Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
1988. augusztus 6. • PETŐFI NÉPE • 3 MÉG TÖBB A FÉKEZŐ, MINT A LENDÍTŐ ERŐ Lassú a változás írta: dr. Szakolczai Pál (Folytatás az 1. oldalról) aZ üzemi bekötőutaknak sokszor mindkét szélén vastagon található a szétszórt árpa és búza? Gyakori a válasz (bár kezd avulni az igazsága): any- nyi pénzért, amit fizetni tudunk a vontató- vagy gépkocsivezetőnek, nem is várhatunk jobb munkát. Ez a magatartás és a mögötte meghúzódó beletörődő közszellem sehogysem fogadható el, hiszen konzerválja a hamis felfogást az emberi, munkahelyi kapcsolatokról. Nincs külső segítség a vállalatiszövetkezeti belső munkaelosztas ész- szerűsítése helyett sem. Maguk a vezetők kell, hogy — bérrel, jutalommal, célprémiummal — vonzóbbá tegyék azokat a munkahelyeket, amelyek a gazdálkodás céljait kiemelten szolgálják. Nem valószínű, hogy az „egyenlős- di” konzervatív hívei felülkerekednek, ha a munkahelyi párt- és szakszervezeti testület is melléáll a munkateljesítmény és a minőség alapján kialakítandó, ösztönző jövedelemkülönbségeknek. Inkább a vezetői bátortalanság, a „mindenkivel jóban lenni” szokása gátolja, hogy így legyen. A nélkülözhető létszám leépítése a legkevésbé sem kell hogy „divat” legyen! Lényegesen több még ma is az álláshirdetések száma, mint az ésszerűsítés, takarékosság, célirányos átszervezés miatt munkahely nélkül maradók létszáma. A differenciálás egyik eszköze lehet, ha elérjük, hogy érdemnek számít stabil munkahelyen dolgozni, és azt úgy kell megbecsülni, hogy a munkavállaló számára elsődleges a fegyelmezett munka. Ez persze a mai rendezetlen, kusza viszonyokhoz képest utópisztikus, idealisztikus képnek tűnik. Mégsem az, hiszen a leghatékonyabb munkahelyeken már él ez a rendszer. Nem véletlenül lehetett úgy értékelni például a kiváló címmel felruházott vállalatokat, szövetkezeteket, hogy ezekben nemcsak fegyelmezett termelés, de arra erőteljesen ösztönző belső érdekeltségi rendszer is van. Határozottan bővült a mozgástér a tekintetben is, hogy minden termelési döntést piaci munkának kell(ene) megelőzni. Erre vonatkozó felhívást egyébként 1968 óta mindig kaptak a gazdasági vezetők, bár a gyakorlat hátrább járt: valójában a legtöbb megrendelőnek bele kellett nyugodni, hogy csak azt vásárolhat, amit termelnek. Pedig óriási a különbség a most már határozottabban követelt új összefüggéshez képest: csak azt (akkor, annyit, olyan minőségben, választékban) szabad termelni, amit a vásárló igényel. Nagyon nehéz az átállás, az 1977—78-ban hozott struktúrapolitikai döntések nyomán nem gyorsult fel a változás. Még az úgynevezett húzóágazatokban is gyártják azokat a termékeket, amik a 70-es években sem voltak már a legkorszerűbbek. Kétségtelenül fájó oka a szerkezet- váltás késésének a beruházási erő hiánya. Megyénk is ellentmondásos helyzetben van. Először: az utóbbi években újra nőtt a fejlesztésre használt pénz összege, de reálértéke nem! Másodszor: nem sikerült igazán korszerűsíteni a technikát, technológiát (így a termékeket sem), mert a korábbról elmaradt hiánypótlásra, rekonstrukcióra, a régebbi szint tartására költötték a pénzt. Inkább kivételesnek, mint megszokottnak tekinthetjük az elmúlt félévben üzembe helyezett kecskeméti baromfi- és italipari kapacitás- bővítéseket, ahol elismerten a jövő technológiáját is alkalmazták. Harmadszor: olyan területeken is bőséges elmaradásunk volt a hazai színvonaltól, mint az életkörülmények javítását és későbbi jövőnket szolgáló oktatási-, egyészségügyiintézmény- fejlesztés, lakás és kommunális szolgáltatás. Az e célokra használható pénznek sok forrása van — tanácsok, vállalatok, szövetkezetek, lakosság — és sikeresnek minősíthető az évtizedes gyakorlat az összehangolásban is. Előbbre tartanánk, ha a közvetlen termelési célú beruházásokról-is hasonlóan célratörően, körültekintően és rugalmasan döntöttek volna, mint a most említett nem közvetlen termelő ágakban. Negyedszer: a mai időkben ellentmondásosnak véli —joggal! — a szakmai és a laikus közvélemény az üzemviteli, irodai építkezéseket. Néhány sikeres, országosan elismert mezőgazdasági termelőszövetkezetünk, fogyasztási szövetkezetünk, vállalatunk Hartán, Mélykúton, Kiskunfélegyházán, Kecs-. keméten évtizedekig a termelési feladatokra koncentrálta erejét, és csak most jutott abba a helyzetbe, hogy a kor színvonalát közelítő körülmények közé helyezze a vezetést és az alkalmazottakat. Ehhez járult még a megyeszékhely eredendően megoldatlan gondja az intézmények, hivatalok elhelyezésében. Ha megvalósulnak a hosszan előkészített és átgondolt tervek, talán nem kell majd szégyenkezni a mai, visszaesésektől sem mentes időszak beruházásainak városképformáló szerepe, hatása miatt sem. Mind a négy ellentmondásból látható: azok, akiknek kezében van a beruházási pénz, igyekeztek azt célirányosan felhasználni. A bírálat jogos: talán lehetett volna, és ma is lehetne sokkal koncentráltabban, jobban az egészséges, új szerkezet irányába terelni a megyei gazdasági életet. Itt kell azonban emlékeztetnünk az elégtelen piaci ismeretekre: gazdálkodó szerveink nem találták meg a piaci áttörést lehetővé tevő új fejlesztési célokat, a biztos üzleti jövőt ígérő termékcsoportokat. A korszakos változáshoz pedig olyan méretű beruházások kellenek, amivel ma valóban nem számolhatunk a tőkehiány miatt. Ugyanakkor már most is merészebb kockázatvállalásra lehet biztatni a vezetőket: a kisebb, elsősorban gépi beruházással járó fejlesztések többsége sikeres volt a megyében. Igen sok kisebb ipari szövetkezet és tsz-melléküzemág megtalálta azokat a „réseket”, ahol aprócikkekkel, részegységekkel, háttériparral jövedelmezően lehet betömi a „nagyok” közé. Ne felejtsük el: az előkészületben levő társasági törvény sem egyszeriben fog több pénzt teremteni, sokkal inkább a sok kézen levő eszközök összehangoltabb, célirányosabb mozgatása, az ebben érdekelt jövedelem- és vagyontulajdonosok üzleti aktivitása a cél. Valószínű, hogy ennek első sikeres lépései nem nagy méretű termelőberuházások .lesznek, hanem a piac által igényelt és egyben adottságainknak is megfelelő új, korszerű termékek megjelenése. Üj dilemmák Kertészeti hagyományaink az itteni táj adottságain és az emberek szorgalmán alapulnak. A szőlő-gyümölcs- zöldség termékek világpiacán viszont évek óta az állami dotációk versenye folyik, és ebben a versenyben országunk költségvetése nehezen birkózik. A bonyolult pénzügyi rendszer sommásan csak annyit enged megállapítani, hogy minden bizonnyal igen drágán termelünk. Felesleges most kitérni a mezőgazdaságnak szállító ágazatok szintén létező pazarló gazdálkodására és ebből is következő áremeléseire, az agrárolló nyílására. Számunkra most az a fontos, hogy ilyen viszonyok között is jövedelmezően élhessen kertészetünk. Ehhez korszerűsítés, új ültetvények, új gépek is kellenek, végső soron ismét a beruházásoknál vagyunk. Mint minden termelési döntést, ezt is a jövő piacának tudományos előrejelzése kell hogy megalapozza. A dilemma a következő: adjunk-e támogatást a szőlő-gyümölcs ültetvények szerkezeti, minőségi fejlesztéséhez, bízva abban, hogy amikorra termőre fordulnak az ültetvények, kellő feldolgozó és kereskedelmi erővel rendelkezünk majd az értékesítéshez? Vagy: lemondjunk-e egy sok embernek a szellemi és fizikai erejét hasznosító, vállalati és állami jövedelmet, valutát is hozó gazda- ságiágazat-csoportról, tekintettel arra, hogy a végtermékek (bor, üdítőital, konzerv stb.) sorsa minden korábbinál bizonytalanabb, és a jövő sem ígér pozitív változást? Természetes, hogy megyénk testületéi —jó szakértői előkészítéssel — az előbbi változat, az ágazat sokoldalú, célirányos fejlesztése mellett foglalnak állást. A döntés