Petőfi Népe, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

i.aa

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. december 31.

LÁTOGATÓBAN EGY GYERMEKORVOSNÁL

„Ha súlyos betegem van, nem tudok aludni"

Kötelességünk segíteni

Beszélgetés Szabó Gábor református esperessel

Járom a várost, gyermekorvost keresek. Ismerőseimet nyaggatom, ajánljalak már egyet. Többet is mondanak: ez ^ndes, ez jó orvos, ez megmentette a .(gyerekem életét. Ilyen és hasonló tö- ;tpör jellemzések kíséretében kapom a "javaslatokat. Végül egy Hunyadiváros- -3>an dolgozó orvost választok. Igaz, ■fhincs különösebb funkciója, nem hallatái konferenciákon beszélni, az újságban sem lehetett olvasni róla. Teszi a udolgát csendesen, minden látványo- nflabb köszönet, elismerés nélkül. Koval- scsik István doktor 20 éve gyógyítja a -^gyerekeket, 14 éve Kecskeméten. fe

ju.Oda mehet

II»'

nyugodtan”

aél Többször is keresem telefonon: hí- f; vom a rendelőt, azt mondják, délután rí¥endel. Otthon sem találom, mert ép- }.pen betegekhez ment. Kezdek kétség- /jSeesni: hogy fogok én ezzel az emberrel -beszélni? Nem marad más, határozom acél, megnézem Kovalcsik doktort mun- -'ka közben. Irány tehát a Hunyadivá- riíos.

\j‘ Téblábolásom közepette egy asszony ^igazit el. Mondom neki, hogy kit kereksek. Elmosolyodik:

— Oda mehet nyugodtan, az jó orvos.

Délután 2 óra, néhány asszony gyermekével már a váróban üldögél. A rendelés ugyan később kezdődik, a tanácsadás azonban egy óra óta tart. Három .(prára megtelik a rendelő várószobája, -ső kis betegeket érkezési sorrendben -dlívják be, itt nincsenek kiváltságok.

'í Kovalcsik doktorral két vizsgálat köpött váltok szót. Kiderül, hogy találkoztunk már a mozgássérült gyerekek ' táborában, ahol ő is feleségével és kisleányával önként segédkezik minden éviben. Szerepét így értékeli:

0 — Csak egy kis rész vagyok.

^ A doktor’ valamikor tanár szeretett ”yolna lenni, de aztán hajlama mégiscsak az orvosi pályára terelte, ahol — ,,3 nehézségek ellenére — mindeddig nipegmaradt. ,,,,-b; Kinn egyre nagyobb lesz a gyerekzsi- •;yaj, a doktort azonban nemza varja: • ihyugodt és türelmes. Véleményemben 2rnegingatni próbál:

’j£ — Néha azért engem is kihoznak a ^odromból.

_Ój Éppen egy kisfiú áll elébe, Kovalcsik (/doktor szigorúan szól rá: tói ■— Zsoltikám, mondtam már, hogy 'litt ne rágógtnnizz!

^Érteni kell ä szülők nyelvén

Valójában persze kisebb baj a gyerek kekkel van. Jobban kell itt érteni in- -kább a szülők nyelvén. Sokszor még így sem hallgatnak az orvos szavára. Nem úgy etetik a gyereket, nem úgy adják be a gyógyszert, ahogy tanácsolja. Aztán vannak túlzottan aggodalmaskodók, és a másik véglet, akik az j utolsó pillanatban fordulnak orvos- I hoz. Ilyen esetnek tanúja lehetek én is.

! A kisbabáját vetkőztető fiatalasszony a j védőnő, Polonyi Béláné fülébe sugdos.

pjh Mondja csak hangosan, mit csi- I nált!:— parancsol az asszonyra a védő- j nő. Kovalcsik doktor megnézi a kicsit, láthatja, hogy csúnyán megégették a nyakát.

• Zsuzsa nem fél az orvostól. (Tóth Sándor felvétele)

— Ha azonnal nem viszi el a bőrgyógyászatra/^- szól keményen az anyára —, feljelentem a rendőrségen. Majd kisvártatva hozzáteszi:

— Ez a seb örökké meg fog látszani azért, mert nem hozta idejében a gyerekét.

