Petőfi Népe, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-08 / 57. szám

1989. március 8. • PETŐFI NÉPE • 3 Az emancipáció mérlege Beszélgetés egy nőkutatóval A női egyenjogúságról, az emancipáció állásáról mintha, kevesebbet beszélnénk mostanában. Vajon az ennek az oka, hogy válságoktól szabdalt mindennapjaink súlyosabb bajai vonják el figyelmünket? Vagy itt is az a helyzet, hogy alapjaiban kell felülvizsgálni a nők társadalmi helyzetével kapcsolatos eddigi nézeteinket? Dr. Koncz Katalint, a Marx Károly Köz­gazdaságtudományi Egyetem docensét, több, a nőkérdéssel foglalkozó könyv szerzőjét kerestük meg kérdéseinkkel. HA BATOR AZ EMBER, LEP, HA LEP, HALAD Családfenntartó édesanya „ __ha nem lennék ilyen idős nyugdíjas, családtagnak fogadnám, mert me gérdemelné, hogy valaki mellé álljon. Szeretném, ha írnának róla, mert neki nagy ajándék lenne, hogy felfigyeltek rá, mint igazi anyára. Meg fognak lepődni, ha elmeséli, mit élt át. Asszony a talpán! Engem pedig átkozzanak el, ha becsapom magukat.” — Levélírónk a többi között ezekkel a sorokkal hívtajel figyelmünket Szalai Imrénére. — A nőket a jelenlegi válság két szempontból sújtja: munkavállalóként és feleségként, családanyaként. A nők munkaerő-piaci pozíciói általában romlottak az elmúlt egy-két évben. Saj­nos a munkaügyi statisztikák nem mu­tatják ki, hogy mekkora az a nőtömeg, amely szakképzetlenül vagy általános gimnáziumi végzettséggel nem is jelent­kezik a munkaerőpiacon, mert eleve reménytelen az elhelyezkedése. Egyes megyékben, például Szabolcsban, Bor­sodban jelentős lehet ez a látens qpi munkanélküli réteg. A korábban is meglévő kereseti, jövedelmi hátrány ki­mutathatóan tovább nőtt, és fokozó­dott az előmeneteli hátrány is. Azaz a vezető posztokról mind jobban kiszo­rulnak a nők, itt megtört a korábbi növekedési tendencia. — Az extenzív növekedés évtizedei­ben az állandó munkaerőhiány százezer- számra szívta fel a szakképzetlen nőket. A gazdaság kívánatos átalakulása során a vállalatok várhatóan ettől az alacso­nyan képzett, kevéssé hatékony munka­erőtől előbb-utóbb meg akarnak szaba­dulni. Vannak ennek jelei?- Létszámleépítés egyelőre a vál­ságágazatokban van, ott pedig zömé­ben férfiak dolgoznak. Az a folyamat, amitől a nyugati nőmozgalmak féltik a nőket, nevezetesen az irodai munka elektronizálása, nálunk belátható időn belül nem jelent veszélyt az adminisz­tratív munkát végzőkre. Egyébként a racionalizálás miatt felszabaduló mun­kaerő nem feltétlenül kellene hogy munkanélkülivé váljon, hiszen a mi* végtelenül elhanyagolt infrastruktú- - ránk fejlesztésével nagy tömegű női munkaerőt lehetne elhelyezni. Sajnos azonban ehhez, csakúgy mint az irodai munka elektronizálásához, hiányzik az anyagi háttér, a töke. — Egyes vélemények szerint a mai társadalmi-gazdasági válság a családok létfeltételeit alapjaiban kezdte ki. Ön hogy látja a magyar családok helyzetét? A nőket ma súlyosabban érinti a családok helyzetének romlása, mint a munkaerő-piaci hátrányuk fokozódá­sa. A csökkenő életszínvonal a családok mind nagyobb hányadának elszegénye­désével jár. Legalább ekkora veszélyt je­lent, hogy a kereső családtagok által végzett munka mennyisége megnőtt. Ennek közvetlen következménye a la­kosság egészségi állapotának hanyatlá­sa, a társadalmi méretű fizikai-pszichi­kai kifáradás. Ugyanakkor megállt, sőt visszájára fordult a családi viszonyok, a belső munkamegosztás korábban meg­indult demokratizálódása. A mai csalá­dok egy sor, korábban igénybe vett szol­gáltatásról kénytelenek lemondani. Új­ra befőzünk, hanyagoljuk a Patyolatot, szabunk, varrunk. Ráadásul ezeket a többlet háztartási terheket nincs kivel megosztani. Ma már nem az a kérdés, hogy akamak-e segíteni a férjek, vagy sem, hiszen igen sok családban 12-14 órát, vagy többet dolgoznak, egyszerű­en nincsenek jelen a család életében. — Mindennapi életünkben egyre több a fékevesztett indulat, sok családban szinte teljesen hiányzik az egymás iránti tolerancia, az agresszivitás egyre na­gyobb méreteket ölt egészen eltérő anyagi helyzetű emberek körében is. Minderre elég magyarázat a gazdaság válsága? Miért van az, hogy a humánus értékeket tekintve rosszabbul élünk, mint ahogy valójában élhetnénk? — A korábbi évtizedekben viszony­lag korlátlannak tűnő lehetőségeket csillantott fel a vezetés a lakosság előtt, és ténylegesen is végbement egy jelentős életszínvonal-növekedés, ami ezt a jövő­képet egy ideig alá is támasztotta. Eköz­ben a társadalmi korlátok lebontását hirdető ideológia az emberek elé egy olyan délibábot vetített, amely ázt su­gallta, hogy minden társadalmi réteg ugyanazt a fogyasztási mintát követhe­ti. Ez tömegeket hajszolt bele egy, a való­ságtól elszakadó önkizsákmányplásba. Régen a társadalmi korlát a fogyasztást is korlátozó rendező elv volt. A hierar­chia alján állók számára nem volt elérhe­tő a felsőbb szintek fogyasztási normá­ja. Manapság a fogyasztási cikkek min- denároa való megszerzésébe emberek tömegej.belerokkannak, belehalnak, és ez valószínűleg ennek a parttalan egyen- lősdi ideológiánknak is a következmé­nye. Hozzájárult mindehhez, hogy a gazdaságban évtizedeken át kizárólagos mennyiségi szemlélet uralkodott, az ipa­rosítás mellett nem fejlesztettük az inf­rastruktúrát, mert annak nincs kézzel­fogható azonnali haszna. Hiszen példá­ul csak húsz év múlva lesz eredménye a mai iskolázási színvonal javításának. Részben ennek á tragikusan rövid távú, az anyagiakra összpontosító gaz­daságfejlesztési gyakorlatnak a lecsa­pódása az a válság, amelyet ma meg­élünk a qsaládban is. . — Napjainkban a magyar társadalom szinte minden intézményét, szervezetét, mozgalmát átértékeljük. Miként látja a nőkérdéssel hivatásszerűen foglalkozó társadalomtudós a nőmozgalom elmúlt évtizedeit? — Ennek a mozgalomnak az a leg­főbb baja, hogy a nők érdekvédelmé­nek nem voltak, sma sincsenek meg az intézményes, garantált formái, fóru­mai. Az ugyanis, hogy a nőtanács akár rendszeresen is, véleményezett különfé­le dokumentumokat, esetleg javaslato­kat is tett, soha senkit semmire nem kötelezett. Ha úgy gondolták a döntés­hozók, figyelembe vették, ha nem, azt is tudomásul kellett venni és erről az érdekelteknek semmilyen információja nem volt. A politikai intézményrend­szer a nőkérdésben pontosan úgy mű­ködött, mint az élet bármely más terü­letén. ' , Ugyanakkor évtizedekig • általános elvként szerepelt az az alapvető félreér­tés, hogy ebben az országban egy egy­séges női tömegről van szó. Ez óriási hiba volt, mert teljesen eltérő körülmé­nyek Jcözött