Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. április 29. NEM VAGYUNK ROSSZABBAK SEMELYIK NÁCIÓNÁL Ünnep kapcsán, mai szemmel Az elnöki iroda nyitott ajtaján nem éppen nyugodt szóváltás hallatszik ki. Laszinger Mihály, a Sükös- di Május 1. Tsz elnöké nyugdíjasuknak hasonlítja össze—számológép segítségével — mit jelenthet az előző esti Hét adásában hallott, többmilliós vállalatvezetői prémium, és mit a náluk dolgozók nyereségrészesedése. A két arc hol piros, hol fehér, a szavak igen indulatosak. A tűzre csak olaj, amikor május elsejei ünnepi érzéseikről érdeklődöm. A visszakérdezést nagyon jogosnak érzem: ugyan milyen lehetne? A nyugdíjas vendég helyét Farkas Jenő főkönyvelő foglalja el, majd Korács András elnökhelyettes, párttitkár is megérkezik. Csak kapkodom a fejem az érezhetően nem először megfogalmazott keservek záporában: — Nem az ünnepen jár a mi eszünk, hanem olyan apróságokon, hogy miként teremtsünk az itt dolgozóknak lehetőséget a megélhetésre — mondja az elnök. — A múlt évben a gazdaságban a bruttó bérszínvonal 83 ezer, forint volt. Egyetlen kiút a háztáji. így viszont agyonhajszoltak az embereink, fáradtak és egyre elkeseredettebbek. Én azt tapasztaltam, hogy csak azt a birkát lehet jól nyírni, az ad sok és szép gyapjút, amit, etetnek is. Nálunk meg mi van? Ez csak csúfneve ennek a személyi jövedelemadózásnak, valójában a személyi lét adózik, hiszen a fizetésből képtelenség felhalmozni, megélni is csak nagyon nehezen lehet. Pedig az emberek becsületesen dolgoznak! Elrendelt munkakörök, tsz-fizetéssel — A múltkor összeszámoltuk — szól közbe a főkönyvelő —, ebben a tsz-ben 14 olyan munkakör van, amiben mi fizetjük a dolgozókat, csak éppen nem a szövetkezet érdekében tevekenyked- nek, hanem törvényben, rendeletben meghatározott feladatokat látnak el, jobb esetben kapcsolt munkával. Ilyen a tűzvédelmis, a polgári védelmis, a statisztikus, a belső ellenőr, hogy ne soroljam tovább. Azt is kiszámoltuk, hogy a munkabér, a háztáji járandóság, az általános költség, a rezsi, meg az összes többi fizetnivaló éppen a tavalyi nyereségünk egyharmadát teszi ki. Ha ezek az emberek termelőmunkát végezhetnének — így is lehet ám gondolkodni —, olcsóbban állíthatnánk elő á termékeinket. — Arról nem is beszélve, hogy ez csak ez a tsz —- véli az elnökhelyettes —, mi lenne, ha országos szinten kezdenénk számolgatni! És akkor a mező- gazdaság szemere hányják, hogy drága a zöldség, a hús, mert támogatják az ágazatot! Azt, hogy mindezen túl még mennyi az elvonás, már nem szellőztetik. Meg azt sem, hogy mennyi a paraszt jövedelme, haszna! Az elnökből kitör az indulat: — Árulja el, ha így megy tovább, ki az a máriáshuncut, aki a munka öröméért megmarkolja a kapanyelet, meg • Jön az öntözőszezon, ennek a szivattyúnak is indulnia kell majd. kiganéz a disznók alól? Tudja, mit csinálnék? Kineveznék egy területet valahol, a magyar puszta közepén, hogy ezentúl ez a főváros, oda költöztetném azt az ötezer — nem több — hivatalnokot, és csinálnék Budapestből, mondjuk városállamot. Akkor kétszer meggondolná mindenki, hogy szükséges-e, no meg van-e vállalkozó, a hivatalno- koskodásra! Farkas Jenő a maga csöndesebb módján veti közbe: — A szerkezetátalakításról olyan sokat beszélünk, de a pénzügypolitika egyáltalán nem gazdasagcentrikus. Miért nem