Amikor elmegy a fiatalasszony, az orvos és a védőnő tovább aggódik: csak nehogy baj érje a gyereket. Rögtön kettőjüket vonnák felelősségre, mert ők javasolták, hogy a csecsemő a gyermekvédő intézet helyett inkább a családban maradjon. Látogatják is gyakran a családot, s bizony sokszor elkeserítő dolgokat tapasztalnak: a részeg apa a földön hever, mellette a földes szoba fölásott részében a gyerek játszik. Ugyanitt történt, hogy az anya véletlenül (!) levágta baltával a nagyobbik gyerek ujját. Nem csak a látogatások, az ügyeletek is bőven szolgálnak szomorú élményekkel. Kovalcsik doktort egyszer például a rendőrök hívták -'SegítenieHárom gyereket, egy hat hónapost, kétévest és egy négyévest hagyott magukra 20 éves anyjuk a hideg lakásban. Takarókkal és meleg teával felszerelkezve rohantak az ügyeletről a gyerekekért.

Tudom, hogy munkája során akar- va-akaratlanul belelát a családok életébe. Erre ad alkalmat a számtalan beteghez hívás ír- látogatásom napján is több mint tíz helyen járt a doktor —, s a két iskola, ahol évente 1300 gyereket vizsgál meg.

A kicsik még őszinték

A kicsik még őszinték. Amikor az egyik asszisztensnő, Szegedi Károlyné tűt vesz a kezébe, az orvos előtt álló kislány sírva kiabálni kezd:

— Mit fogtok velem csinálni?! Mondjátok meg, mit fogtok csinálni?

Édesanyja nyugtatgatja:

— Nem bánt a doktor bácsi. *

A következő kis beteg csendesebb, helyette az anyja faggatózik. Szeretné ’’ tudni, mitől fáj a gyerek hasa. Kovalcsik doktor csak nagyon tömör válaszokat ad. Együttérzek az anyával, hisz nekem is vannak emlékeim arról, hogy

próbáltam leolvasni az orvos arcáról, mennyire beteg a fiam. Jó lett volna, ha megnyugtatnak.

— Ha mindenkinek részletesen elmagyaráznék mindent — világosít fel

% az orvos —, akkor a betegeknek csak a felét tudnám megnézni.

Igazsága lehet, gondolom, mert négy óra, s a váróból még mindig erős zsivaj szűrődik be. Azt mondja az asszisztensnő, Szabó Tiborné, hogy december

5-én délelőtt 200, délután 130 beteg volt a rendelőben. Csodálkozó megjegyzésemhez, hogy sok a beteg gyerek, Kovalcsik doktor csak ennyi kommentárt fűz:

, — Sok. De nehogy azt higgye, hogy ez egy verkli. Minden gyerek más és más.

Valóban. Az egyik kislánynak majd kilátszaüak a bordái, olyan sovány. A doktor tréfásan oda is szól az anyukának:

— Anitának most már kicsit enni kellene adni. .

A másik, egy ötéves fiúcska alig tud pocakjától felmászni a Vizsgálóasztalra. Anyja arra panaszkodik, hogy sokat evett a gyerek az ünnepek alatt.

Mennyit?^- kérdezik az asszisztensnők.

>‘,4$ Amennyit adtak — nevet az orvos. Az asszony még ezt is pontosítja:

' — Ami előtte volt.

Félóránként csörög a telefon, Kovalcsik doktort keresik. Egy szülő arra kéri, föltétien menjen el este hozzájuk, mert nem eszik a baba. A másik megelégszik egy tanáccsal, a harmadik szintén az otthon lázasan fekvő gyerekéhez hívja. így megy ez ünnepekkor is.

— Ha súlyos betegem van — mondja a doktor —, nem tudok aludni. Csak gondolkodom, mit lehetne tenni.

Kovalcsik Istvánt gyakran a rendelőben találja az este. Ha túlórázni kell, áttelefonál a szomszédos gyógyszertárba, ne zárjanak be, hadd váltsák ki a szülők a gyógyszereket. Öt óra felé, amikor kilépek a váróból, még mindig legalább harminc gyerek ücsörög a székeken. A kivilágított gyógyszertár mellett elsietve, arra gondolok: Kovalcsik doktor nemsokára áttelefonál.

