Petőfi Népe, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-06 / 81. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. április 6. Megéri-e iskolaigazgatónak lenni? PEDAGÓGUSOK egyöntetű véleménye szerint a múlt év legizgalmasabb oktatásügyi témája az intézményvezetők új megbízási rendje volt, az oktatási szaksajtóban máig nem ültek el a tapasztalatokkal foglalkozó viták hullámai. Az iskolákban ismételten reflektorfénybe került az igazgató személye, hiszen szakmai felkészültsége, probléma- érzékenysége, jelleme révén ő a meghatározó tényezője a tantestület eredményes munkájának, az iskola belső demokratizálódásának. Csalódott igazgatók, elkeseredett pedagógusok bizonyára habozás nélkül nemmel válaszolnának a dmben feltett kérdésre, az iskola hierarchikus viszonyaiban kevésbé tájékozott kívülállók pedig talán nem is sejtik, hogy mennyi feszültség rejlik a kérdés mögött. Az új megbízási eljárás bevezetésének már az első jelzései is túlmutatnak az iskolán, a tanulságok más munkahelyek vonatkozásában is hasznosak lehetnek. Voltaképpen mi a pedagógiai vezetők új megbízási rendjének lényege? Az, hogy a nevelési-oktatási intézményt fenntartó tanács köteles pályázatot kiírni a megüresedő igazgatói állásokra, és az érintett pedagógusok jóváhagyása nélkül nem nevezheti ki az igazgatót. A munkáltató ezt a jogkörét csak különböző szervek (párt- és szak- szervezeti szervek) véleményének figyelembevételével gyakorolhatja, a nevelőtestület állásfoglalása pedig valójában vétójog. Vagyis olyan vezetőt nem nevezhet ki a tanács, akinek a személyével a tapári kar nem ért egyet! (Tavaly mégis született jó pár ilyen törvénytelen tanácsi döntés, de ezeket a felsőbb hatóságok megsemmisítették, és új eljárás lefolytatását írták elő.) Már az idevágó miniszteri rendelet fogadtatása is megmutatta, hogy mekkora feszültséget kelt iskolai és tanácsi berkekben a meghatározo- zott időre —-öt évre — szóló megbízás és a pályázati rendszer. Úgy látszik, hogy a demokrácia kiszélesítése szükségképpen a különböző érdekek összecsapásával jár együtt. Amíg a pedagógusok nagy várakozással fogadták az új jogszabályt, addig az igazgatók és az irányító szervek eleinte bizalmatlanok voltak a hatáskörüket gyengítő eljárással kapcsolatban. TAVALY a fő pályázati időszakban 1300 óvodavezetői, illetve általános és középiskolai igazgatói állásra írtak ki pályázatot az országban, és ezekre 1633 pedagógus küldte el jelentkezését. Harminchét helyre egyetlenegy érdeklődő sem akadt. Még egy érdekes adat: mindössze 227 olyan, pedagógus pályázott igazgatói állásra, aki az illető iskolával nem áll munkaviszonyban. Kitetszik a számokból, hogy a legtöbb állásra csupán egy pályázat érkezett, mégpedig rendszerint a működő igazgatóé. Több jelentkező csak az üres vezetői állások esetében volt jellemző. A várhatónál jóval kisebb érdeklődés láttán felvetődik a kérdés, vajon miért nem vonzó az igazgatói státus a nevelők körében? Megéri-e egyáltalán manapság iskolaigazgatónak lenni? Mi rejlik a pedagógusok érdektelensége mögött? Az igazgatói állásokra hirdetett pályázatok iránti bizalmatlanság vagy a vezetői munka értékcsökkenése? A Művelődési Minisztérium elemzésében elsősorban a pályázatok gyér fogadtatásának hátterére találunk magyarázatot. Okvetlenül számolni kell azzal, hogy a régi igazgatók közül a pályázat meghirdetésekor kevesen érkeztek a nyugdíjkor közelébe, és ez a tény alaposan csökkentette h külső jelöltek esélyeit, hiszen a működő igazgatók zöme újra jelöltette magát. Az irányító szervek általában bizalmukról biztosították az igazgatókat, és ösztönözték őket a pályázatra. Előfordult, hogy igyekeztek lebeszélni a pedagógusokat a részvételről, akik aztán a tanács jelöltjével szemben nem is vállalták a versengést. Az is megtörtént, hogy a tantestület riasztotta el az érdeklődőt. Szerepelnek persze más érvek is a minisztériumi értékelésben, egyebek közt