Petőfi Népe, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-29 / 74. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. március 29. Társasutazás Petőfihez Felbomlott Morvái Ferenc kazánfejlesztő kisiparos és Balajthy András filmrendező együttműködése. Az előzmény az egész országban nagy port vert fel. December 28-án, a Mikroszkóp Színpadon nem mindennapi sajtótájékoztatón jelentette be Morvái Ferenc a meghívottaknak, hogy finanszírozza Balajthy András filmrendező Petőfi-expedícióját, mert az a véleménye, hogy Petőfi Sándor Szibéria földjében nyugszik, s meggyőződése szerint azonos a Barguzinban elhunyt Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar őrnaggyal. Most azonban Balajthy András közölte: befejezte együttműködését Morvái Ferenccel. A válás részleteiről a következőket mondta: A pénz elfogyott — Nem vagyok filmrendező, csupán filmrendező-asszisztensként dolgoztam hosszú ideig. Gyártásvezető és filmforgalmazói oklevelem van és szabadúszóként dolgozom. A Petőfi-témával 1985 óta foglalkozom. Akkor hallottam először a rádióban, hogy nagy költőnkről él a legenda, miszerint nem Segesváron esett el, hanem valahol Szibériában temették el. Régi újságokat, feljegyzéseket böngészve ez a hitem egyre inkább megerősödött, és elhatároztam, alaposan utánajárok a témának. Ehhez természetesen pénz kell. Akkori számításaim szerint hárommillió forint. Ekkora összeget azonban sehonnan nem tudtam összeszedni, pedig mindent megpróbáltam. A kutatásra megbízólevelet nem kaptam, de szinte mindenütt támogattak, s ez nemcsak a magyar hatóságokról, vállalatokról mondható el, hanem szovjet levelezéseim is biztatóak voltak. Végül is az fn- nofinance Banktól százezer forintot kaptam, és több vállalat is segített, amivel tudott: a Fotoelektro- nik Szövetkezet 100 ezer forintot, a Savaria Cipőgyár 50 ezer forintot, a Graboplast bőröndöket, a Malév táskákat, a Tisza Cipőgyár cipőket adott, hozzájárulva az expedíció költségeihez. Természetesen én is hozzátettem, amit tudtam. Számításaim szerint eddig 250 ezer forintot költöttem a saját pénzemből. S mivel a Szovjetunió Minisztertanácsának Levéltári Főigazgatósága írásban engedélyezte, hogy Petőfi Sándor feltételezett sorsának nyomai után kutassak az orosz hadsereg 1849-es.tevékenységére vonatkozó anyagok között, bár még hivatalos megbizólevél nélkül, magánturistaként megkezdtem munkámat. Több szovjet városban értékes iratokat fedeztem fel, amelyek Kossuthtól, Görgeytől, a munkácsi vár kapitányától származtak, és rábukkantam egy fogolylistára is. A kutatási eredményeket senki nem vitatja, de a pénz elfogyott, s igy háromévi megfeszített munka, levelezés, utazás végén elakadtam. Ekkor fordultam Mórvai Ferenchez, akivel megállapodást kötöttünk arról, hogy ő pénzt ad a kutatás folytatásához. A költségek emelkedtek, így most már hétmillió forintra lett volna szükségem. Morvái Ferenc ezt a pénzt — mint mondta — két részletben hajlandó lett volna a Petőfi-kutatásra áldozni. Kikötése volt, vigyem el a helyszínre, hogy meggyőződhessen: van alapja a feltételezésnek, és utunkat videofilmen rögzítsük, dokumentálva valamennyi mozzanatot. Én azt kértem, hogy a Petőfi- expedíció szervezése, a kutatás továbbra is legyen az én feladatom. A december 28-ai sajtótájékoztatóra e közös utat követően került sor. Az újságíróknak levetítettük azt az összeállítást, amelyet a szibériai útról készítettünk. Felvetődött az is, készítsünk külön filmet A mecénás címmel a decemberi útról, már csak azért is, hogy a kutatás eredményétől függetlenül hasznosítsuk tapasztalatainkat. Sem ebből, sem a Morvái Ferenccel való