Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-04 / 264. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. november 4.

Filmek, mozik, nézők

1988 tavasza óta a filmszakma újdonsága az alternatív forgalmazók megjelenése. Az eddig filmfor- galmazási monopóliumot élvező Mokép mellé felsorakoztak a versenytársak: a Budapest Film (régi nevén Főmo), és a megyei moziüzemi vállalatok közül elsőként a Helikon Film (régi nevén Zala Megyei Vloziüzemi Vállalat). Várható még a Hajdú-Bihar Megyei Moziüzemi Vállalat önálló forgalmazóként való megjelenése. Hajdú Film néven.

Mindez több filmet és remélhetőleg több jó lilmet eredményez ma jd A verseny a nézőkért folyik, akik a/ utóbbi években elpártoltak a mozitól. Hogy sikerül-e őket —f núnket visszaesalogatni, ehhez fél év tapasztalata még kevés. Vannak azonban biztató jelek. Bekerültek hozzánk például olyan régi világhíres slágerfilmek, mint a Híd a Kvvai folyón, vagy a Doktor Zsi- vágó. Húsz év késéssel bemutatták a dobozban őrzött remek Milos Formán-filmet, a Tűz van, babám- ot! A friss szenzációk közül Woody Allen Hannah és nővérei, vagy Oliver Stone Oscar-díjas filmje, a Szakasz érdemel említést.

A Budapest Film vállalta, hogy a kiemelkedő, új szovjet filmeket a moszkvai bemutatóval egy időben vetíti Magyarországon. A nagy sajtóvisszhanggal beharangozott Ötvenhárom hideg nyara azonban néhány hét múlva eltűnt annak az egyetlen mozinak a műsoráról, ahol vetítették. Ugyanígy elvétve látható csak Abuladze remekműve, a Vczeklés. Ezek azonban már műsorpolitikai, moziüzemcltetési problémák, amelyeket a hajdani Fomónak nem sikerült megoldania. Dicséretes módon kísérleteznek mozik bérbeadásával. A nyári versenytárgyaláson hat mozijuk kelt el: ötöt — az Óbudát, a Marost, a Tétényt, a Madáchot, a Jókait - a Filmpremier Video Kisszövetkezet működteti. Többségük felújított állapotban nyitotta meg kapuit szeptemberben. A Bányász mozi jelenleg átépítés alatt van. Bérlője, a Kontrax Kisszövetkezét november elejére ígéri a nyitást. És ne feledkezzünk meg az „első fecskéről" sem, az Ipoly moziról,

amely különleges helyet foglal el a hazai palettán: nemcsak az első maszek mozi, hanem premier előtti vetítéseivel és hangulatos klubjellegével egyfajta vonzó modellt képvisel.

Mozit nyitott Pesten a Helikon Film is: nyáron a fővárosi Operétt- s/.inházban vetítették Az érzékek birodalma című botrányszagú japán filmet. Mivel túl nagy volt iránta az érdeklődés, a főhatóság „salamoni” döntést hozott: este nem, csak éjszaka egy előadásban láthatják a filmet az érdeklődők. (A mozi a színházi évadkezdés után is folyamatosan működik.)

A filmforgalmazás új helyzete természetesen nemcsak a külföldi filmekre érvényes, hanem várhatóan kedvezően befolyásolja majd a hazai filmgyártást. A tökével rendelkező forgalmazók ugyanis betársulhatnak egy-egy magyar film előállítási költségéibe, cserébe a forgalmazói jogért. így vásárolta meg a Mokép Sándor Pál Miss Arizona és Bacsó Péter Titánia, Titánja című filmjének forgalmazási jogát. A Budapest Film forgalmazta a Küldetés Evianba című Szántó Erika-filmet. A Helikon Film pedig a Gulyás-testvérek Törvénysértés nélkül és Vitézy László Úgy érezte, szabadon él című filmjét.