következményei ebben az esetben is sok újabb munkát adnak majd gazdálkodónak és politikusnak is. A változás az embertől függ Másik dilemmánk az élet minden területét érinti, mert az emberekkel — különösen a vezetőkkel — és a párttal kapcsolatos. A távolabbi és közelebbi múltban szép számmal születtek — a párt jóváhagyásával — olyan (nem csak gazdaságpolitikai) döntések, amelyek később hibásnak bizonyultak. Ha a párt központi vezető szerveit az országos pártértekezlet ennek tudatában újitotta meg, akkor a politizálás megyei, városi, lakóhelyi és munkahelyi testületéinek is meg kell változniuk. Például megyei pártbizottságunknak a gazdasági élet fellendítését szorgalmazó határozatai is tartalmaztak időnként olyan pontokat, amikben nem politikai, hanem vállalati döntést kell hozni. Ezeket a tételeket a testület a közeljövőben újra át fogja tekinteni, értékeli megvalósításukat. Még fontosabb, hogy a párt itteni vezető szerepe a jövőben ne az egyedi ügyekhez történő, hatalmat képviselő hozzászólásokban nyilvánuljon meg, hanem ténylegesen a fő társadalmi-gazdasági folyamatok helyes irányba terelésében. A területi gazdasági szerkezet változásainak összehangolt, piacorientált segítése ilyen feladat lesz. Sok vitát okoz: egy-egy lakóhelyi vagy munkahelyi hibás döntésért, sőt a hosszabb ideig elfogadott, de ma már elavult helyi politikai gyakorlatért ki a felelős? Ténylegesen az érintett gazdasági, intézményi vagy párttestület munkáját kell megbírálni, vagy pedig az e szervek nevében szubjektív indítékokkal, a megszokott régi módszerekkel fellépő vezetőt személyében kell elmarasztalni? Egyáltalán: a társadalmi nyíltság és demokratizmus van-e már olyan fokú a mi megyénkben és városainkban, hogy ezt a bírálatot a retorzió veszélye nélkül nyugodtan elvégezheti az a testület, amelyik az érintett vezetővel együtt dolgozik, és amelyiknek tagjai őt a tisztségébe megválasztották? Vagy pedig újra a felettes hatóság, a magasabb szintű pártszervezet mindent elhatározó lépéseire kell majd várni, és csak formálisan helyben dönteni. Igencsak kívánatos volna az utóbbi változatot mindenütt elkerülni, az ehhez szükséges politikai légkört kialakítani. A termelőszövetkezeti elnökváltások egész sora mutatja, hogy van helyes irányú elmozdulás a gazdasági élet területén. Valószínűleg azért van így, mert a gazdálkodásért közvetlenül felelős vezetőnek anyagiakkal is mérhető a felelőssége, könnyebben felismerhető a hátrányt okozó döntése is. Sokkal nehezebb dolgunk lesz a helyi közéletért és a társadalmi folyamatokért egészében felelős vezetők megítélésében. Például pártunk gyakorlatában a sikeresnek és a hibásnak bizonyult határozatokat is testületek hozták, ezért beszéltek gyakran a pártkonferencián az országos ügyekben a Központi Bizottság kollektív — és egyben megfoghatatlan — felelősségéről. Ráadásul, mint alsóbb szinteken is, a központi párttestületek is határoztak olyan kérdésekben, amelyekben a piaci irányba orientálódó gazdasági reform üzleti döntést követelt volna. Megyei, városi párttestületekben még bonyolultabb a helyzet, hiszen a helyi sajátosságok elhanyagolása is, túlhangsúlyozása is torzulásokhoz vezet. Sok lehetőség van jó vagy rossz szándékú egyéni — de realitással nem bíró — elképzeléseket is testületi köntösbe öltöztetni. Ha pedig a testület szavazatait és nevét adja valamihez, akkor az érintett lakosság számára ez a döntés a politika egy megnyilvánulása. Egyre fontosabb vezetői tulajdonság tehát a tárgyilagos önértékelés belső igénye. A jövőnek csak azokra a káderekre lesz szüksége, akik ezt felismerik és testületi tagjaiknak, beosztott dolgozóiknak maguk mutatnak példát önkritikával, a döntések módosításának kezdeményezésével. Fokozottan nagy a felelősségünk, hiszen a mandátummal bíró testületek — amelyek tagjait már jelölésük előtt a szóban forgó vezetők választották