együttműködésből azonban nem lesz semmi: Ugyanis már a közös szovjetunióbeli utunk során több probléma felvetődött, később pedig a felhők csak tornyosultak. A december 28-ai sajtótájékoztatón pedig Morvái Ferenc olyan kijelentéseket tett,, amelyekkel nemcsak hogy nem értek egyet, hanem azzal az emberrel, aki ilyen hangot enged meg magának, nem is vagyok hajlandó tovább együttműködni. Morvái azokat támadja, akik engem — ha anyagilag nem is, de erkölcsileg hosszú időn át — segítettek és akiktől a jövőben is támogatást remélek. Persze nemcsak ez az oka szakításunknak, hanem az is, hogy a beígért 7 millió forintból egy fillért sem láttam. Nem hajlandó kifizetni azt a költséget sem — mert túl soknak tartja —, amelyet a MOVI kért azért a filmért, amelyet szibériai utunkról forgattunk. Ráadásul Morvái ezt az összeállítást forgalmazási engedély nélkül, rendszeresen vetíti. Alekszandr Sztyepanovics, hol vagy? Úgy tűnik, nagy költőnk, Petőfi Sándor vélt sírjának feltárása bonyolultabb, mint a decemberi sajtótájékoztatón elhangzott. Ott ugyanis a mecénás és kutató meglévő ellentétéből az újságírók semmit sem érzékelhettek. A legnagyobb egyetértésben hangzott el: megvan az a 7 millió forint, amelyet Balajthy András filmrendező használ fel, s így már a nyár elején kiderül, valójában ki nyugszik Barguzinban a sírban, ahol Alekszandr Sztyepanovics Petrovics őrnagyot temették el/ Közben Morvái Ferenc kazánfejlesztő kisiparos Petőfi-bizottsá- got hívott életre, tagjait ő jelölte ki, munkáját ő szervezi meg. Erről a fejleményről Balajthy András sommásan csak annyit mondott: „Én nem értek a kazánhoz, ő meg Petőfihez ...” Hallgattassák meg tehát a másik fél is. Morvái Ferenc végigolvasva a Petőfi-sztori Balajthy-változatát, sommásan kijelentette: nem így van. Amit Balajthy velem kapcsolatban állít, az valótlan. Mi megállapodást kötöttünk arról, hogy Balajthy végzi — mint a téma legjobb ismerője — a szakmai munkát, én pedig azt finanszírozom. Az első költségvetés szerint ez 5 millió, a második szerint már 7 millió forintot igényelt. Nos, rendben van, én úgy gondoltam, nagy költőnk sorsának tisztázása minden pénzt, fáradságot megér, s ezzel egyetértettek dolgozóink is, akikkel ismertettem az ezzel kapcsolatos elképzeléseimet. Mivel azonban szeretem tudni, mit mire költők, közöltem, hogy személyesen, a helyszínen akarok meggyőződni bizonyos dolgok felől. Erre az útra—amelyre egyébként heten mentünk — 500 ezer forintot szántam. Balajthy ötlete volt, hogy filmezzünk is közben. Egyetértettem, s a MOVI-tól béreltem kamerát. A szerződés szerint napi 7000 forintért. A megállapodás szerint a filmeket is saját költségből kell fedezni. A Balajthy által összeválogatott stáb tagjainak a teljes ellátása mellett itthon napi 500 forintot és a 11 napos tartózkodás alatt 20 rubeles napidíjat fizettem. Még az út előtt megkértem Balajthyt, hogy szerezze be azokat a meleg holmikat, amelyek elengedhetetlenek egy szibériai úthoz. Erre 82 500 forintot adtam át. Az induláskor derült ki, nincsenek meleg holmik, sőt, a rábízott pénz egy részét tartozásainak kifizetésére költötte és a pénzzel a mai napig sem tudott teljes egészében elszámolni. Ne- . kém viszont a helyszínen, rubelért kellett megvásárolnom a legszükségesebb meleg holmikat. Őszintén szólva nem erre számítottam. Hazatérésünk után „furcsa” számlát kaptam a MOVI-tól. Eszerint a járulékos költségekkel együtt több mint 630 ezer forintot kell, hogy fizessek a cégnek. Az én számításaiig, és a megkötött, érvényes szerződés szerint viszont a kamera díja 77 ezer forint, a filmekért 30 ezer forint jár. Felszólításomra a MOVI újabb költségvetést készített, ez már „csak” 488 ezer forintról szól. Ezt sem fizettem ki. Mint ahogy nem fér bele a költségvetésbe a Balajthy által követelt 250 ezer forint rendezői díj sem. Valóban nem értek Petőfihez Én azt hittem, és most is azt mondom, ebben az ügyben Petőfi és nem az üzlet a legfontosabb. Én valóban nem értek Petőfihez, ebben nem vagyok szakember. Éppen ezért határoztam úgy: ennek a kutatásnak hozzáértő szakenibe- rek, tudósok kezébe kell kerülnie. Ezért alakítottuk meg január 26- .án a Petőfi-bizottságot. Az elnöki tisztre Pozsgay Imre államminisztert kértük fel, s ő vállalta. A bizottság önálló jogi személyként kíván tevékenykedni, a hivatalos bejegyzés most van folyamatban. A további kutatáshoz szükséges pénz egy részét számlára helyeztem, és a további munkálatok során felmerülő költségeket is ilyen módon finanszírozom. A bizottságban természetesen nekem is csak egyetlen szavazatom van, s a számlán elhelyezett pénzhez én sem nyúlhatok. A bizottság munkájában Balajthy nem vesz részt, pedig felajánlottam, legyen ő a kutatás szakmai irányítója. Az alakuló ülésen azonban kiderült, végképp nem tudunk együttműködni. Mi az ügyet tartjuk fontosnak, s nem a benne rejlő üzletet. A bizottság tagjai társadalmi munkában végzik a munkát, sőt volt, aki több ezer forintot fizetett be a számlára. Tudom, hogy Balajthy András magának tulajdonítja a kutatási eredményeket, de ehhez nincs joga, mert ez nem egy vagy két ember, hanem az egész nemzet ügye. Balajthy Andrást a Petőfi- bizottság legutóbbi ülésére meghívtuk azzal, hogy ő lesz a további kutatások szakmai irányítója. A bizottság úgy határozott, hogy minden anyagot, amely a bizottság tagjainak birtokában van, a bizottság vezetőségének rendelkezésére bocsátjuk, a szervezett szakmai munka összehangolása érdekében. Balajthy ez elől kivonta magát, ugyancsak nem akar részt venni a közeli napokban indúló háromfős kutatási csoport munkájában sem, amelyet a bizottság kijelölt. Ő a sír feltárásával kapcsolatos egyeztető munkát csak egy 11 fős tévéstáb jelenlétében akarja megoldani a Szovjetunióban egy fél éven keresztül, több mint hárommillió forintos költséggel. A bizottság ezen kérését Balajthynak elutasította. Nem tudjuk tehát, hogy végül is kié lesz Alekszandr Sztyepanovics? Mert Petőfi Sándor a legjobb helyen van a nemzet szellemi panteonjában, függetlenül attól, hogy hol is rejtőzik a jeltelennek hitt sír. Mező Gizella Csernus Egy név és az önarckép áll a Műcsarnokban rendezett retrospektív kiállítás katalógusának címlapján. Tükörből néz szembe velünk párizsi műtermének tárgyai között Csernus Tibor, a festő. A világ figurális festészetének élvonalába került mester már itthon, főiskolai évei idején jelenség volt, Bernáth Aurél kiemelkedő tehetségű növendéke, aki mestere nyomdokain továbblépve az atmoszferikus látványfestéssel, belülről fénylő színekkel ábrázolta az embert, a tájakat. Karakterüket ragadta meg, Juhász Ferenc pamlagon hátradőlő, gondolkodó alakjában, az egykori modell, Lajoska szomorú szemében, Petőfi- kompozíciója természetes mozdulataiban, a kisörsi és angyalföldi tájak párás szépségében, a Három lektor semmibe révedő tekintetében. Ismert alkotások ezek, amelyek a kor patetikus festői stílusával szemben állnak. A festő megrendültén nézi á korai képeket. „Negyven év óta most látom őket újra — mondja -rv azt hittem, eltűntek. Különös örömöt, emóciót jelent, hogy ma is nyugodtan vállalhatom ezeket." Kivételes érzékenységről, a téma és festő közötti meghitt kapcsolatról tanúskodnak az alkotások. Csernus szerint: „A vizuális élmény a legfontosabb, az ember, a tárgy a megvilágítással húz engem magához. Nem én választom, ő keres meg. Az idea az enyém, azután a kép kezdi alakítani önmagát. A modellek mozgása, egymás közötti feszültsége vagy harmóniája — tartalmilag, de elsősorban formai szempontokból befolyásolja az én festői indításomat. A dolgok átrendeződnek, a fények, árnyékok módosulnak." Ezt már újabb képei előtt mondja, amelyek a biblia témáinak ürügyén örök emberi kapcsolatokra utaló kompozíciók. A Kondorosról Pestre került fiatalember páratlan tehetségnek bizonyult, kollégái is felnéztek rá. A vizuális élményt szenvedélyes szívóssággal kutató festő új utakat keresett, amely egykori mesterétől messze vitte. Kevés volt már neki a látvány, kerülte a képkivágás esetlegességét, a külvilággal való érzelmi kapcsolatot fokozatosan a kompozíciós teljesség, igénye váltotta fel. A színek ereje, a 'felületmozgás, a faktúra érdekelte, és egy németalföldi tanulmányúton felfedezte a régi mesterek titkát: a tiszta festői élmény kifejezését. Az ötvenes évek közepén jutott ki először Párizsba, visszatérve véglegesen szakított a látványfestéssel. Újpesti rakpart című képe mutatja' a fordulat irányát. Itt a lírai tartalmat a színpompás föveny és a Duna kékben szikrázó tája hordozza, a _ szereplők második helyre szorulnak. Új korszak kezdődik. Az atmoszférikus festés eltűnik, megmozdul a képek felülete, saját belső törvényei szerint. Színek és formák kavargásában feltűnnek konkrét tárgyak, arcok, de környezetükkel szinte összefonódva, izgalmas festésmóddal, lüktető és színes ecsetkezeléssel vizuálisan foglalják össze az élményt, új valóságot teremtve a képzelet és az érzékelés segítségével. A tartalom nem a részletekből áll össze képpé, az egész kompozíció a jelenséget fogalmazza meg, tisztán képi eszközökkel, a teljesség igényével. A Színésznők, a Lehel téri piac, a Saint-Tropez és a sorozat remekműve, a Nádas, a technika szokatlanságá- val, a szín- és fényerővel meghökkentette az embereket, a kritikát is. A szürrealista, a fasizmus jeleit mutató külső mögött nem fedezték fel a festő ujjon- gását: sikerült végre a vizuális történést megragadnia! • Dávid meglepi Betszabet a fürdőben (1988) Megszabadította látását a régi beidegződésektől, szenvedett az értetlenségtől, Párizsba ment és ott telepedett le, 1964-ben. Nehéz évek következtek. Kivételes illusztrátori tehetsége Segített az újrakezdésben. Az első hírek megdöbbentőek voltak. Stílust változtatott, amelyet egyesek hiperrealizmusnak, mások fotónaturalizmusnak, Németh Lajos pedig objektív realizmusnak jelöl. Ebből a viszonylag rövid szakaszból csak néhány kép látható a'kiállításon. Ezekből is látszik, hogy nagy hangsúlyt fektet a fény—árnyék viszonyaira, s ha használ is totót a részletekhez, aieljilet festöileg érzelmi motívumokban gazdág. A "hitelességet keresi, s a naturát meghaladó pontosságot. De jelentős részeket kiemel, másokat visszaszorít. Ez a módszer a belefektetett festői energiát tekintve nem adott elég alkalmat a szuverén képalkotásra, jelentéstartalma nem elégítette ki. Megtalálta már a festői igazságot, a már korábban is rajongott 17. századi olasz mester, Caravaggio, a nápolyi festők és Velazquez munkáiban. „Azt kerestem, hogy a tárgyak és közöttem, a kompozíciók és közöttem ugyanazt a viszonyt létesítsem, amit e mesterek kerestek. Egyszerűen csak álmodni akartam a sorsukat, és az álmon át rekonstruálni a megtett utat” — mondja szerényen, pedig sokkal többről van szó. Egy ma élő művész helyezkedik bele a régi mesterek világába, szükségképpen saját korát is magával hozva. Bár ruhátlan vagy drapériával borított fgurái időtlenek, egymás felé irányuló gesztusokkal, tekintetekkel, ismeretlen forrásból származó fényekkel megvilágíKiért szólnak a hangszerek? prózában tott csontos testükkel a festő gondolatait teszik láthatóvá. Az irgalmasság, emberség, az indulat, a jó és a rossz fogalma ölt testet, és sók élettapasztalat. S hogy mi is a tartalom, azt a nézőnek kell felfedeznie. Ebben csak segítséget adhat a biblia, József, Lóth, Dávid, Saul, Ábrahám vagy Izsák története, amely az emberiség története is egyben. De az a képi rend, mozgás, az az érzelmi azonosulás, a testek felületének végtelenül szenzibilis fényvonzása, az alig jelzett vagy tárgyakkal értelmezett környezet, a mesteri ábrázolás, amely a varázslatot létrehozza — már nem a másodlagos múzeumi élmény,' hanem Cserftus sajátja, amely újraértékel és történelmi értéket őriz egyszerre. „Amikor az egyik ember kezével érinti a másik arcát, újraalkotja azt a mágiát, amelyet a mindennapok természetszerűen ki akarnak zárni. Nem akarom banálissá termi a témáimat, azért például nem jelölöm meg a csendéletek helyszínét. A barokk festők sem az igazságot keresték, amikor kedvük szerint átrendezték a virágokat, madarakat. Az én halaim is bárhol lehetnének, piacon vagy konyhában, hattyúim is egy különös világításban váltak érdekessé számomra. A gyümölcsök és az emberek is — bár jól megfigyelem és a legapróbb részletig realista módon' viszem képre a részleteket, csak eszközök az előadásmódhoz, a jelenségek traktálásához — ez a lényeg.” Ezért ritkán ad címet képeinek, nem a téma a meghatározó. A tradíciókat' tisztelő nagy tehetségű mester saját koráról, az ember erényeiről és bűneiről szól képeiben. D. Fehér Zsuzsa A tudósító zavarban van. Kodállyal együtt vallja, hogy a zenét csak a zene nyelvén keresztül lehet megközelíteni, de most mégis prózai beszámolóra kényszerül. Más lenne a helyzet, ha sokak számára adott élményekről oszthatná meg gondolatait, de sajnos két estén át negyedháznyi sorstársával osztozott a foghíjas nézőtéren -... Persze, most is elsüthetnénk a „kicsiny, de lelkes” hallgatóság közhelyét, de ki hinné el? Pedig a Soros-alapítvány kedvezményezettje és a kölni Philharmonischer Chor egyaránt megérdemelte volna a nagyobb figyelmet. Végül is mindenkit érdekelhetne, hogy kiket támogat a Soros! Az időszakosan nyilvánosságra hozott hosszú lista csak holt felsorolás, az igazi megmérettetés nem a támogatás elnyerésén, hanem az ennek nyomán létrejött alkotások, produkciók minőségén múlik. A vasárnapi koncert szereplői, úgy tűnik, megérdemelten kapták a támogatást, s élni is tudnak-a lehetőséggel. A legmagasabb színvonalú bemutatkozást kétségtelenül az elsőként fellépő Duó Ongarese (Hajdú Ildikó és Déri György) jelentette. Műsorukat sajnos nem eredeti és gordonkára irt darabokból állították össze, bár technikai felkészültségükről, kiváló előadói képességeikről így is kedvező benyomás alakulhatott ki. Kiderült az is, hogy —‘manapság ritkán előforduló jelenségként — a klasszikus stílus, elsősorban Mozart művészete áll legközelebb egyéniségükhöz. Duóinak előadása az est legszebb pillanatai közé tartozott. Említést érdemel még a Bartók-átiratok közül a 44 hegedűduó néhány darabjának megszólaltatása (a Mikrokozmosz, illetve a két román népi tánc átirata kevésbé szerencsés vállalkozás). A Kísérleti Zenekar Műhely (művészeti vezető: Simon Albert) itt szereplő tagjai Mozart D-dúr kvintettjének első tételét, valamint Schubert d-moíl (A halál és a lányka) vonósnégyesének két tételét játszották. Az ő jelenlegi erejüket meghaladta a Mozart-kvintett, előadása egysíkúvá vált, hiányoztak valódi mélységei. Az együttes legjobban sikerült produkciója a Schubert-kvartett utolsó tétele volt: úgy látszik, otthonosabbak a pergőbb, lendületesebb zenei anyag megformálásában. A műsorszerkesztési hiba folytán túlságosan hosz- szúra nyúlt hangverseny második részében a helyi érdekeltségű „Sorosok” léptek közönség elé, kellemesen oldott hangulatot teremtve a rendületlenül kitartó közönség körében. A Kaláris együttes üde színfolt zenei életünk palettáján, saját népzenei ihletésű versmegzenésítéseiket kulturált zeneiséggel szólaltatják meg. Van mondanivalójuk a közönség számára, és el is tudják fogadtatni azt, így legnagyobb erényük a figyelemfelkeltő előadás. Kecskemét egyedülálló értéke a Leskovszky-féle hangszergyűjtemény. Az állomány bővitése és fenntartása már elképzelhetetlen lenne támogatás nélkül. Jó azonban látni, hogy az ottani hangszerek1 nem csupán kiállítási tárgyak, hanem meg is szólalhatnak. Ezt szolgálta a Kecskeméti Históriás együttes fellépése a magyar zenetörténeti—népzenei összeállítás előadásával. A mai fiatal generáció képviselői inkább az erőteljesebb, harsányabb gesztusokra, ritmíkusabb zenékre reagálnak erőteljesebben, s jó, ha ez a tagadhatatlanul jellemző igény viszonylag magasabb színvonalon elégül ki. Szerencsére ma már e műfajokon belül is megindult a minőségi differenciálódás, s örülhetünk, ha a kecskeméti együttesek a magasabb követelmények irányába fejlődnek tovább. „Megkülönböztetett érdeklődést” remélt a műsorfüzet ismertetője a kölni Filharmonikus Kórus kecskeméti fellépésére. Ehhez képest nosztalgiával gondolhattunk vissza a Katona József Színházban 15-20 évvel ezelőtt rendezett telt házas és zsúfolt karzatú hangversenyekre, arra az időre, amikor még több / minf féltucat zenekari, illetve oratórikus koncertet is lehetett hallani egy évadban, a mai jegyárakkal azonos bérleti árakkal! Azóta felnőtt egy generáció, melynek a koncert már csak a rock műfajait jelenti, s nem hiányzik Kodály szülővárosában a Missa Brevis vagy a Budavári Te Deum élő előadása. Erről persze nem ezek az egyébként jószándékú fiatalok tehetnek, hanem az az oktatási struktúra, mely a hatvanas évek végétől kezdődően a középiskolás korosztályok tízezreit kizárta a zenei művelpdés lehetőségeiből. (Az egykori koncertlátogatóknak pedig ma már nincs pénzük és idejük a hangversenyekre.) Marad tehát a lelkes kisebbség, mely az üres páholyok és széksorok között üdvözli az NSZK-ból érkezett nagyszámú karénekest, s hálás tapssal honorálja a vendégek őszinte igyekezetét Kodály műveinek külföldi népszerűsítésére, a szülővárosban való megszólaltatására. A Horst Meinardus vezényletével, a MÁV Szimfonikus Zenekar és a kiváló szólisták közreműködésével létrejött hangverseny leghatásosabb pillanatai a nagy drámai csúcspontokhoz, a teljes együttes erőteljes megszólalásaihoz kötődnek. Az imaszerű, lírai szakaszok, sajnos, kevésbé tűntek kidolgozottnak. Kodály két remekműve mellett Brahms Hölderlin versére komponált Schicksalsliedje (Ének az emberi sorsról) hangzott fel a kölni együttes és zenekar előadásában. Mindent egybevetve mégiscsak örülhettünk, hogy ez a hangverseny is gazdagította a tavaszi napok programjait, s ismét sor kerülhetett a koncerten régóta nélkülözött Missa Brevis bemutatására, ráadásul a Katona József Színház patinás környezetében. A tudósítóban pedig talán a következő koncertig elcsitulnak a Te Deum befejező sorai: „non ponfun- dar in aeternum” — „ne hagyj soha szégyent érnem” (Sík Sándor fordítása) sem a kimaradt lehetőségek, sem az érdekeltség, sem a rosszul értelmezett üzleti érdekek miatt... Horváth Ágnes
