Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-30 / 207. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. augusztus 30. HATEZER FELLEBBEZÉS Tárjuk ki az egyetemek kapuit! Beszélgetés Czibere Tibor művelődési miniszterrel A vakáció elején vette át a művelődési tárca vezetését Czibere Tibor, s bár most máraz új tanév kezdete közelít, a miniszternek legfeljebb forró volt a mögöttünk lévő nyár, hosszú aligha, s a vakáció még kevésbé. Hiszen azok tatásügy és a sokrétű kulturális, művészeti élet „folyóügyeinek" áttekintésére, számbavételére meghajtott munkatempó mellett sem lehetett elegendő azidő. Amiről most érdeklődünk, azazonban már egyetemi tanárként is foglalkoztatta Czibere Tibort, véleménye, elgondolásai korántsem rögtönzöttek. Több ezer fiatal számára a szó szoros értelmében sorsdöntő kérdésről van szó: ezekben a napokban mérlegelik, rangsorolják az idén felvételizők fellebbezési. átirányítási kérvényeit, s az eredményről a hónap végén kapnak értesítést az érintettek. — Hányán vannak? — Valamivel több mint hatezer kérelem érkezett. És ugye olyan fiatalokról van szó, akik sikeresen érettségiztek, s többé-kevésbé sikeresen felvételiztek is. Vagyis: elvileg joguk van az első elutasító döntést megfellebbezni. — Joguk van, de pozitív döntést— mivel a felvehetők száma korlátozott — csak egy töredékük várhat. Ez így van, és én nem is tartom szerencsésnek ezt a gyakorlatot. Véleményem szerint a jelenlegi keret mintegy a más- félszeresére volna emelhető, magyarul - és a fellebbezők száma is ezt erősíti meg—: a sikeresen felvételizőket be kellene engedni az egyetemekre, főiskolákra, és két-három szemeszter után kellene szelektálni, amikor már biztonságosan megállapítható: kik alkalmasak valóban a választott pályára. — Ez ellen évek óta az az érv, hogy nem tudják leültetni a hallgatókat az intézmények. Legtöbb helyen le tudnák ültetni. Oktató is van elég. Négy hallgató jut egy oktatóra — állagról beszélek —, míg nyugaton tizenkettő. Diákszociális vonzata persze lenne, és a kollégiumi helyek számát is bővíteni kéne, de ezeket a költségeket vállalni kell. Továbbá a foglalkoztatáspolitikai követelményeivel is számolni kell, de reálisan. Úgy tapasztalom, hogy a keretszám emelése azért okoz traumát, mert a mi gyakorlatunk szerint — elenyésző eltéréssel - annyian szereznek diplomát, ahányan elkezdik felsőfokú tanulmányaikat. — De aligha helyes, hogy a belső szelekció szinte teljesen megszűnt. Persze, hogy nem helyes. De ez nem, vagy nem kizárólag a felsőfokú intézmények rovására írandó, és nem is mindenütt egyformán „liberálisak" az oktatók. Égyebek között az a körülmény áll mögötte, hogy nálunk elvégezhet valaki akár hat-hét félévet az egyetemen, s ha — bármi okból! — abbahagyja, az kerül be a személyi igazolványába, hogy „szakképzetlen”, és legmagasabb iskolai végzettsége az „érettségi". Pedig feltehetően szerzett annyi tudást, mint az, aki hároméves főiskola elvégzése után kap diplomát, ami felsőfokú szakképzettséget igazol. — Ön szerint hogyan lehetne feloldani ezt az anomáliát? —Munkaköri besorolást kellene készítem a meghatározott lezárt félévvel rendelkezők részére: milyen beosztásban kezdhetik a pályát. Nem lenne ez se „spanyolviasz”. M üegyetemen tanító kollégámtól hallottam néhány éve Finnországban, hogy mérnökhallgatók nemritkán hagyják abba az egyetemet a nyolcadik szemeszter után, mert elég felkészültek már ahhoz, hogy boldoguljanak az iparban. Az utolsó évfolyamokon többnyire azok maradnak, akik tudományos fokozatra