Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
1989. április 2. • PETŐFI NÉPE • 5 ÚJ KÖZTÉRI ALKOTÁSOK Kerámiák és forintok A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió tavalyi szakmai rendezvényeiről, kiállításairól több alkalommal is • hírt adtunk lapunk hasábjain. Összességükből kiderül az is, hogy eredményes művészeti évet zártak. Ezt erősí-. tette meg a szakmai zsűri is, mely az elmúlt betekben négy és fél millió forintra értékelte a legfrissebb anyagot. Túri\ Andrással, az intézmény ügyvezető igazgatójával azokról az új kiegészítő tevékenységi formákról beszélgettünk, melyek egyre jelentősebb szerepet kapnak a művészeti munka anyagi, technikai hátterének megteremtésében. 777— A tavalyi év egyik legfőbb célkitűzéseként megvalósult a művészeti és a profitérdekeltségű termelési ágazat különválása. Ami ez utóbbi területet illeti, kiemelt helyen említhetem az első termelési évét zárt masszaüzemünket. Igen jelentős volt a kereslet az itt előállított alapanyagok, mázak, masszák iránt. Eredményesen bővítettük szolgáltatásaink körét, sok alkotó tartott igényt ezekre az elmúlt időszakban. Bevételeinket növelték a különféle kivitelezési munkák is. Az idei jelentkezések alapján is mondhatom, hogy igen jó visszhangja volt a külföldiek részére szervezett valutáris kurzusunknak, mely jelentős haszonnal járult hozzá —dollárban — teljes bevételünk összegéhez. Ebben az esztendőben «szedetnénk kereskedelmi tevékenységgel is foglalkozni: nemcsak műalkotásokat, hanem a szakma képviselőinek szánt segédeszközöket, műhelyberendezéseket is árusítunk. — Idén is folytatódik a műtárgyak kihelyezése? — Igen, a Kecskeméti Tavaszi Napok rendezvényeihez kapcsolódva három alkotás, kerül a közönség elé, elkészült egy ivókút (Orosz Mária alkotása) a Széchenyi tér autóbusz-megálló felőli sarkára, két másik plasztika pedig a Népi Iparművészeti Múzeum udvarára került. A múlt esztendőben helyeztünk ki kerámiaplasztikát első ízben a megye más városába is: immár a bajaiak is találkozhatnak nap mint nap több innen származó munkával. Várjuk a további ötleteket, javaslatokat, mert szeretnénk, ha gyűjteményünk nagyobb méretű anyagainak egy része közeli kapcsolatba kerülne a közönséggel. • — Történt előrelépés a már sokat emlegetett állandó kiállítóterem ügyében? — Egyelőre még csak tervekről beszélhetek. A közelmúltban az Iparművészeti Múzeum képviselőivel folytattunk tárgyalásokat ebben az ügyben. A közös tervek szerint a múzeum átvenné törzsanyagunk egy részét megőrzésre, bemutatásra, ha lehetséges, akkor itt, Kecskeméten. — Miért lenne ez előnyős a múzeum számára? — Gyakorlatilag vásárlás nélkül kerülne tulajdonába az anyag. Szakértői bizottság, zsűri döntené el, mi is legyen az, ami majd bekerül a válogatásba. — És a stúdió mit nyerne ezen az „üzleten”? — Biztosak lehetnénk abban, hogy az anyag fennmarad a jövő, a művészettörténet számára. Nem történhét- nének meg olyan, ma sajnos mindennapinak mondható esetek, hogy — más lehetőség híján vándorkiállításokra való szállítás közben — összetörik egyikmásik darab. — Mikorra számítanak rá, hogy „tető alá” kerül a bemutatóterem? — Legkésőbb a jövő esztendőben, de előfordulhat az is, hogy még ebben az évben be tudjuk végre mutatni — immár az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének részeként — az anyagainkat. Hasonló konstrukciót szeretnénk kialakítani végül is, mint az Iparművészeti Főiskola Mesterképző Intézetével : mi adnánk az épületrészt, a múzeum pedig az elméleti, szakmai segítséget az anyag gondozásához, feldolgozásához. Ezzel tulajdonképpen a stúdió struktúrája el is nyerné végleges formáját. Alaptevékenysége természetesen továbbra is az ösztöndíjasok fogadása, a mecenatúra és a közgyűjtemény gya. rapítása marad. A második fontos feladatköre az itt született szellemi értékek átplántálása a főiskola mesterképzésébe, tehát az elmélet mellett átvinni a gyakorlatot is a képzésbe. A konstrukció harmadik része a művészek által hozott tapasztalatok: receptek, mázak, technológiák, ötletek elsajátítása s a termelésben való felhasználása. Azzal válna a stúdió struktúrája teljessé, ha anyagainkat megfelelő formában a közönség elé is tárhatnánk. — A legutóbbi időszak decentralizá- lási hulláma, Kecskemét megyei jogú W.. ■ P • Orosz Mária: Ivókút • Manedov Eldar: Totemoszlop várossá válása hoz-e változást a kerá- miamühely számára? — A mai napig nem kaptunk hivatalos információt arról, hogy mint a megyei tanács hatáskörébe tartozó.intézmény, a továbbiakban a város felügyeleté alá kerülünk-e. Mindenesetre szeretnénk, ha a mi véleményünket is meghallgatnák, mielőtt döntés születne. Reménykedünk, hogy működésünk feltételeit a továbbiakban is biztosítják. Jó lenne, ha nem kellene attól tartanunk, hbgy a ma oly divatos, csak a nyereségcentrikusságra törekvő szemlélet, szűklátókörűség magával sodorja a művészetet, kultúrát. — Kizárt lehetőség a stúdió teljes anyagi függetlensége? Nem képzelhető el, hogy az intézmény önmaga finanszírozza művészeti munkáját? — Bár már évek óta készülünk arra, hogy nagyobb mértékben járuljunk hozzá a működtetéshez, fenntartáshoz, egészen biztos, hogy az alkotómunka teljes támogatását nem lennénk képesek átvállalni, amivel nem állunk persze egyedül, végül is minden korban és mindenhol a világon támogatni kellett a művészetet. Persze vannak olyan területek, melyek kitehetők a piac igényeinek, zivatarainak, de vannak olyanok is szép számmal, amelyek nem bírják el ezt, elsorvadnak. Számítani kell arra, hogy a piac viszonyai nálunk egyébként is rendellenesen működnek, de nem beszélhetünk egy jól szervezett műkereskedelemről sem. Ehhez csak adaték, hogy nincs megfelelő fizetőképes kereslet sem, de a már meglévőt is megcsappantottá az elmúlt két esztendőben az áfa. A mi viszonyaink között is érzékelhető volt, hogy ebben az időszakban a művészek lényegesen kevesebb magán- és állami megrendeléshez jutottak. A fizetőképes kereslet pontosan olyan arányban csökkent, amilyen arányban az életszínvonal, illetve amilyen arányban növekedett maguk a műalkotásoknak az ára. Károlyi Júlia Emlékezetes felszabadulási plakátok Napjaink felgyorsult politikai, gazdasági, erkölcsi válságában átértékelődnek a felszabadulás óta eltelt évtizedek művészeti eredményei is. A rostán kihullik sok opportunista, perc diktálta mű, de jó néhány minden műfajban fennmarad, mely nemcsak ifjúkori hitünk, jó szándékú teremteni vágyásunk dokumentuma, hanem az elmúlt évtizedek csúcsteljesítménye is. All ez a legváltozóbb, a