pénzügyi, státusbeli és szervezési problémák, és szó esik a pálya elnőiesedésének következményéről is: a nők állásváltoztatásán alapuló családi mobilitás ugyanis ina még ritka. EGY KÉT ÉV MÚLVA valószí nűleg jóval többet tudunk majd az iskolaigazgatók társadalmi presztízsének alakulásáról, mint ma, főleg akkor, ha az okok feltárásakor kitekintünk tágabb társadalmi összefüggésekre is. Az máris látszik, hogy á vezetői munkakör értéke devalválódott a társadalomban, továbbá a munka nagysága, felelőssége, a vele járó. állandó idegfeszültség nincsen arányban az állás javadalmazásával. Ráadásul időnként számolni kell a társadalom egy részének vezetőellenes hangulatával is. „Nem éri meg igazgatónak lenni — hallottam a minap egy pedagógustól —, nincs ez az állás megfizetve. Vállalok inkább két magántanítványt, és kapok tőlük annyit,, mint amennyi az igazgatói pótlék. És hol van az én felelősségem és napi elfoglaltságom az igazgatóétól?” ' Lám, ezt is megértük, hogy nem vonzó már a tisztség, a pozíció. Ám gondolkodjunk el rajta, megéri-e majd a társadalomnak, ha nem a megfelelő emberek állnak a kormánynál? P. Kovács Imre Nemzetközi Dlakátdállítás Plakátok címmel nemzetközi meghívásos plakátkiállítás nyílt meg a Pécsi Galériában. A tárlaton tizennégy ország ötvennégy művésze több mint másfélszáz, különböző technikával készült változatos témájú plakátja május 8-áig látható. •Eugeniusz Get Stankiewicz (lengyel) alkotása • Néhány érdekes alkotás Wesele ÉRTÉKELTÉK A FORRÁST Tudatosan szerkesztett, határozott stílusú folyóirat. Az elmúlt esztendőt tekintve, különösen a versek, tanulmányok, az igazi értékek felmutatására törekvő kritikák és a gondosan összeállított tematikus számok érdemeltek figyelmet. Igényesen megírt szociográfiát és színvonalas szépprózát azonban csak elvétve olvashatott tavaly az, aki fellapozta a folyóiratot. — Egészen röviden így összegezhető az a vélemény, amit a Művelődési Minisztérium szakemberei — élükön Vajda György miniszterhelyettessel — a napokban megtartott kecskeméti tanácskozáson — Bács-Kiskun irodalmi folyóiratáról, a Forrásról mondtak, tavalyi számait értékelve. A főszerkesztő szerint: „lépéshátrányban vagyunk!” Mindezt szerkesztőségünk még kritikusabban ítéli meg, hiszen tisztában vagyunk például azzal, hogy a felgyorsult társadalmi változásokat csak lépéshátránnyal tudtuk követni az utóbbi időben — magyarázta d szerkesztők és a minisztériumi szakemberek tanácskozását követően Hatvani Dániel, a Forrás főszerkesztője. — Ez a lépéshátrány ma az ország irodalmi folyóiratainak többségénél megállapítható. — Viszont ez nem lehet mentség. Bátrabb, problémafeltáróbb írások kellenének. Csakhogy az irodalom felfedező lendülete jócskán csökkent. Helyette egy másik vonulat, az úgynevezett neoavantgárd vonta magára az olvasók figyelmét, lévén java termésében igen izgalmas. — Mivel magyarázható a konkrétan elemző, valóságfeltáró írások csökkenése? — Szociográfiát írni az esetek többségében ráfizetéses. Nemcsak arra gondolok, hogy a folyóirat által fizetett honorárium az anyaggyűjtés költségeit sem fedezi, hanem arra, hogy éppen a konkrét tények felmutatása miatt, sokszor gáncsoskodásokkal, ellentámadásokkal, kicsinyes bosszúkkal kell szembenéznie az írónak. — Tudtommal jelenleg a Forrás igen nagy mértékben szubvencionált. Az elmúlt évben is előfordult, hogy a vártnál, jóval nagyobb volt a remittenda, azaz a folyóirat eladatlanul visszamaradt, példányszáma. Ugyanakkor emlékszem, hogy néhány éve még pult alól sem lehetett kapni a folyóirat egyes számait. /—1 Igen, valóban voltak ilyenek. A sikerüket annak köszönhették, hogy tilalomfák között lavíroztak, s persze nagyon gyorsan beléjük is ütköztek. Hozzáteszem: azok a tilalomfák ma már nem léteznek. — Vannak, akik azt tartják, hogy túl óvatossá vált a folyóirat, a bátran elemző, szókimondó írások közlésétől tartózkodik, vállalva inkább népszerűségének csökkenését. Ha