pályáznak, kutatói munkakört tekintenek perspektívának. — A belső szelekció tehát részben „magától”, természetes úton is végbemehet. Ez még inkább amellett szól, hogy tárjuk ki az egyetemek kapuit az oda kívánkozók előtt. Azért is persze, mert a jelenlegi hallgatói létszám a népesség, illetve a korosztály létszámához képest alacsony. De lát-e Ön garanciát arra, hogy a tudás, a szellemi munka rangját elismerő elvi deklarációk mellé forintok is kerülnek a felsőoktatás minőségi és mennyiségi fejlesztéséhez? — Szorult helyzet ez, mert nem lehet nem tudomásul venni a költségvetési hiányt. Azzal együtt, hogy a társadalomnak és a kormányzatnak jól felfogott politikai érdeke is a felső- oktatás támogatása. A stratégia szempontjából is. A politika nagyvonalúan hangoztatja is a szellemi tőke nélkülözhetetlen fontosságát. Az én feladatom tehát a politikai demagógia kihasználása lenne vagy lehetne a pénzszerzéshez, de —< nincsenek túlzott illúzióim... — Miért olyan nehéz elfogadtatni, hogy az oktatás biztos befektetés, ráadásul semmivel sem helyettesíthető? —Mi most a vállalkozói szemlélet rabjai lettünk, a kockáztatás is „sikk”, sajátos módon az oktatásra fordítható befektetésekhez—hiába áll előttünk számos bizonyítópélda Japántól az NSZK-ig , még nincs meg a kellő bizalom. Ügy tűnik, egyelőre csak a vulgáris felfogása honosult meg a vállalkozásnak: a „hátha bejön” — szemlélet, mint a lóversenyen. Hogy az oktatás biztos befektetés, azt még nem fogadta el a társadalom. — Bizonyos, hogy a társadalom nem fogadta el? Nem inkább a pénzügyi kormányzat fenntartásait tükrözi a művelődési tárca szegénysége? — Nézze, a válasszal meg kell várni a jövő évi költségvetést. A legutóbbi parlamenti ülésen mindenesetre jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy a képviselők megerősítették: az oktatásnak prioritást kell biztosítani, s hogy elhangzott: az új miniszter aztán vigyázzon az oktatásra, mert odafigyelünk, és számon fogjuk kérni. És valóban van rendezni-, megújítani-, megtámogatnivaló minden iskolatípusban, akár reformnak hívjuk ezt, akár csak fejlesztésnek. Én úgy látom, hogy legfontosabb teendőnk: az ügy permanens karbantartása; igazodás a változó gazdasági-társadalmi igényekhez, kielégítve az egyén érdekeit és érdeklődését is. Nem mindegy azonban, hogy mindehhez mennyi pénz van a hónom alatt. Medve Imola fiatalokról - fiataloknak KÍGYÓT-BÉKÁT, HALAT-VADAT Korszakváltó, második hellyel Az István király-évfordulót hangulatosan, és főleg jó eredménnyel ünnepelte meg Kecskemét ifjúsága augusztus 19-én. A Korszakváltó országos rendezvényén második helyet ért el a csapat, ami mindenképp dicséretes, hiszen igen erős volt a mezőny. A játék célja volt, mint az a rádióadásból is kiderült, hogy a középiskolások méltóan ünnepeljék az államalapítás az államiság évfordulóját, alkotmányunkat. Reggeltől késő estig tartott a verseny, a KISZ Kecskemét Városi Bizottságának épületébe mintegy félszázan költöztek be erre az időre. Miután az egyik feladat az országalapítás volt, a helyiség a KIS(Z)SZÁLLÁS nevet kapta. Négy királyi megyére és két püspökségre osztották fel, önálló fizetőeszközzel rendelkeztek, amit nemes egyszerűséggel ma- ni-ncsnek neveztek el. .. A KISZ KB rendezvényén 28 feladatot kellett megoldaniuk a résztvevőknek. Halat-vadat cím alatt például őseink gyűjtögető életmódjára utaltak, és a fiataloknak „kígyót-békát” kellett összehordaniuk. Valóban sikerült is a többi között egy élő kanalasgémet, gólyát, hattyút, halat, hörcsögöt és kígyót