Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-06 / 160. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. július 6. A művelődési otthonok múltja és jövője Sokan úgy tudják, hogy nálunk a művelődési otthonok — korábbi néven kultúrotthonok — a negyvenes évek végén születtek. Holott már jóval korábban léteztek, a két világháború között, sőt, az előtt is. Igaz, nem olyan formában, amilyenekké 1949-től váltak. „Előképeik” az iparosodás és városiasodás, a kapitalista fejlődés eredményeképpen jelentek meg Európában. Nálunk gyakran a német- országi népházak, népotthonok szolgáltak mintául, ezekhez hasonlók már az első világháború előtt épültek. Főként a német munkás- mozgalom intézményeinek hatása hagyott nyomot a két világháború közötti magyar intézményrendszeren. Elég, ha csak a korabeli, pezsgő élettel teli munkásotthonokra gondolunk. Magyarországon 1945 előtt szinte mindegyik politikai mozgalom zászlajára tűzte a kultúrházak építését. A Horthy-kormányzat a munkásmozgalom befolyásának ellensúlyozása céljából; a népi írók a falu felemelkedésének elősegítéséért; a munkásság pedig saját érdekei védelméért tette ezt. „Egységes kultúr- élet” Ezek az intézmények a társadalom akkori osztály- és rétegtagozódása szerint szolgálták építtetőik, használóik kulturális törekvéseit. Bár elnevezésük sokszor különbözött — falun például olvasó-, gazdaköri vagy ipartestületi székházak voltak —, de működésük alapvonásaiban hasonló volt. Miből állt ez? Volt könyvtáruk, ahol olvastak, könyvet kölcsönöztek; színpadjukon műkedvelő előadásokat tartottak; más termeikben ismeretterjesztő előadásokra, bálokra, népünnepélyekre, esetleg sportrendezvényekre került sor. A kultúrottho- noknak önálló szervezetük általában nem volt. A programokat főként a használókból alakult ö'ntevé- keny csoportok, egyletek szervezték, a tagság igényei, a szokások, hagyományok alapján. A felszabadulás után a kommunista és a szociáldemokrata párt erőteljesen szorgalmazta a kultúrházak számának bővítését, s azokban egyesületek, népfőiskolák szervezését. Az MDP-ben uralkodóvá vált voluntarista politika azonban csakhamar gyökeres fordulatot követelt a művelődésben is. Az előző években kibontakozó sokszínűséget adminisztratív intézkedésekkel felszámolták, „egységes kultúréletre” változtatták. Letéteményesévé — szovjet mintára — a kultúrotthono- kat tették, melyeket központilag irányítottak városon és falun egyaránt. A hatvanas években jóval nyitottabbá, rugalmasabbá váltak az időközben művelődési otthonra átkeresztelt intézmények. Napi politikát szolgáló agitációs szakintézményekké alakultak át. Az új művelődéspolitika figyelni kezdett a különféle igényekre, s az intézmények kaput nyitottak a korábbiakhoz képest nagyobb önállósággal szerveződő művelődési csoportok, közösségek előtt. Támogatták a meginduló tömegkulturális — főként ifjúsági — mozgalmakat, például a klubalapítást, a színjátszást, a beatet, később a népművészetek iránti érdeklődést stb. Mindez persze ellentmondások, éles viták, némelykor valóságos ideológiai harcok közepette zajlott, de előrelépés történt. Régi uniformisban Ennek ellenére a művelődési otthonok — szinte a mai napig — nem vetették le teljesen a korábban rájuk erőltetett uniformist. Továbbra is egységes normákhoz és formákhoz ragaszkodtak, a • környező spontán kezdeményezéseket sokszor tiltásokkal, rendszabályokkal riasztották el. Csakhogy időközben a művelődés egyetlen központjából az egyik intézményévé váltak. Különösen a televízió elterjedésével, a sajtó, a könyvkiadás bővülésével, a turizmus térhódításával, s az életmód, a szokások változásával mi^id hátrább sorolódtak a szabadidős kínálatban. Szerepváltással próbálkoztak: a hagyományos kulturális programokon kívül előbb a szórakoztatással, majd a különféle kulturális és egyéb szolgáltatásokkal akartak hatni közönségbázisukra. Persze ez sem ment ellenvetések, viták nélkül. Több vád érte és éri ma is a művelődési otthonokat az igények „kiszolgálása”, a „nem profilba tartozó” tevékenységek meghonosítása miatt. Holott csupán arról van szó, hogy a jobb adottságokkal rendelkező intézmények érzékenyebbé váltak az új szükségletek iránt. És olyanok kielégítését is vállalják, amelyekre környezetükben más intézményes ellátás még nem szerveződött meg (a kerti kisgép kölcsönzésétől a kozmetikai szalonig lehetne sorolni a példákat). Ugyanakkor ez a szolgáltató, a társas életet szervező művelődési otthon sem válik a korábbi elképzelések szerinti tömegintézménnyé. A többi között azért sem, mert időközben a „hálózat” egy része elavult, jóformán használhatatlanná vált. Becslések szerint a lakosságnak legfeljebb 8-10 százaléka rendszeres látogatója a mintegy két és fél ezer tanácsi üzemeltetésű, és az ennél jóval kevesebb szakszervezeti fenntartású munkahelyi intézménynek. Nem közömbös azonban, hogy kik ők. Feltehetően nem a legműveltebb rétegek tagjai, s nem is a tehetős vállalkozók, de nem is a perifériára szorulók, hanem inkább a társadalmi helyzetüket megőrizni kívánó vagy azzal elégedetlen, sorsukon változtatni akaró középrétegek képviselői. De az ő igényeiket is egyre nehézebben tudják kielégíteni a művelődési otthonok, mert súlyosbodó gazdasági feltételek között működnek. A pénztárcák nem vastagodnak, az állami támogatás pedig nem tud lépést tartani az emelkedő rezsi- költségekkel. Az új adórendszer mértéktelenül megsarcolta a bevételeket, az önfinanszírozás is illúzióvá vált. Sok népművelő úgy véli: a művelődési otthonokat a széthullás, megszűnés veszélye fenyegeti. Reformra várva Sürgetővé vált, hogy a kulturális reform keretében sorsukat hosszú távra rendezzék. Az erről szóló elképzelések közösek abban, hogy a helyi nyilvánosság fórumaiként, a kulturális öntevékenység színtereiként, a szabadidős vagy ismeret- szerző szolgáltatások kínálóiként továbbra is nélkülözhetetlenek ezek az intézmények. Felvetődik azonban, hogy a jövőben kötődjenek jobban a társadalom rétegszerkezetéhez, érdekpluralizmusához. Például a társadalmi szervezetek — a szakszervezeteken kívül a népfront, a KISZ stb. — működtessenek művelődési intézményeket; az önszervező csoportok, egyesületek kapjanak jogokat az otthonok használatában; s e területen is teremtsék meg a lehetőségeit a magánkezdeményezéseknek, vállalkozásoknak. A fő kérdés ezekkel kapcsolatban az, hogy a finanszírozás hogyan oldható meg. Hiszen a társadalmi szervezetek, egyesületek nem rendelkeznek a szükséges anyagi forrásokkal. Ezért továbbra is nélkülözhetetlen az állam pénzügyi támogatása, sőt, a dotáció növelése. Ez pedig függ a gazdaság helyzetének alakulásától és attól, hogy a kultúrát, a közművelődést miként értékelik a döntéshozók az állami költségvetés elkészítésekor. Varsányi Gyula Talált kiállítás A páti-Tóth Sándor új kiállilásá- hoz készült katalógusának fülszövegéből tudhatóan — mindent eltesz, ami egy-egy találkozásra, arcra, hangulatra, történésre emlékezteti. Olykor szándékkal idéz fel általuk ezért-azért fontos pillanatokat, olykor a szinte véletlenül előkerült emlék bontakoztat ki elhatározásokat. A fővárosi Fotóművészeti Galériában (Váci u. 7.)i július hetedikétől megtekinthető új kiállításán talált képeket mutat be. Ifjúkori motívumok, a fotó képzőművészeti lehetőségeit kutató kísérletek kerülnek a falra. (Másfél évtizedig egy dobozban lapultak). Remélhetően a továbbiakban sok látogató élményes emlékei is őrzik a ceglédi fotóművész új kiállításának míves alkotásait. Kinizsi párbajozik A veszprémi úllöröház szervezésében általános iskolás diákok részére alkotótábort rendeztek Bakonyoszlopon, amelyen a résztvevő gyerekek a reneszánsz korral ismerkedhettek meg. Korhű öltözeteket, eszközöket, ételeket készítettek és eljátszották a régi idők egy-egy jellegzetes eseményét is. A tábor résztvevői a nagyvázsonyi Kinizsi várban — stílusos környezetben — táncokat, bajvívást mutattak be és megválasztották maguk közül Kinizsi Pált is. (MTI-fotó). XXXI. Binyecz régi motoros a "pedfőisk. kolesz ügyvitelében. Pont ő ne tudná, amit városszerte tudnak? Hogy tudniillik Venyige az éj bármely szakában — beleértve az éjfélt és a rózsaujjú hajnalt is — megvásárolható egy húszasért. — Gondolod, hogy sikerülni fog? Már átvágtak a Boldogasszony sugárúton. Befordultak a Markovits utcába. — Pedig de szép lett volna — morfondírozik félhangosan Binyecz. — Kivont szablyával, Rákóczi mesterrel egy nyeregben rohamoztuk volna meg előbb a pedfőisk.-i apparátust, utóbb pedig a bölcsészkari dékánátust, az adminisztrációval egyetemben. Magunk mögött tudva a mindkét nembeli hallgatóság tömött sorait... De szép is lett volna . . . — Ugyan már! — csitítja Pilkauf. — Örökké képzelődsz! Még majd baj lesz ebből... Binyeczet már kezdi átaljárni a háromszor három deci. S a mámor mellől — hálistennek — lassacskán elpárolog a Kövidinka-kiindulópont. A környezet is fokozatosan megszépül. Balról a pedfőisk. oldalhomlokzata. (Lehetne ennél stílusosabb díszlet?) Jobbról a gyakorlóisk. Horthy-barokk tömbje. A járdaszélen göcsörtös fatörzsek. (Mind megdőlve, északnak.) Binyecznek most a göcsörtök is tetszenek. Sőt, tetszik a transzformátorállomás vasajtaja, a kovácsoltvas kerítés párkányzata, de még a női klinika ablaksora, sőt a kiegészítő-parancsnokság monarchiasárga falvonulata is. Kollégiumudvar. A női klinikától, kiskörút tói közrefogotton. Jobbra mindjárt — a kollégiumbejárat tőszomszédságában — tölgyfa ajtó. Rajta felirat, rajz- szegezetten: MENZAIRODA ITT! S valamivel lentebb: JEGYVÁLTÁS DÉLUTÁN NÉG YIG! Most a feliratok is gyönyörűek. Binyecz nekilát, hogy Magdalénán — mint jóelébb a Stefánián — vertikálisan és horizontálisan is, újra elmozdítsa a ruhasíkokat. Magdaléna mind aléltabban tiltakozik. Gyönyörű, gyönyörű! — Mindegyre ez visszhangzik Binyeczben. Szisztematikusan küzdi előre magát. S mit is tehetne még? Lehunyja szemét, hogy még jobban lásson. Mindent. A BUSZON Fokozatosan csökkenti sebességét a busz. Binyecz legszívesebben egyetlen mozdulattal megállítaná az időt, kimerevítené a szituációt. Vagy lepréselné, mint egy falevelet és kedvenc olvasmányának lapjai közé rejtené. Sajnos új megálló közeledik. A kanyarulatban már látszik a tábla, mögötte a bódé, s az a néhány ember is, aki a menetrend szerinti járatra várakozik. — Leszállnék — mondja a hullóavar szín hajú. Különben még mindig kéz a kézben, a zsúfoltság leple alatt. — Leszállnék. A bársonyos ujjak utolsó — lágy — szorítása. — Egy kis utat, ha szabadna ... Hát, hat, öt, négy, három, kettő, egy . . . zéró. The End. Ende. Konyec. Csak legalább egy másodpercre visszafordulna. Hogy az arcát is láthassam. Csupán röpke pillanatra . .. — Felsőszék! — kiáltja a pilóta. — Hé, emberek! Utat a leszállóknak. Binyecz marka már üres — akár egy tisztára söpört padlás a begyűjtés nagy munkáját követőleg. A vöröske is nyert annyi tért, hogy (leguggolva félig) padlón heverő kosárkájáért nyúljon. S ahogy lent matat a lábak közt, félfordulattal visszanéz. — Anci — súgja Binyecznek. ÁHán gödröcske. Húsos ajkainak hasadékában egérfogak. Nem túl magas homlokára makrancos hajtincs hull. Orra fitos. (A legfitosabb orr eleddig Binyecz praxisában.) Zöldessárga szemek. (Tekintetükben több kötetnyi mondandó.) — Zsolt — súgja vissza Binyecz. — Csak legalább még egyszer láthatnám ... Aztán a motor felpörög, a kopott kerekek nekirugaszkodnak. És Felső- szék — porfelhőbe burkolózottan — lassan elmarad mögöttük. — Mindjárt jobb, hogy egy kicsit tágasabb — szólal meg Binyecz mellett egy atyafi, kalapban. — Már kezdett belém állni a merevség. — Hová, hová, ha meg nem sértem? Binyecz kényszeredetten mondja: — Alsószegre.-— Még néhány megálló. — A kalapos testes demizsont kap föl a földről. — Már azt hittem, sose jutok újra hozzá. — Odakínálja Binyecznek. — Húzza meg — és hozzáteszi újra —•„ ha meg nem sértem vele. Már mért sértenél? — veszi át a bütyköst a kiszáradt torkú, halálszomjas Binyecz. Hoszasan iszik. — Jó a huzatja, szomszéd. — Az atyafi még a kalapot is feltolja a homlokán. — Ezzel a huzattal nálunk tán még téeszcséelnök is lehetne. — Gö- cög. Majd közelebb hajol. — Hallja - e, nem volt csúnya az az elébbi vöröske. De nem ám. Még a nyakán is látszott magának, mennyire nézi... — Látszott? — bökken meg Binyecz. — Hogyhogy látszott. — Hát úgy — mondja az atyafi, de elébb széttörli kézfejével a bajszára rakodott borcsöppeket. — Hogy szinte kidagadtak a nyakán az izmok meg az erek. — Csippent a szemével. — Értem én a csíziót. Én is voltam fiatal... Még az ántivilágban. Újra odakínálja a demizsont. — Melyik megállónál száll le Alsó- szegen? Mert kettő van. Igen, erre Pilkauf is többször — és nyomatékkai — figyelmeztette. A másodiknál várják. Ha elébb leszáll, fél órányit kutyagolhat. •— Melyik van■ elébb? — A Felső — mondja az öreg. — Akkor az Alsón. — No, lassacskán készülődhet is. Már bent vagyunk a faluban. S tényleg. Az út már földszinten, de kis hátságon trónoló házak közt gurut. Alsószeg. Pilkauf Alsószege. Amiről már annyit, de annyit meséit!... (Folytatjuk) KÉPERNYŐ (Alant ugyanarról az eseményről olvashatnak jegyzetet. A különbség: kollégáink ugyanazt az eseményt másképp látták. Ha az életben is egyre több alternatív javaslat közül választhatunk és általában is a vélemények nyílt ütköztetése a demokratizmus jellemzője, talán ebben az esetben is érdekes lehet az álláspontok mássága. A szerk.) Az Országházból jelentjük Kollégám két napig a helyszínen figyelte az Országgyűlés legutóbbi ülésszakát, pénteken a képernyőről nézte, hallgatta az előadókat, a Felszólalásokat. Véleménye szerint a televízió pontosan érzékeltette a gyűlésterem hangulatát, a valósághoz híven tudósította az előadói beszédeket, a vitákat. Magam is így érzem, noha csak az esti összefoglalókat hasonlíthattam a helyszíni közvetítéssel. A világért se tételezek föl semmiféle mesterkedést, ravaszkodást az esti tájékoztató szerkesztőitől, mégis más kép alakult volna ki bennem a pártértekezlet utáni első parlamenti tanácskozásról, ha csak az összegzést látom-hallom, ha az újságok még oly részletes beszámolóit olvasom. Hosszú idő után először éreztem, hogy a képviselők valóban, a szó klasszikus értelmében tanácskoznak, gondolatokat, javaslatokat mérlegelnek, közös erőfeszítéssel keresik a minél jobb megoldásokat. Egy-egy jó elkapott reagálás hosszadalmas magyarázkodásnál többet mondott a honatyákról (és honanyákról), a szokásos forgató- könyvek elavulásáról. Fogalmam sem volna arról, hogy milyen meglepetést keltett Király Zoltánnak a jelölések módját okkal bíráló felszólalása, ha nem láttam volna a tanácstalanságában az előtte lévő papírokba temetkező levezető alel- nököt. A leadott szavazatok arányai még kevéssé fejezték ki, hogy melyik új miniszter számíthat az Országgyűlés szinte valamennyi tagjának lelkes támogatására és ki — legalábbis egyelőre — működésének csendes tudomásul vételére, ha az élő adás nem közvetíti a bemutatkozásokat és a személyiségeket minősítő tapsokat. Az is nyilvánvaló: egyik-másik képviselő a képernyők előtt ülő százezrekkel is számolt mondandója kialakításakor. Mivel nem csak a képviselőknek; a nézőknek is tanulniok kell a parlamenti demokráciát, az ügyrendet, a vonatkozó előírásokat, jól tette a tévé, hogy illetékes szakember kommentálta a történteket. Szükséges és tanulságos magyarázatai miatt azonban egyszer- kétszer nem hallottuk a szónokot. Ilyenkor talán a riporter visszatérhetett volna a közvetítésből kimaradt fontosabb gondolatokra. Igazuk volt azoknak — köztük e sorok írójának is —, akik néhány éve egy országos szakmai tanácskozáson a parlamenti ülésszak teljes közvetítését javasolták. Még annyit: minél kevésbé lesz szertartás, többé-kevésbé formális rituálé egy-egy parlamenti tanácskozás, annál inkább kívánatos a tömegkommunikáció leggyorsabb és leghatásosabb eszközének cselekvő jelenléte. A színes parlamenti egyéniségek jelenléte pedig megkönnyíti az érdekes televíziós egyéniségek érvényesülését. H. N. Fellegek Wimbledon fölött A Magyar Televízió a múlt héten folytatásos élő közvetítést adott az Ofszággyűlés nyári ülésszakáról és a wimbledoni tenisz- bajnokságról. Nagyon helyesen: a történendők a legszélesebb közönség érdeklődésére tarthattak számot. Emiatt egy ország húzóiparának, további demokratizálásának jövője volt a tét. Amott a győzelem, és Wimbledonban ehhez semmiféle jelző nem kell. A televízióközvetítés mégiscsak megkülönböztette az eseményeket: a magyar parlament munkáját egyenesben többnyire a Központi Előadó beszédének végéig kísérhettük általában figyelemmel. Az egyebeket úgynevezett „összefoglalóban” mutatták. Míg tehát a miniszter — jog szerint: az a személy, aki a parlament döntése következtében miniszter — teljes terjedelemben szólt, a képviselők — jog szerint: akik a minisztert választják, ők maguk is választottak lévén — „összefoglalva” beszéltek, azaz csak néhány mondatban. Szerencsére Wimbledont meg- úsztuk zanzásítás nélkül. Akinek volt türelme, és dolga sem akadt, a nemes viadalt Vitray értő kommentálásával a maga teljes valóságában követhette nyomon — esőszünettől esőszünetig, sőt, komolyabb pauzában még korábbi szetteket is levetítettek, a végén már nem is csak wimbledoniakat. Jó volt ez így, tanulságos, gondolatébresztő. Hát így állunk parlament és tenisz dolgában. B. J.
