Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-22 / 200. szám
1 4 • PETŐFI NÉPE • 1988. augusztus 22. TŰNŐDÉSEK TANYAI TANÍTÓKRÓL, TANTERMEKRŐL — KECEL, 1988 SAJTÖPOSTA Szappanbuborékos p betű /1\ 1/ __»»•• .• r, r* . * r ' ; 1 (1 ) Kecel központjától talán négy-öt kilométerre, a volt vádéi tanyai iskolában kicsit értetlenül hallgatja, válasz nélkül hagyja Vékony Emma csodálkozó kérdésemet. — Emlékként őrzi a kis asztalon látható burás petróleumlámpát? Csak akkor döbbenek rá a szomorú valóságra, amikor hasztalan keresek ' magnetofonomhoz dugaszolóaljat a nyugdíjas tanár lakásában. Tázlárról csakazértis! A szépen rendben tartott, jó festményekkel, fényképekkel otthonos szobában nehéz sorsa ellenére jó kedélyű pedagógus megpróbáltatásainak panasz- lása helyett arra kér, hogy az újság nyilvánosságának segítségével hívjuk föl a figyelmet Czukrász Rózára, a magyar fonomimika megteremtőjére. Megajándékoz a Keceli Hírek 1988/3. számával: — Iván László, hajdani kedves kollégám méltóan emlékezett arra a 125 éve született tanítónőre, akinek módszerével milliók ismerkedtek meg hazánkban a betűkkel. Családjában tanulta meg az értékek, az áldozatos életteljesítmények tiszteletét Vékony Emma. — Ejnye, de jó helyre született, — mondta némi, a névadónak címzett iróniával a vasutas, amikor szülőfalumba, Prónaifalvára kértem jegyet. Szerencsére, csak rövid ideig szégyenkezett Tázlár a kurzusember nevével. Ismerősöktől, rokonoktól úgy maradt rám kiskoromban meghalt apám alakja, mint egy rendkívül tehetséges, kezdeményező emberé. A kicsit dombos, sus- nyós földünkön szőlőt telepített. Sokat utazott, leleményességét egy családi anekdota is őrzi. Jól beszélt több nyelven. Bécsben mindig franciául kért kedvelt sajtjából, mert külfödinek bővebben mértek. Korai távozása után nem sokkal nehéz anyagi helyzetbe kerültünk, elárverezték kis birtokunkat, anyám nyolc gyermekével Pestre költözött. Tanítói diplomával postás Halason — Hol laktak? — A Rigó utca 14-ben, a második ■ emeleten, átellenben Gulácsival, a festővel. Ma is előttem van, ahogy furcsa öltözékben, nagy léptekkel ment a folyosón, édesanyja szemével követte furcsa fiát, amíg el nem tűnt a sarkon, Nálunk a négy nagyobb gyerek tartotta el, taníttatta a kisebbeket. Én, mint legkisebb, kimondhatatlan sokat köszönhetek apám helyett apámnak, Pista bácsinak. Jó iskolában, az apácáknál képesítőztem. — Tudom, a harmincas évek elején nehéz lehetett elhelyezkedni, ezért jött vidékre tanítani? — Elmentem volna a világ végére is, szerettem a gyerekeket, kellett a pénz. Nyolc évig kilincseltem állásért. így mentek el legszebb éveim. Mit tudjak a mai fiatalok, hogy mi volt az ádob, azaz az állástalan diplomások országos bizottsága. Munka nélkül kínlódó gyógyszerész bátyám e szervezet révén még csomagot is kapott Horthynétól. Majd elsüllyedtünk, amikor megláttuk, hogy a pakkban még mosdószappan is volt... — Kinek köszönhette elhelyezkedő- sét? — Gróf Teleki Mihálynak! Áldom haló poraiban, is. Távoli rokonom ajánlotta, hogy keressem meg. Őt is a politikai sikerekre vágyó arisztokrata helyezte el Kiskunhalasra óvónőnek. Segített, akin tudott, mert képviselő akart lenni, ezért toborzott híveket. Képzelheti, hogy liftezett a szívem, ci- terazott kezem-lábam, amikor fölkerestem Budapesten családi otthonában. Mondtam: postásnak is elmennék. Halasra neveztetett ki. (Straszer András felvételei.) Végre katedrán — Irodában dolgozott? — Voltam központos, majd távírász. Ma is tudom a morzét. A Délvidék visszacsatolása után vehettem elő az asztalfiókból diplomámat. A Vajdaságban tanítottam. 