Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÜST MILAN

A végtelenség igézetében

Huszadik századi irodalmunk talán legkülönösebb, legtalányosabb alakja volt Füst Milán, akinek életműve máig inkább az írók és az elszánt irodalmi Ínyencek titkos kincse, mint a széles olvasóközönségé. Verseinek sejtelmes, tünékeny gondolatisága és zeneisége, drámáinak (Boldogtalanok, IV. Henrik király) egyéni dramaturgi- ájú gondolati összetettsége, bölcseleti munkáinak ihletettsége és követhetetlen műfajteremtő kísérlete (Látomás és indulat a művészetben; Ez mind én voltam egykor) nem adják könnyen igazi értékeiket. Talán csak a Nobel-díj közelségébe került regénye. A feleségem története vált igazán népszerűvé. A nehézkes, a köznapi életben esetlen hajóskapitány, akinek a szerelem nem boldogság, hanem vágyakozás, kétely és gyötrelem, és kifogyhatatlan derűjével is megfoghatatlan, elérhetetlen felesége alakjaiban Füst Milán egyetemes típusokat formált meg, az egyszerű történeten keresztül filozófiai mélységgel az emberi lét általános kérdéseiről is vallott.

Nem vett részt írói mozgalmakban, nem csinált és nem követett semmiféle divatot.

Következetesen járta a maga útját, eltéri thetetlen szenvedéllyel maradt hűséges eszményeihez. Ezt a következetességet nem térítették ki útjából történelmi események és fordulatok: ami az író világába hatolhatott, az mindig csak az volt, ami korábban kialakult meggyőződésében megerősítette. Füst Milán nem azzal a világgal tartott kapcsolatot, amelyben élt, hanem azzal, amelyiket időtlennek, változatlannak, örökkévalónak tartott.

r . £

így aztán talán nincs is nála életrajzi adatokkal kevésbé jellemezhető élettörténetü alkotó irodalmunkban.

Az öröknek, állandónak vélt értékek igézetében élt, ezt érezte egyedüli esélynek a környezetét meghatározó kétségek között. „Az emberi lélek, nem tudni, mely oknál fogva, alig is képes felfogni, elfogadni, megérteni a világ végességét, minthogy eredendően más igényt hordoz magában” — irta. Vagyis érezve az emberi lét szívszorító végességét, a végtelenség igénye miatt árasztja el műveit az a kifogyhatatlan szomorúság, amelynek végtelen sötétségét mindig átlengi valami opálos fényű ragyogás, amely akkor is reményt ad az ezerszer csalódottaknak, ha biztosak benne: minden hiába.

„Aki küzdőképtelen s mégis meg van verve ambícióval, az egy másik világba menekül, olyanba, ahol más módon is boldogulhat — nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a művészet világa ez” — foglalta össze sorsa képletét, vagyis a művészet magasabb rendű törvényei, eszményei nemcsak önmagukért voltak fontosak számára, hanem arra is lehetőséget nyújtottak, hogy a mindennapokból egy másik szférába kerülve kárpótolja magát az ifjúkor nélkülözéseiért, sanyarúsá- gáért. Személyiségében meghatározó szerepű volt a szeretet és biztonságérzet nélkül felnőtt ember bizonytalansága. Ott élt benne a saját kudarcait a fia által bepótolni vágyó anyja átörökített becsvágya, s a mártíromsággal ráerőszakolt terhekkel való vívódás is hosszú ideig kísérte. Ezért jelenhetett meg már fiatal korában gondolkodásában a betegségek szinte kultikus tisztelete — a szülők gyöngédségét, figyelmét kiharcolni akaró gyermek jellegzetes magatartási formájának törvényei szerint. így aztán a koravén ifjúból szinte a felnőttkort átugorva lett már fiatalon öregember, akinek külső kudarcai sohasem igazán mint művészt keserítették. A költő és író sebei az embernek fájtak, és ezt

sajnálta ő is — önmagában. S mindezen nem segíthetett a késői elégtétel: amit az élet sikerben, elismerésben elmulasztott megadni neki, azt véglegesen jóvátehetetlennek tartotta. „Hol vannak már azok, akik fiatalkoromban annyira kételkedtek bennem? és akiknek mai csodálkozása volna az igazi elégtétel számomra? már mind halottak” — írja. De mindenekelőtt anyjának szeretett volna bizonyítani: „ha most látta volna, hogy az ünneplő közönség előtt mint hajlongok páholyomban, és ezt most ö elmesélhetné a szomszédasszonyoknak, és azt mondaná nekik: — Látta volna csak az én fiamat ... — Ez volna az én igazi elégtételem.”