bevinniük. A kígyót lemérték, 130 centiméteres volt! Ezenkívül három Zsigmond-korabe- li „aranypénzt” kellett csinálniuk, kenyeret sütniük, és országalapító okmányt megfogalmazniuk. Nem unatkoztak tehát a versenyzők, akik nagy lelkesedéssel tettek eleget a követelményeknek. Végig vezették a versenyt és szinte csak az utolsó percekben szorultak le a dobogó legtetejéről. A Korszakváltót Békéscsaba csapata nyerte meg, a harmadik Velence lett. Balassy Gábor csapatvezető és egyben az „ország” királya vehette át a kecskemétiek képviseletében a jutalmat: a trikókat és a könyveket. A jó szerepléshez nagy segítséget kaptak a városi tanácstól, a bíróságtól, a középiskolai történelemtanároktól, egy országgyűlési képviselőtől és a Gábriel taxitól is. T. L. • A 130 centiméteres kígyó. 1934 ÉS 1938 között a budapesti filmműtermekben száztizenhárom, egész estét betöltő játékfilm készült el, azaz évi átlagot számítva huszonhárom -huszonnégy produkció. (Annyi, mint amennyi manapság.) Akkortájt (is) az volt a legfőbb gond: miként lehetne elérni azt, hogy ezeket a honi munkákat be is mutassák a filmszínházakban, amelyek a legszívesebben a hollywoodi látványosságokat vetítették. Nos, a helyzetet a parlament oldotta meg. Kétnapi vita után elfogadta azt a filmtörvényt, amely — a többi között — kimondta: minden moziüzem köteles teljes műsorának tíz százalékát Magyarországon készült és magyar nyelvű produkciókkal kitölteni (XIV. törvénycikk, 2. paragrafus). Manapság hazánkban nem létezik hatályos filmtörvény, ám nagy szükség lenne rá. Az egyik filmes képviselő, dr. Bokor László kezdeményezésére megindult a töprengés a Film- és Televízióművészek Szövetségén belül arról, hogy vajon mi is kerüljön bele majdan egy esetleg az országgyűlés elé bocsátható filmtörvény-tervezetbe. A továbblépés indokoltságát az is aláhúzza, hogy ma a filmkészítésre, -forgalmazásra, archiválásra vonatkozó legfontosabb hatályos jogszabályokat furcsa módon az 1986-os sajtótörvény tartalmazza, ám a dolog természeténél fogva az sem szabályozhat mindent. Méltatlan elbánás így aztán részkérdésekben születtek alacsonyabb szintű — művelődési minisztériumi, tájékoztatási hivatali és más jogszabályok, amelyek között hosszasan keresgélhet az ember, mire megtalálja a megfelelő passzust. A filmesek némi joggal vetik föl tehát azt, hogy a mozgókép — függetlenül attól, milyen „hordozóanyagra" rögzítették jelentőségéhez egyáltalán nem méltó elbánásban részesült akkor, amikor a sajtótörvénybe és más, alacsonyabb szintű jogszabályokba rejtették el. Ma már több mint világos, hogy a huszadik a közelgő huszonegyedik század egyik ha nem fő — meghatározó ismeret- és tnüvészetközvetí- tő eleme a mozgófénykép, amelynek helyét, szerepét, előállitásának módját, megőrzésének metódusait a legmagasabb szintű jogszabályokban kellene rögzíteni. Mert például míg a 17/1986 (Vili. 20.) számú művelődési miniszteri rendelet akkurátusán szabályozza a sajtótermékek köteles és tiszteletpéldányaira vonatkozó eljárásokat, a film- és videomüvekről csupán annyit mond. Töprengések egy mozgóképtörvényről hogy a „Magyar Filmintézet a köteles példányt nyilvántartásba veszi, legalább 10 évig megőrzi és hozzáférhetővé teszi, forgalomba azonban nem hozhatja”. Ám mi történik a „film- és vi- deomű”-vel tíz év után? Kidobják, letörlik? S miért nem kell köteles példányt szolgáltatni a kizárólag sugárzással nyilvánosságra hozott, televízió- műsort tartalmazó technikai eszközökből? Ezek nem részei nemzeti kultúránknak? S a Magyar Filmintézetnek honnan, miféle törvényesen garantált forrásból kell — vagy kellene — archiválási feladatainak eleget tennie? Kik gyárthatnak? A kérdések csupán e téma kapcsán is vég nélkül gyarapíthatók, s akkor még nem is igen említettünk más területeket. Azt például, hogy a magánvállalkozások, a kft.-k, a készülő társasági törvény korában illő lenne korszerű formában újra rögzíteni azt is, hogy ki, vagy kik gyárthatnak mozgófényképet. Csak jogi személyek, ahogy az eddig volt? Vagy esetleg magánszemélyek is, társulások, kft.-k? S ha igen. milyen forrásból tehetik ezt meg? Bevonhat- nak-e például ipari vagy banktőkét; ha igen, milyen feltételekkel? S a nem „hivatásos” filmstúdió-vállalatokban esetleg elkészülő, széles körű forgalmazásra szánt mozgókép milyen formában jut el leendő nézőihez? Ha eljut egyáltalán. 1935-ben a filmtörvény garantálta, hogy filmszínházak műsorának tíz százaléka hazai produkció legyen. (Későbba kvótát húsz százalékra emelték föl.) Manapság nincsen magas szintű jogszabályban lefektetett garancia arra, hogy például a stúdióvállalatoknál elkészített magyar játékfilmek mindegyike valóban az egész országban látható legyen. Aki csak egy kicsit is ismeri a filmforgalmazás közelmúltját, fejből föl tudja sorolni, melyik magyar filmet melyik megyében nem mutatták be—különféle helyi, vélt érdekekre való tekintettel. Nyilvánvaló tehát, hogy ezekben a hónapokban, amikor a filmforgalmazást is átszervezik, amikor új forgalmazó vállalatok szállnak ringbe, a magyar mozgókép ügyét szívükön viselők joggal kérdezik meg: miá jogi garancia arra, hogy ezek a vállalatok valóban szívükön viselik majd a hazai, ámde nyereséget nem hozó mozgóképes művészet jövőjét? A szép szavakon, a fogadkozásokon túl .. . Megőrzendő alkotások Természetes dolog, hogy ha mozgóképet mondunk, azon az elektronikus úton rögzített műsorokat és videokazettákat is értjük. Sőt, például ide érthetjük akár a helyi jellegű, úgynevezett városi televízióműsorokat is, amelyekről persze megintcsak egy más joghely- a 2/1986 (IX. 1.) MTH számú rendelkezés intézkedik, mindenfajta archiválási kötelezettség nélkül s meg sem említve azt, hogy ezek a mozgóképek is nemzeti kultúránk elidegeníthetetlen, így megőrzendő részét képezik. Van aztán a mostani, dzsungelhez hasonlatos szabályozásnak egy ugyancsak „kényes”, ám a társadalmi nyilvánosság kiszélesedésével természetes módon reflektorfénybe kerülő része: a mozgóképek engedélyezése. A mozgóképek közül a filmről és a videóról a 29/1986 (IX. 1.) MM számú, „az egyes sajtótermékek engedélyezéséről és az impresszum feltüntetéséről” címet viselő rendelet tesz említést, leírván, hogy milyen esetekben s milyen dokumentumokat kell a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatóságának benyújtani az engedélyokirat kérvényezése esetén. Szembekötősdi-játék A szabályozás alapossága itt véget is ér, hiszen arról már nem szól a rendelet, hogy például személy szerint kik felelősek az engedélyezésért — vagy nem engedélyezésért —, mint ahogy arról sem, hogy a döntést bárki is köteles lenne nyilvánosan megindokolni, vagy hogy egy — uram bocsá’ — vitatható indoklással meghozott elutasítás ellen hol, milyen jogfórumon lehet orvoslást keresni. Ez a joghézag már egymaga elegendő volt eddig is néhány szembekötősdi-játékhoz, hiszen nem volt kötelező a vitatható kérelmet indoklással elutasítani, elég volt indoklás nélkül semmit sem mondani s nem kiadni a bemutatási engedélyt. A kérdés még messzebbre vezetne, ha taglalni kezdenénk a műsoros kazetták