Petőfi Népe, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-08 / 57. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. március 8. EGY FEGYELMIRŐL: TALLÓS RITA, BARBINEK PÉTER ÉS NAGY ATTILA Pornófilmről szó sem volt! \ ­Tallós Rita pomófilmet forgat! — Kiderült, hogy ez a hír nem igaz. Az viszont tény: Tallós Rita és Barbinek Péter február közepén több napra el­utazott az NSZK-ba, hogy néhány vá­rosban baráti közönség előtt mutassa be Szent István királyról szóló irodalmi műsorát. Ez önmagában nem lenne baj, sőt örülni kellene a kinti sikernek. Artt a dolog nem ilyen egyszerű. A kecskeméti színészházaspár eltávo­zása bonyodalmakat okozott, fegyelmi eljárást vont maga után. I □ □ □ ' Először Tallós Ritát hallgattuk meg, az egyik kolléganője rosszulléte miatt félbeszakadt Stuart-előadás estéjén. — Mindenekelőtt a nevetséges, bete­ges pletykára reagálnék, vagyis hogy pomófilmszerepet vállaltam. Tulaj­donképpen nem érdekel, nem akarom ennek az ellenkezőjét állítani, mert nincs értelme, viszont ha valaki mégis­csak meg tudná szerezni ezt a bizonyos filmet, magam is szívesen megnézném. — Mi lehetett a híresztelés alapja? — Tudom, hogy irigyek az emberek, de ezzel sohasem foglalkoztam. Az tySZK-útról többen tudtak. Tavaly októberben már szerepeltünk a Szent István király magyarjai című műso­runkkal, ekkor nem okozott problémát az elutazásunk. — És most? — Szinte az utolsó pillanatban de­rült ki, hogy mikor indulhatunk az NSZK-ba. Az útlevelet, a vízumot is a minisztérium közbenjárásával tudtuk elintézni. Először A fizikusok rendező­jének jeleztük távozási szándékunkat. A kubai filmforgatásra hivatalos kiké­rőt kaptam, tehát arra az időre minden további'nélkül elmehetek. (Azóta el is utazott a színésznő! — B. T.) Négy próbáról kértük el magunkat. Úgy gondoltuk, ez nem jelen thet gondot, miután a premier március 31-én lesz, és még a próbák elején tartottunk. Lénye­gében a vendégrendező Giricz Mátyás elengedett, áná később közölte velünk, hogy a színház művészeti vezetője úgy döntött, csak a kubai forgatásra érke­zett kikéröre mehetek el. — Barbinek Péter: — Beszéltem a művészeti vezetővel, négyszemközt megállapodtunk abban, hogy elutazhatunk. Rita is kérte, hogy már kedden útra kelhessünk, miután a mi Skodánkkal igen rizikós megtenni ekkora távolságot. Megígértük, a szombat délutáni Stuart-előadásra visszatérünk. Még így is istenkísértés volt, amire vállalkoztunk, de a színész életében néni adódnak sűrűn külföldi meghívások. A művészeti vezető meg­ígérte, hogy szól a vendégrendezőnek. Ezután nyugodtan ültünk be a kocsi­ba... — A szóbeli megállapodás nem sokat ér. Valamilyen írás kellett volna! — Eszünkbe is jutott, hogy nincs meg az eltávozási engedélyünk, melyet a színésznek kérnie kell, ha elutazik a városból. A gazdasági igazgatót kér­tem meg, hogy ebben segítsen, pótolja be e hiányosságot. Bizonyára elfelejtő­dött a dolog... Tudomásom szerint készített egy írásbeli nyilatkozatot, mi­szerint tudta, hogy hol tartózkodunk. — Mi történt a visszaérkezéskor? Tallós Rita: — Az üzenetrögzítőnkön több köz­lemény volt, kerestek bennünket. Kecs­keméten, a színházi próbatáblán pedig megtaláltuk a művészeti vezető levelét, miszerint ismeretlen időre, ismeretlen okkal, ismeretlen helyre távoztunk, en­gedély nélkül, ezért leváltanak A fizi- kusok-beli szerepeinkről és beugrópró­bát tartanak a Stuart Mária két szere­pére. Barbinek Péter: — Levélben és a próbatáblán kap­tunk értesítést arról, hogy két különbö­ző időpontban jelenjünk meg a művé­szeti vezetőnél. Miután mindkettőnket érint az ügy, nem láttuk értelmét an­nak, hogy külön-külön beszélgessünk a történtekről. Átadtunk egy levelet, melyben kértük, indítsanak ellenünk fegyelmi eljárást, hogy kiderüljön az igazság. A fegyelmi bizottságot remél­hetően pártatlan kollégákból fogják összeállítani. Nincs helye mellébeszé­lésnek. Az események mozaikjait össze kell rakni, és akkor kiderül, hogy elma­rasztalhatnak-e bennünket. Nem tart­juk etikusnak a privát huzavonát, tere­lődjön jogi útra a dolog. — Tanúk? — Nincsenek, mert négyszemközti beszélgetések történtek. De eddig ezek sem vontak maguk után ekkora bo­nyodalmat. Védtelenek vagyunk. Bár tudjuk, hogy nem vétettünk, tehát csak a fegyelmi eljárás során derülhet ki az igazság. Sokan mellettünk állnak ... — Beszélgetésünk idején vették át azt a levelet, melyben pontokba szedve áll­nak a fegyelmi eljárás során vizsgálandó tények. — Például az, hogy veszélyeztettük a március végi premiert. Ez érthetetlen, hiszen a szerepet végül is elvették tő­lünk. Azt is mondhatnánk, művészi munkánkban gátoltak meg. Ez egy má­sik ügy tárgyát* képezi, etikai bizottság előtt kell elégtételt kérni. — Egyelőre döbbenten állunk e hely­zetben. Nem gondoltuk volna, hogy valaha is megtörténik ilyesmi a pályán­kon. Mindenesetre végig küzdünk az igazunkért. Ez az eset nem ok arra, hogy elszerződjünk Kecskemétről, ha viszont erre kényszerítenek, nem tehe­tünk mást. Majd visszajövünk később, hiszen megszerettük a várost, a kecske­méti színházat. □ Tallós Rita és Barbinek Péter „mo­nológja” után hallgattassák meg a má­sik fél is, Nagy Attila művészeti vezető. — A fizikusok rendezője nem enged­te el külföldre Tallós Ritát és Barbinek Pétert, merthogy akkor csak tizenkét nap zavartalan próbája maradt volna a Dürrenmatt-darab előkészítésére. Ha ezt előre tudta, volna, nem vállalja el a rendezést. Felhívtam az igazgatónkat, Lendvay Ferencet, aki Szimferopolban tartózkodik. Azt mondta, szó sem lehet az NSZK-útról, csak a kubai filmfor­gatásról. Kértem, hogy keressen fel Barbinek Péter. Abban állapodtunk meg, hogy saját felelősségemre kétnapi eltávozásba beleegyezem, ha a darab rendezője is ezen az állásponton ma­rad. Másnap reggel bejött hozzám Gi­ricz Mátyás. Közöltem vele, hogy a kétnapos utazáshoz elvben hozzájáru­lok, amennyiben lehetségesnek tartja a szereplők hiányzását. A darab előké­szítésekor nem szerencsés megszakítani a próbákat. A továbbiakban Barbine- kék nem beszéltek a rendezővel. Rita ugyan kért engem, hogy egyezzek bele három napba. Tulajdonképpen elvi be­leegyezést adtam, de a rendező nem járult ehhez hozzá. A lényeg az: nem jelentek meg a következő próbán. Tele­fonon kerestük Péteréket. Miután csak üzenetrögzítő „válaszolt”, azon hagy­tuk meg a következőket: haladéktala­nul hívják fel a színházat. Ezt többször ‘is megismételtük. Giricz Mátyás közöl­te, patthelyzetben van, mert a másnapi próba bizonytalanná vált. Közben megtudták, hogy Ritáék elutaztak az NSZK-ba. — Tehát színészt kerestek Barbinek Péter és Tallós Rita szerepére. — Igen. Kovács Gyulába és Seres D- dikóra osztottuk a szerepet a munka folytonosságának megtartása érdeké­ben. Ez nem fegyelmi lépés volt, hanem szakmai intézkedés, ami a művészeti vezetés vagy az igazgató joga. A szom­bati Stuart-előadás három órakor kez­dődött, tehát veszélyeztetettnek véltem a bemutatást. Információnk szerint szombaton délben érkeztek Barbine- kék a magyar határra, onnan pedig lehetetlen 2-3 .óra alatt Kecskemétre érni. Két színészt kértünk fel beugrás­ra. De végül megérkeztek időben. — Tanulság? — Az biztos, az efféle önkényeske­déssel nem lehet szolidaritást vállalni. Levelüket átvettem, itt van, megmutat­hatom. Olvasható volt a színészházi próbatáblán is, tehát az egész társulat tudhatott róla. Az én levelem is kint van a próbatáblán* miszerint legköze­lebb március 11-én tartunk megbeszé­lést ez ügyben. — Az igazgatót meg kell várni? — Nem. Az igazgató távolléte idején az összes jogát gyakorolhatom. — Hogyan rendeződik az ügy?- Miután minden érintettet meg­hallgatunk, csak azután hozható dön­tés, fegyelmi eljárás végén. Egy ilyen história a munkaviszony megszákadá- sával járhat. .< □ ,a □ Ennyi a történet a „főszereplők” el­mondásában. Konzekvenciákat nem kívánunk levonni. Csak egy tényt köz­lünk a riport végén: Lendvay Ferenc, á Kecskeméti Katona József Színház igazgatója március végéig Szimferopol­ban rendez vendégként. Borzák Tibor Petőfi-szobrok megyénkben (3.) Kunszentmiklós, 1948 A főtér fái alatt látható Petőfi bronzba öntött mellszobra, mely körülbelül életta­ni méretű. ‘A ta­lapzat olyan, mintha egy na­gyobb mészkő­tömbből lenne ki­képezve; körülbe­lül 160 centiméter magasan, felfelé lépcsőzetesén keskenyedő tete­jén van elhelyezve a szoborportré. A talapzat elülső oldalába mélyí- tetten a centená­riumi évszámok és Petőfi Búcsú Kunszentmiklós- tól című versének idézete olvasha­tó. Petőfi ném só­kat járt e helység­ben, annak elle­nére, hogy apjá­nak az 1842-45- ös években mé­szárszékbérlemé­nye volt itt. Igái az is, hogy a bér­leményt István nevű fia, Sándor öccse vezette. Petőfi 1844-ben látogatóban járt itt, és ekkor írta a Pusztán születtem és a Megy a juhász a szamáron című műveit, me­lyekkel hírnevet szerzett magának is, és ■ A szerzőnek március 15-ére je­lenik meg a Petőfi-szobrok ha­zánkban és határainkon túl című albuma, melyben a Bács-Kiskun megyében található szobrok is szerepelnek. Ezeket mutatjuk be sorozatunkban. 1848-1948 KISKUNSÁGI SZENTMIKLÓSNAK IFJÚ NÉPE! BENYITOTTÁL A SZIVEMNEK KÖZEPÉBE: PETŐFI: BÚCSÚ KUNSZENTHIKLÓSTÓL. a helységnek is. 1845. július 24— 25-én Bankos Károly barátja látogatására.jött, mely oly jól sike­rült, hogy ezen felejthetetlen nap emlé­kezetére írta meg fentebb már idézett versét. 1848-ban mint követjelölt forgoló­dott a helységben, de a kapatos neme­9b? sek sehogy sem tudták elképzelni, hogy egy volt mészárszékbérlő fia, akinek még földje sincs, kerüljön az ő segítsé­gükkel a követi székbe, még akkor sem, ha az a jelölt éppen a Talpra magyar szerzője. Nyakas emberek voltak a kis­kunok ’48-ban is, s így Petőfinek buk­nia kellett. dr. Varjas Károly KÉPERNYŐ EZ+AZ? Az! Szellemesen vette el M- S. kérdésé­nek élét Farkasházy Tivadar humoris­ta a rádió és televízióújságban. — A Megengedett sebesség szereplő­inek jó része meglehetősen ismert a Rá­diókabaréból. — Ebben is követni próbáljuk az MSZMP káderpolitikáját. Ügyes a válasz, mégis megkockázta­tom, hogy némely dúsan jövedelmező hivatalba, vállalkozáshoz könnyebb volt bejutni, mint a humoristák körébe. Aligha tekintették viccnek, ha valaki helyet követelt körükben. Keveseknek sikerült elfogadtatni magát. Az adott személyek persze adott szemléletmó­dot, adott stílust is jelentettek. A televíziónál foglalkoztatott humo­risták egy csoportja a Vidám Színpa­don nevelődött (nevelődött?). Felettük járt el legjobban az idő. Szóban még elviselhető kétértelműségeik, malacko-* dásaik a képernyőn meglehetősen sután hatottak, százegyedszer elsütött poénjaik inkább elkedvetlenítettek, mint mosolyra fakasztottak. A Ludas Matyi közéletibb ihletésű stábja már sokkal tévé- és időszerűbb műsorokkal deríti föl a hallgatóságot. A talán túlsá­gosan is sokat vállaló Árkus fanyar, lezerpontosságú szatíráit, groteszkjeit a világ bármely tévéje elfogadná. Kivé­ve természetesen azokat az országokat, ahol még ma is azt hiszik, hogy az irónia, a gúny nyilaitól politikai rend­szerek is megrokkanhatnak. Új emberek is kerültek az EZ + AZ szórakoztató műsorba. Ha nem csal emlékezetem, ennek a nézése közben kacagtam jókorákat Vicsek Ferenc tar­talmas, lényegláttató humorán. Vágó István—Jurék Kaminczky Kandi ka­merája a tévéshumor új képi lehetősé­geit tágítja, egyelőre váltakozó sikerrel. . * * * A fedett pályás atlétikai világbaj­nokság utolsó versenyszámáig dobo­gós helyre méltattam volna a Budapesti Sportcsarnokban dolgozó magyar té- vestábot, a Magyar Televíziót. Elállók szándékomtól! Á végén rosszul „kap­csoltak”. Ki érti meg, hogy miért lőttek ki az egyesről a számunkra legizgalma­sabb, legfontosabb perceket? Vasárnap este 6 óra után 10 perccel remélhettük: Szalma László révén végre fedett pá­lyán is világbajnoki éremhez jut a ma­gyar sport. Bíztunk abban: végre dobo­gón ünnepelhet atlétikánk rokonszen­ves sztárja. Hiába érvelt", könyörgött, kesergett, kínlódott Gyulai István mű­sorvezető, a mindent eldöntő végkifej­let előtt néhány perccel búcsúznia kel­lett nézőitől, hallgatóitól. Még szeren­cse, hogy valaki megszánta okét és a kettesen folytathatták. Nem tudtam el­képzelni, hogy mi az a halaszthatatlan, mi az a különleges fontosságú műsor, ami ilyen öngólra késztette a Magyar Televíziót. Nehezen kapcsoltam. Ró­zsa Györgyöt és műsorát igazán nélkü­löztük volna még néhány percig. * * * Vitray Tamást ritkán láttam olyan mérgesnek, mint amikor egy kecskemé­ti látogatása során valaki így dicsérte a magyar televíziózás fáradhatatlan újí­tóját, nagy egyéniségét: „Még könyve­ket is írt.” Mégis sajnálnám, ha valami­lyen módon nyomtatásban is nem örö- kítenék meg a közhangulatot, & közvé­leményt, — megkockáztatom — a nagypolitikát is befolyásoló tévéműso­rokat. Nemrégiben Aczél Endre, a Te­levízió-híradó főszerkesztője többet el­mondott néhány perc alatt a KGST- ről, mint sok-sok terjedelmes újság­cikk. Többeket beavatott a kormány­zati gondokba, mint tucatnyi brosúra. Gondosan őrizném könyvtáramban ha lesz, videótáramban — remeklé­sét. Milyen okosan' kérdezte a minisz­terelnököt Sándor István vasárnap este A HÉT-ben! Valahogy úgy képzeltük el a vitamű­sorokat, mint a vasárnap esti Napzár­tát. Kemény párviadal volt, élveztük. Reménykedünk! A sok félig kimondott igazság után most mindegyik meghí­vott őszintén és nyíltan, félelem nélkül véleményt nyilvánított. Jó példával járt elöl a műsorvezető, Mester Ákos. Heltai Nándor BÉKÉS PÁL: Találkozó Csöndes szavú,félszeg fiatalasszony volt a könyvtáros. A fejét oldalvást hajtotta, mintha baj volna a nyakával. Elpirult minden szónál, merő bocsá­natkérés minden moccanása. — Azt hittem, idősebb, an túl jobb, hogy nem — kávéval és torokszik­kasztó szárazsüteménnyél kínált. — A megyei kollégák azt mondták, hogy a kötetében benne van a fényképe, de hozzánk nem érkezett egyetlen pél­dány sem. Annyira szégyellem, hogy nem olvastam a könyvét — rebegte, s míg én a linzerrel küszködtem, a könyvkiadó pultként'szolgáló kiselej­tezett irodai íróasztal felé fordítgatta a székeket, összesen vagy tizet. Ajánl­koztam, hogy segítek, de elhárította. — Én kiplakátoltam, hogy jön — pironkodott, csakhogy, tudja ... — ift elakadt. — Tudom — segítettem ki krákog- va —§3 szép az idő. — Igen — bólogatott hálásan —. most elég jól fizet a primőr. Két lány tűnt fel a könyvtárszoba júniusra nyitott ajtajában, megálltak a küszöbön, összesúgtak, vihogtak. — Már jönnek is — derült föl a fiatalasszony, nyaka egy pillanatra ki­egyenesedett. — Itt az íróbácsi, kislá­nyok! — Köhécselve igyekeztem az utolsó korty kávéval lemosni a linier állott margarin izét. — Üljetek le. A lányok pusmogtak, a merészebbik, kékszoknyás, lófarkas elém állt: ■— Mi nem is1. :. szóval, anya küldött, hogy ő mostan a paprikát, és azt mond­ta... —piros kötésű könyvet húzott elő a háta mögül — ebbe tessen valamit... A könyvtárosnő fülig pirult, feje visz- szanyaklott. , — A kislányok édesanyja a brigád­ban ... — próbálkozott, de elharapta a mondatot. — A dologidő... ■— nem fejezte be ezt sem. A piros könyv lapjain bejegyzők so­kasága kívánt további sikereket a kon­zervgyár Jurij Gagarin szocialista bri­gádjának. Találtam egy beragasztott színházjegyet is. Habozva néztem a kö­vetkező üres oldalt. Fölpillantottam a kékszoknyásra. — Csak úgy, valamit — bátorított. — Kívánjak én is jó munkát? — Tessen — egyezett bele. Elégedetten kiviháncoltak a tündöklő júniusba. Ültünk az asztalnál a félszeg könyv­tárosnővel. Most vettem észre az enyhe dohszagot: orrcimpám megrezzenhetett, mert nyomban belekapaszkodott a kí­nálkozó lehetőségbe: — Salétromosak vagyunk. El is kel­lett tolni a polcokat a faltól. — Kicsit később azt mondta:—A Marci biztosan eljön; megígérte. A Marci biztosan. — Még később pedig azt: — Milyen szíve­sen aláíratnám magával a könyvét, csak hát... A második kávé végén jártam. Szom­szédom egyszerre fölugrott. — A Marci! — ragyogta. Tolókocsi tűnt föl az ajtóban, benne girbe-gurba fiatalember, elveszett szinte a nagy, küllős kerekek között. Csene- vész lábai fémtámlán nyugodtak, keze kaszálva járt föl-alá, szája tátva, arcán állandósult fintor, de a szeme eleven, kiváncsi, okosbarna. Virágmintás ott­honkába öltözött kontyos asszony döc- centette át a küszöbön, s gurította az asztal elé a tolókocsit. Az asszony rámemelte pillantását, elevenbarna volt az is. — A fiam szeretne bemutatkozni. A kaszáló karok közelítve csépelték a levegőt. — Kezet nyújt — jelentette az asz- szony. Fölálltam, elkaptam a kósza jobbot, megszorítottam óvatosan, és a nevemet mondtam. Tagolt, de érthetetlen hörgés érkezett válaszul. — Kozma Márton — tolmácsolta az otthonkás —, én pedig az édesanyja, özvegy Kozma Lászlóné. A két barna szempár kíváncsian tapo­gatott végig, a beteg karok egy pillanat­ra sem hagytak fel a kényszeres évieké- léssel. Az asszony három kötetet emelt ki a tolókocsi hátára erősített szatyorból: — Visszahoztunk néhány könyvet is. A könyvtárosnö kartont bogarászott elő a ' vékonyka regiszterből; Kozma Márton neve mellett saját születési éve­met és hónapomat láttam vörös filctollal fölvésve. Harsogott az utolsó nagy gyer- mekparalizis járvány dátuma. A szom­széd gyerek állítólag belehalt; Kozma Márton, lám, túlélte. — Marci a mi legszorgalmasabb ol­vasónk — édeskedett a könyvtárosnő, míg visszavette a köteteket. — Igaz, Marci? — Várunk még valakit? — kérdezte az asszony. — Talán kezdhetjük ... becsukjam az ajtót?—s indult volna afiatalasszony, de utánaszóltam kapkodva: ne, hagyja nyitva, ha lehet, nekem jólesik. Retteg­tem, hogy kinnreked a júniusi fény, s rámzárul a dohszagú könyvtárzug. • Engedjék meg, hogy bemutassam kedves íróvendégünket... — tétova, vé­kony hangon kereste a szavakat. — Hagyja, Erzsikém — torkollta le özvegy Kozma Lászlóné —, bemutat­koztunk már. Volna néhány kérdésünk ífj-fordult hozzám. — Rajta, Marcikám — tette hátulról fia vállára a kezét. Kozma Márton kusza mozgása föl­gyorsult, rekedt sípolását, bárhogyan fi­gyeltem, nem tudtam megfejteni. ■ — Azt kérdi, hogyan kell írónak lenni — tolmácsolta az anyja, -h Hogy kezd hozzá az ember? Várakozóan függött rajtam a két bar­na szempár. Habogva fogtam a válasz­hoz, anyaggyűjtésről, készülődésről nyökögtem, meg hát a belső késztetés, hogy ki ne felejtsem, az ugye nagyon fontos — a sípolás belémfojtotta a szót. — Marci azt mondja, sajnos nem ol­vasott magától semmit. Neki Sienkie- wicz a kedvence, mi a véleménye róla? Kínlódva válaszoltam, régen volt a kezemben utoljára, gyerekkoromban ta­lán, de akkor, azt hiszem... — Ö szereti a tudományos-fantaszti­kus irodalmat, Aszimov és Lem a példa­képei, hát magának? — Igazság szerint nem ismerem any- nyira a tudományos-fantasztikus irodal­mat ... annyira semmiképpen, hogy ... — Marci azt mondja, ö is irt egy regényt. Szeretné tudni, hogyan kell ki­adatni. A könyv egy űrexpedícióról szól a Tau Cetire. Nagyon kalandos. Gratuláltam. Érdeklődtem, honnan vette a témát. Özvegy Kozma Lászlóné füzetet nyomott fia kaszáló kezébe. — Marci felolvasna magának egy részletet, ha nincsen ellenére. Itt a falu­ban nem érnek rá az ilyesmire az embe­rek. Még jó a primőr. Kozma Márton keze a papír érintésé­re mintha megnyugodott volna kissé; vibrált még, de már ném olyan hevesen. A fájó sípolás hosszú, leiró mondatok prózaritmusára váltott, a tarka otthon­kás, kontyos asszony nyugalmasan állt a tolókocsi mögött, és fordított. A regényrészlet egy marsbéli férfi és egy tau ceti lány szerelméről szólt. Sem a Mars -, sem a Tau Ceti-lakók nem hasonlítottak a földiekre, több kezük és lábuk volt, mint nekünk, vagy éppen ke­vesebb, a beszédük pedig még csak nem is emlékeztetett az emberi hangra: fü­tyültek, recsegtek, csikorogtak. Mind­két bolygó lakói helytelenítették a vér­keveredést, és üldözték a szerelmeseket, akik kénytelenek voltak végigbujdokol- ni a Galaktikát. Néztem kortársamat, s hallgattam a tolmácsolást. A paralízisjárvány járt az eszemben, a szomszédgyerek, és újra Kozma Márton; ülhetnénk éppenség­gel másképpen is. 0 az én székemben, én az ő tolókocsijában. Ülhetnénk úgy is. Csönd lett; szapora kaszálás ismét. Lassan beszéltem, nyögvenyelős gonddal válogattam szavaimat. Izgal­mas, fordulatos történet. Elementáris képzelőerőre vall. Különösen a mene­külést kapta el érzékletesen. A mene­külés, az nagyon jó. Persze a többi is. De talán a menekülés a legjobb. Ki lehet adni? kérdezte özvegy Kozma Lászlóné. Azt feleltem, nyilván van olyan kia­dó, amelyik kapva kap rajta. Kell len­nie. Kozma Márton hosszan hálálko­dott. Biztos volt benne, hogy elöbb- utóbb Sienkiewicz, Aszimov és Lem mellett emlegetik majd a •nevét. Azt mondtam, szerintem nem kétséges. Sok sikert kívántam. Elköszöntünk. Özvegy Kozma Lászlóné elébb a ki­járathoz tolta a fiát, azután visszasie­tett hozzám. Hadarva súgta: — Maga az első eleven író, akit a fiarh látott.— Kezet nyújtott. — Hát minden jót magának is. A rebegő könyvtárosnő mellettünk termett, és félénken örvendezett.-—Ugye.milyentartalmasrasikere- dett ez a kis... • — Viszlát, Erzsikém — vágott köz­be az asszony. A tolókocsi rézsútoson megfenek­lett a küszöbön. Özvegy Kozma Lász­lóné nekifeszült, másodszorra sikerült csak átbillentenie.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom