkor sikerülhet megragadnunk, ha mind a hatalom, mind pedig az-ellenzék felelős I vézetői megértik, átérzik a Szilágyi József által megszemélyesített politikaeszmény lényegét, és kölcsönös jó szándékkal felemelik a mindennapi politika gyakorlatát a tisztességes, emberi foglalkozások színvonalára. Szilágyi' József raegrendítően tiszta mái# rí untával együtt, évezredes hagyományokkal szakító magasztos politikaeszményt hagyott ránk, emlékeztetve bennünket: nincs nemzeti és társadalmi megújulás a politikai erkölcs megújhodása nélkül — mondotta Lőcsei Pál. * Miután a végére értek a kivégzettek névsora felolvasásának, „1956 minden hősi halottja és mártírja” előtt tisztelegtek. A fáklyatartók minden fáklyát kioltottak, majd az ismeretlen forradalmár üres koporsóját Nagy Imre koporsója mellé vitték.- Itt Forgács Ferenc (Politikai Foglyok Szövetsége) mondott először beszédet. Itt, az emlékmű alapköve előtt, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége nevében esküszöm, hogy folytatjuk a veletek közösen megkezdett utat. Kérem a jó istent, adjon számotokra örök békét ebben a 301-es parcellában, ahol a hóhérkezektől meszabadulva jeltelen sírokban álmodjátok örök álmotokat a szabadságról és a -nemzetről., ígérjük, hogy a szabadságban újraépülő nemzet mindig őrködni fog békés álmotok felett —.mondta a többi között. Ezt követően Fónay Jenő, a Politikai Foglyok Szövetségének elnöke mondott búcsúszavakat. Beszédét így zárta: — A magyarok istene vigyázzon rátok és ránk. S az emlékmű, melynek most leraktuk az alapjait, hirdetni fogja hálás népünk szeretetét és a felejthetetlen áldozatok dicsőségét. Most már nyugodjatok békében. Isten veletek. Éljen szép hazánk, az oly régóta álmodott független és szabad Magyarország. Búcsúzom tőletek, drága bajtársaim. Úgy, ahogy ti búcsúztatok tőlünk ott fenn a fogház-golgotán. Fónay Jenő beszédét követően lerakták a jövendő emlékmű alapkövét. Az emlékmű pályázati terveit a Budapest Galériában október 23. és november 4. között állítják majd ki. Ezután külön egyházi szertartáson búcsúztak Szegedi Flóriántól, Czakó Andrástól, Kosa Páltól és Szelepcsényi Istvántól, akik mégjeltelen sírokban nyugszanak. Végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301 -es parcellát. A szertartás befejezéseként a Szózat hangjaira Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maiéter Pál, Szilágyi József és az ismeretlen forradalmár koporsóját egyidejűleg engedték le a sírgödrökbe. A behantolás után a sírokat elbontották az emlékezés, a kegyelet koszorúi, virágai. Ezzel befejeződött a méltóságteljes, fegyelmezett, békés kegyeleti ünnepség. * A családi gyászszertartást követően megnyíltak a rákoskeresztúri új köztemető kapui. Az esti órákban sokan hozták el Nagy Imre és mártírtársai frissen hantolt siijaihoz a megemlékezés virágait. Azok, akik pénteken nem juthattak el a 301-es parcellába, a következő napokon róhatják le kegyeletüket Nagy Imre és mártírtársai sírjánál. (MTI)