1945-ben kerültem Tázlár külterületére. — Később, tudtommal, tanári diplomát is szerzett. — Igen, de mindig a legkisebbeket kedveltem. Sok értelmes, kedves kis ember volt a tanyai gyerekek között. Mert leginkább külterületen tanítottam és az alsó tagozatban. — Hol? — Fischer-Bócsán például. Nálam volt pályakezdőként gyakorlaton a nagy tudású Bodor Jenő, a megyei tanács későbbi osztályveztője. Csodálatos éveket töltöttem Soltvadkerten, Ig- nácz István igazgató remek közösségében. Dolgoztam Soltszentimrén is, itt a tücskösi iskolában. Reggel hatkor kellett indulnom, hogy időben odaérjek. Minden bajért, fáradtságért kárpótolt, amikor az elsősök kezet fogtak a betűkkel, a nagyobbakban kivirágoztak a szép jellemtulajdonságok. Mindig az egészséges életmód tanításával kezdtem. Tőlem nem kerülhetett ki görnyedt hátú gyerek, megtanítottam őket rendesen ülni, járni, beszélni. Nyugdíjasként a vádéi iskolában — Hallottam, hogy különösen az olvasástanításban ért el jó eredményeket. — Saját ötleteimmel továbbfejlesztettem a fonomimikás módszert. Arra törekedtem, hogy minél több minden emlékeztesse a gyerekeket egy-egy betűre. A nehezen megkülönböztethető p, b és d betűket nálam senki sem tévesztette el. A p betűt például szappanbuborék-fújással gyakoroltattam. Hogy élvezték a gyerekek, amint a fölszálló buborékokban tükröződött az ablakon benéző hársfa. — Hogyan érzi magát élete nyolcadik évtizedében, hivatalosan tizenhatodik éve nyugdíjban. Van-e saját ingatlana? — Ugyan miből. 36 évi szolgálat után 2100 Ft-tal mentem nyugdíjba. Most különböző kedvezményekkel, szakszervezeti segítséggel 4600 Ft-ot kapok. — Mióta lakik itt? — Idestova húsz éve. — Mi változott a két évtized alatt? — Elvitték a telefont. Csak 6400 Ft befizetése ellenében hagyták volna itt.-— Vécé? — Francia! — Milyen? — Francia. Kint a francban. Csak a humor menti meg az embert az elkeseredésből. Víz? — A kánaáni. A borszaporító. Régebben még a tanítás alatt, meg éjjel is nyikorgatták, hadd ne mondjam meg, hogy kik, szüret után. A pálinkafőzéshez meg hordták autószám a cukrot. Közben a gyerekeknek az alkoholizmus ártalmairól beszéltünk. Kipróbáltam a kutat. A tizenhatodik rándítás után kezdett folydogálni a víz. —- Magam már nehezen bírom. A házigondozó húz minden látogatásakor két vödörrel. — Példás rend van a lakásban, de a házra ráférne némi javítás. — Az új tulajdonos egyelőre nem költ rá. Az udvar, a kert csinosításától is elment a kedvem. Szerettem volna megvenni, de nem sikerült. Csalódottnak, becsapottnak érzem magam. Egy jómódú gazda vette meg. Most már csak abban reménykedem, hogy majd bekerülhetek a szociális otthonba. — Van-e élő rokona? — Nincs. — Meglátogatják-e volt tanítványai? — Hogy lássák nyomorúságomat? — Mivel tölti idejét? — Ellátom magam. Figyelem a világot. A Magyar Nemzet meg a Szabad Föld olvasója vagyok. Itt vannak a könyveim, de még ezekből is eladtam volna néhány sorozatot, ha számomra elfogadható áron megvásárolhattam volna ezt a volt tanyai iskolát. Heltai Nándor (Folytatjuk) A Budapesten lakó Szőcs István — lapunk rendszeres olvasója — gyakran tölti szabadidejét megyénkben, pontosabban annak északnyugati csücskében, Szalkszentmárton- ban. Ott ugyanis tanyát vásárolt a közelmúltban. A Cifra híd 5. szám alatti ingatlanán nagy ambícióval kezdett tenni-venni, ám a lelkesedése csakhamar alábbhagyott. Hogy miért, azt így panaszolta el nekünk: — A tanyát a helyi Petőfi termelőszövetkezet nagyüzemi táblája veszi körül. Annak növényvédelmi munkái — például a vegyszerezés — lehetetlenné teszik az ottani