A filozofikus, az eszmét és eszményt kereső és szolgáló író mégsem csak az ideák világában lebegett. Szerelmese volt az anyagoknak, a tárgyak szépségének: mert eszményeit a megvalósult alkotásokban, a mindennapi valóságban is fel tudta fedezni, s itt tudta a legközvetlenebbül tanulmányozni. „Mert lehet-e hívebben szolgálni az Istenséget, mint az örökös elmélyedéssel, van-e odaadóbb szolgálat, mint az, mikor az ember a Teremtés művét figyeli szűnni nem akaró szomjúsággal, s odaáldozva ennek minden idejét, de minden boldogulását is?” — kérdezi. Ez a rajongó áhítat jellemzi a legjobban a való világhoz kapcsolódását.

Van ebben valami végzetszerü- ség is: része lenni valaminek, de igazán sohasem oldódni fel abban. Persze, két oldala van ennek is, a kívülmaradás szabadságot is jelenthet. Füst Milán erre azonban nem tartott igényt, semmilyen szinten. Az 1944-ben életveszélyes kalandokat túlélt író példás hűsége a magyar kultúrába ágyazottság, az eltéphetetlen kötődés példázata is. „Itt éltem, itt is akarok meghalni, mert ez a hazám” — írta, tovább aligha egyszerűsíthetően.

Születésének századik évfordulóján, műveit olvasva, gondolatait, nyelve zenéjét figyelve ne csak tisztelegjünk emléke előtt. Vessünk számot magunkkal is: méltóak voltunk-e, vagyunk-e erre a hűségre?

Gróh Gáspár

FÜST MILÁN

Ez mind én voltam egykor

(részletek)

Azt feleled nékem: — Ez nincsen egészen úgy.

— Semmi sincsen egészen úgy, — felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.

*

Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenül hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelül adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.

*

Ezenfelül: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek . . .

*

Minden szempontból helyesen cselekedni nem lehet.

*

— Ami forog, forogni akar s ami nyugszik, nyugodni akar. A halottak tehát valószínűleg épp úgy ragaszkodnak halálukhoz, mint mi az életünkhöz — mondotta Lokmán.

*

— Vannak magabiztos lények és vannak, akiknek állandóan visszhangra, tükröződésre, vagyis arra az önigazolásra van szükségük, hogy ők is valakik a világon. Ezek aztán sohase tudnak egyedül maradni és mindig sikerekre, ragyogásra van szükségük — mondotta Lokmán.

*

Aki a halált állapotnak képzeli, annak azt felelem, hogy hiába reménykedik, mert a halál nem lehet jobb, minthogy jobb állapot nincs, mint a mi életünk. S hogy a halál rosszabb-e? Valószínűleg a mi életünknél rosszabb dolog se létezik. De ha azt kérdezné valaki, hogy a halál lehet-e megváltás? Erre már nehezebb felelni, s különösen egy orvosnak Mert képzeld el, vegyük azt: ha valakit fejjel lefelé fölakasztanának, s így lógna egy hétig,

— nem megváltás volna annak a halál? — kérdezte Lokmán.

*

— Eredménye szerint megítélni egy embert, szemtelenség. Hány olyan kitűnő ember van, akinek se története nincs, se különös eredményeket nem tud felmutatni, és mégis jó volt nekünk, hogy a világon volt. Itt vagyok mindjárt én. Olyan sok nagy eredményt értem én el? Semmit. És mégis voltam számodra, vagy a feleségem számára valaki, bár hiszen én ma már ezt se nagyon firtatom

— mondotta Lokmán.

*

— Ha a természet úgy rendezte volna be, hogy a nőknek csak egy válluk legyen, vagy majomállkapcsuk, akkor azt niondanók: — milyen csodaszépek a nők ezzel az egy vállukkal — mondotta

Lokmán.

