Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-12 / 112. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. május 12. A körülmények akkor is mos­tohák voltak, terve szinte álomnak tűnt a századvégi nagy európai konkurenciaharc­ban. Kiváló képességeivel, okos üzletpolitikájával, kutató-szenve­délyével és művészi becsvágyával az elavult lukafai kis kerámiaüze­méből rekordidő alatt modern gyárat teremtett, amely felvette a versenyt a századfordulón az Oszt­rák—Magyar Monarchia legfej­lettebb. patinás cégeivel is. Zsol- nay halála évében, 1900-ban pedig már egész Nyugat-Európa és a Balkán is az üzletkörébe tartozott. Zsolnay Vilmos eredetileg ke­reskedőnek készült. 1863-ban vet­te át öccse haladó kis keménycse- répüzemét, melynek berendezése, formái Lukafáról származtak. Kezdetben egyszerű agyagkészít­ményeket, virágcserepeket gyár­tott szerényebb kerti díszkerámiá­val együtt. Először különféle mel­lékvállalkozásokkal tőkét terem­tett magának, majd kis üzeme modernizálásába fogott. Festői hajlamai a gyártmányok díszíté­A Zsolnay-majolika titka Nemzetgazdaságunknak kényszerű lépésváltása, modernizálá­sa idején keressük múltunk példaadó egyéniségeit. Közülük való a 160 éve született Zsolnay Vilmos, a nagy múltú pécsi Zsolnay- gyár létrehozója, a magyar kerámia századvégi világhírének megteremtője. sében jelentkeztek először, maga is festett néhány edényt, de kez­detben leányai: Júlia és Teréz vol­tak főtervezői. Teréz a magyar népi hímzések motívumát hasz­nálta fel, Júlia a magyar orna­mentikát a perzsa mintákkal ve­gyítette, így jött létre a sajátságos magyaros, dús virág- és levéldí­szítmény, amelyet2 arany körvo­nallal húztak ki és ragyogó élénk színekkel festettek Zsolnay első találmányára, a finom, elefánt- csont színű mázas porcelánfa­janszra. A pompás díszkerámia jól mu­tatott a századvég zsúfolt, fülledt, nagypolgári lakásaiban, sikere a korízlésben rejlett. Ezek a díszít­mények különféle változatokban a Zsolnay-„majolikának”, mint itthon nevezték, a nyolcvanas évek végéig legjellegzetesebb min­tái voltak; a magyar kerámiának kül- és belföldön egyaránt nagy hírt szereztek. Sokan utánozták egész Európában, itthon is. Az 1878-as párizsi világkiállítás ki­tüntetése nagy megrendelésekkel járt, a .gyárat bővítették. A fáradhatatlan kísérletező szinte minden évben valami újat talált fel, szüntelen új kerámia- anyagok és mázak után kutatott. 1885-ben például felfedezte a cse­répalapra alkalmazott olajfestés technikáját, így maga is festett, ifjúkori hajlamainak engedelmes- kedve, néhány arcképet. 1891-ben feltalálta a kor által igényelt épí­tészeti díszítményekre kiválóan alkalmas plutonitot. 1893-ban pe­dig tökéletesített változatát, az időjárás viszontagságainak ellen­álló pirogránitot, mely az építé­szek körében nagy sikert aratott. Itthon Lechner Jenő és köre al­kalmazta a magyar nemzeti saját­ságokat érvényre juttató építmé­nyeken, például az Iparművészeti Múzeum épületén. Nevéhez fűződő időtálló talál­mánya a hajnalpírról elnevezett eozinmáz, mellyel legnagyobb si­kerét aratta, mely ma is a gyár jellegzetes máza, bár nem gyárt­ják annyi változatban, mint Zsol­nay életében. Ez a század végén oly kedvelt, redukciós mázak egy fajtája, amely fernes sziliekben csillog az edény felületén. A kilencvenes években család­tagjain kívül mind több iparmű­vészt foglalkoztatott, akik a leg­újabb stílustörekvéseket rendre bevezették gyárába, így a szecesz- szió is a külfölddel, Béccsel azo­nos időben jelentkezett a gyár ké­szítményein. A hazai szecesszió nagy festő képviselője, Rippl Ró­nai József is tervezett számára. Az eozin