Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-31 / 208. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. augusztus 31.

KODÁLY A SZOVJETUNIÓBAN

Helyes, egységes értelmezést!

Mint a XI. népzenei konferencia egyik résztvevője, sok év múltán ismét Kecskemétre látogattam és szeretném folytatni az évekkel ezelőtt megkezdett eszmecserénket.

Még 1970-ben és 1975-ben alkalmam volt tanulmányozni a Kodály Zoltán zenenevelési koncepcióinak alkalmazását Kecskemét zenei általános iskolájában. Ezt megelőzően 1964-ben a nemzetközi ISME-konferencián képviseltem az Ukrán SZSZK-t, illetve Kárpátalját. Különösképpen érdekelt bennünket e koncepciósorozatnak a bevezetése, mivel köztársaságunkban, illetve az egész Szovjetunió területén csakis Kárpátalján vannak magyar tannyelvű iskolák. Mindkét esetben cikket közöltem a Petőfi Népe című napilapban arról, hogyan is értelmezik minálunk Kodály Zoltán zenenevelési hagyatékát. Akkor bizakodó kijelentéseket tettem és mertem remélni, hogy ma arról beszélhetünk, mi mindent valósítottunk meg. Sajnos, a pangás ideje túlságosan hosszúra nyúlt, és a hivatalokból irányított zenei nevelés a magyar tannyelvű iskolákban mindmáig nincs megoldva.

De mi is történt tulajdonképpen?

Se szeri, se száma azoknak az újságcikkeknek és zenei szaklapokban közölt nyilatkozatoknak, amelyek Kodály Zoltán zenenevelési „módszereivel” foglalkoztak, sikeres vagy sikertelen alkalmazásáról nyilatkoztak. A megértés, vagy meg nem értés titka eléggé bonyolult. Történt ugyanis, hogy az 1968-as években Szőnyi Erzsébet professzor az egyik zenei szaklapban közölt egy cikket: „Egy disszertáció margójára” címmel arról, hogy a Szovjetunióban Weiss Pál, a Komi SZSZK Uchta városának lakosa, magyar származású zenetudós 1967-ben Lenin- grádban védte meg disszertációját, melynek témája „Az abszolút és a relatív szolmizáció”. Orosz nyelven ezt úgy fogalmazták, hogy „abszolút és megközelítő szolmizáció”. Az értelmező szótárakban, sajnos csak a politikailag értelmezett szubjektív idealisztikus felfogásmódot magyarázták. így mindazok a jóhiszemű, vezető állásban levő egyének, akik jócskán féltek a politikailag értelmezett „relativizmustól”, nemcsak hogy nem támogatták a Weiss Pál által szorgalmazott relatív szolmizáció bevezetését, s így Kodály zenenevelési koncepcióinak alkalmazását, hanem sokan be is tiltották. Megszületett egy olyan vélekedés is, hogy „minek nekünk a bizonytalan, körül- beli (relatív), ha rendelkezünk egy abszolút és biztos szolmizációs rendszerrel.”

Mindezekről sokat beszélgettem magyar zenepedagógusokkal és zenetudósokkal. így például a moszkvai IX. ISME-konferenciára utazó Szőnyi Erzsébet professzort a Budapest—Moszkva útvonalon közlekedő vonatban megkérdeztem, mit is tehetnénk ennek a szükségtelen óvatosságnak a kiküszöböléséért. Arra kért, hogy kíséreljem meg ezt úgy fogalmazni, hogy ez a „relativitás” nem más, mint a „mozgó Dó” alkalmazása. Sajnos, ez már késő volt.

Azok, akik ebben nem kételkedtek, mint például az észt zenepedagógusok, így Heino Kaljuszte professzor sem, kiváló eredményeket értek el. De meggyűlt a gondja- baja H. Kaljusztének P. Weisszel; összefogás helyett a szakmai folyóiratok hasábjain erős vitát folytattak. De ezek az egyének szakemberek voltak és kellő hozzáértéssel, bár bizonyos makacssággal tudtak miről vitatkozni. Más volt a helyzet azokkal, akik a Kodály- „módszer” alkalmazásában megláttak egy bizonyos érvényesülési lehetőséget. Ez nem is volna baj, de ez az érvényesülés Kodály nevével csupán visszaélés volt, mert vajmi kevés fogalmuk volt ezeknek a karrieristáknak a kodályi koncepciók igazi tartalmáról.

Jómagam az ungvári magyar tannyelvű iskolában folytattam leendő tanító növendékeimmel gyakorlati foglalkozásokat, de a Ko- dály-módszert én sem tudtam alkalmazni minden vonatkozásban. Ezt korlátozta az általános iskola ének-zene programja, és nem utolsósorban a zeneművészeti szakiskola ének-zene oktatásának programja. Mégis kísérletet tettünk, hogy a zenei anyanyelv elsajátítása érdekében legalább valamit tegyünk. Felkértem a kecskeméti Kodály intézetet, hogy küldjenek számunkra olyan irodalmat, amely orosz nyelven megmagyarázza a zenei anyanyelv elvszerűségét. Az intézet el is küldte a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet prospektusát magyar és orosz nyelven, melyben megtalálható volt Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója. Most már biztosra vettük, hogy nemcsak a szakemberek, hanem a hivatalnokok is elfogadják a mindenfelé emlegetett és jóhi- szemüleg propagált Kodály- „módszert”. Sajnos, ismét a fordításban volt a hiba, akárcsak Weiss Pável esetében. A magyarul fogalmazott és több helyütt sikertelenül oroszra fordított szövegek nem adták át az eredeti gondolatot, illetve koncepciót. Erről annak idején írtam is az intézet igazgatóságának, de maradt minden a régiben, illetve ezekkel a hibás prospektusokkal látták el az orosz nyelvű érdeklődőket.

Az Ukrán SZSZK zenei folyóirata, a „Muzsika” 1987. 5. számában közölt utoljára olyan cikkeket, amelyek a kodályi zenenevelési koncepciókkal foglalkoztak. Hogy ezekben mennyi a félremagyarázott tény, még 1987-ben is, nem akartam elhinni és ezért ugyanennek a szaklapnak az 1988. május—júniusi számában nyilatkoztam arról, hogy át kell nézni, illetve fel kell számolni a múltban alkalmazott téves fogalmakat. Hogy hányán is írtak Kodály zenenevelési módszereiről és azoknak gyakorlati alkalmazásáról, nem tudnám felsorolni, de kiemelném egyik-másik szerzőt. Többen a kodályi zenenevelést csupán egyik vagy másik módszer alkalmazásában látják, és nem a rendszer, a

koncepciók egészében. így a minszki V. Kovaljov (1973. Kijev) „A zenei nevelés módszere relatív alapon”. Bár könyvében kifejezetten Kodály Zoltánra hivatkozik és sok érdekes adattal gazdagítja a történelmi áttekintést, munkájában több a kifejezetten téves felfogás. Ez vonatkozik elsősorban a ritmusegységek szótagjainak elnevezésére (ta, te, sza, lépés, futás . . .) Ennél sokkal sikeresebb T. Ogorodnovának, a nalcsiki — Észak-Őszét SZSZK — zeneművészeti szakiskola tanárának „A gyerekek zenei adottságainak fejlesztése a megközelítő (relatív) rendszer alapján” című, 1985-ben kiadott könyve. Tulajdonképpen ez a szerző is Kodály Zoltánt szeretné bemutatni. Ezt részben el is érte, de mélyebben nem ismervén a gyakorlatot, egy bizonyos pontnál ő is megállt. 1977-ben napvilágot látott egy kísérleti tankönyv Zsof- csák Zoltán ungvári pedagógus és Verescsagina kijevi szakfelügyelő munkája nyomán, mely kifejezetten a kodályi koncepciókat kívánná követni. Ez a tankönyv — „Zo- Vi-Jo” — a kísérleti zenei nevelés I. osztálya számára készült, kifejezetten ukrán tannyelvű iskoláknak. 1987-ben B. Polskov (Kijev) „Kodály Zoltán zenenevelési koncepciójának lényegéről” ír cikket a „Muzsika” folyóiratban, s ugyancsak ebben a számban N. Szeme- nova „Aktuális probléma” címmel Kodály zenenevelési koncepcióit magyarázza. Bár mindkettő jártas valamiben, mégis több hibás felfogással félrevezetik az olvasót. A szerzőknek szánt ellenvéleményemet, mint említettem, közölte a folyóirat szerkesztősége az 1988. május—júniusi számban.

Ami az ellenvéleményemet illeti: felhívtam az olvasók figyelmét arra, hogy megkönnyítették a Szovjetunió és Magyarország közötti cserelátogatások ügyintézését, és ajánlom mindazoknak, akik foglalkoztak vagy foglalkoznak Kodály zenenevelési koncepcióinak alkalmazásával, ennek a központi zenei szakfolyóiratnak a szerkesztőségével együtt, szervezzenek meg egy olyan tapasztalatcserét előirányzó találkozót, vagy tanfolyamra jelentkezést, mely a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézettel venné fel a kapcsolatot. Az intézetnek pedig azt ajánlanám, hogy — minden valószínűség szerint ennek a felhívásnak lesz foganatja — készüljenek föl egy szakmai találkozóra, ahol és amikor egyszer és mindenkorra megszűnnének a helytelen értelmezések és feltételezések. Ebben az irányban — úgy vélem — az intézetnek is tennie kell valamit.

Ami a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolákat illeti: az 1988/89- es tanév folyamán gyakorlati ellenőrzésen megy át az az új ének-zenei oktatási tanterv, amely a Kodály Zoltán által szorgalmazott zenei anyanyelven alapszik, s figyelembe veszi a Dmitrij Kabalevszkij- koncepciók jelentőségét is.

Árpa István,

a zenetudomány kandidátusa Ungvár

TÁRLATNAPLÓ

Kalocsai népművészek

• Ivók Lászlóné pingálása.

• Czár János népi figurái.

• Részlet a kiállításból. (Fotó: Straszer András.)

• Kovács László fazekasmunkái.

Mindig örömmel megyek népművészeti kiállításra.

Tudom, sokan vannak a megyében, akik örzik-ápolják az elődök hagyományait, átmentik a paraszti kultúra értékes kincseit. A népművészet sokféle ága él szűkebb pátriánkban, a fafaragástól a hímzéseken át a tojásírásig. Időnként a közönség is láthatja a legszebb müveket, mint például legutóbb Kecskeméten, a megyei tárlaton, ahol nemcsak a fafaragók, hangszerkészítők mutatkoztak be, hanem a textilesek, a bútorkészítők és mások is. Kalocsán ugyancsak látható egy kiállítás, mégpedig a helyi népművészeti egyesület tagjainak munkáiból. A Viski Károly Múzeum folyosóján december 31-éig tekinthető meg a reprezentatív anyag. Ottjártunkkor, a nyár kellős közepén, a turistaszezon főidényében nagy volt a nyüzsgés.

Szinte valamennyi népművészről hallottunk már. Sokan távoli országokban is megfordultak, bizonyítva a kalocsai motívumok létjogosultságát, és persze azt, hogy nálunk a modern technika korában sem merült feledésbe az egykor élőbb népművészet. A kiállítás láttán elmondhatom: a legértékesebb darabokat nézheti meg az érdeklődő. Ezt azért hangsúlyozom, mert sok esetben kétkedve léptem már be a kiállítótermekbe, amikor a kalocsai népművészetet kívánták bemutatni. A giccs, az ál népművészet ellen hadakozni kell. Gondolom, így van ez Kalocsán is. Sokan tudják-érzik, nincs szükség a motívumok túlburjánzására, arra, hogy lépten- nyomon elcsépelt pingálásokkal találkozzanak a városba térők. (Például: a települést jelző tábla előtti „Köszöntjük városunkban!” szélére fölösleges díszítősort festeni. Minek? A hivalkodásért?)

Az ellenpontra csak azért utaltam, mert szerencsére a múzeum folyosóján még csak véletlenül se lehet találkozni az értéktelennel. Gyönyörűek Pandúr Istvánná cifra- pamukos abroszai, vánkoshuzatai, Ivók Lászlóné riseíiős abrosza, Gál Tamásné, Nagyné Bagó Erzsébet pingálásai. A korai kalocsai mintákat őrző fehér térítők szépek és egyszerűek. Egry Károlyné Szőnyi Marcsa ugyancsak a pingálás nagymestere, Heim Antalné munkái is értékesek. A világszerte ismert Ivókné, Pandúrné csodákra képes, és hogy ezt bizonyítsák, elhoztak a kiállításra az igényességről, türelemről és tehetségről árulkodó ünnepi ruháikat, melyek a vitrinekben tekinthetők meg.

A kalocsai népművészet változatosságát jelzi, hogy az időszaki tárlaton nem csak a pingálásé, a hímzésé a főszerep. A miskei Czár János gyermekjátékokat, faragásokat tár közszemlére, a népi hangszerek mellett. Egyszerűség, természetesség és ötletesség jelzi minden egyes darabját. Kistalicskák, csigák, gyűrűk, furulyák sorakoznak Czár „területén”. A népi alakokat megjelenítő figurái szintén glédában állnak. A jeles ünnepekhez kapcsolódó emlekek is felfedezhetők, mint például a betlehemes, az aratási koszorú. Az uszódi Boldizsár Gáborné népviseletbe öltöztette (természetesen uszódiba!) a babákat. Ezek mellett karcolt és festett tojásokat is bemutat. Hontváriné Art Júlia díszítményeivel szintén tetszetős tojások iáthatók. A kalocsai fazekasság hagyományait ápolja Kovács László keramikus. Edényei, tányérjai puritánok, ízlésesek.

Mindent egybevetve: boldogok lehetünk, hogy a település környékén még mindig van mit bemutatni, a régiek és az újak müveit kiállítani. Szeretném ezt írni sok-sok év múlva is! Borzák Tibor

KÉPERNYŐ

Legendák

Szombaton, fő műsoridőben mutatta be a We Are The World (Mi vagyunk a világ) című dal készítésének kulisszatitkait a tévé. Az afrikai éhezők megsegítésére szövetkezett amerikai popsztárok kellemes órácskát szereztek a hazai televíziónézőknek is.

Egészen kicsit homályosítot- ta csak el a műsor sikerét az a körülmény, hogy az emlékezetes dalt három éve vették föl: valamikor 1985 végén volt a sláger (Hofi mindenesetre már a 85-ös szilveszteri műsorban ennek a kontójára bohóckodott).

S ugye, mi most 1988-at írunk.

Kétszer ad, aki gyorsan ad — szűrhetjük le a tanulságot arra gondolva, hogy végtére is a tévé akár várhatott is volna a bemutatással — még vagy három esztendeig.

(Ballai)

* * *

A műsorelőzetes szerint Karinthy Frigyes kevésbé ismert

arcát mutatta be vasárnap este a Legenda az ezerarcú lélekről című irodalmi összeállítás, melynek alapanyagát az író meglehetősen ismert művei — Utazás a koponyám körül, Ca- pillária, Delejes halál, Utazás Faremidóba — adták. Az ösz- szekötő szövegben többször elhangzott, hogy míg Karinthyt elsősorban humoristának ismerjük, a műsor készítői elsősorban mint embert akarják számunkra bemutatni. Az adás végén számomra pont olyan fölfoghatatlan volt, hogy miként lehet a kettőt különválasztani, mint annak előtte. Mindazonáltal a Karinthy-művek- ben nem csalódtam és az előadó színészekben sem.

Az irodalmi összeállítás helyszínei a rádió stúdiói voltak — süketszoba, méteres mikrofonok, lágy fénnyel megvilágított keverőpult, miegymás. E formabontás okát némi töprengés után abban találtam meg, hogy így a színészeknek nem kellett a szöveget megtanulniuk, hanem — rádiós szokás szerint — nyugodtan olvashatták papírról.

(Hámori)

MACSKA A FÁN

A bérház tömbnehéz fala és a hinta között egy nagyjából háromszögletű füves térség húzódott. Füves? Legfeljebb valamikor volt az. De miután ezt a területet szemelték ki futballpályának és minden más harci terepnek a környékbeli bérházak srácai, csak pár ványadt fucsomó emlékezett a régi szép időkre.

Közel a bérházhoz poroló ágaskodott, de hát ez nem zavart senkit, hol futball- kapunak használták, hol hegyoromnak, hol rejtekhelynek. Mikor mire volt szükség. Hasznos dolog az ilyen poroló, annyi arcot ölthet fel, amennyit a gyerekek beleképzelnek. A térség közepén a kis vörös levelű fácskával már kevesebbet tudtak kezdeni. Hiszen ha kettő lett volna! De így?

Tépték hát ágait, törzsét, levelét. Nem rosszindulatból, nem kegyetlenségből. A játék törvényeiből eredően. A fiúk játékainak törvényei parancsolták így, ahonnan a szelídség, a figyelem meg a csönd hetedhét határba száműzetett. Megjósoltuk a fa korai kimúlását, csodáltuk eddigi szívós erejét.

Am egy délután csoda történt. Legalább tizenöt fiú tolongott a fa körül. A legkisebb lehetett vagy hároméves, nemigen értett még semmit a dologból, de bámult a fa tetejébe, ahol az a csodálatos valami lapult. A legidősebb fiú már

lehetett tán nyolcadikos is, neki már módszerei is voltak, mit lehetne tenni.

Odafenn, a kis vörös levelű fácska legmagasabb ágán egy árva, nyúzott, kopott kis macska miákolt. Szürke és fehér csíkok, foltok villogtak a bundáján, de olyan volt az, mint a vedlett rókáé, ráadásul félelmében fel is borzolta a szőrét. De macska volt, s macskaságá- nál csak riadtsága volt nagyobb. Már kimerészkedett, a legvékonyabb ág hegyére, most már nem csak attól félt, hogy alulról az a sok rikoltozó, csattogó fogú szörny eléri öt, attól is félt szegényke, hogy lepottyan. Mert amilyen szerencsétlen kinézete volt, ez még nem is a talpára esett volna.

A fiúk kurjongattak, rikolt óztak.

A legidősebb csendet intett.

— Le kell szedni. Ki a legkönnyebb?

A választás a hároméves formára

esett.

— Tudsz fogódzkodni, öcsi?

— Tudok — mondta lelkesen az apróság, pedig fogadom, azt se tudta, mit jelent a szó.

— Akkor a váltamra ülsz, én felmá- szok veled egy vastagabb ágra, onnan eléred és leveszed.

Mindjárt akadtak kritikusok is, hevesen tiltakoztak a terv ellen. Hogy le kell piszkálni bottal, hozni kell egy létrát, keresni kell egy hosszú srácot, és így

tovább. A „vezér" azonban külső segítség nélkül akarta megoldani a dolgot, s a rémült macska félelmei közepette nyakába ültette a kis lurkót.

— Nem éri el — hallatszott egy luci- feri hang.

— A Dezső majd lepottyan — közölte egy másik.

— Még a feje is beszakadhat avatkozott be a harmadik, de a többség csendet parancsolt. A nagyfiú ugyanis nyakában a kicsi terhével ügyesen fellépett az első ágra.

— Eléred már?

— Nem — üvöltötték lentről kórusban. Feljebb lépett. A kis fácska ágai vékonyak voltak és törékenyek, hajladoztak ijedten. Alul a fiúk álltak, egyre sűrűbb tömeget alkotva, most már némán és izgatottan.

— Eléri... — suttogta valamelyik, mire a többiek lepisszegték.

Odafenn a kicsi félni kezdett.

— Leszállók ... — sápította el magát, mert a kezdetben jó játék után megérezte az ingatag helyzetet.

— Dehogy szállsz — szólt rá a lova —, fogd meg a macskát!

— Ezt?

— Ezt.

Az új feladat új bátorságot öntött a srácba, s nyújtózkodni kezdett. Egyszer elérte. Megmarkolta csöppnyi ujjaival a macska bundáját, az szegény annyira félt, hogy nem volt ereje tiltakozni, csak nyávogott egy keserveset, de az is a torkán akadt az üdvrivalgástól, ami a fa alól felharsant.

Néhány pillanat s a fiúk lenn voltak, a macska már a nagyobbik kezében lihegett. No, gondoltam, most agyonverik, vagy kiszúrják a szemét, ö lesz az ellenség, a megsemmisítendő ellenfél, a harci vágyakat rajta ki lehet élni igazán.

Azonban más történt.

A nagy fiú ölébe vette a macskát, és sorra járultak hozzá a többiek. Egyesével. Tülekedés csak az elején volt, mindenki egyszerre akarta megérinteni. De aztán rájöttek a rendre, és mentek sorban, szépen megsimogatni annak az ijedt kis állatnak csapzott bundáját. Ha nem látom, nem hiszem. Bennem már feloldódott a feszültség, az aprócska ember ott kuporgott a nagyfiú mellett, a zsákmányszerzésben többet tett, több volt a joga 'is.

A fiúk simogatták a macskát, de azt hiszem, a szegény állat közben idegbajt kapott. Csak ezzel tudom ugyanis magyarázni, hogy az első adandó alkaloin- mai, amikor a jámborság és szelídség megtelepedett a lurkókban, hirtelen lendülettel kiszabadította magát, és futásnak eredt. Futás? Lihegő menekülés, eszeveszett kapkodás, ugráló ritmusú száguldás volt ez.

S abban a pillanatban a gyereksereg utána. És ismét hangosak és harciasak voltak, üvöltöttek és száguldottak ők is, a legcsekélyebb reménye nélkül annak, hogy valaha is utolérik az idegbajos macskát.

Csak a kicsi kuporgott még ott sokáig a fa alatt, mint aki nem tudja elhinni, hogy az a csodálatos tünemény csak úgy kiszaladt a kezei közül. Felnézett a fára, de ott már nem volt semmi, csak néhány vöröslő őszi levél.

Bcnyei József