*

— Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk

— mondotta ugyanő.

!

Maruki Iri festményei.

Hirosima I. és

Hirosima II. (részletek)

KECSKEMÉTI

GALÉRIA

Japán

napok

A megyeszékhely nyári kulturális kínálatában igazi kuriózumnak ígérkeznek a Kecskeméti Galéria jövő héten kezdődő japán napjai, melyre tizenegy előadó és művész érkezik a távolkeleti országból.

Indításként a művészet kap szót: japán festőművészek és írásművészek (sodo) közös kiállítása nyílik. A bemutatkozó nyolc alkotót az eszmei közösség köti össze: munkásságukban főszerepet kap a természet s a természetben az ember. Stílusa valamennyinek más és más. Akad közöttük, aki az expresszi- vitás, a szürrealizmus, a groteszk és európai klasszikus mestereik igézetében alkotja műveit. Eszmei rokonságuk ellenére is igen változatos a formaviláguk. Különös módon nem is a formavilágukban, hanem elsősorban a szellemi indíttatásukban érhető feltűnőbben tetten a japán nemzeti jelleg. A kiállított művekben jelentős szerepet kap a „sodo-művészet", azaz a japán szépírás, mely a kalligráfia sajátos válfajaként ismert. Az európai néző számára különösnek hat annak ellenére is, hogy korunk művészetében jelentős teret hódított már meg a távol-keleti eredetű kalligráfia. A sodo-művészetben hiába is keresnénk az etnikai sajátosságokat, folklór vonásokat, „az egyetemes művészet sajátos műfaja ez, az írásművészet és a kifejezésteli formatervezés sajátos, egyéni ötvözete”. Az alkotók közül a legismertebb az 1901-ben Hirosimában született Maruki Iri, akit 1953-ban Nemzetközi Béke-díjjal is kitüntettek. Több mint félévszázados munkásságának állandó témája a folyamatosan aktuális környezetszennyezés.

A több mint egy hétig tartó rendezvénysorozat különlegesen

sokszínű, izgalmas programokkal várja mindennap — többnyire a délutáni, esti órákban — a közönséget. A videoösszeál- lításokat is felhasználó előadások tervezetében olyan, egymástól távol eső témák szerepelnek, mint például a hitel és bankélet, a technikai forradalom, a környezetvédelem helyzete. Sajátos színfolt lesz az ikebana-bemutató. és bizonyosan sokan lesznek majd kíváncsiak A japán irodalom sajátosságai című előadásra is. Előre láthatóan a Szórakaténusz Játékmúzeum lesz stílusos színhelye az utolsó délelőtti programnak, amelyen a hagyományos japán gyermekjátékok készítésével ismerkedhetnek meg a résztvevők. A legutolsó napon kötetlen beszélgetés formájában kerül majd terítékre, hogyan is él a japán ember? A számtalan adalék, informácó valószínűleg komoly segítséget jelent abban, hogy érzékletesebbé, nem utolsósorban pontosabbá váljanak a Japánról alkotott, többnyire igen homályos képzeteink. Annál is inkább, mert az értékek, pozitívumok mellett a változatos mindennapokról, problémákról is sok szó esik majd.

Persze nemcsak a kecskeméti közönség számára jelent majd élményt az ismerkedés, hanem a japán vendégeknek is, akiknek a többsége most érkezik először hazánkba. Idejük nagy részét Kecskeméten töltik. E néhány nap alatt előre láthatóan megismerkednek majd a város és környékének természeti és kulturális értékeivel, nevezetességeivel.

Károlyi Júlia

OLÁH JÁNOS

A szőke nő

Perényi egyáltalán nem volt büszke nevének történelmi csengésére. Talán túlontúl is bosszantotta szépapja kelekótya nagyravágyása. A családi szóbeszéd szerint ö volt e névválasztás kezdeményezője. Tiltakozásul a legszívesebben Pekker lett volna újra.

Perényi apró termetű volt, ráadásul görbe, és a vállát állandóan ferdén tartotta, mintha valami gyógyíthatatlan gerincbántalom kínozná. Úgy érezte, a daliás név szinte gúnyolódik rajta, kajánul egyenesen felhívja megjelenésbeli fogyatékosságaira a figyelmet. A kisebbségi érzés betegesen elhatalmasodott rajta, egészen a falhoz szorította, osonó- vá, oldalazóvá tette a járását. Már kivételes alkalmakkor se merte kihúzni magát, nem mert a szemébe nézni senkinek, ha mégis kezet kellett nyújtania, félve, viszolyogva tette azt is. Olyan volt a kézfogása, mintha egy hideg, pállott felmosórongyba nyúlt volna az ember.

O maga is tudta, milyen lehetetlenül viselkedik, és nagyon szeretett volna megváltozni. Azt gondolta, ha sikerül a fenegyerekek hírében álló kollégák. Kenderes és Joós közelébe férkőznie, végül csak ragad rá valami azok lehengerlő, mindent bekebelező, magabiztos modorából. Talán túlzottan is kereste a barátságukat. Maradék büszkeségét föladva önkéntes csicskásnak szegődött hozzájuk, leste minden kívánságukat, ugrott az első szemvillanásra, hozta a bort, futott a cigarettáért, s bár eddig nem dohányzott, most rágyújtott ő is, a megalázó köhögési rohamokat kínos vihogással leplezte, a borba is belekortyolt, hiába állt keresztbe már az első pohártól a szeme. Csak a nőkkel nem tudott zöldágra vergődni sehogy. Próbálta ugyan megjátszani magát, de mindig lelepleződött. A nők már távolról észrevették rajta a lappangó kisebbségi érzés, a rejtőző szorongás jeleit, és elkerülték, mint a leprást. Rá se néztek, szót se váltottak vele, titkos, belső radarkészülékük mégis mindent elárult. A viszolygásuk érthető volt. Az önmagát föladó, az önérzetét vesztett férfivel pokol nemcsak a házasság, az ideig-óráig tartó együttlét is. Perényi belátta, igazuk van, mégis gyűlölte miatta őket.

Nem értette, mit találnak ebben a két öntelt, üresfejű hólyagban. Kenderesben és Joósban, hogy annyira bolondulnak utánuk. Na igen, ő is szolgálta őket, de ugyanakkor, talán éppen ezért, megvolt róluk a véleménye.

Kenderes és Joós kiröhögték ugyan Perényit, de a szolgálatait nemcsak hogy elfogadták, bizonyos idő után egyenesen igényelték.

— A szolgát fizetni szokás — állt elő az indítványával Joós. Kettejük közül ő volt kényesebb a becsületére.

— Nem bánom-- vohta rnég a vállát Kenderes —, fizessünk, de azt előrebocsátom, hogy nekem egy vasam sincs. Perényire meg különösen.

— Nem pénzről van szó — nyugtatta

meg Joós. *

— Hanem?

— Szerezzünk neki valami nőt! — Alig várták, hogy ráleljenek Perényire, azonnal kezelésbe vették.

— Ide figyelj — kezdte meg Perényi leckéztetését Kenderes, aki készségesen tette magáévá az ötletet —, szereztünk neked egy nőt! — Perényi elsápadt, lázas borzongást érzett a véknya tájékán, de azért mosolygott. Tudta, hogy ostobaság, mégis hitt Kendereseknek. Egy nő, egy igazi, eleven nő! Rajongása ■ azonban a kételkedés ingoványos talajára épült. Mi az, hogy neki adják, az övé lesz? Egészen más tapasztalata volt a nőket illetően. Nem, a mai nő már nem akarattalan bábu, kényes-fényes árucikk, nagyon is tisztában van az értékeivel, maga ajándékozza oda magát, és ugyancsak meggondolja, hogy kinek.

Egészen megkönnyebbült, amikor rájött, hogy az a nő, akit Kenderes és Joós neki ígért, csak képzeletben létezik. Vagyis hogy egyelőre még ott se. Neki kell kitalálnia. Joós és Kenderes csupán hamis tanúként, a nemlétező nő létezésének bizonyításában lesznek segítségére.

Egyetlen kérdés várt csak tisztázásra: milyen is legyen ez a nő?

— Szőke — szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon Perényi, de aztán elakadt. Kenderes és Joós újabb és újabb részleteket követeltek.

— Lehet egy kicsit könnyűvérű? — kérdezte Kenderes.'

— Ne nagyon — ijedt meg Perényi —, csak nem kezdek ki egy közönséges kurvával?

— Dolgozik, tanul? — faggatózott tovább Kenderes.

•— Dolgozzon — mondta Joós —, a diáklányok komolytalanok.

— Egy dolgozó nő! Akár feleségül is veheted, ha jó szakmája van — ízetlen- kedett Kenderes a maga kellemetlen, bizalmas modorában.

— Legyen manikűrösnő, az elég. jól hangzik — próbált segíteni Joós. — Perényi megadóan tárta széf a karját, jelezve, hogy neki aztán édesmindegy. Már csak a név volt hátra.

— Manci — vinnyogott a visszafojtott nevetéstől fuldokolva Kenderes —, legyen Manci.

— Nem, nem — tiltakozott ijedten Perényi—, az túl közönséges. Én Máriára gondoltam.

— Nem rossz — lelkendezett Kenderes —, Mari, Mariska . . . Hívhatnád akár egyszerűen Riskának is — nem

bírták tovább, a térdüket csapkodták, úgy röhögtek, és bele egyenesen Perényi pofájába.

A hír Kenderes és Joós jóvoltából gyorsan terjedt, és nem várt változásokat okozott Perényi helyzetében. Többen a vállalat nődolgozói közül, akik eddig emberszámba 'se Vették Perényit, m.ost egymással versengve mind abban mesterkedtek. hogy elcsábítsák a szőke nő mellől, de hiába.

Lassacskán Perényi is kezdte emberszámba venni magát. Már-már egyenjo- gúként viselkedett Joóshl és Kenderessel, azok nem kis bosszúságára.

— En is megyek - jelentette ki öntudatosan, amikor egyszer végre sikerült elkapnia őket házibulira való készülődés közben.

Se szerük, se számuk nem volt akkoriban ezeknek a magnós-táncos félhomályos otthoni mulatságoknak, amelyeket a közszáj házibuliként emlegetett városszerte. Nemcsak rokonok, kollégák, haverok, de még az alkalmi, futó ismerősök, sőt, teljesen idegen emberek is eljárogattak egymáshoz. A barátko- zásnak, a kicsapongásnak ez a furcsa, a családiasságot félvilágivá züllesztö légköre olyan hirtelen hatotta át a várost szinte egyik napról a'másikra, mint a régi időkben a pestis. A kapósabb aranyifjak, akiknek sikerült bekerülniük a körforgás központjába, szinte egyik estéjüket, éjszakájukat se töltötték otthon az unalmas négy fal között, kézről kézre jártak, mint valami agyon- fogdosott, elkoszolódott idol, amely ahelyett, hogy gyógyítaná, egyre csak terjeszti a betegséget. Kenderesnek és Joósnak - ki tudja, milyen fondorlatok árán — sikerült bejutniuk a kiválasztottak sokak által irigyelt kasztjába. A házibulik aranyszabálya azonban rájuk is vonatkozott, ők is csak nőtársaságban léphették át a küszöböt. A kivételezettek köre, mert kivételezettek azért itt is akadtak, egészen szűk volt, és teljesen ismeretlen szempontok szerint szerveződött. Kizárólag nekik volt joguk egyedül megjelenni bárhol és bármikor, belépni bárhova. Perényi ilyen előjogokról nem is ábrándozott.

— És kivel jössz, ha szabad érdeklődnöm? kellemetlenkedett visszauta- sítóan Kenderes. Joóssal együtt úgy gondolták, e/cg ha Perényit a munkahelyén pártfogolják, életük egyéb, kelle- metesebb színhelyeire nem cipelik magukkal. Még rossz fényt vetne ránk, zárkózott el a gondolattól is Kenderes.

— Kivel, kivel... — méltatlankodott Perényi —, hát azzal a szőkével.

Kendereséknek meglepetésükben torkukra forrt a röhögés. Egymásra néztek, aztán lassan és bizonytalanul fölemelték a kezüket. Olyanformán, mint az a garázda, akit saját fegyverével késztet megadásra az öntudatára ébredt áldozat.

____

t

i