történelmi-gazdasági széljárásnak leginkább kitett, azóta mélypontra zuhant plakátgrafika, közte a politikai plakát kategóriájára is. A plakát lenini értelemben vett, társadalmat mozgósító, agitátor szerepe a felszabadulás után széles skálán bontakozott ki, és a negyvenes évek végéig sok maradandó értékű alkotás született. Az újjáépítés lendülete, az ország előtt álló nagy feladatok hittel és önmagukba vetett bizalommal töltötték el nemcsak, a saját jólétük alapjainak megteremtésén fáradozó milliókat, ha- . nem az új perspektívákat szolgáló művészeket is. Az új forma és új tartalom egységének kiemelkedő példái a később hallgatásra ítélt magyar plakátklasszikus, Konecsni György útkijelölő művei, majd Filó és Zala Tibor lapjai. Az ötvenes évek elején a zsdánovi elvek alapján uralomra jutott szocialista realizmus szájbatágó, őszinte átélés nélküli, sematikus ábrázolásai a plakátművészetben is elszürkülést hoztak, elvették az alkotások és a művészek hitelét. A megújulást az.'ötvenes évek végén az Európa felé nyitás hozta meg egy tehetséges új generáció, a Konecsni- tanítványok Papp Gábor köré csoportosult, vele egyívású, „Tizenegyek” elnevezésű csoport munkásságával. Ekkor kezdődött nálunk a technika fejlő- dése eredményeként a televíziós műsorok sugárzása, vele az információáradat. A művészek a kísérletezés mohó szabadságával kapcsolódtak bele a nyugati művészeti áramlatokba. Sok ötlettel aknázták ki a hatvanas évek elején a konstruktivizmus, a neoavant- gárd, a neoszecesszió. majd sorban az op-art, a pop-art eredményeit. Új képi kultúrát teremtettek új formai-technikai eszközökkel. Hatásuk az egész grafika műfajára kiterjedt. A lendület csaknem tíz évig tartott, hazánkat az európai fejlődés élvonalába emelte. Mondanivalójuk, megoldásaik sokfélesége, frappáns mivolta régi plakátjaikat ma is frissen tartja: Máté? András, Emyei Sándor, Szilvássy Nándor, Görög Lajos, Darvas Árpád, Finta József ugyan főleg a film- és kulturális plakát műfajában tevékenykedtek, de néhány politikai plakátjuk is emlékezetes marad, mint Szilvássy Nándor fellobogózott Lánchidat ábrázoló felszabadulási évfordulós plakátja, erőteljes konstruktív megoldásával. A politikai plakát nagymestere a csoportban Balogh István volt, aki szuggesztív erejű, emblematikus tömörségű, ötletes, leginkább rajzos plakátjaival iskolát teremtett. Jelképeiben a nemzeti sajátosságokat ötvözte az in- temacionális kommunista jelképekkel, mint 1970-ben április 4-re készült, később sokat utánzott plakátja, piros és nemzetiszínű Möbius-szalagjával, a belső, vörös sávban a sarló és kalapács 9 So-ky: Osztapenko emblémájával. Felszabadulásunk huszadik évfordulójára rajzolta magyar népművészeti ihletésű, ugyancsak sokat utánzott páváját, a „Felszállott a páva a vármegyeházra” népdal emble- matizálásával. Új magyar reklámművészetünk e 'fénykorában sok jó, azonnal megérthető, ötletes, tömör politikai plakát született, melyek ma is nemzetközi színvonalúak. Határainkon kívül is elismerést arattak a So-Ky házaspár (Sós László és Kemény Éva) plakátjai. Közös munkáikkal először 1958-ban jelentkeztek. Az ő stílusuk is a hatvanas évek1 elején Vált karakterisztikussá. Politikai plakátjaikat ötlbtesség, új jelképek alkotása, erőteljes,'konstruktív formaadás, tiszta, szigorú kompozíció, kevés szöveg jellemzi. A hatvanas évek második felétől kezdve eszköztáruk egyik jellegzetessége a montázstechnika, amivel gyorsan változó korunk új tartalmait sűrítették nemzetközileg érthető jelképekbe, mint 1976. április 4-ére készült plakátjukon. A koncentrikus körökkel ábrázolt felkelő napkorongba ágyazott Osztapenko-szobor valóban talányos rövidséggel fejezi ki az új élet kezdetét az akkori történelmi sorsforduló lényegévél. Megoldásaik sokféleségével tűnnek ki Zala Tibor konstruktív formaadású politikai plakátjai. A hatvanas évek végén a felszabadulás körül született alkalmazott grafikusok aranycsapata tűnt fel, akik megújították a plakát, vele a politikai plakát formanyelvét is. Hátat fordítottak minden hagyománynak, saját hangjukat keresték a nyugati, lengyel és japán formatörekvések szabad átvételével, de megújították a technikát is a manierizmus, az olajfestés, az új fotótechnikák, a pop-art. a szürrealizmus, majd az environment átültetésével. Munkáikon minden avantgárd törekvésnek, a groteszknek, a képregény átsugárzásának és a sci-finek nyoma van egyaránt, sőt egyszerre többnek is, eklektikus egyvelegben. Főleg filmplakátokban jeleskedtek. Bakos István, Bállá Margit, Felvidéki András, Helényi Tibor, Molnár Kálmán, Schmal Károly, Kulinyi István, Vertei Beatrix, Szyksznian Vanda e generáció képviselői, valamint a sehova se tartozó fenegyerek, a sokoldalú Kemény György, aki a világ új művészeti áramlataira figyelve néhány feltűnően igényes plakátot rajzolt a pop-art, a koncept-art szellemében, de kísérletezett a térbe komponált tárgy- együttesekkel is. Ezek a törekvések a politikai plakát számára felhasználha- tatlanok voltak. A politikai plakát műfaja az általános pénztelenség hatására a nyolcvanas években teljesen elszürkült, csupán néhány évfordulós megbízásra szorítkozik. Maga a plakát műfaja is halódik. Világszerte más tömegkommunikációs eszközök veszik át a szerepét. Brestyánszky Ilona z én gyerekkorom olyan, mint a mese. Hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Mégis emlékszem reá. Ahogy a falunkat elérte a front, a mi házunkat szétlőtte a tüzérség. Éppen egy zsidó kereskedő házában szorongtunk, vártuk, hogy elvonuljon fejünk felett a vihar. Ezt az öreg zsidót nem hurcolták el a nyilasok, csak a családtagjait. Elégett mindenünk. A staférung, meg ami csak elfért a lakásban és az ólakban. Jószerivel az maradt, amit az anyám hordott, meg az én pólyám. Ez 1944 végén történt, s az apám rövidesen hazaérkezett a harctérről. Hiába keresett bennünket a régi utcában, a zsidó házban kaptunk -menedéket. Többen húztuk ott meg magunkat. Édesapám már olyan gyönge állapotban volt, hogy nem bírt el a karjában. Hazajött meghalni. így kezdtük mi az új életet. Kap- - tünk mindjárt egy kecskét, és a rokonság segítségével próbáltunk megkapaszkodni. A földosztásnál jussoltunk, jól emlékszem, összesen hét holdat • műveltünk. A munkából bőven jutott. Szinte hihetetlen, de én már hatévesen szántottam. Nem is akárhogyan. Két tehenünk volt, s olyan kemény leckét adott nekünk az az időszak, olyan kényszer- helyzetben éltünk, hogy hamar tudtuk magunktól a dolgunkat, soha nem kellett arra figyelmeztetni. Őriztem libákat, kacsákat, csalánt szedtem, darával összekevertem, vizet adtam a szárnyasoknak, s a kukoricajosztásból, tolljosztásból, napraforgóverésből is kivettem a részemet. Amikor szántani indultam, anyám a rétet kaszálta. Arra a szántásra úgy emlékszem, mint a mai napra. A jó homokos talajú földünk a vasútállomás mellett terült el. A Szegfű tehenünk nem szeretett a barázdában menni, a Rúzsa volt az igazi jármos. Az utcán nem járkált senki, akinek szólhattam volna, hogy segítsen a szekérre felrakni a eketaligát. Ezért a szelidebb tehenünkkel felhúzattam a taligát a szekérre (miután a fenékdeszkát hátratoltam), igen ám, de az ekével mit kezdjek ? Megigazítottam a fenékdeszkát, és a saroglyához lánccal odakötöztem az ekét. Indíts a határba! így mentünk végig a dűlöútor4 Mondták is másnap anyámnak az emberek, mit csinál a fiad? Felszántja a dűlöutat? Ahogy a tehenek meg- megrángatták a szekeret, az eke beleakadt a földbe, majd kifordult. Klott- gatyábarí és egy foltozott ingben szántottam. Jóanyám egy kicsit megdorgált, mert éjszakára kint hagyhattam volna az ekét a földben. Eladtuk a tojást, a tyúkot, az apro- jószágot. Szegény anyám elvitt a fel- vásárlóhelyré olyan megkopaszodott tyúkot, amelyiknek világított a feneke. Az a kevés forint is kellett vagy ruhára vagy élelemre. Az eszméltetö szegénység vitt a hasznosságra. Az iskola eleinte mellékesnek tűnt, az élni- akarás parancsolt. Éhezni azért nem éheztünk. Mindennap mintha súgta volna valaki, hogy nem szabad elhagyni magunkat, csináljunk valamit. A rokonok segítettek, abban az utcában lakott keresztapám, gyakran átnézett hozzánk. Kalákában dolgoztunk, mert nem bírtunk másképpen létezni. Szegény anyám ugyanúgy kapált, kaszált, mint a férfiak. Eléggé erős fizikumú, nagyon kemény asz- szonykent mindenért megdolgozott istenesen. Tehenet vagy kecskét mindig tartottunk, s ahol tej került, ott nem lehetett éhenhalni. Krumplink termett, baromfi kapirgált az udvaron. Sok kuko- ricaprószát, krumplikását hagymával leöntve ettünk, és kemencében sült lángolót (lángost), fokhagymával és tejföllel megkenve, vagy lekvárral. Még most is szívesen megeszem ezeket. Egy kis lenvászon ruhában hordtam a mezőre az ennivalót, ha fattyazni vagy gyomlálni mentem. A babszárat, a kukoricafattyat is összeszedtem. Nem esett nehezemre a munka. Tizenhárom évesen már osztagra álltam, igaz, lett is következménye, de olyat, hogy ne dolgozzak, azt el se tudtam képzelni. Aztán a faluszéli olcsó telken építkezni kezdtünk. Az élet azért csak fordult velünk is, s egy vályogházat sike- ritettünk. Sokáig tartott, csak 1957ben tudtuk a második szobát lepadlóz- ni. A földes szobába rongyszönyeget terítettünk, nyáron jó hűvös volt bent. Egy konzervdoboz alját kiütöttük, azzal locsoltuk meg a földet, és söpröget- tünk. Anyám számtalanszor figyelmeztetett, nem ott kell összesöpömi, ahol a papok táncolnak, hanem mindenhol, még az ágy alját is. Szalmazsákon aludtunk, lópokróccal takaróztunk. Amikor a libákat megtépték, és a tollat nem vette át a kereskedő, az került a párnákba. Szegény anyám mindig esszékötényt (elökötény) viselt, ami kék klottanyagból készült. Vagy az egész mellet védte a kötény, vagy csak a derekától lefelé. Pirospettyes kartonanyagból készült fejkendöt s kartonszoknyát hordott. Még ünnepnapokon is kötényben láttam. Annak örültem, ha valaki az- istállóban látta, hogy szép tiszta a tehén, és megdicsért. Az nagyon jólesett. Olyankor madarat lehetett fogatni velem. Vagy ha virágokat ültettem, és azok valóban megéledtek. Örültem annak is, ha a mezőn pásztorkodás közben a pitypangfűből koszorút fontam. Nem is beszélve arról, ha anyámat örülni láttam, mert el tudott adni valamit, vagy jól sikerült a termés. Kis kötényt, kis kapát kaptam, s talán eleinte játszadozva csináltam a dolgom, a babültetést, a krumpliültetést, de azért nem mindig tetszett, mert más gyerekek futkoshattak, labdázhattak, vagy tekereghettek. A teheneket szívesen pucoltam, vakarát, kefét és vödröt tartottunk az istállóban. Felágaskodtam, hogy elérjem a jószágok hátát. A kapálást nem szerettem. A kukorica összesértegette az arcomat, vagy a tökszár végigfutott a kukoricán, vagy a babos kukoricában megült a gaz. A kukoricaszár vágását sem szerettem, mert borzasztó száraz,poros volt a levele, csípett, fájt, a karomat felsebezte. A marokszedést sem szerettem. A kötélterítést már igen. Anyám klottanyagból tákolt ösz- sze kézvédőt, ami a kezem száráig ért. Hiába éreztem kíméletlennek a munkát, csináltam. Ha lehetett, én kötöttem be a kévéket. Néha anyám, hazaszaladt ebédet főzni, a jószágokat megetetni, s hozta az ebédet, és ott a tarlón is helytállt. Tartottunk a szomszédoktól. Egy kisborjút ellett a tehén, be kellett volna jelenteni, de szándékosan elmulasztottuk. Az élelmünk fogytán. Anyám gondolt egy nagyot. Ahogy hazaérkez-. teniaz iskolából, láttam, hogy az istálló végénél a nagy trágyakupacot megbolygatta, egy gödröt csinált, a szélénél meg felpúpozta. — Levágjuk a kisborjút, mert nincs mit enni — mondta. — Ne vágjuk le, mert akkor meghal! t- Vagy ő, vagy mi! Anyám akkorra-már mindent elvitt beszolgáltatásba: zsírt, aprójószágot, még a bélzsírt is. Csak füleltem. És szipogtam. 1 — Én sajnálom. — Senkinek ne szólj, ezt csendben elrendezzük! Odakészitette már a borjúkötelet, két kany>ós szeget a gerendába vert. Az istállóajtót betette. Az ártatlan 1 borjú két hátsó lábát összekötöttük, és felhúztuk a jószágot, meg se nyekkent. Éreztem, hogy torkomban dobog a szivem. — Ott a kés, vágd el a nyakát! — parancsolt rám anyám, miközben tartotta a megrémült állatot. — Hol? — A lebemyegnél. Rúgkapált az első lábával a borjú, folyt a vére, igaz, szalmát tettünk alá, hogy he maradjon nyoma á mesterkedésünknek. Nyekergett a jószág, de valahogy elvágtam a nyakát. Anyám meg olyan gyorsan, ügyesen megnyúzta, hogy csak ámultam-bámultam, még a véres kezemet se töröltem meg. Sajnáltam, hogyne sajnáltam volna a zsömle színű borjút. Am föl se fogtam igazából a történteket, már anyám hordta az ólból a bőrt, a borjú fejét, a lábakat, s megint rámparancsolt. • — Temesd a trágyadombba! Mire hazakeverednek a földekről, ne lássanak semmit! És erről ne szólj, különben bajba kerülünk, meghurcolnak, lecsuknak bennünket! Érted? Börtönben rohadunk meg! Erről nem is beszéltünk többet. Én a kertünk végébe mentem, és nem kerültem elő késő estig. Lehet, hogy sírtam is, elsirattam a kisborjút, de erre már határozottan nem emlékszem. • Végül is, annyi mindent elf elejt,az ember. SZ. LUKÁCS IMRE: Egyszer volt, hol nem volt