ki — előbb-utóbb megújulnak, őszinte tájékoztatást kérnek, hogy ténylegesen ők dönthessenek. Ahhoz, hogy így legyen, nem kerülhető el a Központi Bizottság összetételváltozását példának tekintő megújulás a politikai munka alsóbb szintjein sem, megyénkben sem. Ebbe számos vezetőcsere is beletartozik. „Megfelelő embert a megfelelő helyre!” — szól az ismert angol közmondás. Nem biztos tehát, hogy minden vezetőre a jelenlegi választott vagy kinevezett fukciójában lesz szükség. Az emberi megújulással is velejár, hogy a tehetségnek és a képességnek más-más oldalát más-más munkahelyen lehet legjobban használni; a politikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális élet területén, mindenütt! Nem véletlenül szólok ilyen részletességgel a vezetők jövőalakító szerepéről. Sokan úgy ítélik — cikkem címénél szigorúbban —, hogy egyáltalán nincs jó irányú változás a gondolkozásban, az áldozatkészségben, a szorgalomban, a gazdasági szerkezetben és különösen nincs a közösségi fellépésben, összetartásban. Ezt a nézetet nem osztom, mert hiszek az emberek egészséges törekvésében és széles értelemben vett vállalkozókészségében. Ez utóbbi, remélhetően, előbb-utóbb nélkülözhetetlen kelléke lesz a jólét iránti vágy kielégítésének. A hiányolt vagy lassúnak ítélt átalakulást az emberek mozgatják és gyorsíthatják fel, vezető testületeik és a nehéz funkciókat vállalók irányításával. Nem minden munkáért jár a jelenlegi viszonyok között kellő megbecsülés és elismerés. Mégis a központi szervek megújulási szándékát a korlátozó körülmények ellenére is minden vezetői szinten követni kell. Kapkodni nem szabad, de a megfontolt lépések most már sürgősek! Kunfehértói kilátások Kunfehértó szomorú szenzációja a környék kedvelt üdülőtavának pusztulása. Végre az idén megindult a munka, bár az eredményekre még nyilván várni kell. Május 10-én megkezdték a tó iszapjának szivattyúzását a Dunámén ti Regionális Vízmű dunaharaszti igazgatóságának gépei. Napi 12 órát dolgoznak, eddig húszezer köbméternyit távolítottak el a tóból. A tervek szerint 1990-ig folytatják ezt a munkát. A másik, még ennél is biztatóbb fejlemény, hogy megkapták az engedélyt egy 80 méteres kút fúrására. Ez hamarosan elkészül cs megkezdhetik a tó vizének pótlását. (P 7..) • Vhonnan a/ iszapot kitermelik. # Ahova megérkezik. • Akik hűségesek a tavukhoz. • Ahol még halban reménykednek. HIROSHIMA ÉVFORDULÓJÁN Élő jelkép „A fiúk örvendetesen megszülettek”. A távirat szövege, amelyet a potsdami konferencia alatt kézbesítettek Truman elnöknek, a kívülálló szemében semmi vészjóslót nem idézett fel. Pedig az értesítés nem kevesebbet jelentett, mint hogy Los Alamosban sikerrel végződött az első atombomba felrobbantása; az a kísérlet, amelyet joggal tekintünk a nukleáris korszak egyfajta nyitányának. A félelmetes pusztító erő, amelynek kifejlesztését eredetileg a hitle- rizmus legyőzésének szándéka sarkallta, sajnos csakhamar „kiszabadult palackjából”. Az amerikai hadvezetés — figyelmen kívül hagyva a legnevesebb tudósok aggodalmát — úgy döntött, hogy az új fegyverfajtát beveti a háború legvégső szakaszában. így és ekkor pecsételődött meg a két japán nagyváros: Hiroshima és Nagasza- ki sorsa. Éppen negyvenhárom évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án emelkedett a föld fölé a gyilkos gombafelhő, riasztó jelképévé válva az ember immár kollektív ön- gyilkosság szintjét elérő képességének. A Los Alamos-i „újszülöttektől”, a hiroshimai „Kisfiútól” és a nagaszaki „Kövér embertől” ugyanis (így nevezték az emberek ellen, tömegméretekben először ledobott két atomszerkezetet) egyenes út vezetett a fegyverkezési hajsza új meg újabb sebességi fokozatáig, a félelem egyensúlyáig, a ha- _ diarzenálok értelmetlen felduzza- •' dásáig, s addig a félelemig is, amelyet napjainkban az atomhatalmak számának esetleges szaporodása jelent. Hiroshima tehát nem csupán történelem — persze az is — hanem élő, mindennapjainkat átható jelkép. Neve nem hangozhat el úgy, hogy fel ne idézze az emberiséget fenyegető veszélyeket, a túlélés, a biztonság és leszerelés keresésének mind parancsolóbb szükségességét. Ezt a jelképet erősíti évről évre az augusztusi évfordulón világszerte szervezett megemlékezéssorozat, a hiroshimai Békeparkban felcsendülő harangszó, az elhunytak, a perzselő pokolban másodpercek alatt semmivé enyészett áldozatok tiz- és tízezreinek emléke. Örök mementóként mered az ég felé az egykori Iparkamara csontvázszerű épülete a ma már ismét nyüzsgő forgalmú, lassan milliós lélekszámot elérő japán metropoliszban — a számítások szerint éppen felette lobbant fel a vakító tűzgömb. Nem messze tőle egy, talán még megrendítőbb emlékmű: a gyermekeké, gránittalapzaton álló gyengéd leányalaké. A kőbe vésve néhány egyszerű, keresetlennek tűnő, ám épp ezért fokozhatatlan tömörségű verssor: „Fiúk kiáltanak, Lányok imádkoznak: Legyen béke a világon!” Ennél bensőségesebb, igazabb szavakkal ma, Hiroshima tragédiájának 43. évfordulóján sem igen fogalmazhatnánk meg örök békevágyunkat ... Szegő Gábor PARTNER A COCA-COLA Piacra találnak Javulnak a borexport kilátásai, erről tanúskodnak a Monimpex Külkereskedelmi Vállalat első félévi eredményei. Különösen figyelemre méltó, hogy sikerült a korábbinál nagyobb részt kapni a tengerentúli piacokon. Az év első hat hónapjában a tőkés piacon, az elmúlt esztendő azonos időszakához képest, mintegy 15-20 százalékkal több bort értékesítettek. Az árak is kedvezőbben alakultak a korábbinál: 10 százalékos javulást mutatnak az első félév adatai. Ennyivel többet adtak az importőrök a magyar borokért, amelyeknek minőségét és csomagolását sikerült az elmúlt időszakban javítani. A sikert azzal is magyarázzák, hogy visszaszorulóban van a hordós tételekben exportált italok aránya a palackozott árukkal szemben; ez a magyar külkereskedelem szempontjából örvendetes fejlemény, hiszen az így exportált italok előnyösebben adhatók el. Nem utolsósorban fontos'az is, hogy amíg a nagy tételben kivitt hordós borok további felhasználását, úgynevezett házasítását a magyar vállalatok nemigen tudják ellenőrizni, és ez alkalmasint a magyar italok hírnevének csorbítását eredményezheti, addig a palackos italok egyértelműen tanúskodnak a minőségről és a származás helyéről is. A borértékesítési nehézségek miatt a Monimpex nagy erőfeszítéseket tett újabb tőkés piaci vásárlók megnyerésére. A tavalyihoz képest 15 százalékkal több italt vettek a magyar borok át az angol kereskedők, egymillió dollár feletti értékben vásároltak magyar borokat, főleg a villányi borvidék termékeit. A közvetítésben fontos szerepet vállalt a Coca-Cola angliai leányvállalata, amellyel a Monimpex szoros kapcsolatot alakított ki. Angliában a nagy szupermarketekben már megtalálhatók a magyar borok, és remény van újabb kereskedelmi hálózatok megnyerésére. Az Egyesült Államokban a Pcpsi Cola az üzleti partner; itt mintegy 60 ezer karton magyar bor kelt el, főleg a baiatonboglári minőségi borok szerepelnek jól az amerikai piacon. Egész borcsalád kínálja magát; három fehér- és egy vörösbor. Kanadába két év alatt megkétszereződött a magyar borkivitel, amely az idén mintegy másfél millió palack lesz. A tradicionális magyar italokat keresik a kanadaiak, ennek megfelelően állította össze kínálatát a Monimpex. A magyar boripar az első félévben olyan italokat is kínált külkereskedelmi értékesítésre, amelyek nem tartalmaznak kálium-szorbátot. Ennek a tartósítószemek a felhasználása Ausztriában és Svájcban nem engedélyezett — másutt csak minimális arányban, s ezt a magyar borok is „tudják” —, s mivel sikerült ilyen italcsaládot kifejleszteni, nincs akadálya a fenti két országba irányuló szállításoknak, s a lehetőséggel élni kíván a Monimpex.