lehet, mondjuk, úgy üzemnek, mint egyénieknek, az elmúlt három év átlaga alapján adózni? Akkor mindenki többé-kevésbé tudhatná, mire számíthat. Meg azt is jó lenne tudni, hogy milyen az állam elszámolása. Most, úgy érezzük, a népgazdaság szegény, mint a templom egere, és mindenünnen, ahol valami kicsit még talál, elveszi. Meg hogy futunk, de nem tudjuk, száz méteren vagy tíz kilométeren indítottak bennünket, persze, közben időről-időre ütnek egyet rajtunk. így az erőnkkel sem tudunk gazdálkodni! A gépműhelyig tartó úton várom a folytatást. Nem marad el. Mácsai Lajos és Csicsman István gépszerelők hasonló hangsúlyokkal, bár derűsebb hangvitellel mondanak véleményt. Miről is? Május elsejéről? Már régen nem arról van szó! Bár első kérdésemre ez a válasz: Nem az én szégyenem — Május elseje szerintem sosem volt igazán magyar ünnep — mondja Mácsai Lajos — főleg falun. Aki reprezentálni akart vagy nagyot inni, az elment a felvonulásra is. Ilyenkor már virul a határ, a mostani május elsején lehet rögtörőzni a paprikát. Na látja! Egyébként is, legföljebb kevés lazítást engedhetünk meg ez alatt a pár nap alatt is. Három gyermekem van, nagyon kell hajtani. Mégsem tudunk tartalékolni semmit, annyi a szerencsénk, hogy húsból, zöldségből önellátóak vagyunk. Ami nem terem meg nálunk, megterem a szüleimnél. Csakhogy felnőtt férfi vagyok, túl a harmincon. És a segítségükre szorulok! A feleségem sem azért dolgozik, mert valami luxuskiadásra gyűjtünk, hanem mert egy fizetésből nem tudnánk megélni. Mégis, úgy érzem, nem nekem kell ezért szégyenkeznem ... — Gyakran elhangzik, baj van a teljesítményekkel ... — Tényleg? — kérdez vissza Csicsman István. — Úgy hallottuk, hogy a halasi Levi’s-gyárban az asszonyok az amerikai normát 130-140 százalékokra képesek teljesíteni. A melós végrehajtja, amit mondanak neki. Ha hülyeséget mondanak, azt is. Józan esze ellenében, nemegyszer! Mivel akarunk mi betörni a világpiacra? Az innen-onnan összeszedett, százszor feljavított gépeinkkel, eszközeinkkel előállított termékekkel? Csicsman István így folytatja: Vágyaink nekünk is vannak — Rosszkor születtünk, mire eljutottunk oda a feleségemmel, hogy megteremtsük a jövőnket — anyósomék házához toldottunk —, addig azt is felmértük, hogy csak vágyhatunk több gyerekre. Felnevelni viszont tisztességgel egyet tudunk ... — Ha így folytatódik, kihal a magyar — ez viszont a háromgyermekes apa szájából mellbevágó. — Pedig egy szöggel sem vagyunk rosszabbak semelyik nációnál. Egyszer valahol - rádióban, tévében, nem tudom — azt hallottam, demoralizálódon a magyar polgár. Nagyon elkésve fogalmazták ezt meg! És higgye el, azért mindenben mi sem vagyunk ludasak. Csinálják utánunk: olajos cipőből ki, gumicsizmába be. A baráti összejövetelt úgy toborozzuk, hogy összehívjuk a kalákát, mert valamit csinálni kell, segítséggel. Utána esetleg, ha nem túl fáradt a társaság, vagy nem kell az állatokat etetni menni, esik pár szó. Manapság egyre keményebb! Pedig nekünk is vannak álmaink. Utazni, meg színházba menni is. Tudja, nemrégen találkoztunk egy osztrák családdal, akik hol Spanyolországban, hol a Kanári-szigeteken pihennek. Fényképeket mutattak. És akkor megkérdezte a lányom: apu, mi mikor megyünk oda? Mit mondhattam volna neki? Gál Eszter TLJajnali öt óra. A Kecskeméti Zománc- és Kádgyár (KZK) „C” olvasztóműve (ku- polója) körül nagy jövés-menés támad. Faragó Gyula csoport- vezető irányításával hamarosan „beindítja” az éjszakai műszak a délelőttösöknek a kupo- lót. Felfűtötték a kemencét, ami aztán egész nap szolgáltatja a folyékony, 1400-1440 fokos vasát a kádak, zuhanyzótálak, állathatok és kertipad- lábak öntéséhez. A kupolóban egyre emelkedik a hőmérséklet és a nyomás. Egy parányi nyíláson először forró levegő süvít ki, kokszport és különböző salakanyagokat sodorva magával, majd pompás tűzijáték kezdődik: fortyogva, prüszkölve, lávafolyamként lövell ki a vakítóan fényes vas. Úgy tűnik, megfé- kezhetetlen ez az erő, ám a KZK szakemberei könnyen kordában tartják: eltömik a kis nyilást, hogy egy nagyobbon megindítsák a csapolást. Vége a tűzijátéknak, indulhat a homokformába öntés. Gaál Béla A kupolók mellett A VÍZVEZETÉK-SZERELŐ NAPJAI „A fáradtság a természetes közérzetünk” Mondják, alapvetően az ember személyisége határozza meg életének milyenségét. Ha pedig ez így van, akkor Kulcsár Józsefnek elégedettnek, másként szólva: boldognak kellene lennie. Az ehhez szükséges tulajdonságok legtöbbje ugyanis megvan benne. Igaz, egyszeri beszélgetés kevés a megismeréshez, de mindaz, amit tőle, róla megtudtam, tény, kézzelfogható valóság. Munkahelyén megbízható, jó szakmunkásként tartják számon,—' háromszoros kiváló dolgozó —, családi élete kiegyensúlyozott, s ahogyan mondani szokták: anyagi körülményei rendezettek. Háza van és kocsija. Az Észak Bács-Kiskun Megyei Vízmű Vállalatnál vízvezeték-szerelőként dolgozik. Esőben, szélben, forróságban a szabad ég alatt. Gyakran térdig érő vízben, iszapban, ha ügyeletes, akkor este, vasárnap és ünnepnap is. Nem panaszkodik miatta. Hiszen választhatna más munkahelyet, de nem szereti a bezártságot. Viszont szereti a munkáját. — Pedig nem ez az eredeti szakmám — mondja —. Nyolcadik után szerkezetlakatosnak tanultam, először a Fémmunkás gyárban dolgoztam. De keveset kerestem, s mert az építkezés miatt nagyon kellett a pénz, elmentem egy téeszbe, kőműves mellé segédmunkásnak. Kilenc-tízezer forintot vittem haza havonta, tizenöt évvel ezelőtt! De tönkrement a téesz, visszatértem a Fémmunkáshoz. Csakhogy az ívhegesztést nem birta a szemem. Szobányi helyiségben hegesztettünk, egyszerre négyen is! Kikészültem. Tíz évvel ezelőtt jöttem ide, a vízműhöz. Vízvezeték-szerelők mellett dolgoztam betanított munkásként, és megtetszett a szakma. Egy szakoktató és egy elméleti tanár segítségével elkezdtem tanulni. Sikeresen vizsgáztam. Azóta sem bántam meg, szeretem ezt a munkát. Pedig nincs megfizetve. Családi pótlékkal együtt 9-10 ezer forintot viszek háza havonta, annyit, mint 15 évvel ezelőtt a téeszből. Az árak meg hol vannak azóta! — A hatvanas években mire volt elég a fizetésük? — Mivel a feleségem jó beosztó, s nekem sincs káros szenvedélyem — nem iszom, nem dohányzom r—, valamennyit félre is tudtunk tenni. Az egyik hónapban cementet vettünk, a másikban két ajtót és így tovább. Örököltem egy telket a Kullai közben, ott építettünk. — Divatos helyen laknak! — Azóta valóban szépen kiépült az a környék, de a mi házunk nem olyan korszerű ám, mint amilyenek most épülnek! Annak idején mi is beadtuk á lakásigénylést, de az első nekifutásra azt a választ kaptuk, hogy legalább tíz éVig ne is számítsunk