földterület eredményes művelését. Ugyanis minduntalan permedé éri a saját veteményemet, mely emiatt kipusztul. Az ismételten bekövetkező károk megelőzése érdekében abban állapodtam meg a közös gazdasággal, hogy e tulajdont átadom neki, s én pedig másutt kapok helyette csere- ingatlant, ott, ahol zavartalanul termeszthetek zöldségfélét. A kijelölt parcellát már elő is készítettem a művelésre, amikor azt váratlanul birtokba vette a téesz, így az egyezségünket megszegte. Tudomásom szerint az új földtörvény világosan rendelkezik arról, hogy a nagyüzemi művelésre alkalmatlan területek értékesíthetők, illetve bérbe adhatók. Úgy vélem, a szalkszentmártoni mezőgazdasági szövetkezet vezetői mit sem törődnek a szigorú szabályozással, hiszen nemcsak az eredeti tanyásingatlan használatában gátolnak, de a cseretulajdon megszerzésében is. Ezek után nem tudom, kitől remélhetek segítséget ügyem megoldásához... E sajnálatos esetről hallva, legelőször két kérdés merült fel bennünk: A szóban forgó tanya eladásakor miért nem élt elővásárlási jogával a termelőszövetkezet? Miféle jog teszi lehetővé, hogy valaki rákényszerüljön tulajdona cseréjére? A történtek kivizsgálására felkért megyei tanács vb mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya kiderítette, hogy az ingatlancsere azért hiúsult meg, mert olvasónk nem írta alá a vonatkozó szerződést. (Hogy milyen okból, arra nem tért ki a vizsgálat.) Végül is a tsz kukoricával vetette be a csereként felajánlott földet. Kétségtelen, hogy a panaszosunkat kár érte. Szőcs István legutóbb már az MSZMP Politikai Bizottsága, s a megyei pártbizottság közbenjárását kérte érdekében . . . • • _____ • • B ravúros csapatmunka volt... ÜZENJÜK Augusztus 3-án, szerdán este izgalmas pillanatokat éltek át a kecskeméti Fadrusz János utca 14—16- os számú társasházának lakói. Az , akkor, arrafelé több mint 100 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó szélvihar ugyanis gyökerestől kicsavarta az emeletes épület udvarában lévő hatalmas nyárfát, amely a kéményt megrongálva a függőfolyosóra dőlt. Amint lecsillapodott a természet haragja, az érintett családok azonnal hozzáfogtak, hogy eltávolítsák a fát. Próbálkozásuk sikertelennek bizonyult, ezért másnap reggel a városi tűzoltóság segítségét kerték. A riasztott egység tagjai rövid időn belül a helyszínen termettek, s Fodor Pál hadnagy irányításával megkezdték a munkát. Előkerültek a balták, fűrészek, kötelek és még ki tudja, milyen segédeszközök, melyeket rutinos kezek forgattak. Úgy tűnt, a kidőlt fa hamarosan a földre kerül. Ám a kocsiba szerelt URH- rádió vevője hirtelen megszólalt. . . A rádióbeszélgetést nem hallották a lakók, csak azt látták, hogy annak végeztével valamit közöl embereivel a tűzoltótiszt, mire az egyenruhások otthagynak csapot- papot, ülnek a gépjárműre és mennek tovább. Távozásukkor mindössze annyit mondtak: a Lovas dűlőbe irányították őket, sürgős esethez. Elhangzott ugyan egy Ígéret is, hogy majd visszajönnek. A házbeliek vártak. Órákig. És délután újra betoppant a kis csapat. Parancsnokuk kiosztotta a feladatokat. Zúgott a fűrészgép, feszült a húzókötél, reccsent a faág. Mindegyik művelet szervezettséget, tudatosságot tükrözött. S ez érthető, hiszen a nagy súlyú fát úgy kellett elmozdítani, hogy eközben se az épületben, se egyéb értékben ne tegyen kárt. A határozottan, keményen felhangzó vezényszavak balesetmentessé, eredményessé tették a csapatmunkát. Jó másfél óra elteltével a fa darabokra vágva feküdt az udvaron. A történteket így summázták olvasóink: Figyelemmel kísérve e segítség- nyújtás