élő, különböző életelveket valló emberek számára követendő min­taként mutattunk homogén értékeket. Áz emancipáció szempontjából ugyanis eleve több réteget kellene meg­különböztetni. Van ugyanis egy — saj­nos így kell fogalmazni — meglehető­sén széles megnyomorított réteg, amelynek a munka nem jelent minde- nekfeletti örömet, ez számára minden­nemű választási lehetőség kizárásával létrejött anyagi kényszer. Ezzel társul az igen nagy s mostanában tovább nö­vekvő háztartási teher. Ezek a nők nem érzik jól magukat ebben az emancipált szerepben, nem támogatói érdemben a nőmozgalom egyenjogúsítási törekvé­seinek. Van ugyanakkor egy másik női ré­teg, amelyik a régi női privilégiumok mellé újabbakat szerzett, az emancipá­ció nyomán kikövetelte, kikényszerítet­te ezeket, és ezáltal megnyomorítja a férfiakat. Nem az együttműködés, ha­nem a széthúzás irányába hatott ez a magatartás, nem a nők mellé állította a férfiakat, hanem eltaszította őket. Ezek a jelenségek mindenekelőtt a csonka családokban mutatkoznak meg, mind több nálunk az apáktól épp az anyák által elszakított, gyakran a zsarolás eszközévé vált gyerek. Az elmúlt évtizedek emancipációs törekvéseinek e vadhajtásai sajnos ki­termeltek egy ilyen ellentendenciát is, amelyről a hazai nőmozgalom minded­dig nem vett tudomást. Erre a jelenség­re azért tartom fontosnak ráirányítani a figyelmet, mert a hátrányai sajnos a családra hullnak vissza. A legnagyobb réteg a kettős feladat­tal a megfelelő feltételek hiányában birkózó-egyensúlyozó nők hada. Ok szívesen vállalnak kereső munkát, de náluk a második műszak nagy fizikai­szellemi kifáradáshoz Vezet. Van ezen­kívül egy szűk," elsősorban értelmiségi női réteg, akik mind a munkában, mind a családban többé-kevpsbé sike­resen veszik az akadályokat. Meg kell azonban jegyezni, hogy ehhez általá­ban a félj anyagi és népi anyagi segítsé­ge szükéges, ezek a nők tehát több tá­mogatást kapnak a háztartási és kereső " munkájukhoz. Ennél a rétegnél lehet arról beszélni, hogy igénylik az emanci­pációt, és az számukra bizonyos mérté­kig meg is valósult. . — Kérem, foglalja össze, milyen fö vonásai vannak az ön által kívánatosnak tartott nőmozgalomnak! — A nömozgalom évtizedekig csu­pán kiszolgálta az aktuális politikát, az egyénnek nem volt választási lehetősé­ge és mozgástere. A politika csak bá­buknak tekintette a nők tömegét és rendezgette őket ide-oda, felülről meg­mondta, hogyan kell érezniük magu­kat. Miközben tehát az érdekek, érté­kek és lehetőségek szerint mindvégig nagyon heterogén társadálom műkö­dött, felülről mindig'egyfajta értéket és ráadásul gyakran változó értékéket, ideológiákat közvetítettünk az egyének felé. Kezdetben a kereső nő volt az ideál, aztán a munka és a család „össze­hangolása”, amikor pedig munkaerő- többlet jelei mutatkoztak, felértékelő­dött az anyai, családi szerep. Ezzel tel­jesen összezavartuk a nőket, és sokak számára szétzúztuk identitástudatukat. Egy olyan női érdekvédelmet kellene a jövőben kialakítani, amely először is számol a nők eltéröTársadalmi helyze­tével, ebből fakadó eltérő érdekeivel, gondjaival, ugyanakkor a saját érde­künkben nem irányul a férfiak ellen. Amely úgy családcentrikus, hogy a csa­lád harmonikus működésének feltétele­it megteremti, de az egyént nem skatu­lyázza be, a döntést reá hagyja, és nem bélyegzi meg azt, aki az általánostól, az átlagtól eltérő utat követ. P.É. A megadott címen csöngetve szőke, mosolygós kislány nyit aj­tót. Mögötte nyúlánk, tizenéves fiú néz kíváncsian. A fiatalasszony anyai sjmogatással utat kér magá­nak. — Talán azért nem lettem sze­rencsés — kezdi némi rábeszélés után élete, történetét — mert az egyik elveszített testvérem nevét, az Icát kaptam, ötvennégyben. A parasztcsalád gyermekének kijá­ró sorsban nőttem fel. Tizennyolc évesen mentem férjhez. Sikertele­nül. Az uraiií sokszor éjfélkor, morcsosan tért haza a traktoros munkából, útközben pedig elitta a keresetét. 1976-ban elváltam tőle. Nem akartam, hogy az időközben született két gyerekem tönkrete­gye. Ürréten, a tanyavilágban ma­radtam a nyolc hónapos Zolikával és a nem sokkal öregebb Erikával. Legjobb abba az időbe bele sem gondolni... A bolt vagy három kilométerre, a téesz erdeje, ahon­nan a fát cipeltem, majd’ annyira. Persze, tudtam, hogy nem szabad. De meleg kellett a gyerekeknek. 970 forint gyesből, meg a családi pótlékból éltünk. Sorra eladtam a ruháim. Egyet hagytam, ha orvos­hoz kell menni, legyen. A bizomá­nyiból minden utam az élelmiszer- boltba vezetett. Mégis akadt, aki azt szerette volna, ha elveszik tő­lem a gyerekeket. Kijött a védőnő is. Tiszta volt minden, élelem is volt nékik elég, és meleg, de nem­csak az összelopott fától... A vé­dőnő mosolygott, hogy nyugtas­son, és szótlanul kitartásra bizta­tott. Látta, összetartozunk. Köz­ben a volt férjem meghalt. Egyszer eljött az az idő, amikor a gyerekeket rábízhattam egy idős* nénire, aki Lászlófalván lakott. Havi ezer forintot fizettem neki. En meg azt mondtam magamnak: itt az ideje, hajts, hajts! A Magyar —Szovjet Barátság Tsz borbási te­lepén kaptam lakatosmunkát. Túl­óráztam, éjszakáztam, egyem nor­mában. Magamnak szabtam a normát úgy, hogy előttem mindig ott álltak a gyerekek, és tudtam, változtatnom kell a vaságyas, tró- zsákos, kétszáz forintos tanyai al­bérleten. Munka közben felfigyelt rám egy kollégám. Aztán 1979 nyarán összeköltöztünk a szülei szelei- falusi házába. Novemberben pedig baleset érte. Karácsony első nap­ján amputálták a lábát. Naponta kétszer látogattam. Amikor meg­tanult mankóval járni... nagyon boldog voltam amellett, hogy min­den munka rám várt. Cipeltem a szenet, hordószám az olajat, disz­nóólát építettem, biciküvel toltam a tápot. Összeházasodtunk, majd 1981 -ben közös gyermekünk szüle­tett, Tünde. Azért vállaltam a har­madik gyereket, hogy megmutas­sam: nekem láb nélkül is kell. Az­után elkerült Budapestre, a rehabi­litációs intézetbe. Másnaponta vit­tem a rántott csirkéket, a friss le­vest ■... elmúlt az az idő is. Hittem, minden nap jobb lesz ... Nem úgy történt. Zolikám értelmi fogyatékos. Jó gyerek ő, de másképp kell vele bánni, mint az egészségessel. De csinálhatott ő bármit, bárhol volt, soha nem tett a férjem kedvére. Szinte üldözött. Ütötte, verte min­denért, azzal, ami éppen a keze- ügyébe akadt. Én még csak bírtam az ütés-verést, a megaláztatást, de azt már nem tudtam tovább nézni, hogy az én gyerekeim, a beteg Zo­lika ... az ablakon menekültünk. Csattogott, villámlott. A rendőrök segítségével s egy bőröndben a gye­rekek szükséges holmijával