világsikerének tető­pontján hozta létre Zsolnay leg­szebb, maradandó becsű mázát, az azóta drágasága miatt már nem alkalmazott, kék labrador- követ utánzó, ún. Labrador- eozint. Ez volt egyben a nagy mester hattyúdala is, mert 1900- ban meghalt. Gyára családi vállalkozásként tovább üzemelt. Bár néhány újí­tás még született, a művészi szín­vonal fokozatosan hanyatlott. • A gjár 1900 körül készült eozinmázas vázája. míg aztán az első világháború és az azt követő válság a gyárat tönkretette és profilváltásra kény­szerítette. Ekkor került előtérbe a szigetelők és a porcelánedények gyártása. A felszabadulás után a gyárat államosították. Többszö­rös profilváltás következtében az ipariporcelán-gyártás mellett új­ból visszatértek a porcelán dísz­műre és a hires majolika készíté­séhez is. Ma már — főleg külföldi megrendelésre — az 1880-as évek hagyományait felújítva a régi szépségében gyártják a Zsolnay nővérek tervei alapján a dúsan díszített, kézi festésű, magyaros mintájú készleteket is. g j HÁROM ÉVE MUZSIKÁLNAK Drezdába indul a Bohém Ragtime Band — A Pedagó­gus Énekkarban kezdődött: ha­gyomány volt, hogy a nyár eleji búcsúzáskor min­denki bemutat­hatta tudását. Néhányan úgy döntöttünk, hogy hangszerrel lé­pünk színre, egy ragtime-ot ját­szottunk el, — emlékezik a kez­detekre Ittzés Ta­más, az NDK-ba készülő együttes vezetője. — És azután? — Örömmel zenéltünk együtt továbbra is. Azt hiszem, az is jó volt, hogy közü­lünk négyen „csak” zeneszerető amatőrök. Hetenként egy alkalommal ösz- szejöttünk zenélni, egyre több Scott Joplin-művet, a század- forduló klasszikus ragtime- számait játszottuk, illetve klasz- szikus jazzt, spirituálét saját fel­dolgozásban. Jelenleg mintegy ötven számunk van. — A zenész kívánja a megmé­retést, a közönséget. Megeléged­tetek az alkalmi fellépésekkel? — Természetesen próbáltunk magunknak állandó helyet sze­rezni. így találtunk rá a kecske­méti Bohém presszóra, ahol ’87 január 31-én mutatkoztunk be és játszunk azóta is minden hó­nap harmadik szombatján. Köz­ben kerestük a kapcsolatot a többi ragtime-együttessel, ezért már kel alkalommal szervez­tünk Kecskeméten ragtime- találkozót az ifjúsági házban, s úgy érezzük, sikerrel. Felléptünk országszerte: Győrben, Szege­den, Pesten, Baíatonfenyvesen. Most, a május 12-én kezdődő 18. Drezdai Nemzetközi Dixieland Fesztiválra készülünk. — Ez lesz az első külföldi fel­lépés? — Nem. Tavaly — a pop- jazz-rock találkozó döntőjén nyújtott teljesítményünkért — a csehszlovákiai prerovi nemzet­közi jazz-fesztiválra kaptunk meghívást. A háromnapos ese­ményen négy alkalommal lép­tünk fel, zenénket rögzítette a Prágai Rádió. A Drezdában sorra kerülő fesztivál nagyon je­lentős rendezvény, hiszen tizen­két együttest hívtak meg egész Európából. Sokat jelent szá­munkra az is, hogy négy nap alatt hét alkalommal léphetünk fel. Az egész eseményt a televí­zió egyenes adásban közvetíti, a fesztivál után pedig a koncertek anyagából hanglemezt jelentet­nek meg. Annak külön örülünk, hogy egy tízezer nézőt befogadó szabadtéri színpadon is játszha­tunk. Drezdába menet Prágá­ban, a fesztivál után pedig Ber­linben lesz koncertünk. — Ez tehát egy nagyszerű le­hetőség! Mik a további terveik? — További együttmuzsiká- lás. Munka. A többit majd meg­látjuk. sei— A szép szájnak ára van Ifjú házasok vagyunk. Nincs tehát semmi csodálni való azon, hogy mindketten gőzerővel igyekszünk behatolni életvitelünk sajátos zónái­ba. Kedves kis feleségem például a rúzsozás magas technikájával ismer­kedik. Legújabban az egyik tekinté­lyes magazin rúzsozási receptjét ta­nulmányozza hallatlan izgalommal. — Manókám! Végy nekem egy rúzsrudacskát — ebből. — mutatott a neki legjobban tetsző márkanévre. — De, tudod, a jobb fajtából, abból a .. . kétszázhetvenöt forintosból. — szúrta ki a legdrágábbat azzal a szent magát ólértetödéssel, hogy úgyis megveszem neki. — Veszel, ugye édes, hiszen te győztél meg ró­la, hogy minőségi szám van. Ez ellen aztánnem volt apelláta, hi­szen nemrég verseket is Írtam ajaké­ról, amely oly izgató, olyan — hogy is mondjam—hozzáférhető volt. így aztán „végytem" rúzst. Elvég­re saját, jól felfogott feleségemről van szó, aki nem járhat ringy-rongy rúzsban, nahát. Az első műtét reggelén frissen, üdén ugrottam ki az ágyból, hogy ősi szokás szerint csókkal üdvözöljem csillagomat. De mit ad isten? Bé ne­jem már naprakész állapotban ült a tükör előtt, félkezében a magazin receptjével, másik kezében meg a minőségi szájra való rúzzsal. Rosszat sejtve ágaskodtam lábujj­hegyre, hogy egy csukafejessel viha­rosan a nyakába vessem magam s puszival illessem szamócaszáját. De lendületemet derékba törte egy, cir­ka a torok és gyomor közötti távról bugyborékoló hang, hogyhát: „uhmmm!". majd „öhmmm"! Olom­súlyúvá vált a lábam az ijedtségtől, olyan kétségbeesetten, könyörgön nézett rám kis feleségem. Hasonlót az állatkertben láttam, mikor egy őzike kiejtette szájából a cumisüveg szopókáját. Elég az hozzá, hogy ne­jem rimánkodva tiltakozott közele­désem elten, s ezalatt a szájacskáját oldalt hasadó „0" betű formára nyitva tartotta. Beleroskadtam a bánatba. Lassan erőt gyűjtve mutogattam, hadonász­tam neki. Sajnáltam is, hogy olyan görcsbemeredt a szája. Remény­vesztve integettem: - Hadd csókol­jalak meg! Erre félrehajtotta fejét az édes s rosszallóan nézett rám. Mogorván ültem reggelihez s na­gyon csodálkoztam, amikor Szilvia ragyogó mosollyal foglalt helyet ve­lem szemben. Na, hogy nézek ki, aranyom? — kérdezte. A méreg erősen birizgálta a mája­mat. Én is ,,0 betűre formáltam a számat s a lehető leguborkább mo­sollyal nyögtem: „Uhmmm! Ne izélj, Manókám! — nyű- gösködött Szilvia s olyan bájosan mosolyodon el, hogy mint felborzolt kandúrmacska ugrottam feléje . . . De harsány sikolya röptémben letör­te a szárnyam. — Hát volna szíved tönkretenni a vonalat?— mutatott szemrehányóan a szájára. Be kellett ismernem, hogy valóban barbárság lenne. — Ugye, nem rajzoltam el? — kérdezte olyan igézőén, mint legforróbb napjaink­ban szokta volt. Nem mondom, alaposan elnagyol­ta, de abban reménykedtem, hogy kedvező válasz után jöhet a szüret. — Gyönyörű! — sóhajtottam, s még a szemem is behunytam. — Tényleg? — tapsikolt finom kacsójával s hálásan fonta meleg karjait a nyakam köré, de közben olyan óvatosan fordította el tőlem illatos száját, mintha szakállmérge- zésem volna. — Adj egy puszit! — kezdemé­nyeztem merészen. Erre megint ösz- szeráncolta márványsima homlokát s úgy húzódott el tőlem, mint hajda­nában a svájci menyecskék a portyá- zó ősmagyarok elől, mert azok nem használtak fogkefét, söl evés után cubákokkal hajigálóztak. Hüppögött, zokogott a kicsi Szil­via s forró könnyei alattomosan csordogáltak raffaeli művészettel rú- zsozott szájára. — Nem tudod, hogy akkor foltos lesz ... és akkor újra kell festeni? — szólalt meg nagyso­kára és ismét a magazin receptjére mutatott. Ekkorra viszont úgy szét- mázolódott síró ajkán a rúzs, mintha pecsétviaszt reggelizett volna. Szegénykém! Mennyire megvisel­te gyöngédtelenségem? Már azt se bánta, hogy csókjaimmal szárítgat- tam könnyeit s próbáltam helyrehoz­ni a vonalakat. Nagysokára egymásra néztünk.' Megaludt bennem a vesevelő. Szent isten, mit tettem?! Szilviám olyan maszatos lett ek­korra, mintha