minden mozzanatát, nyugodtan mondhatjuk, bravúros volt. Amiért elismerés illeti a közreműködőket. Köszönet a gondoskodásért Évtizedekig volt lakóhelyünk Kecskemét, ahonnan a közelmúltban költöztünk el a Dunántúl egyik kisvárosába. Azóta beilleszkedtünk új környezetünkbe, azonban Bács-Kiskun megyével nem szakítottuk meg kapcsolatunkat. Sőt! Továbbra is tagjai vagyunk a Felsőlajosi Almavirág Szakszövetkezetnek, ahol esztendőkön át dolgoztunk, és ahová sok-sok közösségi élmény fűz bennünket. Most, nyolc X-szel a vállunkon már a megérdemelt pihenőidőnket töltjük. A félezernyi nyugdíjas tag nevében is mondjuk az alábbiakat: Nagyon jóleső érzés, hogy a gazdaság nem feledkezik meg öregjeiről, amire bizonyság: képviselői rendszeresen felkeresnek otthonunkban, érdeklődnek körülményeinkről, s ha indokolt, anyagi támogatásban részesítenek. Nekünk, a legtávolabb lakóknak pedig virágcsokrot és ajándékcsomagot hoznak. Szívből köszönjük e szeretetteljes gondoskodást a szakszövetkezet dolgozóinak és vezetőinek! Bálint István és felesége Paks, Építők útja 2. Vállalkozó jelentkezett Egy héttel ezelőtt írtuk meg e hasábokon, hogy az orgoványi tanyákon lakók közül többen szeretnének villámhárítót felszerelni otthonukban, ám a kivitelezéshez hiába keresik a hozzáértőt. Cikkünk elolvasása után szinte a megye minden részéből jelezték olvasóink — családi otthonok és hobbiföldek tulajdonosai, szövetkezeti és társas lakó- közösségek képviselői —, hogy nekik is szándékukban áll villámhárítóval ellátni az épületüket. E közérdekű ügyben megkeresett bennünket telefonon egy vállalkozó is, akit Papp Bélának hívnak és Kecskeméten lakik, a Hitel u. 9. szám alatt. Ezeket mondotta: — Villanyszerelő kisiparosként dolgozom és a szakmában mesteri fokozatom van. Érintésvédelmi szakvizsgával is rendelkezem. Ez utóbbi felhatalmaz villámhárító készítésére, illetve felszerelésére. Szolgálatomat a megrendelők szíves figyelmébe ajánlom. Kérem a leendő ügyfeleket, hogy a lakcímemre küldendő levélben közöljék: hol és milyen rendeltetésű épületre óhajtják a villámhárítót felszereltetni. Helyszíni szemle alapján határozok a szükséges szerkezet típusáról, s egyúttal árajánlatot teszek. Kérésre, természetesen, gondoskodom a megfelelő műszaki anyagok beszerzéséről is. Árvainénak, Kiskőrösre és másoknak: Bölcsődében, óvodában és a többi gyermekintézményben a jövedelme alapján megállapított térítési díjat fizeti a szülő. Vitathatatlan, hogy ez az eljárás bürokratikus — gondoljunk csak a kereseti igazolások kiadására, összegyűjtésére és az adatai birtokában elvégzendő költségszámításokra —, ráadásul az érdekeltek zömétől már most is a legmagasabb összeget kell beszedni ilyen címen. E tényeket mérlegelve döntött a kormány nemrégen arról, hogy 1989. január elsejétől valamennyi gyermekintézmény egységes elv alapján köteles meghatározni a térítés díját. Ez összhangban lesz az adott intézmény étkezési élelmiszernormájával, s az esetleges változást csupán a nyersanyagár módosulása indokolhatja. Természetesen a rászorulók kedvezményre is számíthatnak. A részleteket tartalmazó jogszabály a közeljövőben jelenik meg, értesülésünk szerint legelőször a Magyar Közlönyben, melynek e tartalmú közleményéről mi is beszámolunk. Bohári Albertnénak, Kalocsára: Ha az Ön ügyében már jogerős a bírói ítélet, miszerint megbetegedése nincs összefüggésben foglalkozási ártalommal, akkor az utóbbiból eredő intézkedésre nem tarthat igényt. Egyébként arról értesültünk, hogy munkáltatója az egészségi állapotának megfelelő beosztásban alkalmazza. Anyagi gondjainak enyhítésére kérhet segélyt a vállalat szakszervezeti bizottságától, valamint a helyi tanács szociálpolitikai szakigazgatási szervétől. K. L.-nének, Kiskunhalasra: A hatályos jogszabály értelmében csakis egyedülálló szülő vehet fel a háztartásában lévő, kiskorú gyermeke után családi pótlékot és árvaellátást is egyidejűleg. Ha e családi körülményben változás történik, vagyis az özvegy férjhez megy, illetve bizonyított élettársi kapcsolatot létesít, arról legkésőbb 8 napon belül kell értesíteni a folyósító szervet. Amennyiben ön ez utóbbival ellentétes gyakorlatot tapasztal szükebb környezetében, javasoljuk, hogy a szükséges adatokat juttassa el a területi hatáskörrel rendelkező bajai társadalombiztosítási kirendeltséghez, mely a helyszínen vizsgálja ki az ügyet, s indokolt esetben haladéktalanul eljár a szabályellenes folyósítás megszüntetése végett. Nagynénak, Kecskemétre: Az úgynevezett mozgóbért a munkavállaló valamiféle többlet — átlagon felüli teljesítés, kifogástalan minőség produkálása stb. — alapján kaphatja meg. Aki azonban munkafegyelmet sért — például azáltal, hogy többször késve jelenik meg a cégnél —, az nem számíthat ilyesféle járandóságra. Levele szerint az ön férjét is anyagi hátrány érte, mert pontatlanul érkezett a munkakezdéshez. Hogy e szankció mértéke jogos volt-e, megtudhatja a kollektív szerződésből, szövetkezet vagy intézmény esetén pedig a munkaügyi szabályzatból, mely tartalmazza a munkajogi feltételeket, következményeket. Szerkeszti: Velkei Árpád Levélcím: 6001 Kecskemét Szabadság tér 1/A Telefon: 27-611 Búcsúban Gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozott a búcsú. Nem sokban különbözött az egy szép nagy vásártól. Igaz, hogy nem árultak ott sem lovat, sem kocsit és disznót, tehenet vagy ludat sem, amint a vásárokban szokás. Már előző este megérkeztek a falu főterére a bazárosok, játékárusok, utcaszerüen sátrat vertek a cukrászok, mézeskalácsosok. A búcsú napján pedig már kora reggel hangosan kínálta portékáját, sárga csemegéjét a törökmézárus, akinek hozzá illő török sapka, fez volt a fején. — Ide figyelj, ide nézz, itt a finom törökméz! — ezt kiabálta szüntelen, túlharsogva a templomba hívogató harangzúgást és a szomszédos falvakból érkező búcsúsok elnyújtott énekét. De árultak ott sok egyebet: télire való csizmát, bőrbekecset, subát, lajbit, vagyis posztóból készült kiskabátot, mindenféle ruhaneműt és lószerszámot, ustort, bugylibicskát, köcsögöt, fakanalat, s tudja még, hogy mi mindent. Engem azonban mindez alig érdekelt. Megbűvölten bámultam a „sörg'ót", a forgóhintát, amit akkor még nem ám motor, hanem emberi erő hajtott. Mezítlábas legények, izmos gyerkőcök egy kis kör alakú deszkapallón jártak'körbe-körbe odafönt a favázak között. Megfeszített erővel forgatták, hajtották a hintát, amíg a láncon függő ülőkék a sikoltozó lányokkal, kurjongató fiúkkal a magasba nem röppentek és eszeveszett forgásba nem kezdtek. Azután már a lendület is segített nekik, látszólag könnyedén lépdeltek, még integetni is volt idejük. Három-négy menet után a hajtok is felülhettek utasként a sörgőre, ez volt a fizetségük. Odébb a céllövöldések csalogatták a vállalkozó kedvű fiatalokat, s lengett már a csónak alakú hajóhinta is, amit ügyes és bátor ifjak a saját tengelye körül egészen körbeforgattak. Kislegény voltam még akkor, csak bámultam a nagyobbakat. Szerettem volna felülni a sörgőre, de édesanyám attól féltett, hogy majd rosszul leszek rajta, és nem engedett. Vigasztalásul kaptam egy stuplis puskát — ez volt a neve —, amit fel kelleti húzni, a csövébe egy dugót dugni, amit a ravasz elhúzása után a puska hangos pukkanással kilőtt. Persze, nem messzire, mert a dugó cérnaszállal volt a csőhöz kötve, nehogy elszálljon. Egy ideig büszke voltam a játékfegyverre, azt hittem, hogy majd irigyelnek érte a környékbeli gyerekek. De aztán hamar rájöttem, hogy sokkal többet ér az a vizipuska, amit édesapám csinált nekem bodzafából, s nyáron át igazi élvezet volt vele a felnőtteket és társaimat ijesztgetni. Az a bizonyos búcsú, amelyhez emlékeim kötődnek, mindig István király napján, augusztus húszadikán volt Kocséron, abban a kis faluban, ahol nagyapá- mék éltek egy csöndes kis tanyai házban, a falutól gyalogosan alig egy óra járásra. Ott születtem én is a tanyán, de aztán nemsokára a szüleimmel a városba költöztünk, ami vagy tíz kilométerre volt a falutól. Amikor eljött a búcsú ideje, legtöbbször gyalog tettük meg ezt az utat, mert akkor még nem járt arrafelé autóbusz, s ha járt is ilyenkor, a jegy árát nem miránk szabták. A gyaloglás gyerekkel nem volt könnyű. Anyám mesélte, hogy egyszer úgy csalogattak piros almával, gurigatták előttem, és szaladtam érte, amíg el nem fáradtam, aztán persze — ahogy manapság is a kicsinyek — apám nyakába kéredzkedtem. Sok kocsi elment, elhaladt mellettünk, de bizony egyik sem állt meg, hogy felvegyen bennünket. Megdöbbentő, hogy az emlékezet késő öregkorig megőrzi az ilyen emlékeket. AZ a búcsú, amire emlékszem, mégis nagyon vidám volt. Összegyűlt akkor messzi vidékről is a rokonság. Szekéren jöttek a régen látott orgoványiak, sokan voltunk, azt tudom, a gyerekzsivajtól volt hangos a környék. Éjszaka az udvaron aludtunk, szalmát szórtak a fal tövéhez, arra pokrócokat, subát terítettek, s a gyerkőcöknek a kocsiderékban jutott hely. Volt ám huncutkodás, ijesztgetés és sikoltozás is, amikor valami bogárféle vagy — azt hihették a lányok — egy kis levelibéka pottyant az alvókra. Olyan hancúrozást csaptunk, hogy éjféltájban is csak parancsszóra csendesedtünk el. Korán reggel az asszonyok templomba mentek, a férfiak pedig beszélgettek, politizáltak. Mi, gyerekek, a tanya környékén futkostunk, diófára másztimk, szalmakazalba bújtunk. Nagyanyám és a nagylányok egész délelőtt sütöttek, főztek. Ilyenkor a szegény ember is kitett magáért, nem sajnálta, ami elfogyott a kamrából és a baromfiudvarról. Nagyapám egy kocsideréknyi dinnyét eregetett a kútba, hogy jó hideg legyen majd az ebéd utáni csemege. Délután felkerekedtünk és a férfiakkal, lányokkal együtt á faluba mentünk. Aki csak tehette, ajándékokkal kedveskedett egymásnak. Mindenkinek jutott valami apróság, aminek örülhetett. A lányoknak tükör, fésű, mézeskalács szív, selyemkendő, a gyermekeknek mézeskalács huszár, gumilabda, játékmajom, négerbaba, kisfokos, papírforgó, a bazárosok találékonyságát dicsérő ajándék jutott. Némelyik tárgyat emlékként még sokáig őrizték a kredencen, főleg a mézeskalácsot, ami csak dísznek volt kedves, de aki beleharapott, pórul járt. Másnap délelőtt útrakelt a vendégsereg. Fájó szívvel búcsúzkodtunk, tudtuk, hogy megint sokáig nem találkozunk. Visszagondolva ezekre a napokra, arra gondoltam, lehetséges, hogy ennek a sokadalomnak a neve: búcsú, valójában a búcsúzkodás szóból született? Mert olyan jólesik a rokonoknak, ismerősöknek az év során legalább egyszer gondot, bajt feledve találkozni, de annál rosszabb, amikor el kell válniuk egymástól. Talán csak az a vigasztaló, hogy sokáig lesz miről beszélgetniük, lesz mire emlékezni. Aztán lehet várni megint reménykedve a legközelebbi búcsú napjának az érkezését. F. Tóth Pál m Mit ér a tanya, ha nagyüzemi tábla veszi körül?