Az új forgalmazók között a kapcsolat nem zökkenőmentes. Különösen azt sérelmezik, hogy miközben a forgalmazás többpólusú lett, a moziüzemeltetés még mindig monopolhelyzetben van. A forgalmazóknak gyakorlatilag nincs beleszólásuk abba, hol és meddig vetítik a filmjeiket. így történhet meg, hogy több magyar film kerül egyszerre a mozikba, vagy a frissen bemutatott filmek hetekre eltűnnek a műsorból, és csak imitt- amott láthatók egyetlen előadásban.

A nézőt végső soron nem az érdekli, ki forgalmazza a filmet. Őt a film érdekli. No meg a körülmények: a kényelmetlen székek, a piszkos mellékhelyiségek, a jegyszedő nénik stílusa. Ha a filmkínálat mellett ezek is változnak majd, a mozi visszanyerheti régi rangját.

Ézsiás Erzsébet

Szöulról a Dél-Alföldön

Akik ismernek, azok régóta tudják, hogy nagy rajongója vagyok a sportnak. H/cn belül is szívügyem az olimpia. Egyrészt maga a mozgalom, amelynek szellemisége immár az újkori időkben is kevés híján száz esztendeje jelent eltérő világnézetektől, ideológiáktól, politikai meggyőződéstől függetlenül értéket, egyfajta közös célt emberek százmilliói számára. Másrészt szívügyem a verseny, a négyévente megren- dezetl ötkarikás játékok, amely időről időre a legnagyobb ünnepe az olimpiz- mtisnak, megmérettetése a világ legjobb sportolóinak, és remek szórakozás az értük szorító, vagy csupán a szépségben gyönyörködő, a teljesítményeket nagyra értékelő szurkolóknak.

Ezért aztán nem csoda, hogy legutóbb a szöuli olimpia idején is, szinte éjjel-nappal, tévén, rádión, újságokban ügyelőmmel kísértem az ottani eseményeket, s azóta is „rajta vagyok” az itthoni történéseken. Legyen az a bajnokok. résztvevők fogadása a Budapest Sportcsarnokban, kitüntetés a Parlamentben, jó hangulatú terefere a Teleiére műsorában, vagy éppen e héten a szegedi körzeti tévéstúdió vállalkozása, amikor is a teljes hétfő esti adását az olimpiának szentelte.

Gondolom nagyon sok sportbarát mondhatja cl az előzőeket velem együtt, s nézte ugyancsak nagy várakozással hétfőn este 8 órakor a kettes csatornán a Dél-alföldi magazint.

Hogy a szerkesztő gondosan és jól válogatott a szereplők között, azt bizonyítja, hogy a meghívott vendégek Szöulban összesen tiz érmet szereztek egyéniben vagy társaikkal együtt csapatban, s hogy a csapattagokat leszámítva, négy olimpiai bajnok hiányzott csak. Ott volt viszont az egyetlen nem budapesti érmes, a kecskeméti illetőségű Messzi István súlyemelő is, aki egyenesen az ünnepi tanácsülésről érkezett, immár mint a Kecskemét városért díj kitüntetettje.

De bizonyíték az is, hogy nem csak 10 éves lányom, hanem a második osztályos kicsi is odacövekelte magát a képernyő elé, s hallgatta Egerszégi Krisztinát épp úgy, mint Güttler Károlyt, akit szintén felismert, vagy Gyulai Zsoltot, Szabó Bencét, Jánosi Zsuzsát és a mestereket, Kiss Lászlót és dr. Parti Jánost.

Jó volt tehát a válogatás, ami a versenyzőket, edzőket, vezetőket illeti. Ennek fényében viszont különösen zavaró volt, hogy a fővárosból e műsorra „kölcsönjátékosként” szerződtetett riporter, Kopeczky Lajos mélyen formája alatt teljesített (remélhetőleg tud ő ennél többet is), s igencsak küógott a csapatból.