viszont ez elterjed az alkotók között, akkor az úgynevezett rázósabb, szélesebb közérdeklődést előidéző írásokkal már eleve át sem lépik a szerkesztőség küszöbét a szerzők. —- Ez a veszély valóban megfigyelhető. De önmagában az kevés, ha egy írásnak csak annyi erénye van, hogy . történelmi, erkölcsi, politikai vagy bármilyen más szempontból vitatott. Az alaposság, a valósághűség és a színvonal alapvető kritériuma kell hogy legyen. Ha ezekkel társul a bátor szókimondás, akkor minden további nélkül felvállaljuk a mű közlését. — Milyen újdonságokkal lepi meg olvasóit az idén a Forrás? — Folytatjuk a humán tudományok jeles művelőivel mélyinterjú-sorozatunkat. Igyekszünk publikációkat kö- ‘ zölni minél több művészeti ágról. Az idén mindenekelőtt az építészetet helyeztük fókuszba. Külön tematikus számot tervezünk a poszterekről. — Megérnek ennyit? — Szerintem meg, mert egyre elké- pesztőbb mértékben vesznek körül bennünket. — Már akit. — Az viszont bizonyos, hogy a posztereket ma már úgy kell kezelni, mint az emberi környezetkultúra részét. — Várható más összeállítás is? .— Májusban, mégpedig á vajdasági irodalomból. — Tetszett, nem tetszett, hozzá kellett szoknia az olvasóknak, hogy a Forrás új számait csak az adott hónap vége felé kezdik árusítani a standokon. És csodák csodája, a mostani, áprilisi szám már március végén megjelent. — Ez csak a nyomdán múlik. Reméljük, hagyományteremtőnek titulálhatjuk évek múltán ezt a számot, amit a megjelenés gyorsaságát tekintve, ma kivételesnek nevezünk. — Nemrég a Petőfi Népe hasábjain részletesen írtunk a Forrás Könyvek sorozatról. Éz alkalommal se hagyjuk szó nélkül, ha már a tervekről, elképzelésekről beszélünk. . — Legkésőbb az ünnepi könyvhéten a piacra kerül Buda Ferenc József Atti- la-díjas költő prózai írásainak gyűjteménye, Évgyűrűk bilincsei címmel. Ugyancsak e sorozatban, s talán az előbb említettnél még korábban megjelenik Lakatos, Vince posztumusz kötete, az 1938-ban íródott. Krónika a Kunpusztáról című szociográfiája. E könyvnek a premierjét a szerző szülővárosában, Kiskunhalason tartjuk meg, közvetlenül a megjelenésekor. Az Erdei Ferenc Művelődési Központtal közösen tervezzük — még az idén kiadni Vajda Mária szerelemről, szóló paraszti vallomásainak gyűjteményéi, Hol a világ közepe? címmel. Az említetteken kívül, több más tervünk, elképzelésünk van, de ezek csak a Forrás szervezeti, szerkezeti átalakításával együtt megvalósíthatók. — Ez eléggé titokzatosan hangzik. — Meglehet. De egyelőre maradjon is titok ... Koloh Elek KÖNYVESPOLC Szakonyi Károly: KépilOVellák A tibeti orvoslás titkai A tibeti orvostudomány titkait nyi- togatják nem kevés sikerrel a burját tudósok. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Burját Tagozatának biológiai intézetében tizenöt éve külön osztály alakult e célból. A tibeti orvoslás tanulmányozása másfélszáz éves hagyományokra tekint vissza. De csak most — a vallási korlátoktól és a divathullámoktól megszabadulva — kezdik megszerezni belőle a valódi, letisztult, hiteles információkat. Eddig még egyetlen európai nyelvre sem fordítottak le teljes pgészében tibeti orvosi értekezést. A közelmúltban azonban már elkészült a Cszsud-si (Négy alap) című értekezés három részének teljes orosz nyelvű fordítása. Fordításra vár a tibeti orvostudomány egyedülálló atlasza is, amely mintegy tízezer ábrát tartalmaz, bőséges képaláírásokkal. A forráskutató laboratórium munkatársait állandóan újabb és újabb meglepetések érik. Miközben porlepte fóliánsokat, vastag kéziratos könyveket, tibeti írással telerajzolt tenyérnyi széles papírcsíkokat preparálnak, olvasnak és fordítanak, meglepően korszerű orvosi észleletekre, megfigyelésekre, feljegyzésekre bukkannak. A tibeti orvoslásban nem könnyű elválasztani a misztikumot a valóságtól, ám ha ez sikerül, kiderül, hogy a modern klinikai ismeretek nem is olyan újak, sok száz évvel ezelőtt némelyiket már alkalmazták a messzi Keleten. A régi tibeti orvosok például a mai európai gyakorlatnak,megfelelően osztották fel az orvostudomány különböző ágait. Tizenöt szakágban dolgoztak a sebészettől a gyermekgyógyászatig. Megkülönböztettek 404 fő betegség- csoportot és a természetes alapanyagú gyógyszerek széles arzenálját használták gyógyításukra. Azt a ma is megszívlelendő elvet vallották, hogy nem önmagában a betegség, hanem a beteg ember gyógyítása a feladat, csak így érhető el siker. Persze mindezt a vallási dogmák és misztikus elképzelések szövevényes hálója fedte. A kisprózának olyan hagyományai vannak irodalmunkban, hogy azt sokszor már nyomasztónak is tartották, mondván, elkényelmesít, s főként anekdotikus vagy lírai formáival szinte lehetetlenné teszi az igazi nagyepika megszületését. A huszadik században persze a kisepika is sokszínűvé vált, s jöttek a jelentős nagyregények is, mégis, az utóbbi negyedszázadban igencsak visszaesett a kisepika iránti írói és olvasói érdeklődés. Pedig - ha értőn olvasunk —jelentős művekre akadhatunk. Esztendeje Bertha Bulcsú könyve volt ilyen érték, most pedig Szákonyi Károly Képnovellák című kötete. A címet értelmezve először is azt érdemes rögzíteni, hogy e novellák a kisepika többféle műfaji lehetőségét példázzák. Klasszikus értelemben vett novella talán kettő akad köztük. Többségük tárcanovella, néhányuk pedig olyan tárca, amely inkább jegyzet, meditáció. Mindegyik formának mestere Szakonyi Károly, aki a köteteimet nem azért adta, mert ezzel valami újféle műfaji megnevezést kívánt kitalálni, hanem azért, mert e könyvben valóban képek is vannak: Eigel István tucatnyi alkotása, s ezek a képek szervesen illeszkednek a kötethez. Nem illusztrációk, hanem önálló művek, amelyek azonban tartalmukkal és hangoltsá- gukkal, azaz szemléletmódjukkal valóban képnovelláknak nevezhetők. De illik ez az elnevezés Szakonyi munkáira is, hiszen novellái képszerűek; középpontjukban nem annyira egy-egy cselekvéssor áll, hanem egy jellemző pillanatnak, a személyiségmag megmutatkozásának a megragadása. Az író és a festő szemléletmódja rokon tehát az alkotás legáltalánosabb módszerét tekintve, de rokon az alkalmazott eljárásmódokban is. Valóság és látomás, történés és képzelet rétegződik egymásra, s nem egymást kizáró ellentétként, hanem egymást feltételező, az emberi létezésnek egyaránt nélkülözhetetlenül szükséges terrénumaként jelenítődnek meg. Szakonyi Károly módszerének lényege: figyelni az embert és környezetét, a természetet is, és az elidegenedni kényszerülő természetet is. Több nagyhatású írása foglalkozik állatokkal a civilizáció mai körülményei között, s 1 példázatszerűen mindegyik a szabad és a kényszerektől determinált élet ellentétéhez jut el. Nagy gondja ez az emberi létezésnek, s talán ennek is következménye, hogy olyan sok a novellafigurák között a valamilyen szempontból különc, a társadalom szokványrendjébe beilleszkedni nem kívánó: a koldus, a bűvész, a filmgyári statiszta, a guberáló, az elhagyott macskákat etető, a kutyáját kereső szobrász, az utcai forgatagban falusiként kisszéken üldögélő házaspár, a kisvárosban beilleszkedni nem kívánó tanárnő. Némelyik embernek igazat ad az író, némelyiket elítéli, némelyiket csak felmutatja; ilyen is van, ezt is láttam. írói alapelve az ugyanis, hogy semmi emberi nem idegen számára. Sokféle az ember, s ezt a sokféleséget mutatja fel Szakonyi Károly. A sokféle emberben egy azonban közös: mind boldog szeretne lenni. A boldogsághoz azonban általában emberi közösség is szükséges, olyan kapcsolat- rendszerek, amelyeken keresztül meg- születhetik ez az állapot. A novellafigurák viszont többnyire magányosak, s ha vállalják is ezt az állapotot, nem az' „én is a világ vagyok” büszke öntudata, hanem a korlátozottság keserűsége diktálja döntésüket. S kitömi inkább az álmok, a képzelet világában adódik mód; ott válhat teljes értékűvé az élet. Vasy Géza