rúzsspenótban fürdőit volna. Ellenben ő annál gyöngyözőb- ben kacagott engem s tükröt tartott orcám elé. Akkor én kezdtem szipog­ni. „Csupa rúzs a pofám ...” — da­loltam volna legszívesebben, ehelyett azonban megindultam a mosdó felé. Szilvia pedig a nagy tükörhöz. Hamis mosollyal két szájaszéle közé harap- dált egy papírszalvétát, míg az tele lett számtalan piros félholdacskával. Mikor azzal elkészült, fogta a két­százhetvenöt forintos vörös rudacs­kát s „O" betűt csucsorítva kezdett újból a munkához. Tóth István Mit láthatunk-hallhatunk a tévé zenés színházában? A kőszínházakhoz hasonlóan a ze­nés tv-színház is közzétette követke­ző évadjának programját. Híven ed­digi hagyományaihoz, továbbra is bemutat feledett, ritkán játszott, ám ezért-azért értékes, a közönség ro- konszenvére joggal számító, a hazai repertoárt bővítő műveket. Ilyen mindenekelőtt Bizet 1872-ben — egy Musset-novellán alapuló — színpad­ra került Dzsamile cimű vígoperája. Szokatlan hangvétele, hangszerelése miatt csak mérsékelt sikert aratott a premieren, de a közízlés múlt század­végi változása számos országban megteremtette sikeres felújításának feltételeit. Ilubay Jenő Crcmonai hegedűse csaknem száz éve szövetkezett a (vi­lágsikerrel. A páratlanul könnyedén komponáló Maurice Ravel egyfelvo- násos vígoperája, a Pásztoróra is igé­nyes szórakozást ígér. Az izig-vérig francia Gounod neve általában a Fa­ustot társítja képzeletünkben. A ga­lamb aligha sorolható legjobb művei közé, de melodikus dalaiért időnként korunkban is színpadra kerül. Az olasz DonizcttDviszonylag rö­vid életében karonfogva járt a nép­szerűséggel. Behízelgő dallamai, ötle­tekben gazdag, csillogó kisformái ma már szinte elképzelhetetlen gyorsa­sággal hódították meg Európát. A Szerelmi bájitallal is biztosra megy a zenés tv-színház vezetősége. A hab­könnyű Én és a kisöcsém másfajta közönségrétegeknek is kedveskedik. Schubert és Markó Iván Prospero cí­mű balettje remélhetően a vállalko­zásnak kijáró érdeklődést kelt. A következő évad műsortervét is­mertető kiadványban az MTV zenei és szórakoztató főosztálya visszate­kint az elmúlt évadokra is. Az olvasó így ismételten megállapíthatja, hogy következetes, igényes műsorszerkesz­tés jellemzi legnagyobb hazai zenés színházunkat. H. N. PETŐFI NÉPE AJÁNLATA LEMEZ ÖRÖKZÖLDEK •M-----tizenöt ária----­Ör vendetes vállalkozás, hogy egy- egy nagyiemeznyi összeállítás készül a régi-régi operaslágerekből, a már-már örökzöldnek is mondható áriákból. Egy ilyen korongot jelentetett meg a közelmúltban a Hungaroton: Tíz tenor — tizenöt ária címmel. Ami közös: a gyönyörű hang, mégpedig a legmaga­sabb férfihang, a tenor. Ismerősek mű­velőik is, hogy csak egyet-kettőt említ­sünk: Simándy József, Udvardy Tibor, Gulyás Dénes. A magyar és olasz nyelvű archív fel­vételek az előadók munkálkodása sze­rint sorakoznak. Závodszky Zoltán (1892—1976) Wagner Lohengrinjéből, Pataky Kálmán (1894—1964) Puccini Toscajából, Csajkovszkij Anyeginjéből szólaltat meg egy-egy áriát. Simándy József Ne rdi A Trubadúr, Leoncavallo Bajazzók című művéből idéz „emléke­ket” és érdekes módon nagy „slágerét”, Erkel Bánk bánjának Hazám, hazám betétjét Joviczky Józseftől (1918— 1986) halljuk a lemezen. Réti József (1925 1973) Mozart Don Giovanni, illetve A varázsfuvola című operájának szép részleteit, Ilosfalvy Róbert Puccini Bohémélet és Bizet Carmen című mű­vének ismert áriáját adja elő. Bartha Alfonz Mozart Don Giovannijából egy másik szépen csengő dalát, B. Nagy János pedig Puccini Turandotjának Senki sem alszik kezdetű áriáját tolmá­csolja. Ez utóbbit már a közelmúltban vették fel. úgy