Már a Versenyzőkkel folytatott beszélgetés közben is becsúszott néhány baki — Martinék János olimpiai bajnokhoz illően nem is hagyta ki a ziccert —, aztán olyan „kérdéseket” tett fel, amelyekre alig lehetett elfogadható választ adni, ám időnként a műsorvezető a válaszra sem tartott igényt. A jászberényi filmbejátszást a résztvevők helyett maga kommentálta gÉ meglehetősen hosszasan. Az még hagyján, hogy a kecskeméti mesteredző nevét elsőre . rosszul mondta, másodszorra ugyanis helyesbített. De kínos volt az a kis vita, vajon mikor és hány küót javított teljesítményén Messzi István, s még kínosabb, hogy összekeverte Semmelweis és Szent-Györgyi nevét, meg az orvostudományi egyetemeket. Mellesleg még megdicsért és megrótt, mint akinek ez is tiszte.

A fórum során sikerült előhalásznia a sok közül egy olyan kérdést — Deák Gábornak, az AISH elnökének címezve —, amelyikről azután maga is elismerte, hogy ezt bizony nem érti (!). Majd pedig olyan „lényegbevágó” ügyet firtatott — joggal méltatlankodott Schmitt Pál, a NOB magyar tagja —, minthogy miként pótolják az Olimpiai kalauz című kiadványból kimaradt egy oldalt.

Szerencsére a résztvevők rutinosan, derűsen, időnként a Telesportból kiruccant műsorvezetőt is kisegítve, ezúttal is „hozták magukat”, s közreműködésükkel vélhetően ez a több, mint másfél óra is újabb híveket szerzett az olimpiának, a versenysportnak és a rendszeres testedzésnek is.

Váczi Tamás

A rész és az egész

„A pályára alkalmatlanok szuverenitásától mentsen meg minket és gyermekeinket az isten!” — egy „munkaközösségi apuka” sóhajtott így a szülői értekezlet előtt. Az osztályfőnököt megkímélte ettől a közléstől, aki a helyi nevelési rendszer fogalmát és gyakorlatát ma- gyarázta a szülőknek. A sajátosságok, az önállóság hangsúlyozása sokakban kelt aggodalmat; a nagyobb tanári szabadsággal vissza is lehet élni — hallom a szülőktől, s a diákoktól.

Az oktatási törvény az iskolák működésével kapcsolatban így fogalmaz: „Az alap- és középfokú nevelési-oktatási intézmény a helyi szükségletek figyelembevételével kialakitja helyi nevelési rendszerét, továbbá kiegészítő tananyagot dolgozhat ki és megválaszthatja a fakultációs irányokat.” A nevelés helyi rendszerének egyik sarkköve az önállóság, amely eddig is létezett, de nem markánsan és pedagógiai programokban is megfogalmazottan. Minden iskola kénytelen volt alkalmazkodni a mindenkori „diákanyaghoz”. Minden pedagógus rákényszerült, hogy a követelményszintre felemelje a nagyon különböző tudással, alapműveltséggel rendelkező tanulókat. Ha ez nem ment, a követelményt kellett igazítani az adott képességekhez. Bármennyire is zárt, elzárkózó, nehezen igazodó az iskola, kénytelen volt együttműködni a szülőkkel, a támogató üzemekkel, és ez kötelezte őket bizonyos mértékű alkalmazkodásra.

A jellemző mégsem a sokféleség volt, a' sajátosságok hangsúlyozása, hanem az egyöntetűség, a felülről kapott feladatok végrehajtása, a nevelési elvek, módszerek, a tantervek totális kidolgozottsága. Ezek a felülről és kívülről ható kényszerek csökkentették az oktatás hatékonyságát, örökös korrigálásokra kényszerítették a nevelőket és az irányítókat. A teljesíthetetlen elvárások, a nem a helynek, nem az iskolának való követelmények miatt mindennapossá vált a lelkiismeret-furdalás, a megkésettség érzése, a sikertelenség miatti aggodalom.

Az önállóság, a szuverenitás persze nem kényszeríthető ki máról holnapra. Az oktatási törvény ebben is a folyamatosságot hangsúlyozza, hiszen sok helyen még nincs meg ennek a magasabb rendű minőségnek a személyi és tárgyi feltételrendszere. De a reális és kívánatos cél mindenütt találkozik a nevelők törekvéseivel, a szülők igenlésével, a társadalmi-gazdasági környezet elvárásaival. Egyre több olyan iskola van, amely a maga működését saját logikája szerint gondolja át, s építi föl. Főleg a középiskolák között találhatunk vállalkozó kedvűeket. Az elmúlt tanévben például huszonhét középfokú intézmény kért engedélyt a tantervtől való eltérésre. Ezek a kezdeményezések, főleg ha majd engedély sem szükségeltetik hozzá, cseppek a tengerben, de összeadódva hozzájárulhatnak egy újfajta, eredményesebb fejlesztési stratégia kialakításához.

A sokféleség, a sajátos arc persze nem jelenthet alapvető eltéréseket. A helyi közösségek, a nevelőtestületek dolga és kötelessége, hogy ne adjanak életteret a „kilengéseknek”, a nagy szélsőségeknek. Efölött egyébként a rész és az egész dialektikája is őrködik. Minden helyi nevelési rendszerre kötelezően érvényes az egész dominanciája a rész fölött. Az egységes követelmény orientál és szabályoz. A nevelés alapvető céljai az oktatási rendszer egészére érvényesek, s ezeknek a nemzeti műveltség törzsanyagának egységes meghatározottságában és a legfontosabb alapeszmék, értékek kötelező tiszteletben tartásában kell kifejeződniük.

Z. E.

A FORMA NEM FORMÁLIS DOLOG

Határtalan design

9 Kép: Tervek számítógépes munkahelyek berendezéseire

A formatervezés, az ipari forma — miként a művészetek — nem ismer határokat. (Már tudniillik, ha nem állítanak útjába mesterséges akadályokat.) Bizonyára ezért is védik jogdíjjal a fejlett formakultúrával rendelkező országokban a bútorok, gépek, használati tárgyak formáját, arculatát.

Van alkalom, amikor viszont éppen az a cél, hogy a formatervezők nemzetközi kollektívája oldjon meg — egymást inspirálva — bizonyos feladatokat, cseréljenek információt, ismerjék meg egymás munkáját.

Húsz évvel ezelőtt rendezték meg az ICSID — a Formatervezési Társaságok Nemzetközi Tanácsa — szervezésében az első Interdesign-szemináriumot. Azóta évenként más-más országba hívja össze az ICSID egy-egy meghatározott téma megvitatására, előtervek készítésére a formatervezőket. Az idén éppen Magyarországra. (Ez, már a harmadik alkalom volt, hogy hazánk adott helyet a szemináriumnak.)

A kora őszi rendezvényt Esztergomban tartották, ahová előzetes pályázat útján hívtak

meg tizenkét magyar és tizennégy külföldi (lengyel, csehszlovák, szovjet, NDK-beli, angol, izraeli, jugoszláv, indiai, spanyol és norvég) szakembert.

Témájuk ezúttal a számítás- technikai irányító és ellenőrző munkahelyek.-kialakítása volt, ergonómiai, kömyezetesztétikai sajátosságok figyelembevételével.

Aktuális ez a feladatkör, hiszen a számítástechnikai kultúra nálunk is fejlődőben van. Mégis, ha megnézünk egy-egy gépekkel — akár kiváló gépekkel!-— felszerelt hazai munkahelyet, feltűnik, hogy a legtöbb számítástechnikai berendezést a célnak nem megfelelő, kiselejtezett asztalra, polcra teszik, rossz székeken ülnek a kezelők, rosz- szul vannak elrendezve a kábelek stb. Az adatfeldolgozókat, az operátorokat, a programkészítőket már eddig is komoly egészségkárosodás érte — a rosszul elhelyezett szerkezetek, az egészségtelen ülőalkalmatosságok, a rezgés és a nem megfelelő világítás miatt.

Egyedi bútorok, számítógépes asztalok, állványok, székek terveinek felvázolása mellett teljes irodaberendezésre is vállalkoztak a formatervezők. És mivel egyre több a számítógéppel jó barátságban lévő gyerek, megtervezték a számítógép helyét a gyerekszobában is.

A szemináriumon a formatervezők találkoztak és tanácskoztak számítógépes vállalatok képviselőivel, orvosokkal, ergonómusokkal. Megismerték az alkalmazók igényeit és elvárásait.

A formatervezők magukkal hozott és Esztergomban tervezett anyagával találkozhatott az érdeklődő közönség Esztergomban és egy rövid kiállításon Budapesten a Design Centerben.

Olyan vázlatok, impressziók, előtervek készültek, amelyek alapjai lehetnek a későbbi részletes terveknek. És sajátos módon a számítógépes tervezés is megjelent már e munkákban. Figyelemre méltó, hogy néhány hazai vállalat a Videoton, a Számaik, a Sztaki, a Garzon Bútorgyár, a Novotrade,. a Kontroll kisszövetkezet és mások — máris érdeklődnek a formatervezők elgondolásai iránt.

K. M.

Sokára terem a dió

Amikor Somodi Imre belépett a feleségével a konyhába, az anyja ijedten csapta össze a kezét.

— Már itt vagytok? Még nem vagyok kész az ebéddel.

— Majd várunk, édesanyám:: ráérünk.

— Én meg legalább segítek egy kicsit — mondta a fiatalasszony.

Imre meg a felesége minden második vasárnap kijöttek, hogy megnézzék, mi van a tanyán az öregekkel, akik túl voltak már jócskán a hetvenen, de el nem hagyták volna az akácokkal körülvett kicsi házat semmiért sem.

— Édesapám?

— Odakint van a kertben. Fát ültet.

— Csak nem? Megnézem.

Imre a kert végében találta

meg az apját. Valóban gödröt ásott. Már kész is volt vele.

— Mi lesz abba, apám? — szólította meg az öreget köszönés helyett Imre.

Somodi bácsi leült a gödör szélére, és a fiára nézett.

— Diófa. Úgy gondoltam, teszek ide egyet. Szereti a dió ezt a földet.

Imre szemrehányóan tekintett az apjára.

— De hát minek, édesapám? Adja isten, hogy megérje a termését, de maga jobban tudja, mint én, hogy mi-, lyen sokára terem a diófa. Kinek ülteti, már bocsásson meg? Inkább elüldögélne odabent a melegen.

Az öreg nem szólt, nem is nézett a fiára, csak fölkelt, és kilépett a gödörből. Imre csak akkor vette észre, hogy szabályos kis lépcsők vannak a gödör oldalába ásva.

— Gyere! — intett az öreg a fiának, és megindult a kert másik vége felé.

Imre követte. Úgy mentek egymás után, ahogy a tegnapot követi a ma, a múltat a jelen.

Egy nagy diófánál az öreg megállt.

, — Látod ezt?

— Látom hát.

— Megmásztad egypár- szor dióért, igaz?

— Meg sem tudnám számolni.

— Hát azt tudod-e, ki ültette?

— Nem én.

— No ugye!

Somodi Imiének olyan érzése támadt, hogy az apja meg akarja leckéztetni, de az öreg nem folytatta, hanem visszaindult a frissen ásott gödörhöz. Imre zavartan ment utána. Ennyi volt csak az oktatás? Lám, megöregedett az apja, félig mondja el, amit akar.

Hanem a gödör mellett az öreg visszanézett a fiára.

— Szóval nem tudod, ki ültette a nagy diófát.

— Tán azt is édesapám?

— Nem. De mindegy is, ki volt. Az a fontos, hogy legyen, aki elülteti a fát, hogy aztán szedhesse valaki a gyümölcsét. Ahogy te is szedted. Engem se érdekel, kié lesz a termés, csak az, hogy elültessem a fát. Mert mindenkinek el kell ültetnie a maga diófáját, fiam.

Imre nem szólt.

Béniről kikiabáltak, hogy kész az ebéd. Csodálatos húsleves várta őket. Az anyja mind a négyüknek szedett, s nekiláttak.

Imre lopva az apját figyelte. Milyen méltósággal evett! Mennyi diadal volt minden mozdulatában! Büszkeség! Elégedettség, hogy megtette a kötelességét!

Irigyelte az apját.

Tóth Tibor