Benke Márta

Akadnak olyanok, akik már többé-kevésbé berendezkedtek nálunk, vannak, akik most teszik az első lépéseket, s nyomukban jönnek, egyre jönnek az újabb menekültek Erdélyből. Útlevéllel vagy anélkül. Családdal vagy anélkül. Kevéske pénzzel és poggyásszal, viszont többnyire súlyos lelki terhet cipelve.

A református egyház az elsők között szervezte meg a segítség- nyújtást az áttelepülőknek. — Sokan mondták már el ebben a székben az életük történetét — mutatja az öreg fotelt Szabó Gábor esperes, miközben hellyel kínál hivatali szobájában, a kecskeméti Újkollégiumban. Az utóbbi időben napi teendőjévé vált az ide kopogtató erdélyiek meghallgatása, s ha kell, megsegítésük. Ennek módozatairól kérdezem:

— Mit tesz, mit tehet a református egyház az erdélyi menekültekért?

— Mindent, ami a fantáziánkból kitelik. Egyházunk az elsők között ismerte fel, hogy teljesítenie kell erkölcsi és etikai küldetését. A szavakon túl a tettekben is felvállalni ezeket az embereket. így jött létre először a budapesti segítő központunk. Azután megjelentek Kecskeméten is az első menekültek, és megdöbbentünk, hogy ezek az emberek mennyire félnek, mennyire kis^plgáltatottnak érzik magukat, mennyire terhes az a múlt, amit hoztak és cipelnek magukkal. Látnunk kellett a lelkiismereti feszültséget az otthon hagyott család miatt.

— S hogyan tudnak segíteni?

— A tennivalók számunkra mindenekelőtt a segítő szeretet cselekedetei. Egyházunk ténykedését nem politikai rugók mozgatják. Első lépésként pénzsegélyt adtunk a hozzánk fordulóknak. 99 esetben vehettek át eddig ezer-ötezer forintos gyorssegélyt.

— Miből telik az egyháznak segélyezésre?

— Az egyházmegye gyülekezetei összeadtak egy erdélyi alapot, ehhez különböző adományok érkeztek magánosoktól, brigádoktól. Több mint kétszázezer forint gyűlt össze. Ruhát is tudunk adni a rászorulóknak. A holland egyház két és fél tonnányit küldött. Most várunk egy másik küldeményt — másfél tonnányit — Bázelből.

— Ügy tudom, helyben is szerveztek ruhagyűjtést.

— Valóban, de meg kell mondanom, sokan félreértették a dolgot. Az erdélyiek nem rongyokban érkeznek hozzánk, s nem adhatunk nekik, csak valóban jó és tisztított állapotban levő ruhákat. Többször el kellett mondanunk a híveknek, hogy ne csak a feleslegesből juttassanak, hanem próbáljanak a szükségesből adni. Külön gondot jelentett a megfelelő tárolás. Kiépítettünk egy helyiséget, ahol megfelelő körülmények között raktározhatjuk az adományokat, és a felpróbálásukra is lehetőség nyílik.

— Pénznél, ruhánál is nagyobb gond a lakás.

— A segítésnek ez a következő köre. Kértük, hogy akik lakást, épületet, üres szobát tudnak felajánlani, jelentkezzenek. Sokfelől tapasztaltunk készséget a segítésre, minden irányból egységesen mozdult a város. Kezdettől fogva tartjuk egyébként a kapcsolatot a Vöröskereszttel, s a tanács, a rendőrség is segítőkész, bármilyen kérdéssel fordulunk hozzájuk. Az üzemek, termelőszövetkezetek készek befogadni ezeket az embereket. . Munkát, szállást adnak. A legnehezebben megoldott a magán mezőgazdaságban való elhelyezés. A tanya idegen számukra, mert faluközösségekből érkeznek. Előfordult olyan eset is, hogy egyikük, akit segélyeztünk, egyszercsak elmaradt. Balassagyarmatról kaptam tőle levelet. Azért ment el — írta —, mert nem tud olyan helyen élni, ahol egyetlen hegyet sem lát.

— Minden egyes menekülttel külön-külön, személyesen foglalkoznak, vagy vannak közös rendezvények is?

— Miután mind többen lettek, szükségét láttuk, hogy egymással

. is összehozzuk a környékben élőket. így jött létre december elején a Vöröskereszttel közös szervezésben az első találkozó. Mintegy félszáz erdélyi vett részt rajta. Itt azután taiegható találkozásokat láttunk. Ezzel párhuzamosan szerveztünk egy hangversenyt Kodály születésnapjára, belépőjegy nélkül. A szereplők nem kértek tiszteletdíjat, s az önkéntes adományokból 34 ezer forint gyűlt össze. Olyan légkör, olyan hangulat alakult ki a templomban, amire azt szokták mondani: megáll a hang a levegő- -ben.-Sokan itt voltak az erdélyiek közül is.

— Túl vagyunk az ünnepi hangulatú decemberen, túl a karácsonyon, amikor az együttérzés sokféle jelét tapasztalhatták a szülőföldtől, az otthontól elszakadtak. Új év kü- szöbén állunk. Hogyan tovább?

— Minden érkezőnek, akinek van érvényes útlevele, elmondom az itteni élet összes nehézségét, s azt is, mit jelent az otthon, a család. Nem lenne-e jobb visszafordulnia? Természetesen ha úgy dönt, hogy marad — s majd mindegyikük így dönt —, mindenben igyekszem segítséget adni. Úgy gondolom, nekünk, itthoni magyaroknak nem kellene félteni azt a kis darab kenyeret, amit az itt letelepedők megesznek. Gondol; junk arra, honnan jöttek és miért. Nemrég beszélgettem egy asszonynyal, aki néhány nappal korábban érkezett. Elmondta, hogy a félje még szeptemberben átjött. Ő otthon maradt — a hetedik hónapban — egy hatéves kislánnyal. A férje miatt visszavonták az élelmiszerjegyét. Nem volt mit enniük. Hiába ment a hatósághoz a várandós asszony. Fogta magát és nekiindult a határnak. Ment az úton, a gyermekét vezetve, másik kezében kis bőrönddel. Kiabáltak rá a katonák, de nem lőttek. A napokban szülte meg a második gyermekét. Kötelességünk segíteni rajta s a többieken is.

Lovas Dániel

Újra itthon

Svájci magyarok az esztendő fordulóján

Svájcban körülbelül tizenhétezer magyar él. Az idei szilveszteren közülük jónéhányan az óhazában kívánnak egymásnak s itthon élő rokonaiknak, barátaiknak boldog új évet. Ketten' Kecskeméten egy Akadémia körúti család vendégei ezekben a napokban. Hozzájuk látogattam el.

Bollinger Júlianna 57 éves. A fővároshoz, Bemhez 17 kilométerre, Belpben lakik. Pakson született, 1931-ben. Apja lengyel, anyja magyar, s amikor bekapcsolja a televízióját, tizenkilenc helyi és környékbeli adóműsorából választhat.

— Földgomb! — emlékszik nevetve nyelvbotlására, miután a hegyeshalmi határállomáson arra a kérdésre, hogy Mi van még a csomagjában?, az ajándékba hozott glóbuszt így nevezte a vám- ellenőrzéskor. A két pont lemaradása

Mit írnak majd 1988-ról?

\ Gondolom, mostanában kevés

■ magyart érdekel igazán, mit írnak majd a történelemkönyvek 1988-ról. Elég, ha mi tudjuk, akik benne éltünk. Engem mégis izgat a dolog, s ha teljesülhetne ínesebeli kívánságom, hát biztosan az lenne, hadd lapozzak bele abba a jövőbeli történelem- könyvbe, lehet akár középiskolai tankönyv is. Abból megtudnám, első pillantásra, lesz-e száz év , múlva magyar diák, lesz-e kézbe fogható könyv, lesz-e ember a

■ Földön, aki tanuljon belőle.

Úgy vélem, 1988-ról nem fog megemlékezni az a történelem- könyv, legfeljebb egy fél mondatban. Mármint hogy ekkor indult el valami... valámi, aminek kimenetelét most mi magunk sem sejtjük. Válságos, rossz, s egyre rosszabb időket éltünk meg, és nem sok jóval kecsegtet a közeli jövő. Már-már elviselhetetlennek

érezzük terheinket, s nem tudhatjuk, nem gondolunk-e majd visz- sza nosztalgiával e terhekre is még súlyosabb évek távlatából. Óvatosan keresgéljük a felelősöket, eszmékben és személyekben, újragondoljuk a közelmúltat, lázasan tervezünk új alkotmányt és új törvényeket: végre a lényeget próbáljuk megváltoztatni, nem a jelszavakat.

Szomorú év volt ez az 1988-as. A sok szomorúság közül talán elég, ha erdélyi menekültjeink és a szinte túszként fogva tartott erdélyi magyarság sorsára gondolunk. Mi az ő nagy reménytelenségükhöz képest a miénk, az inflációval, egyetemes zűrzavarral és értékvesztéssel egyetemben?

De azért szívet melengető is volt 1988. A Nemzet zsibbadt tagokkal, elgémberedve is, de megpróbált talpra állni, szóra nyitni ajkát.

Hallgatom éppen az éjféli híreket: főleg pénzről van szó. Igazából valóban pénzről lesz szó ezentúl még sokáig, ebben biztos vagyok. A mi pénzünkről, amelyet máshol osztanak el. De ez a „máshol” reményeink és akaratunk szerint egyre inkább itt lesz. Azt a keveset, amink lesz, mi akarjuk elosztani. Jól és igazságosan. És ez a „mi” kivételesen nem valamiféle állami- vagy tömegszervezetet jelöl, hanem bennünket, magyar állampolgárokat. És ebből a pénzből külföldre csak annyi megy, amennyi adós- ságterheink miatt ki kell, hogy menjen. Nem mintha nem lennénk más népekkel szolidárisak. De legfőbb ideje, hogy magyar a magyarral legyen szolidáris. Magyar segély kell most — a magyarnak.

Ha lesz kibontakozás a válságból, hát ebből lesz. Nem a külföldi tőkéből, hanem a mi munkánkból. Ez az egyetlen alternatíva, csak erre építhetnek az alternatív szervezetek is. Az ő fellépésük is reményt keltő. 1988-ban jó volt újságot olvasni. Nem mindegyiket, de egyre többet. Egyre több lap viselte a „független” alcímet. Nagyon remelem, hogy ez a jelző elharapózik. Nem nevében, hanem tartalmában. Független nép önálló döntései — ezt ígérte 1988. Még csak ígéretként, persze: egyesületek, mozgalmak, klubok, tervezetek jelszavaként. De szép jelszavak röppentek fel, gyönyörű együttes feliepések bizonyították eddig is: a legfontosabb dolgokban nincs vita köztünk.

1988, akárhogyan is vesszük, a reform éve volt. Reform — igaz, inkább csak szavakban. Csak szavak? Ne becsüljük le a szavakat, honfitársaim! 1988-ról a késő utódok a nyomtatott szavak útján fognak véleményt formálni. És ezek a szavak szabad, demokratikus, független Magyar- országot jeleznek előre.

Szentmihályi Szabó Péter

az o betűről, majd később, társalgásunk folyamán a bíróság kedvesen íróságnak ejtése sem lehetett akadálya, hogy Jucika néni svájci hétköznapjairól többet is megtudjak.

—, Hogyan érzi magát odakint?

— Mióta Alexanderral együtt vagyok — néz hálás pillantással berni nyugdíjas honfitársára, a két évvel idősebb Sanyi bácsira —, könnyebb az életem. Van kit hazavámom! Őrá mindenben számíthatók, mióta a férjemet elvesztettem.

— Svájc már száznyolcvan éve nem háborúzott — veti közbe az élettársa —híres gazdaságáról és értékálló pénzéről, de azért mégsem olyan felhőtlen ott minden, ahogyan azt egyesek idehaza talán gondolják.

— Volt rá.példa — veszi át a szót a belpi asszony —, hogy egy idős nőt 20 frankért leütöttek. Aki magányos, jól teszi, ha este nem mozdul ki otthonról. A rendőrségnek nálunk sok a dolga. Egy ház tulajdonosnőjét akarták egyszer elrabolni, aki véletlenül mégsem került az emberrablók fogságába.

Helyette — tévedésből — a takarítónőt hurcolták el. Egy alkalommal a táskámat majdnem ellopta egy fiatal nő. Lecsapta a kezemről. Szerencsémre csak az egyik fülét bírta megfogni, a másikért még idejében nyúltam. így maradt meg a pénzem és a táskám.

.— Leszámítva a világon másutt is előforduló hasonló bűneseteket, Svájcban azért mégiscsak békében telnek a hétköznapok, akárcsak nálunk. Békés körülmények közt pedig virágzik a kereskedelem.

— Ezt mi Svájcban nemzetközi ösz- szehasonlításban is látjuk. — Mondja Sanyi bácsi, aki azt kérte, hogy csak a keresztnevén szerepeljen -n, majd így folytatta:

.— Ha otthonias hangokat akarunk hallani, bekapcsoljuk a rádiót és a Kos- suth-adót hallgatjuk a 49 méteres rövidhullámon; ha pedig otthonias ízekre vágyunk, magyar csirkét veszünk Gazdag János kereskedő üzletében. Jobb mint a holland, mivel annak a húsa halszagú a tápos etetéstől, nagyobb a nedvességtartalma, s nincs benne máj, szív és zúza. A liba nálunk is drága, 25 frank egy pár. Gazdagéknál a kirakatban mindennap ott egy 2 méteres szalámi, ekörül kolbászok, és több más áruval együtt olyan finom magyar bort kínál, amilyet még idehaza sem ittam soha.

— A svájci tehenek a jó levegőn és a dús füvet termő hegyi levegőkön állítólag akkorára híznak, mint a bikák. A természetes tartási körülményeknek bizonyára a fogyasztók is hasznát veszik:

:— Sovány és zsíros sajtokból igen1 gazdag az áruválaszték. Hatféle tejet árusítanak. Lehet kapni lefölözött, pasztőrözött, sovány, magasabb vajtartalmú, gyerekeknek készült, úgynevezett UP. és trink (ivó) tejet. Ki, milyet választ, olyat vesz.

— A tanács miként működik közre a lakosság helyi ellátásában? — érdeklődöm ezután Julianna asszonytól.

— Ellátáson én azt is értem, hogy Belp húszezer lakója közül az özvegyek, a segélyezettek, a nyomorultak, a menekültek és egyedülálló nők gondjaival a tanács kiemelten foglalkozik. Asszonyok boltját nyitottak egy, a tanácstól kapott üzlethelyiségben, ahol olcsón vásárolhatnak a nők maguknak ruhaneműt. Az árut mi, a helyi nőszervezet tagjai vásároljuk leértékelve, vagy kapjuk ingyen valamelyik ruhásboltból.

— Nálunk is jó lenne hasonló jószolgálat, akár a népfront kezdeményezésére is. Azonban nemcsak ebben, másban, a környezetvédelemben is van mit tanulnunk Svájctól.

— Nekünk szokatlan, hogy itt az óhazában annyi szemetet látunk. A mi lakóhelyünkön azért jobb a helyzet, mert Bernben és Belp városában tízméterenként találunk egy-egy hulladék- tartályt. Lehet — de talán mégsem ez a legfontosabb. Svájcban komolyan veszik a környezetvédelmet. Az autókban kötelező katalizátort használni, hogy így a kipufogógáz valamennyire megtisztítva hagyja el a gépkocsit. Aki egy útkereszteződésnél nem kapcsolja ki az autója motorját arra az időre, míg a közlekedési lámpa nem vált át pirosról zöldre, hús? frank bírságot fizet. Szeretjük a természetet, így örömmel vettük a hírét: a Bern melletti erdőkbe, ahol a hegyi embereknek azelőtt sem voltak idegenek a vadállatok, medvéket telepítenek —■ mondta beszélgetésünk végén Alexander, a nyugdíjas elektromontőr (televízió és telefonszerelő egyszemélyben), aki harmincnyolc éve svájci állampolgár, s aki most ismét az óhazában — idehaza — koccint majd poharával az esztendő fordulóján.

Kohl Antal