Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

1989. április 29. • PETŐFI NEPE ® 5

JÓZSEF ATTILA:

[Ne légy szeles...]

Ne légy szeles.

Bár munkádon más keres — dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen," úgy érdemes.

ÍRÓJEGYZET

DEÁK MÓR:

Munkadal

Ha egyetlen szó megvilágíthatná, miért is vergődtem, verődtem s verődök ma is az életben, akár a száraz ág a sebes vizű patakban, az a szó nem a hit lenne. Ném a barátság, nem a szerelem. A munka lenne az ászó.

Hogy így van, régóta tudom. A barátság elfolyik, mint a se-. bes vizű patak. A hit? Mi lett itt a hittel? A hitet vízbe fojtották egy másik hit nevében. És vele pusztult aZ is.

A munkával büntetni lehet. Ahogy lehet büntetni a fénnyel, vízzel, szerelemriiel: mindennel, ami pedig az élethez nélkülözhetetlen. Csak meg kell változtatni az értelmét. Vagy el kell venni.. Felnagyítani, lekicsinyíteni. Én a saját országomban nem találtam meg a hazámat. Az én hazámnak szüksége lenne rám. Ahogy nekem ra.

És hogyan lehetne rám szükség? Tudok hegeszteni, motort szerelni, verekedni, úszni, értek a lakatosmunkákhoz, esztergálok. Becsülöm, tisztelem és szeretem a munkát, amikor pedig megvetni divat azt, aki így érez. És talán tudok írni is, de á hazám még nem mutatta ki, mire is lenne szüksége tőlem, hogyan is lenne szüksége rám.

A fiatal, helyzetéből és korá- *-ból adódóan, változtatni akar„ .Sok helyütt tudják ezt, s hagyják I 'érvényesülni őket. Hatalmas erőt szabadítanak fel, az értel- r' mes, munkával megsokszorozva. Én már nem vagyok fiatal, s mintha nem is lett volna szükség az én fiatalságomra. Ahogy az öregségemre sem lesz, tudom. A középkorúságomra íesz-e?

Szeretek és tudok dolgozni, és büszkén vállalom is ezt, egy olyan országban, ahol milliomosok élnek nyugati színvonalon, nem a munkából. Egy olyan országban, ahol a munkában eltöltött élet után a halálra már nem elég a nyugdíj. Ahol elvárjuk az autószerelőtől a precizitást, miközben magunk pontatlanok'- vagyunk. Ahol mindenki mindenkit becsap, mert abból tud csak megélni. Mi marad a devalvált értekek helyett? Lehet-e a munka helyett valami más?

Az a magyar, aki hétvégeken kétkezi munkával egy év alatt felhúzza a házát, tud dolgozni. Az a magyar, aki megbecsült munkás külhonban, tud dolgozni. Mindenki tud, ha célja, ertelme van a munkájának. Ha látja, tudja, érzi ezt, s meg tud élni belőle.

Én éltem, megéltem. Hogy munkálkodni, tenni nem tudtam, félek, nem, vagy nem csak az én hibám.

Tavasz van, május első napja, a munka ünnepe.

Süt a nap, lassan átmelegít.

MÁJUS 1

í/uj—

9 Bíró Mihály: Vöröskalapácsos ember, 1919.

„MÁJUS ELSEJE

MINDIG MÁJUS ELSEJE, EZ BIZTOS”

Május elsején, úgy mint egyéb jeles ünnepeinken, díszruhát ölt város, falu egyaránt. A kirakatokban, a hirdetőtáblákon, a falakon megjelennek a plakátok, a zászlók. Egy jó plakáttal hozzáadhatunk valamit az ünnep varázsához. Kérdés azonban: milyenek a mozgalmi, a politikai, az ünnepi plakátjaink? Erről beszélgettünk egy szakmabelivel, a Kecskeméten élő és alkotó Pócs Péterrel. Először május elseje, a munkásosztály nemzetközi ünnepe került szóba.

9 Pócs Péter franciaországi kiállítására hívó plakát.

JUHÁSZ GYULA:

A munkásotthon homlokára

Ki itt belépsz, templomba lépsz be. Szentség a munka és erő,

Ez a jövő nagy menedéke, Embert egekbe emelő.

A munka a rend és a béke,

Az életünknek lelke ő.

Csak az bitang és az hazátlan. Ki here módra él magában.

Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot Vérért, verítékért cserébe,

Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott Ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog!

S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak!

Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt,

Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét! Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más. Csak aki alkot, aki munkás!

Izzó sarló

Beszélgetés Pócs Péterrel a politikai,

a mozgalmi plakátokról

— Szerintem ma másképpen kell beszélnünk a munkáról, mint régebben. Az emberek többet dolgoznak, a nyolc óra leteltével sem pihennek igazán. Ha azt vesszük, duplájára nőtt a munkaidő. Sokan tizenhat órán át igyekeznek pénzt keresni, mert a családnak meg kell teremteni a létbiztonságot. Hogyan ünnepelhetjük a munkát, ha nincs kellő megbecsülése? Duczky Kristóf barátom készített az idén egy május elsejei plakátot, melyen egy négyágú villa letört fogai közül egyetlen egy görbe ág látszik, az írja ki az „elsejét”. Nagyon kifejezőnek tartom, ha figyelembe veszem azt, hol tart ma Magyarországon az életszínvonal.

— Mikor kapott utoljára megbízást május elsejei plakát tervezésére?

— 1981-ben. A Képzőművészeti Kiadó jelentette meg azt a kisméretű plakátomat, melyen egy gyárat láthattunk, és a kémény rajzolta ki az egyest. Nem tartom jónak ezt a grafikámat, de nem is szégyellem.

— Fontos-e, hogy az ünnepi plakátokon szerepeljen a dátum, vagyis amit ünnepiünk?

Amennyiben adott eseményhez kapcsolódik, feltétlenül rajta kell lennie a plakáton a dátumnak. Május elseje mindig május elseje, ez biztos, hogy nem változik. Április negyediké már korántsem egyértelmű, legalábbis mostanában felvetődött felszabadulásunk időpontjának kérdésessége.

— November 7-ei plakátot nem kell már tervezni, viszont március 15-e piros betűs ünneppé lépett elő.

— Ennek nagyon örülök. A mostani március 15-ei plakáttal nem vagyok megelégedve. A korábbi beidegződések jelei még fellelhetők a terven. Egy fakó, elhasználódott 1848-as zászlót jelenítettek meg a plakáton. Hosszú idő óta ismét megünnepelhettük március 15-ét és mégsem került az utcára mozgósító, lényegi, a változások szelét is tükröző alkotás.

— Ön is készített plakátot március 15-ére!

— Igyekeztem a mára koncentrálni, hogy ma, 1989-ben mit jelent nekünk március 15-e, milyen utat jelöl ki a gondolkodó, a Kárpát-medencében élő ember számára. A lekötött kéz - amely szorítja a kokárdát — a szabadságra, a forradalmiságra utal.

— Hogyan lehetne a mozgalmi plakátokat megújítani jelenlegi, változó politikai életünkben? Szükség van-e egyáltalán a plakátok átformálására?

—: Az egypártrendszer magában

taia-mtm M .MUTES 15.

9 Pócs Péter: Március 15.

hordozza azt az álláspontot, hogy „minden nagyon jó, semmin sem kell változtatni, hiszen a legjobb úton haladunk”. E? maga után vonja azt, hogy milyen plakátok születnek, mit várnak el a művészektől a megrendelők. Ha nincs alternatíva, nem is lehet igazán jó politikai plakátokról beszélni, konkrét, állandóan megünnepelt történelmi események esetében sem. Más a helyzet, ha különböző önszerveződések tanúi lehetünk. Bizonyára másként tűzik zászlajukra például 1848-at vagy 1956- ot. Ebben az esetben a plakáttervezőnek is könnyebb a dolga: választhat, hogy melyik jelszóval, politikai programmal azonosul. Nagyobb , az esély arra is, hogy jó plakát készül.

— Milyen május elsejei plakátot tervezne?

— Május elsejéről az jut az eszembe, hogy az emberek transzparensekkel a kezükben felvonulnak. Talán olyan plakátot terveznék, melyen üres vagy feketére festett táblákat fognának a felvonulók. Csak semmi heroizmus!

—Nem egy kiemelkedő, művészettörténeti jelentőségű május elsejei plakát készült a század során. Bíró Mihály kalapácsos embere is ilyen.

— Nagyon hatásos plakát, ám ez az 1919-es alkotás nem biztos, hogy ma

ugyanolyan mozgósító erejű lenne. Úgy érzem, május elseje kapcsán ma másról kell beszélnünk, mást kell megfogalmaznia a művésznek. 1945 után, a földig rombolt Magyarországon óriási hitele volt a munkának. Eredményt csak úgy lehetett várni, ha mindenki összefog, egységben kezdenek az ország felépítéséhez.

— Erre a plakátok is biztatták az embereket.

— Igen. Igaz jelszavak kerültek a plakátokra.réppen ezért a hatásuk sem maradt el. Nem volt ellentmondás az emberek közhangulata és a plakátokon megjelenő szlogenek között. Ma más a helyzet. Az április 4-ei plakáton példa- i ul szivárványt láthattunk á Parlamenttel együtt. Keressük a kiutat, a jövőt ... És nyugalmat árasztó elemek szerepelnek a plakáton? Jefenleg éppen nincsenek szivárványok a fejünk fölött.

—1 Mi a véleménye a hatvanas-hetvenes évek május elsejei plakátjairól?

— Azok sem voltak igazak! Az ösz- szefogás, a szolidaritás, a munka vizuális megfogalmazásai éltek tovább, megmaradtak a szimbólumok. Úgy tűnik, mintha nem is létezett volna a békegalambon, a vörös drapérián, az ökölbe szorult kézen, az izzó sarlón kívül más jelkép. Máig érvényes, hogy megmaradtak az állandóan használt jelképek, hiába változott a grafikai világ, a kifejezőeszközök tára.

— Milyen jövőjük van a mozgalmi, a politikai plakátoknak?

— Amennyiben valós politikai ünnepeink lesznek, és az egész ország, a nemzet magáénak érzi, akkor valószínű, hogy az idő teltével, az adott időszak tükrében szemlélik, szemléljük az ünnepeket. Az Alkotmány ünnepe egészen mást jelentett születése pillanatában, megint mást a későbbiek során, és másképp értékeljük majd az új alkotmány nyilvánosságra hozatala után.

A grafikusok is véleményt mondhatnak majd plakátjaikkal. Természetesen naprakész, korszerű jelképekkel. Hi- szék a politikai plakátokban. Úgy gondolom, a társadalmi mozgásokban nagy szerepük van, lehet.

— Együtt formálódhat a plakát és az ünnep?

— így van. Biztos vagyok abban,

hogy sokkal hitelesebb, jobb plakát kerül utcára, például jövő március 15-én. Remélhetőleg azok kapnak publicitást, akik a legfelelősebben, a legérettebben gondolkodnak bizonyos témákról. így lehet más és más minden politikai plakát. Borzák Tibor

NOVÁK BÉLA DÉNES:

Happy end nélkül

(szocionovella)

Ezt a történetet nem én írtam, nem is a magasságos Elet, Őkegyelmessége úgyis csak operettekben, avagy királydrámákban tud fogalmazni. Ezt a történetet mesélte valaki, nem mondhatni róla, hogy forradalmárnak született, s hősen egy aranyozott guillotine alatt végzi be sorsát, de az sem állítható, hogy gyáva volna. Egy fiatal gyári munkásnak két-három rizlingfröccs mellett elmesélt történetét jegyeztem le, a külső, kocsmai zajokon kívül teljes szó- és hangulati hűséggel.

A jó kovács, ha kalapáccsal üt a vasra, a szikra csillagvirágzásából, minden technológiái és anyagismeret nélkül tudja, érzi, mi ötvözet formálódik keze alatt, s végül is azt hihetnők: a munka az munka, egyre megy, ekevas készül-e, vagy emberirtó szerszám.

Nem jó, ha túlságosan védett valaki — vélte József—, az testi-lelki impotenciát okoz, legó személyiséggé, ösz- szerakható bábuvá válik idővel az ilyen ember. En ellenben állami gondozatlanvagyok! Miután elvégeztem a szakmunkásképzőt, kiraktak a nagy magyar Hortobágy fővárosának köze- pire. 17 évesen kerültem a Vasmű öntödéjébe, gyakorló utolsó évem itt végeztem, szakmaiból jelesre, magyarból annyi volt a vizsga: tudom-e, ki kapott luest Nagyváradon, mondtam, hogy Ady. O. K., igy lettem közepes műveltségű értelmetlenségi.

Ekkor ismertem meg Zoli bácsit, az O feladata volt engem betanítani a szakmai, munkavédelmi és egyéb dolgokra.

Ez idő tájt abban a különös megtiszteltetésben volt részem, hogy nevezés nélkül indulhattam az Ismerd Meg Szép Fővárosunkat vetélkedőn, miután nem laktam sehol, mindenütt jelenvaló voltam, mint az Úr, ám nem a fákban és füvekben, inkább pályaudvarokban. A gyár mimkásszállására nem voltam jogosult, nem lévén vidéki lakos és állami gondozott, az Otthonból pedig kirúgtak, mondván: már kereső, felnőtt ember vagyok, gondoskodjak magamról.

De vissza Zoli bácsihoz. Nem

mondhatok rosszat róla, főleg, hogy ilyen borzasztóan végződött az egész. Minden energiáját arra fordította, hogy belőlem jó szakember legyen. Kezdetben nem is volt baj, de később már kínossá vált atyáskodása, egy pohár sört se ihattam meg, a többiek gúnyoltak, kiröhögtek emiatt. Furcsa dolog volt, mint amikor két sündisznó találkozik: kifelé szúrnak, befelé védtelenek és gyengék, boldogtalanok. Ilyenek voltunk Mi, két árva, független a korkülönbségtől.

Zoli bácsi fia disszidált az NSZK- ba, bennem látta testet ölteni örökre eltűnt gyermekét. Számomra, aki nem ismertem soha a boldog gyermekek tejszagú álmát, s csak ragasztószag és ideges lucsok volt minden ébredésem, szokatlan és különös érzés volt, hogy szeretetet érzek magam körül, még ha virágnyelv helyett a szerszámok nyelvén beszélgettünk is az öreggel. De az idillnek vége szakadt. Már akkor jóval többet tudtam a munkafolyamatokról, mint a többi társam, elég volt ránéznem az olvasztótégelyre, s meg tudtam mondani hány fokos az acél, szén van-e több benne, vagy szilícium. Ekkor jött a farsangi mulatság. Zoli bácsi, aki megvetett minden lumpolást, és szinte betegesen csak a munkájának élt, természetesen nem jött el, sőt engem is óva intett a murizástól.

De kérdem én, ki az a hülye, aki 18 évesen nem megy el fröccsözni egyet, nem beszélve az irodaépületbeli csajok kebleiről, mely domborulatok lentről, az olajos, piszkos üzemcsarnokból legalább olyan távolinak és nehezen meg- közelithetönek tetszettek számomra, mint a gyergyói havasok. Fehér asztal mellett leszálltak hivatalkirálynöi trónusaikról, s ugyanolyan esendőkké lettek, mint más „hétköznapi" emberi lények.

Ne csodálkozzon, ha túl civil&áltan fogalmazok, amikor nem volt szállásom, s éppen nem dolgoztam, időm java részét könyvtárakban töltöttem, igy lettem kultúrcsimpánz. Nem értem, a melósokat mi okkal tartják bunkónak, tahónak, hadd ne folytassam még, minek. Az életnek, ennek a közép-kelet-kárpát-medencei életnek ők legjobb isáneröi, s persze szenvedői

is egy valós, de inkább vélt lörténelem- csinálásnak. i

Szóval, itt a farsangon hallottam a szaktársaktól meg a kapatos adminisztrátorlányoktól, hogy Zoli bácsi igy meg úgy. Hogy ötvenhatban ez. meg az. Azért nem lett belőle főnök. Mert, ugye. dolgozni nem elég,_ mozgalom, közösség, egyebek ... Én hiába mondtam: ha csak tíz ilyen tudású ember volna a vállalatnál. nem kéne három műszakban dolgozni, mindenkinek megvolna a nyeresége, a bérpótlékot nem a túlórák, hanem az okosan és szervezetten töltött nyolc órákból is összehozhatnánk.-Legyintettek. Te is olyan begyepesedett vén hülye leszel, mint a Zoli szaktárs! Szó szerint ez hangzott el.' Akárhogyan gondolkodtam, nem értettem, miért irigykednek mesteremre, vagy ahogy én magamban neveztem: félapámra. Máig sem értem. Hiszen mást se hallani manapság: kivesztek az igazi mesteremberek:, megszűnt a szakmák szeretete, s hogy aki nem talál örömet napi dolgaiban, az más emberekben se fog.

Azután, mármint a farsang után elmentem Zoli bácsihoz, aki táppénzen volt, nekem ez nem volt furcsa, de voltak, akik azt ■ mondták,’ valami nem stimmel, az öreg harminc éve nem betegeskedett.

Nagyon örült nekem, azt mondta, idegkimerültsége van, én marha, pedig elmeséltem Neki, miket mondtak róla a többiek. Nem szólt semmit, csak bámult maga elé. Gondoltam, előbb- utóbb úgyis megtudta volna valakiről, jobb ha tőlem hallja.

Másnap, a délutáni műszakban voltam, amikor hozták a borzasztó hirt:

SZoli bácsi gázzal megmérgezte magát és meghalt. Azóta nem bírok nyűgöd- - tan aludni, állandóan zakatol a fejemben: én öltem meg, pedig tudom, ez nem igaz. Akárhogy is van. lehet, hogy idejét múlta, régimódi volt a viselkedé- i se, mindene, de én nagyon sokat tanultam tőle. Még halálával is becsületre akart nevelni. Hogy megmaradni, fönnmaradni ne tanított volna meg? En azért élek és dolgozom. Csak igy. Happy end nélkül.

\