rá, később pedig majd elválik. Úgy döntöttünk, az a biztos, ami rajtunk múlik: nekifogtunk magunk. Attól kezdve nagyon fegyelmezetten éltünk, lemondtunk mindenről és állandóan dolgoztunk. Sajnos, ez azóta is így van, csak most már nem az anyagi gyarapodás az eredménye. Egy négytagú családnak — amilyen a miénk is —i ma legalább 20-25 ezer forint bevétel kellene a közepes életszínvonalhoz. Ennyiből tudnánk lakni, enni, ruházkodni. Nem többet, csak ennyit, azt is mértéktartó szinten! — Ezzel szemben mennyi a család bevétele? — Mint említettem, családi pótlékkal együtt 9-10 ezer forintot viszek haza, a feleségem rokkantnyugdíjas, 3400 forintot kap. De nem sokkal többet keresett, amíg dolgozott. Ruhát sem tudnánk venni magunknak, ha nem dolgoznék állandóan. Abban a nagyon kevés szabad időben, ami adódik néha, éppen csak el tudom végezni az otthoni javításokat. Szórakozásra se időnk, se pénzünk, de már nem is tudnánk elengedni magunkat. Belemerevedtünk az állandó befogott- ságba, a szüntelen feszültségbe. A fáradtság a természetes közérzetünk. Este, ha leülök a tévé elé, alig bírok figyelni, úgy magamba roskadok a kimerültségtől. De Mester Ákos műsorai ébren tartanak. Nemcsak becsülöm, hanem szeretem is Mester Ákost, mert mindig éppen azokat a kérdéseket teszi fel a riportjaiban, amelyek engem is a legjobban érdekelnek. És nem hagyja, hogy a kérdezett mellébeszéljen! A múltkor megnéztem a Hétben azt a riportot, ami arról szólt, hogy a vezérigazgatónő 3 millió 60 ezer forint nyereséget kapott, ugyanannak a cégnek a dolgozói pedig legfeljebb hármat, három és fél ezret. Nagyon felkavart ez a riport, mert sajnos így van ez az országban mindenhol. Eleve a munkánkat sem fizetik meg — nem teszik lehetővé a szabályozók —, s akkor még a nyereségből is filléreket kapunk! Nem igaz, hogy mi, dolgozók csak ennyiben járulunk hozzá a magas vállalati jövedelemhéz! — Miért nem teszik szóvá? — De hiszen a jogszabályok engedik meg mindezt! Nem az a baj, hogy a vezető sokat kap, hanem az, hogy a dolgozók aránytalanul keveset! Hiába a sok alternatív párt, szervezet, nekünk, munkásoknak egyre nehezebb az életünk! Ázt mondta az egyik országos vezetőnk: azért tartunk most itt gazdaságilag, mert feléltük a tartalékainkat. Bocsánat, mi dolgozók csak a fizetésünket éltük fel. És nincsenek tartalékaink, mert a napi 24 órából 16-nál többet fizikailag képtelenek vagyunk dolgozni! Miközben látjuk, halljuk, hogy a Rózsadombon mekkora villákat építtetnek maguknak a magas beosztásban levők, helyzetükből adódó előnyöket szerezve! A tévedés jogát fenntartják maguknak, de annak következményeit mi nyögjük! — Ön mit tesz a változás érdekében? — Dolgozom, mint eddig! Teszem a kötelességem, a legjobb tudásom szerint! — S ha nem ért ért egyet a vezetői utasításával? — Ugyan már! Nem a részletkérdéseken fog megfordulni a világ! Nem azon, hogy én egyetértek-e a vállalatunk'vállalkozásaival, vagy sem. Mi, dolgozók nem is vagyunk olyan helyzetben, hogy ilyesmiben döntsünk, nem is értünk hozzá, de különben is a vezetők dolga az ilyesmi. Nekünk, munkásoknak majd a választásokon lesz alkalmunk alapvető dolgokban dönteni. Almási Márta S Arcok és fények. A formába öntés pillanata. S A forró vas útját állandóan tisztán kell tartani. • Ez a kép már a raktárbán, a végtermékekről készült.