körül burjánzó jogi dzsungel rejtelmeit is, ezért bele se fogunk most inkább. Annyi azonban bizonyos: a mozgóképpel foglalkozó szakma berkeiben megindult közös töprengésnek — akármi is legyen majd a végeredmény — nemes a hajtóereje: minden résztvevőt a magyar mozgóképkultúra jövőjéért érzett aggodalom vezérel. V. P. ÜGYES AUTÓSOK • Sokan voltak kíváncsiak a szlalomvcrsenyre. MEGSÜLLYEDT, ÉLETVESZÉLYESSÉ VÁLT Romos úttörő vezető-képző Nem turistalátványosság a KISZ Bács-Kiskun Megyei Bizottságának Balatonfenyvesi úttörővezető-képző tábora. Az egyébként gyönyörű környezetben lévő tábor fő épülete homlokzati fal nélkül tátong. Nem magától nyújt ilyen szomorú látványt, ehhez a Somogy Megyei Építőipari Vállalat szakértőinek „segítsége” is kellett, ugyanis a nem megfelelő alapozás miatt süllyedt meg az egész építmény. Az éppen „úttörőkorú” épület — mindössze 13 éves — nem bírta ki, hogy magasabb „korosztályba” léphessen, az életveszély megszüntetése érdekében a homlokzati falat le kellett bontani. Ennek pontosan két éve, azóta nem sok változás történt, ha csak az nem, hogy a megyei KISZ-bizottság megnyerte az építőkkel szemben a pert — ehhez kellett a kél5t év! —, és miután a kivitelező követte el a hibát, neki is kell kijavítania! Talán már a jövő hónapban, többszöri időpont-módosítás után, felvonul a SÁÉV szakembergárdája — bízunk benne, hogy jobbak, mint 1975-ben, az építkezés idején — és hozzálát a munkához. A több millió forint értékű alaperősítés mellett a KISZ-bizottság egyúttal felújíttatja az egész épületet, hogy komfortosabbá váljon. Előre láthatólag a jövő nyáron már fogadhatják itt az úttörővezető-képző tábor lakóit. Ezen a nyáron és tavaly az említett építési hibák miatt Bács megyében, illetve a megyén kivül tarthatták csak meg a képzést, ami többletkiadást és sok bosszúságot okozott a KISZ-bizottságnak. T. L. XX iskőrösön a városi KISZ-bizottság és az autósszakosztály KISZ alapszervezete szervezésében rendezték meg a napokban az Állami Biztosító Casco Kupa autós országos ügyességi versenyét. Mintegy 4000-5000 ember volt kíváncsi a 28 autósra. A legjobb időt az 1500-as és 2101 -es Lada gépkocsik teljesitették. Az abszolút helyezéseknél az első Fábián Sándor lett, aki Lada 1500-as típusú gépkocsijával Bugac-Felsőmonostorról érkezett, a 2., illetve 3. helyezett Járomi Lajos és Farkas János 2101-s Ladával Jászberényből jött el, hogy megmutassa vezetői tudását. Két kitűnő női versenyző is indult: Takácsné Fekete Piroska ért el helyezést, Mihez Mária pedig kategóriájában 3. lett. Az autós-szakosztály legeredményesebb versenyzője Garami Zoltán nagy sikerű bemutatót is tartott. Dávid József, a Kiskőrösi városi KISZ- bizottság titkára Festő Félegyházáról A hét végén zárt be Kiskunfélegyházán a Szakmaközi Művelődési Házban Gubcsi Attila kiállítása, amelyet az ifjúsági napok keretében nyitottak meg. A fiatal festőművész a város szülötte, a képzőművészeti és iparművészeti szak- középiskolába járt, majd 1973-ban sikeresen felvételizett a képzőművészeti főiskolára. Itt Iván Szilárd tanítványa volt. Ezt követően Kaposvárra költözött, később pedig Szegedet választotta lakhelyéül. — Kecskemétet nagyon szeretem, ezért a családommal inkább itt kívánok letelepedni — mondta el kiállításán. Gubcsi Attila érti a természet és a humánum nyelvét, kendőzetlen őszinteséggel, derűs nyíltsággal közvetíti mondandóját — olvashattuk ki a katalógusból. Valóban, képeit látva két témát vehettünk észre: az embert és a természetet. Összeállította; Temesi László