mint a fiatal generáció képviselőjének, Gulyás Dénesnek mű­sorát, a Donizetti Szerelmi bájital és Verdi Rigolettó című híres operáinak híres betétszámait. A lemezen a Magyar Állami Opera­ház énekkara és zenekara, valamint a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara működött közre. Értékes darabja a Tiz tenor — tizenöt ária a komolyzenei lemezgyűjteménynek. Remélhetőleg hasonló összállításokkal még meglepi a rajongókat a Hungaroton. Ä tasak vi­szont készülhetett volna nagyobb igénnyel is. FILM A ZSARU ES A SZEX Színes, magyarul beszélő francia film, rendezte: Alain Corneau, szerep­lők: Richard Antonina, Ambre, Michel Ducnaussy. Alain Corneau, ä Police Python 357 című produkció rendezője legújabb filmjében a francia, pszichologizáló krimit igyekszik ötvözni az amerikai akcióval. A főhős, a „zsaru” számos elődjéhez hasonlóan — személyes indí­tékokból állt p igazság oldalára. Nem illik, nem jtleszkedik be azonban a rendőrség hagyományos, bürokratikus és kisstílű szervezetébe. Kollégái és fő­nökei nem is bíznak igazán benne, hisz nem hajlandó megosztani velük sem magánéleti, sem szolgálati gondjait, tit­kait, zárkózott és magányos. Csak a saját módszereiben hajlandó bízni, így követi a besúgói által feltérképezett nyomokat is. Az események egy akciójával indul­nak, egyedül ül rajta egy kábítószer­kereskedőkből álló bandán, ám a hely­színre érkező főnökei dicséret helyett önkényeskedéséért szigorúan megfed- dik. Logikus lenne, hogy mindezek után a folytatás egy tradicionális krimi útját kövessel ám kiderül igen hamar, hogy a rendező a „zsaru” magányát legalább ennyire izgalmasnak tartja. Tragédiájának nélkülözhetetlen kellé­keként éppen a megfelelő időben meg­érkezik egy fantasztikusan látványos prostituált képében a „végzet asszo­nya” is, aki — mint állítja —, szintén igen magányos. Mint sejteni lehet, a „hősök” szenvedélye erősebbnek bizo­nyul értelmüknél. Corneau produkciójában különlege­sen fontos szerepet kap a zene, Otis Redding blues-muzsikája. KIÁLLÍTÁS AKTFOTÓK Egy népművelő mesélte, hogy vala­melyik esztendőben megyénk egyik vá­rosában mutatták be az országos akt­fotópályázat anyagát, melyet mindig vándorútra bocsátanak. Ott állt egy- szál maga a tárlatot megnyitni kívánó szakmabeli, viszont a közönség, a meg­hívott városi illetékesek csak nem akar­tak megérkezni. így aztán a megnyitó sem hangzott el, mert üresen kongó teremben minek tartottak volna ilyes­mit. Később rengetegen megnézték a kifüggesztett alkotásokat, a szép akto­kat. Jellemző ez a szemérmesség? A kérdésre hadd ne adjunk választ. Nem tudni, Városföldön hogyan jár­nak a kiállításrendezők. Az viszont bi­zonyos. mától a Kecskemét környéki te­lepülés klub könyvtárában lehet megte­kinteni a IV. országos aktfotópályázat legszebb műveit. A pályázatra 91 szerző 804 fotót juttatott el, ez is jelzi a népsze­rűséget. A fődíjat Jung Zseni kapta, első díjjal jutalmazták Wagner Ferencet, Kotnyek Istvánt. Nemcsak az ő fotográ­fiái láthatók a tárlaton, hanem még szá­mos más mű. Van, aki a hagyományos kompozíciók híve, mások a meghök- kentésre apellálnak. Sajnos, a fantázia egyre szegényesebb, pedig igazából még meg sem találta helyét a fotóművészet ezen irányzata. Legalábbis nálunk. Érdemes megnézni az aktfotókat, már csak azért is, hogy meggyőződjünk arról, hol tart ma Magyarországon ez a művészet. Mert azt áílitják, amíg az esztétika és nem az erotika dominál, addig művészet az aktfotózás. A tárlat május 16-áig tekinthető meg Városföl­dön. (Képünk: Balogh István Szilárd Fényben című alkotása) h

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom