Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
1988. május 14. • PETŐFI NÉPE • 5 „A SIMOGATÁST A POFONOK ELÉ HELYEZEM .. Pedagógia vagy képzőművészet? Díj, lelkiismeret-furdalással Beszélgetés Buda Ferenccel Buda Ferenc József Attila- díjas költő, a Forrás főmunkatársa, a versrovat szerkesztője a közelmúltban SZOT-díjat kapott. Beszélgetésünkhöz ez adott apropót. — A díjak, az elismerések fontosak? Mit jelentenek az ön pályáján, az életében? — Mindenkinek jólesik, ha tisztelik, szeretik és megbecsülik. A simogatást a pofonok elé helyezem, ez biztos. Azonban meg kell mondanom, hogy a díjak, a jutalmak nem befolyásoltak a munkámban és ezután sem fognak. — Magyarországon mindenki időben kapja meg az elismeréseket? — A magam részéről nem panasz- kodhatom .. . Nem az álszerénység mondatja velem, hogy még érdemeimen felül is adtak kitüntetést. Akkor viszont nagyon szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy jeles alkotóink, leélve életük nagy részét, még mindig nem érdemelték ki a jutalmakat, esetleg hatvan-hetvenévesen vehetnek át állami elismerést. És ha még vidéken is él az ember? Csak egy példát hadd hozzak szóba: Kiss Tamás debreceni költő, egykori történelemtanárom, jeles műfordító, esztéta a hetvenen túl vehette át életművéért a József Attila-díjat. Nem is érdemes azon morfondírozni, hogy vannak, akik egy nap alatt keresnek annyi pénzt, mint amennyi egy ilyen díjjal jár. — Vidéken élni és alkotni mégiscsak örömet jelent. Nem? Másik oldalról nézve; a vidéki lét hátránnyal jár. — Igen. Magam választottam ezt az életformát, tehát nem óhajtok panaszkodni. Lakhatnék bárhol, netán még külföldön is. Flogy valakinek a fővárostól távolabb zajlanak a mindennapjai, bizony ennek egyenes következménye, hogy a díjakat osztogatóknak nem jut eszükbe a nevünk. Engem például eddig ötször terjesztettek már föl SZOT-díjra. Most kaptam meg. — A költő megél a honoráriumból? Nevetséges lennék, ha azt állítanám, hogy a fizetésemből el tudom tartani a családomat. Összeget nem mondok, nem azért, mert szégyellem, hanem, hogy más ne szégyellje magát. A szakmám (mert az írás az!) szerencsére más lehetőségeket is tartogat. Eddig nem kellett megalkudni a szakmai tisztességgel amiatt, hogy megéljünk. Aki nem tud sokat írni, mint például én; kapaszkodjon meg másféle tévé-’ BUDA FERENC: Arcunk Kemény szél, csapkodó gonosz eső, nehéz vaksággal keresztelő, holdárnyék űri hidege, siralomcsütörtök éjideje. Fellegben, ködben, létlen lovon, bikaalakban viaskodom. Vitorlatollaim vassá, váltam ördöggé, farkassá. Fejvágó kasza, jaj, fekete, arcod és arcom árvul bele, baltavágások, haláljegyek ■— nélküled, magamban mivé legyek? Bújnék rettegve karod alá, kibontott melled rámkiabál. Istennel naponta találkozó, életet dajkálva elhordozó. Ereid tapintom, fájdalmaid, ó jaj. kékeres lábszáraid, görcseid, szorongó félelmeid, világgal teljes mély öbleid. Feléd a porból kapaszkodom, domború hasadat magasztalom, medencéd kapuját, gerincedet, vasrostély mögött virágszemed, csípőd, a tudásban bővelkedőt, terheket viselő titkos erőd, dicsérem derekad, lábad, öled, szerelem tiporta füveidet! Te vagy az ország, otthon, haza, megáldott mellednek van igaza. Beléd én jajszóval kapaszkodom, kívüled fölöttem nincs hatalom. kenységben is. Én a tanyámon szorgoskodom, művelem a földet. A gépek zaja helyett a tücskök ciripelését hallgatom . . . — Hogyhogy nem tud sokat írni? — Ez alkati kérdés. Túl sok bennem a görcs. — Abban, hogy viszonylag gondtalan legyen vidéki életünk, szerepet játszanak az anyagiak, a békés családi légkör. Ugyanakkor tudvalévő, hogy költőként, értelmiségiként nem könnyű megalapozni a gondtalanságot. — Nem is lehet. Mi kell ahhoz, hogy mégis jól érezzem magamat? Nem biztos, hogy a pénz. Átéreztem én is, mit jelentenek a megélhetési gondok, de nem garancia a boldogságra, ha mindene megvan az embernek. Előfordult már, hogy több pénz ütötte a markunkat, de a boldogságot abból sem sikerült „megvásárolni”. — A természetben, a talfájai tanyán viszont kitisztul a feje, egyfajta örömet nyújt a szabadban csatangolni? — Ha nem is tartós, de vissza-vissza- térő boldogságot jelent a természet. És a gyerekek, akik lassan-lassan felnőtté válnak. Nem titkolhatom el, hogy jövőjüket illetően teli vagyok aggodalommal. — Mit tehetünk? Az apánktól, anyánktól kapott örökséget próbáljuk követni, hogy biztonságérzetben lépjenek a gyerekek az életbe? —- Azt hiszem, a szülői örökség magában kevés. Ha a múltbeli örökségre gondolunk, elsősorban az emberiség legszebb hagyományait kell átmentenünk. Egy szállóigével is válaszolhatnék: „Bízzál istenben és tartsd szárazon a puskaporodat!” Nem vagyok harcos ember, bízni viszont kell. — A gyerekek? Hatan hatfélék, de általában hasonlóan gondolkodnak. — Visszatérve a SZOT-díjhoz. A következő indoklással nyújtották át a szép plakettet: „Buda Ferenc író költői, szépírói munkásságáért, az irodalom, a művészet megszerettetésében végzett több évtizedes tevékenységéért, a kecskeméti Forrás című folyóirat szerkesztéséért.” — Lelkiismeret-furdalásom van, hiszen tudom, ilyen munkálkodásra hivatkozva mások is megkaphatták volna a SZOT-díjat. Szőkébb pátriámban egykönnyen találnánk ilyen embereket. Ha viszont valami keveset mégis csak tettem a köz érdekében, az természetes, azért nem jár díj. Elégedetlen vagyok magammal, többet is tehettem volna az asztalra. —A műfordítás révén a népek közötti barátság megteremtéséért is fáradozik ... Azt a magam örömére csinálom! Óriási jutalom, hogy az összecsomózott fonal egy-egy bogját sikerül kibontani, vagyis megtalálni a távoli népekhez vezető szálakat. Most utazott el kazak barátom, Sokpar-Uli Darkem- báj, aki Kecskeméten a zománcművészettel ismerkedett. — Tervei? — Hamarosan megjelennek egy kötetben az utóbbi esztendőkben napvilágot látott rövidebb írásaim. Félig kész verseim, műfordításaim is ott hevernek az asztalomon. De ezekről miért beszéljek? . . . Borzák Tibor Kiállítás a főiskolán A főiskolai napok rendezvény- sorozatának keretében Kecskeméten, a tanítóképző főiskolán. Görgényi Tamás pedagógus képzőművész festményeivel, plasztikáival találkozhatnak az érdeklődők. Görgényi, aki jelenleg a Békéscsabai Tanítóképző Főiskola adjunktusa, egyike azoknak a hatvanas években indult alkotóknak, akiknek a pályáján mindvégig összefonódott a pedagógiai és az alkotómunka. Sokoldalúan képezte magát; először a szegedi tanárképző főiskola rajz—földrajz szakán, majd a szegedi József Attila Tudományegyetem földrajz szakán szerzett diplomát. Ezt követően végezte el a Képzőművészeti Főiskola rajztanári tagozatát. A szegedi tanárképző főiskola befejezése után Kecskeméten is tanított egy ideig. Ugyanitt mutatkozott be először nyilvánosan. Festményeivel, rajzaival részt vett a kamarakiállításokon és a téli tárlatokon. Most látható művei csak igen szűk keresztmetszetét képezik összetett, sokoldalú munkásságának. Grafikái, mozaikjai helyett ezúttal elsősorban plasztikákkal lép a közönség elé. A kiállítása megnyitóján személyesen is megjelent alkotó megpróbálta összefoglalni indíttatásának legfontosabb összetevőit, munkásságának legfeszítőbb problémáit. — Már középiskolás koromban a Képzőművészeti Főiskolára készültem, ám,ez az első nekifutásra nem sikerült. így aztán — mivel már akkoriban is igen vonzott a plasztika — a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat kerámia- és szoboröntő műhelyében dolgoztam rövid ideig. Gondoltam, itt is akad számomra tanulnivaló. Munkatársaim is sokat segítettek ebben, ott tevékenykedtem, ahol a szobrászok kisplasztikáit sokszorosítják. így aztán rövid idő alatt — a plasztikával foglalkozó művészek igen széles skáláját ismertem meg. Néhányuk munkái különösen nagy hatással voltak rám, ezek közé tartozott az akkor pályakezdő Melocco Miklós, Papakrisztosz Andre- asz. Ez az időszak azért sem volt haszontalan, mert — mint már a reneszánszban is tudták-— a szakma minden csínját-bínját csak az efféle műhelymunka során lehet igazán elsajátítani. Furán hangzik talán, de az anyag- és technikaismeret szempontjából ennél jobb pályakezdést nem is kívánnék még ma sem magamnak. — Sokirányú érdeklődésem vetületei néha jelentkeznek a munkáimban. A most kiállítottak között egyértelműen a plasztika kap kiemelt szerepet. Lehet ugyan, hogy az anyag kissé konzervatívnak tűnik, mert zömmel portrékból áll, én azonban az emberi arcot a szobrászat mindig megújuló és kifogyhatatlan inspirációs tárházának tartom. Minden kor embere pontosan kifejezhető az arcokban. Idősben és fiatalban egyaránt. Egy mai arcon természetesen egészen más világ tükröződik, mint egy középkorin vagy egy ókorin. Vannak kifejezések, melyek csak a XX. század emberének lehetnek sajátjai, és én úgy gondolom, meg kell találni ezeket. Tudom persze, hogy manapság az emberi karaktert kereső portrészobrászat nem tartozik a legnépszerűbb területek közé. Ez a probléma egészen másként jelentkezik, ha kőbe, fába vagy bronzba komponálom az arcot. Mégsem az anyag a döntő, sokkal inkább az elmélyülés, az ember megismerése. Részleteiben is, melyek mindegyike annyira egyéni, mint az ujjlenyomat: nincs két egyforma szem vagy haj. • Portré Vetkőző • Portré wgp Én nagyon szerelem, ha váltják egymást egy-egy kompozíción belül a pozitív és a negatív formák. Túl azon, hogy természetesen jellemet is ábrázolnak közben. Nem stílusok, hanem inkább példaképek hatottak elsősorban rám. Még akkor is, ha ezekre nem nagyon lehet következtetni a szobraimból. Például a szürrealista Hans Arp, vagy az általam legnagyobbnak tartott magyar szobrász: Szervátiusz Tibor. Szeretem, ha a szobor öntörvényű módon építkezik, és a kő vagy a fa feltétlenül parancsol az embernek. Nem zárja végletesen be, de feltétlenül alkalmazkodni kell hozzá. A köveknél a zárt formákat kedvelem. Zárt, egymásba hajló, pozitív formákból építkezem legszívesebben. Egy kisplasztikánál például fontos, hogy kézbe vehető, tehát tak- tilisan is gyönyörködtető, a sima vagy a zárt faktúrákban. — Úgy érzem, hogy a portrékhoz, nemcsak anyag-, hanem emberismeretre is szükség van. A pedagógia talán ezen a vonalon is kapcsolódik hozzájuk, mert hiszen az én pályámon végül is a pedagógia az elsődleges. így alakult. A magunk nevében, akik főhivatásban pedagógusként dolgozunk, meg kell jegyeznem, hogy művészeti téren kissé a perifériára szorultunk. Szeretnénk még jobban összetartani, most erre nagyszerű lehetőségnek ígérkezik a Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete is, meíy igyekszik összefogni a rokon törekvéseket. Kicsit talán lel- lengzősen hangzik, de igaz. hogy nagyon nagy munka vár mindannyiunkra a vizuális kultúra fejlesztésének területén, amit az előző generáció nagy pedagógusegyéniségeinek eltávoztával — nekünk kellene elvégezni. Át kellene vállalni feladatainkból, hogy a vizuali- tás, a kreativitás ne csak pusztába kiáltott szóként hangozzék el. E feladat meg ráadásul áttételes is, mert nekünk olyan pedagógusokat kell felnevelnünk, akik képesek lesznek lelkesedni és megharcolni a maguk harcát ezért az ügyért. — A művészeti téren egy kicsit más, nem is ilyen egyértelmű a helyzet. Vannak sikereink és vannak kudarcaink. A hazai pedagógusképzésben jelentkezik egy sajátos probléma és most az élvonalra gondolok . az alkotó tevékenységet folytató tanárok gondja, akik nem sorolhatók igazán sehova. Mert mint pedagógusok tulajdonképpen egy-önálló hivatást látnak -el,-de- közben rendkívül felkészülten alkotó tevékenységet is folytatnak. Változó sir kereink, elismertségünk mellett néha komoly kisebbségi érzésünk támad jogosan — amiatt, hogy nem tudott, nem tud kialakulni az életformánk korlátái miatt az a rutin, amely fezt a hiányolt profi biztonságot jelenthetné. Mert hiszen mi végül is nem vagyunk autodidakták, sőt, nemegyszer a legfelsőbb fokon ismerjük a hivatásunkhoz tartozó tudnivalókat. Talán az a legfőbb gondunk, hogy nincs lehetőségünk rendszeresen alkotni. Fcszitö napi gondok közepette gyakran két vagy három hét is eltelik, mire hozzájuthatunk, hogy kivitelezhessük elképzeléseinket. — Szeretnénk, ha ez a főiskolai napok keretében életre hívott kezdeményezés is hozzájárulna, hogy a főiskolák ne izoláltan éljék életüket. Hogy tanárok és diákok egyaránt tudják, melyik főiskola mit és hogyan csinál, milyen alkotók és milyen pedagógusok a tanáraik. Most azzal is próbálkozunk, hogy csereakciók keretében ismerked-’ jünk egymással, hogy milyen törekvések számítanak a legújabbnak és legeredetibbnek. hogy mit csinálnak naponta a tanárok és a hallgatók, akik végső soron maguk, is pedagógusok lesznek. Károlyi Júlia H __l Fél Imre nincs, nagybátyám lett volna a falu bolondja biztosan. K erülték is egymást, mint másnapos ember a tükröt; ki akar magára ismerni, ha nincs benne öröm? De míg Imrére a föld rászakadt gyerekkorában, nagybátyám csak úgy érezte, hogy a föld szakad rá — felesége elhagyta, a három gyerekkel együtt, s hiába vette el másodszor is, elhagyta újra. Mint a gyengék, inni kezdett, s még gyengébb lett. Amikor harmadszor vette feleségül a feleségét, s az harmadszor is elhagyta, akkor kezdtek el mutogatni a háta mögött. Én mindig szerettem a nagybátyámat, apám helyett az apám testvérét. Az állatok megnyalták a kezemet, a gyerekek rámmosolyogtak, s a félbolondok bárgyú szemében felismertem magam, aki de jó, hogy nem én vagyok. Gazdag lenni olyan áron, mint Rontóék, akik örökké sós-paprikás kenyeret adtak csak, nem vágytam, olyan szegénynek lenni, mint a Kemecsei- ék, nem lett volna jó. Ki mindenki lehetnék, nem gondolkoztam rajta. Csak a Fél Imre meg a nagybátyám szeme vonzott, mint a faluszéli bányató örvénye, hogy mielőtt belevetettem volna magam, újra és újra visszarettenjek — de jó, hogy én én vagyok. De könnyen elveszik a visz- szaút. A hétfőim meg a szerdáim a Fél Imréé voltak, DEÁK MÓR: A k ú t á s r O a keddjeim meg a csütörtökök a nagybátyámé. Szerettem volna a pénteket közösnek, de Fél Imre meg a nagybátyám nem jöttek ki egymással. Az a hülye, mit akarsz azzal a hülyével, dadogta a nagybátyám, szavai fürödtek a nyálban, és borszagúak voltak, attól nem lehet tanulni semmit, Fél Imre bólogatott, amikor elmondtam neki, ummgatott, hogy így van, de én tudtam, hogy fájt neki, amit a nagybátyám mondott, mert a Mutyuklit nemsokára megmérgezték. E ki, kérdeztem. Kedd volt, a nagybátyám napja, és az ágyában egy választási malac feküdt elégedetten. Nem kaptam választ, lepakoltam az iskolatáskámat meg a tízóraimat, amin kívül a nagybátyám már nemigen evett mást, s megráztam a vállát. Ki ez? Véres szeme olyan érteden volt, amikor kinyitotta, hogy elnevettem magam. Messze járhatott álmában, mert csak percek múlva tért magához: megölelte a malacot, ahogy a legkisebb fiát szokta, s azt mondta teljesen természetesen: „Ez? Hát ez a MutyukU.” így vált a Mutyukli családtaggá. Megszerettem én is. Okosabb volt, mint bármelyik kutya — örökké nagybátyám nyomában járt, szót fogadott neki, s amikor mén- a mázsát közelítette, akkor se merte megkérdezni senki, levágjuk-e. A kocsma előtt ült, nagybátyámat várva, amikor ráfestettem az oldalára, hogy MUTYUKLI, ott látott meg Fél Imre, akinek a hétfőit meg a szerdáit áttettem keddre meg csütörtökre, hogy mindig a Mutyuklival lehessek. Haragszol rám, ummgatta a süketnémák jellegzetes torokhangján Fél Imre, mért nem jössz? A Mutyukli miatt, öleltem át a disznót, nekem most már kedd előtt kedd jön és csütörtök után csütörtök, te egyébként is hülye vagy, és nem lehet tőled tanulni semmit, vágtam a szemébe, mert haragudtam rá, hogy neki nincs malaca. A nagybátyám is megmondta. Fél Imre bólogatott, s reggelre a Mutyukli halott volt. Megmérgezték, ordította sírva a nagybátyám, a felesége háromszor elment, mind a háromszor néma maradt, megmérgezték, zokogta, s annyira berúgott, hogy leesett a szalma tetejéről, a pótkocsiról, amin kocsikísérő volt. mikor magához tért. „csalánba nem üt a ménkő’’, morogta az orvos, „méghogy kórház", „kialussza magát, és kutyabaja’’, csodálkozva nézett körül, mintha nem ismerné meg a saját házát, amit pedig annyira szerettem, hogy nagy betűkkel ráírtam az utca felőli falára: A NAGYBÁTYÁM. HAZA, meg talán azért is, hogy könnyebben hazataláljon. Csak akkor derült föl az arca, amikor meglátott és megismert, „túl közel volt az ég", intett magához, s súgta a fülembe, „ez a malac jobban szeretett engem bárkinél, túl közel kerültem az éghez, amit nem szabad, és lezuhantam.’’ Fél Imre akkor már kutat ásott, és valahogy nem is csodálkozott, amikor egy keddi hétfőn elmentem hozzá, hogy dolgozna-e együtt a nagybátyámmal. Vigyorogva bólogatott, mondta a süketnémák nyelvén az örömét, s én elgondolkoztam, hogy vajon azért ás kutat, mert egyszer már rászakadt a föld. „Nem fölfele törekszem", mondta a nagybátyám, .magasról nagyot lehet esni". keze kérges volt az első napi kemény munka után, „van, aki kifele néz, hogy meglássa magát, van, aki befele”, értetlenül néztem, de ez nem zavar ta, ilyen és ehhez hasonló mondatai miatt már régen szájára vette a falu, „űrhajós már nem leszek, én nem hagyhatom el ezt a földet, hát megnézem, mi van benne. Megnézem, mi van benne." Részeg volt akkor is, amikor Fél Imre véletlenül állba vágta a vödörrel. Térdig már ért a víz. alakult a kút, az iszappal telerakott vödör beleragadt a sárba. Rángatták, a Fél Imre fönt, a nagybátyám a kútban; v amikor lehajolt, hogy jobban tudja húzni, a vödör hirtelen kiszabadult. A/a- már nem tudja senki, mi történt, csak Fél Imre. de az meg nem tudja elmondani, meg különben is börtönben van. A nagybátyám elájult, és belefulladt a térdig érő vízbe, míg Imre segítségért szaladt. így most már szabad a hétfőm is, a keddeni is. a szerdám is meg a csütörtököm. Hétvégeken néha látom a sírok közt ücsörögve a nagybátyám gyerekeit a feleségével, aki háromszor elhagyta őt. Szépeket mond az asszony, ilyesmikéi, hogy „ne felejtsétek el apátokat soha, jó ember volt szegény", s bár nem beszél arról, hogy aki befele néz is. bámulhat a semmibe, ilyenkor boldog vagyok. Boldog, mert nem tudja, hogy a Mutyukli jobban szerette a nagybátyámat még őnála is.