beállí­tottunk édesanyámékhoz. Pár nap után nővéremék a Körösihegyben lévő -tanyájukat ideadták. Örül­tünk, hogy egyedül, együtt, négyen nyugodt körülmények között lehe­tünk ... Három évvel ezelőtt, júniusban beadtam a lakásigénylést és októ­ber 2-án költöztünk ide, az Akadé­mia körútra, e negyedik emeleti lakásba. A kecskeméti BRG-gyár­ban rehabilitációs részlegnél dol­gozom. Fél nyolctól háromnegyed kettőig tart a munkaidőm, havi 3100 forintot kapok, a családi pót­lék 4700, az árvaellátás 4900. Ez a lakás üres volt. A rekamiét, a hű­tőt és a székeket egy kolléganőm, Be kő Ferencné háromezerért adta. Azelőtt úgy aludtunk, hogy a két gyermekheverő lábát összekötöz­tük, hogy ne csússzon szét. Én a parkettára kerültem. Azt a pár órát sem tudtam aludni. Éjjel tész­tákat csináltam, csinálok most is, eladásra. Sok OTP-t vállaltam, hogy így berendezkedhessünk. Nem a divatot,'a szükségeset néz­tem. Egy idős házaspárt is vállal­tam gondozni. A napokban temet­tem el a nénit. Hazaértem, főztem, az ételt kerékpárral kivittem a Sze- leifaluba. Megetettem az öregjeim, kitakarítottam náluk, és irány vissza ... itthon folytattam. Na­gyon szerettem az öregeket és a gyerekeket. Varrógépem is volt, de el kellett adnom. Háromszáz forintból négy­öt darabot varrtam, meg ezeket a függönyöket. Kötök is. Váltottam kst-t, hogy év végén egyben meg­kaphassam és megvegyem a téli élelmet a gyerekeknek. Minden­nap felirom még az ötven fillér ki­adást is. Az árváltozást szinte beta­nulom, de addig is viszem magam­mal a cetlit, mint a pénztárcát. Nem engedhetem meg, hogy bár­miért is többet fizessek. A gyerme­keimtől vennék el a forintokat. Talán betegségem lett a munka., Ha kell, villanyt szerelek, nyaranta kimeszelem a konyhát, naponta Hfőzök ... 1987-ben szakszervezeti beutalóval elmehettünk mind a né­gyen Hajdúszoboszlóra. Életünk első nyaralása. Úgy «voltam vele, utána majd ráhajtok. Hogy is bí­rom? Csak a gyerekekkel. Velem együtt sírnak, nevetnek. De hány­szor kinevettek már a felnőttek, hogy játszom,1 rohangálok, rúgom mi velük a labdát. Olyan vagyok ál­landóan, mint a kotlóstyúk. Nincs is más vágyam, csak hogy a gyerekek megbecsüljenek. Pedig akadtak olyan tanácsadók is, akik másfelé vittek volna. A gyerekeim én vállaltam, vállalom *— köröm- szakadtáig. Nekem nincs szomszé­dolás, barátnő, fodrász stb. Tavaly egyik kolléganőm azt mondta, ne csináljam tovább, mert rámegyek. Csak bámultam magam elé, és olyan voltam, mint aki megzava­rodott. Hát persze: gondolkod­tam, mikor nyugszom meg, mikor bírok én ebből kilábalni? Pedig hit­tem a családban. De nem tudok már a férfiakra ránézni sem. Min­denkinek azt mondom, van vala­kim. S ez igaz: a gyerekeim. Egyéb­ként ing kedélyű vagyok. Megtaní­tott az élet sírva énekelni — hogy új erőre kapjak. Nekem az idegbe- csípödéssel sem szabad táppénzre mennem. Csak jobb jöhet ezután. Nemrég még letérdepeltünk az asz­talhoz, s ha elzsibbadt a lábunk, akkor törökülésre váltottunk. Most székünk is van. Sajnos a nagy kislány rabszolgasorsnak ítélte az életem, és önálló próbál lenni — talán visszajön ... Ez Szalainé Bende Ilona meg­próbáltatások írta életregény-töre­déke, ami után még vallja : arra kell vigyázni, hogy akaraterőnket sem­mi ne múlja fölül. Ha bátor az ember, lép, ha lép, halad, és á vé­gén ott a győzelem, s boldog, ha visszagondol, mire volt képes. De ehhez kellenek a gyerekek. Pulai Sára A SZALAG MELLETT Aki kertes házat akar... ■ \tír C sattogás, zúgás. A szállítószalag mellett nincs megállás. Megszo­kott automatikus mozdulatok. Üres zsákot emelni, á pedált lábbal meg­nyomni, a salakszerü, vöröslő anyagot időnként összerázni, a zsákot tovább indítani. Hányszor, de hányszor ismét­lődhet ez a mozdulatsor egy nap? Var­ga Józsefné, a Kecskeméti Agroker V állalat M űtrágy a- és N övény védőszer­csomagoló Üzemében sosem számolta még össze. Egyet viszont biztosan tud, a mütrágyacsomagoló sor napi teljesít- menyi ezer-ezerszáz mázsa. Számoljon utána aki akár, vajon hányszor kell mozdulnia, hogy az ö és munkatársai teljesítményében ne legyen hiba. A né­hány percnyi kényszerpihenő—beszél­getésünk ideje — talán arra elég, hogy megpihenjen a karja. Pedig erős asz- \szony, kézfogása kemény. — Ilyen határozott? — Nem is tudom. Azt hiszem, csak akkor, ha nagyon muszáj. De akkor aztán tűzön-vizen át keresztülviszem az akaratomat. A napokban elkesered­tem. Nagyon szeretnénk költözni, min­den vágyam egy kertes ház, ahol többet lehetne együtt a család. A férjemmel járjuk a várost, nézelődünk, keresünk. De hát... Pedig ott talán meg lehetne oldani, hogy ne csak a hét végén lássuk egymást. Mert most majdnem így van. A fodrász lányommal szinte csak va­sárnap találkozom, a kicsivel — 11 éves — is nagyon jó lenne többet fog­lalkozni. — Állandóan két műszakban dolgo­zik? — Igen. 1982-ben jöttem ehhez a vállalathoz, az első percben igy kezd­tem. Nem is tudom, mi lett volna, ha a nagyszülők nem segítenek, hiszen ap­rócska volt még a kislányom. De nem is csak erről Van szó. Hobbizunk mi is, szőlőt örököltünk, néhány csirkét ne­velünk. Ez elveszi az időnket. Valami­kor egy kicsit pihenni is kellene, ez amit most töltünk a szalagon, az ötven kilós kállsó, még csak-csak. De tizkilósak! Nem azért, mert nehéz a zsák, hanem mert nagyon gyorsan kell dolgozni, tíz kiló műtrágyát pillanat alatt tölt a gép, az azért fárasztó tud lenni! — Úgy hírlik, a műtrágya körül sűrű­södnek a gondok. Alapanyag, kereslet, ár, mindegyik okoz problémát. Mit éreznek mindebből? — Öt éve vagyok a vállalati tanács tagja, bizony sokszor hallok ezekről meg úgy látom, tapasztalom, hogy csökken a termelésünk is. Nagyon jó lenne vídami biztatót tudni arról, hogy később, évek múlva is biztos lesz itt a munkánk. Nőnapon minden évben ka­punk ajándékot, virágot. Az idén már I azt mondom: a legnagyobb ajándék, hogy dolgozhatunk, van munkánk. Néhány éve ez eszembe sem jutott vol­na. — A munkatársai is beszélnek erről? — Keveset, a szalag mellett nem hal­lanánk egymás szavát. A munkaközi sziesztán viszont szóba kerül, mi is lesz velünk. Lehet, hogy engem jobban fog­lalkoztat a dolog. Nem szeretnék más munkahelyre kerülni. Ezt megszoktam, jó itt lenni. Pedig az eredeti szakmám kereskedő. Dehát itt egy kicsivel többe| is keresek, meg a hétvégém is szabad. Nem mindegy! Tavaly sokáig voltam táppénzen, nagyon betegen. Mégis ide jöttem vissza. Pedig volt szó arról, hogy könnyebb munka kellene. Ami­kor a lányaim be-bejönnek, mindig megjegyzik, anyu, ez olyan nehéz. De aki kertes házat akar... G.E. JÁNOSHALMÁN SZÜLETETT Csillogó fekete szempár Találkozás Nyakó Julival Győrben persze szakadt az eső.H Akárhányszor utaztam eddig oda, a nap csak akkor bújt elő, ha közelgett á búcsú pillanata. Ez is egy szomorkás nap volt. És mégis vidám lett. Nyakó Juh, mint a varázslók, megváltoztatta. Az eső elállt, a fekete felhők is szerte­foszlottak. Tudjuk, Juliska csodákra képes. Ugye emlékeznek olvasóink rá? Ő ját­szotta a Vasárnapi szülök főszerepét Azt írták-mondták róla, csiszolatlan gyémánt, különleges tehetség, nagy re­ménység! És Juli tiltakozott. Ugyan, nincs abban semmi különös, hogy ép­pen öt szemelték ki a több ezer közép- iskolás lány közül a főszerepre. Ma is csak annyit mond: bolondság, hogy te­hetséges lenne. Egyszerűen arról van szó, hogy valamicskét más, mint a töb­bi fiatal, az alkata, a szeme, az arca és talán a lelke. Adottsága van a játszás­ra, nem több. Ezt pedig valóban lehet csiszolgatni, tehetséggé formálni. Amit a kis Nyakó már be is bizonyított. 2. , Juli Jánoshalmán született. Apja ka­tonatiszt volt, ott teljesített szolgálatot. Négy szép gyermekév telt el az azóta várossá, nőtt településen. Emlékek? Nem akartam hinni, hogy Juli dédel­getve őrzi aprócska korából származó élményeit. Élesek a képek, mondja. A fiúkkal barátkozott, állandóan együtt futkostak, fociztak és vereked­tek. A kislány így kivette részét a csíny­tevésekből. Másfél évesen éppen csak sikerült megmenteni az életét, a bajai kórházban feküdt, mert játékból” fel­bontotta a csörgő papírba csomagolt gyógyszereket, és J meg is kóstolta. Emlékszik a rá­csos kiságyra, ar­ra, hogy azt haj­togatta a doktor bácsiknak: mikor jön az anyukám? Életének meg­határozó pontja, állomása János­halma. Későbbi városa, Debrecen már nem annyira. Ott lett felnőtt, ott találtak rá a filmesek. És még­sem igazán éra magát debreceninek. Az Arany Biká­ban tartották a rostát a filmesek, a Va­sárnapi szülök szereplőit keresve. Juli farmerban, télikabátban fagyoskodott a bejárat előtt, mígnem rászánta ma­gát, belép az ajtón. Ö maradt utolsó­nak. Egy szerelmi szituációt kellett el­játszania, amikor is kedvese nem reagál egyetlen szavára sem. Juli sírt, könyör- gött, hallgatott, mígnem felemelte a széket, hogy hozzávágja az előtte ücsörgő sráchoz. — Ennyi! — szóltak közbe a filmesek és tudták, öt keresték eddig. „Fölfedeztek egy csillagot!" És később is, a többi filmben. A Köszö­nöm, megvagyunkban. A Kabalában. A Visszaesőkben. Az Adj király kato­nát !-ban. Az Uramistenben. A Ször­nyek évadjában. 1 Ü ; A filmgyárban statust kapott Nyakó Juh. Pesten ellátták munkával, szalad­gált a szinkronstúdióba, a rádióba. Él­vezte a feladatokat. De valahogy töb­bet akart. Megtalálta, amire vágyott, a Stúdió K. remek társulatában. Fodor Tamásnak hálával tartozik, hogy meg­tanította a színészmesterségre. Fontos szerepeket kapott. Akkor már több színpadon: például Székesfehérvárott, jeles színészek oldalán. És most Győrben. A Kisfaludy Szín­házban jól éra magát. Színész. Milyen az élete? Mint a többi vidéki szinészé. Kis szoba a szinészházban. néhány ezer forint fizetés, izgalmas próbák, élveze­tes, előadások. írtam, Juliska varázsló. A szürke na­pokat is fényessé teszi. Ö akarja. Ö még akarja. Borzák Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom